2. fejezet - A találkozás

Nagyjából tudtam, merre kell mennem. Anyával tegnapelőtt elmentünk La Push mellett, és hála a memóriámnak, megjegyeztem az útvonalat. Gyorsan tekertem, miközben a fülemben vadul dübörgött a rock zene, és nagyon jól éreztem magam. Szerencsém volt, hogy nem kellett túlságosan az útra figyelnem, épp hogy egyszer-egyszer haladt el mellettem egy autó. Annyira meg azért csak nem vagyok béna, hogy nekimegyek valaminek, vagy mégis?

Már javában éreztem a tenger mámorító illatát és az arcomba csapó nedves szelet, mielőtt még megláttam volna a partot. Gyorsabban kezdtem el tekerni, már mielőbb ott akartam lenni. Hideg volt, de nem érdekelt, csak a víