9. fejezet - Szörnyű igazság

„Ott állt előttem az én személyes, oly hőn áhított testőröm, a szerelmem.
Jacob.”

Kellemes borzongás szaladt végig a testemen, amikor láttam feltűnni azt a kedves mosolyt Jake arcán. Halványan elmosolyodtam, és hagytam, hogy az oly magas fiú felém bukdácsoljon. Mire elém állt, már nagyon szélesen vigyorgott, a szívem pedig nem bírta ki sajgás nélkül.

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy valamilyen titkot őrizget. Lehervadt a mosoly az arcomról, és csípőre tettem a kezemet. Jacob arca értetlenséget tükröződött, és hallottam Edward halk kuncogását. Hagyd abba! - üzentem neki gondolatban, és örültem, hogy szót fogadott. Jacob arca óvatos lett, én pedig kissé hezitálva ugyan, de megragadtam a kezét. Nem foglalkoztam a fantasztikusan jó érzéssel, és a forró bőrrel, hanem húzni kezdtem a bejárati ajtó felé.

Csakhogy ez nem volt ilyen könnyű. Jacob, mintha a padlóhoz tapasztották volna, meg se moccant. Kérdő arccal néztem rá, én pedig felsóhajtottam.

- Beszélni szeretnék veled. – Jacob egy pillanatra elvigyorodott, de aztán újra elkomorult a tekintete. Biztos rájött, hogy a közel sem túl vidám hangom nem feltétlen jelent jót. De azért bólintott, és már engedte, hogy kihúzzam az udvarra. Én pedig így is tettem. Még mielőtt kiléptünk a szobából, azt üzentem Edwardnak: Ne hallgatózz! Légy szíves.

Nem álltam meg a Cullen ház udvarán, mert bár bíztam Edwardban, nem tudhattam, hogy működik a képessége. Lehetséges, hogy akkor is meghallja a dolgokat, amikor nem akar odafigyelni. Sajnos azt sem tudtam, hogy hány méteres körzeten belül hallja a gondolatokat, de körülbelül ötven méterre behúztam Jacobot az erdőbe. Nagyon készségesen jött utánam, és egy szó sem hagyta el a száját.

Aztán amikor egy nagyon kicsi, pár méteres átmérőjű „tisztásra” értünk, megálltam. Akkor vettem észre, hogy a kezünk Jacobbal egymásba kulcsolódik, és elpirulva engedtem el. Habár nem volt túl ínyemre ez a mozdulat, megtettem. Felsóhajtottam, és mélyen Jake szemébe néztem. Kíváncsiságot láttam benne, meg egy cseppnyi ijedtséget.

- Oké. Szóval… úgy gondolom, barátok vagyunk. – Elhúztam a számat, miután a „barát” szót kiejtettem, de aztán gyorsan magamhoz tértem. Jacob rám mosolygott, a szívem pedig – ami már mióta Ő megjelent, sebesen vert – majdnem kiugrott a helyéről egy hatalmas dobbanással.

- Azok vagyunk. – Jól hallottam, hogy kissé beletörődve mondja?

- Szóval… tudom, hogy mik Cullenék. – Úgy döntöttem, nem kertelek. Minél hamarabb tudni akartam az igazságot. Úgy gondoltam, hogy mielőtt még jobban beleesek Jake-be – már ha ez lehetséges, és szinte biztos vagyok benne, hogy igen –, jobb, ha tudok mindent, és nem kell titkokkal együtt élnem. Persze nem számíthattam semmi jóra. Nem tudtam, hogy vajon Jake hajlandó-e kitárulkozni előttem, vagy pedig inkább lemond a barátságunkról, csakhogy megőrizze a titkát. Mondanom sem kell, hogy ez a gondolat meglehetősen taszított.

- Iiigen – mondta, hosszan megnyújtva az „i” hangot. Elkezdett a lábfején egyensúlyozni, amitől arra gondoltam, hogy kicsit zavarban van. De sosem voltam túl jó testbeszéd-értelmező, épp ezért ezt nem vehettem biztosra. Ez a mozdulat ugyanúgy jelenthette azt is, hogy azt kívánja, legyünk már túl az egészen.

- Nem zavar? – kérdezte, mikor pont szóra nyitottam a számat. Kérdőn felhúztam a szemöldököm.

- Micsoda?

- Hogy vámpírok – mondta nemes egyszerűséggel. Felsóhajtottam.

- De, egy kicsit. De most komolyan… tudok tenni ellene?

- Nem – felelte Jake. Bólintottam.

- Szóval… Tudom, hogy van egy titkod. – Nyeltem egyet, amint megláttam, hogy Jake arcából kifutott a vér. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rézbőrű indián el tud sápadni, de most mégis megtörtént. Belül magamat szidtam, pedig tudtam, hogy semmiért sem vagyok hibás. Jacob egy pillanatra megremegett, majd lehajtotta a fejét.

- Igen – ismert be suttogva. Elakadt a lélegzetem. Nem vártam, hogy el is mondja, mert tudtam, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Mégis reméltem, hogy kitárulkozik előttem, ugyanakkor féltem is. Mi van, ha ő is valami gonosz titkot tartogat előlem?

- El fogsz futni – mondta csendesen, majd felnézett. A szeme teli volt bánattal, én pedig annyira megsajnáltam, hogy minden félelmem eltűnt. Lenéztem a kezére, és egy pillanatig haboztam, hogy megfogjam-e. De aztán megtettem. Két barát foghatja egymás kezét, nem?

- Megígérem, hogy nem fogok. Maximum illedelmesen… illedelmesen megkérlek, hogy hagyj magamra. De nem fogok elrohanni. Nem fogok tudni elrohanni – ígértem neki, miközben mélyen a szemébe néztem. Egy kicsit mintha megnyugodott volna, de attól még mindig szomorúnak tűnt. Felsóhajtott, aztán belekezdett a mondanivalójába.

- Tudod, én a quileute indiánok közé tartozom, akiknek rengeteg legendájuk van. Özönvíz előtti időkről, a szellemharcosokról… és az őseinkről. – Itt hatásszünetet tartott, és én nem szóltam közbe. – A legenda szerint a törzsünk farkasoktól származunk, nagy, ló méretű farkasoktól. Amikor a vámpírok megjelennek La Push környékén… - Undorodva felhúzta az orrát. - ...akkor az indiánok átváltoznak.

Leesett az állam.

- Mivé?

- Vérfarkassá.

Azt hittem, jobb, elviselhetőbb titka lesz. Tévedtem.

Forgott velem a világ. Eltűnt Jacob, eltűnt az erdő, csak a lombok sokaságát láttam, amint vadul pörögnek ide-oda. Az ájulás határán voltam, de kitartottam, és nem vesztettem el az eszméletemet. Megígértem Jake-nek, hogy nem borulok ki, és ezt hajtogattam végig a fejemben. Még most, hogy kiderült, nem emberi lény, még most is az ő érdekét akartam szolgálni. Nem másét…

Lassan újra láttam Jake rémült arcát, és éreztem, hogy a karomat fogja. Ráeszméltem, hogy olyan közel van az arca… és hogy a szívem vadul dobog.

A karjában voltam. Ő tartott.

Kiszabadítottam magam az ölelő kezekből. Nem bírtam Jacob szemébe nézni, egyszerűen nem ment. Természetesen nem haragudtam rá. De ott motoszkált a gondolat a fejemben, hogy Jacob vérfarkas. Hogy gonosz.

Hiszen mi mással köthettem össze azt a szót, hogy vérfarkas?

Akkor még nem tudtam, hogy az a lény, amivé Jacob vált, egyáltalán nem hasonlít azokra a vérszomjas vérfarkasokra, akik csak Holdtöltekor lépnek ki az éjszakába. Nem tudtam, mert nem engedtem Jacobot szóhoz jutni. Bármikor mondani akart valamit, én csendre intettem. Próbáltam feldolgozni azokat, amiket mondott.

De nem ment. Nagyon jól tudtam, hogy ez nem változtat semmin, de mégis zavart az egész. Nem változtat az érzelmeimen, mert akár vérfarkas, akár nem, én ugyanúgy szeretem. De nem tudtam együtt élni a gondolattal, hogy Jake egy szörnyeteg. Az volt.

De mégsem tudtam elhinni. Nem, mert nagyon jól emlékeztem, hogy milyen rendes volt velem ebben a három napban. És azért sem, mert Jake elmondta, amit lehet nem szabadott volna. Nem titkolózott, hanem azonnal eldöntötte, hogy tudnom kell. És ez, hiába próbáltam tagadni, nagyon jól esett. Jobban, mint kellett volna.

Nem tudtam, mit tegyek. Csak álltam ott a fák között, és ráébredtem, hogy fázok. Csábító volt a gondolat, hogy odamenjek Jacobhoz, és kérjem meg, hogy öleljen át, melegítsen fel. Meg is tettem volna, ha nem éppen két perce derült volna ki, hogy egy vérfarkasba vagyok szerelmes. Nem tudtam odamenni hozzá, pedig a szívem ezerszer jobban kívánta ezt, mint az eszem azt, hogy tartsam távol magam tőle. És tudtam, hogy ez lenne a legjobb megoldás.

De képtelen voltam.

Annyit tudtam tenni, hogy kikerültem Jake-et, és halkan suttogni kezdtem.

- Rühellem magam azért, amit mondani fogok. De kérlek, adj nekem egy kis időt. – Még láttam, amint Jacob szomorúan bólint, én pedig megfordultam, és futni kezdtem. Szerencsém volt, hogy egyenesen tudtam haladni, és hogy megfigyeltem, merről jöttünk. Így sikerült kijutnom a zöld rengetegből, és hamarosan meg is láttam a Cullen házat.

Szinte biztos voltam benne, hogy Edward már tudja, mi történt. Igazam is lett, mert mire az udvarra értem, már a szürke Volvója ott állt a ház előtt, és mutatta, hogy szálljak be. Értetlenül néztem rá, mire az égnek emelte a szemét.

- Hazaviszlek. Nem szeretnél hazamenni? – kérdezte, mire felsóhajtottam, és kurtán bólintottam.

Nem szólt semmit. Beindította a motort, és már száguldott is. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy többel megy, mint szabad, de nem foglalkoztam ezzel olyan sokáig. Inkább magamba roskadva elnyúltam az ülésen.

Jacob vérfarkas. Ronda pofájú, véres fogú vérfarkas, ami este, teliholdkor merészkedik ki, és gyilkolja az embereket. Néha megharap egyet-egyet, így azok is vérfarkassá válnak. Megborzongtam. Jacob szörnyeteg.

Ezt nehezebben viseltem el, mint azt, hogy vérfarkas.

És akkor hirtelen ráébredtem, hogy miért volt az a furcsa álmom.

A szörnyeteg Jacobot és Edwardot ábrázolta. A vámpírt és a vérfarkast. Valahogy a tudatalattim így akarta a tudtomra juttatni, hogy mikkel állok szemben. Nem sikerült neki, mert én voltam olyan hülye, és nem jöttem rá a „megfejtésre”. Ugyan ki gondolta volna, hogy a rémtörténetek életre kelnek egyszer?

- Rosszul hiszed a dolgokat, Lily – szólalt meg csöndesen Edward, én pedig arcára kaptam a tekintetem.

- Ezt hogy érted?

- Jacob nem az a vérfarkas, akit te hiszel. Ő egyáltalán nem gonosz.

Akartam hinni neki.

- De… vérfarkas.

- És? Nem minden vérfarkas gonosz. Sőt, egyik se – mosolygott kedvesen. Nem értettem, miért jópofizik.

- Ezt hogy érted?


- El fogja mondani. Már ha adsz neki egy esélyt.

Felhördültem. Rájöttem, hogy mi ezzel Edward célja: azt akarja, hogy fogadjam el, micsoda Jacob, és hogy adjak neki egy esélyt. Nem mondom, hogy ez a lehetőség nem tetszett. De mégis hogyan lehetek biztos abban, hogy Jacob veszélyes-e vagy sem, hogy ha fogalmam sincs, mennyire kiszámíthatatlan?

De az érdekelt volna, hogy miért nem gonoszak a vérfarkasok. Mások lennének, mint a mesében? Ez végül is elképzelhető, mert Cullenék sem olyan vámpírok, mint amilyenek le vannak írva a történetekben. Simán el tudnám képzelni, hogy Jake is különbözik a többi vérfarkastól. De egyelőre úgy döntöttem, még gondolkodnom kell ezen az egészen.

- Adj nekem egy napot. Holnap… holnapra eldöntöm, mi legyen. Kell egy kis egyedüllét.

Edward bólintott, és akkor eszméltem fel, hogy már a házunk előtt állunk.

Anyu! Nem szóltam neki, hogy hol vagyok. Istenem, hány óra lehet? És egyáltalán miért nem tűnt fel, hogy már kezd sötétedni?

Úgy pattantam ki a kocsiból, hogy majdnem hasra estem. De szerencsére a reflexem segített, és még idejében megmarkoltam a Volvo kinyílt ajtaját, amit lehet, hogy Edward nem díjazott annyira. Ránéztem, de nagyon nyugodtnak tűnt. Megköszörültem a torkomat, mire Edward rám nézett.

- Köszönöm.

- Nincs mit. De lehet egy kérésem?


- Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva.


- Erősen gondolkozz el a dolgon. Jacob… Jacobnak nagyon rosszul esne, ha cserbenhagynád.

Felsóhajtottam, de azért bólintottam.

- El fogok. Azt hiszem, tudom, mit érez. – Azzal becsaptam a kocsiajtót, és szaladni kezdtem az ajtó felé.


Mikor benyitottam, anya felpattant a kanapénkról, és odarohant hozzám, hogy átöleljen.

- Kicsikém! Hol voltál? Nem szóltál, hogy nem leszel itthon, halálra aggódtunk érted! – panaszolta megkönnyebbülten és boldogan. De nem ez hívta fel a figyelmemet. Hanem a többes szám.

- Aggódtunk? – ismételtem gyanakodva. Anyu beleharapott az ajkába, majd hátranézett. Ekkor vettem észre, hogy a kanapén valaki más is ül. Egy magas, barna hajú és sármos férfi állt fel, és jött oda hozzánk. Kérdőn néztem anyára.

- Ő Dave. Tudod, akivel tegnap randizni mentem – magyarázta anya fáradtan. Hirtelen felgyulladt a fejem felett a villanykörte, és már mindent értettem. De valahogy most nem volt ínyemre a dolog, az sem, hogy leálljak beszélgetni vele. Be akartam zárkózni a szobámba, és egyedül szerettem volna lenni.

- Üdv. Nézd, anya… - toltam le magamról bilincsben tartó kezeit. – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Álljon meg a menet, kishölgy! – szólt anya szigorúan. Megtorpantam, és felhúztam a szemöldököm.

- Nem akarod elárulni, hogy mégis hol jártál?

- Eltévedtem. Véletlenül lesodródtam a járdáról, és bementem az erdőbe. De semmi gáz, anyu, az egyik fiú a suliból megtalált az ösvényen, átmentem hozzájuk, ahol rendbe szedtem magam, és egy kicsit beszélgettünk a családjával. Edward Cullennek hívják a srácot, és van négy testvére – meséltem sóhajtozva.

- Hogy tudtál lesodródni a járdáról? – kérdezte anya hitetlenkedve. Vállat vontam.

- Túlságosan is elgondolkodtam, és nem fordultam le ott, ahol kellett volna.

- Vagy úgy – mondta anya csípősen. – És ki az a srác? A barátod?

- Anya! – emeltem égnek a tekintetem. – Barátnője van. És nem, nem a barátom, sőt, még csak tetszeni sem tetszik. Jófej, meg minden, de nem az esetem. Amúgy sem vele beszélgettem, hanem leginkább a húgával, Alice-szel. Elég egy hiperaktív csaj.

- Oké. Hát akkor… - Ránézett Dave-re, aki szótlanul állt mellette. – Menj csak, Jane.

- Anya, megkértelek már egy párszor, hogy ne szólíts így! – nyögtem fel.

- Oké. Akkor menj csak, kicsikém.

- Belehalnál, ha egyszer Lilynek szólítanál, igaz? – morogtam a bajszom alatt, de olyan halkan, hogy anya nem hallhatta meg. Zsebre dugtam a kezem, és felbattyogtam a lépcsőn. Meg sem álltam addig, amíg a szobámba nem értem.

Ám amikor ki akartam húzni a kezem a zsebemből, megérintettem valami zörgő anyagot. Megragadtam, és mikor kihúztam, megláttam, hogy egy papír az. Rá volt írva jó pár szám, én pedig csak néztem, néztem és néztem.

Egy telefonszám volt az, alá pedig odaírták gyönyörűséges betűkkel, hogy „Cullen rezidencia”. Felnyögtem, és az asztalomra hajítottam a kis papírt, ami aztán végül a földön landolt. Gyorsan lerángattam magamról a ruhákat, amiket Alice adott, és úgy döntöttem, hogy majd holnap visszaadom neki azokat. Pizsamába bújtam, habár majd még fogok fürödni.

Aztán pedig fáradtan leroskadtam az ágyra, hason feküdtem, és magam mellé felhúztam a lábaimat. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, de ez valahogy nem sikerült. A párnám alá dugtam a fejemet, de ez sem segített. Végül feladtam.

Egy szó zakatolt a fejemben. Jacob. Látni akartam. Minden egyes percben, amikor lélegeztem, őt kívántam, azt akartam, hogy itt legyen velem, és átöleljen. Hogy beszélgessünk. Hogy felmelegítsen ebben a nagy hidegben. De tudtam, hogy nem tehetem meg, nem, mert ő vérfarkas.

De ez hülyeség. Már miért ne tehetném meg csak azért, mert vérfarkas?

Edward azt mondta, szenved. Jó, nem ezzel a szóval, de tudom, érzem, hogy ezt akarta a tudtomra adni. Elvégre ő látja Jacob gondolatait, és tudja nagyon jól, hogy mit érez. És azért érzi rosszul magát, mert én megbántottam. Talán mégiscsak az én hibám ez az egész.

Gondoljuk végig logikusan. Mi is a bajom tulajdonképpen? Hogy Jacob szörnyeteg. És az, hogy vérfarkas? Az nem érdekel. Tehát, valahogy azt kéne megmagyarázni neki, hogy ne legyen szörnyeteg. Érdekel az engem, hogy néha torz kutyává változik?

Kutya. Nyüszítés. Abban a pillanatban ledobtam magamról a párnát, és az ablakhoz rohantam. Feltoltam az ablakot, és kinéztem. Már sötét volt, és nagyon erősen fújt a szél. Körbenéztem, de nem volt sehol senki. Újra becsuktam az ablakot, és a függönyt is lehúztam. Aztán pedig visszabújtam az ágyba.


Lehetetlen. Tényleg itt lett volna? Hatalmas farkasként? Igaz, nem lakunk a város közepén, hanem inkább az erdőhöz közel, így nem nehéz észrevétlennek maradni. De miért jött volna ide?

Azon az estén, amikor először találkoztam Jake-kel, lefekvés előtt nyüszítést hallottam az ablakom alól. Mind idáig meg mertem volna rá esküdni, hogy csak álmodtam az egészet, de most rájöttem, hogy nagyon is élethű volt az egész. Eljött volna hozzánk farkasként?

Márpedig, ha itt volt… akkor tényleg nem lehet olyan vérfarkas, mint amilyennek én képzelem. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy már két hete nem volt telihold. Ergo, a találkozásunk napján sem lehetett. És ha farkasként volt itt… akkor bántania kellett volna, már ha olyan lenne, mint azt én hiszem.

De ez is azt bizonyítja, hogy Jacob más.

És amikor ez a gondolat gyökeret vetett az agyamban, már tudtam, hogy adni fogok egy esélyt Jake-nek. Nem lehetséges, hogy veszélyes legyen rám nézve, amikor még egyszer sem történt bajom a közelében. Jó, hogy csak három napja ismerem, de egyszer már volt nálunk éjszaka. És jé, még mindig élek.

Továbbá, a szívemnek nem tudok parancsolni. Be kell látni, hogy csak magamnak okozok azzal még több szenvedést, ha most lemondok Jacobról. Szeretem őt, és biztos vagyok benne, hogy nem tudnám hamar elfelejteni. Sőt, lehet, hogy soha nem bírnám.

Márpedig akkor egyetlen választásom van. Holnap, suli után elmegyek Jacobékhoz, és megbeszélem vele a dolgot. Talán segít… és talán még jó is kisülhet belőle.

Aztán elmentem fürödni, és magamban már a holnapi napot tervezgettem…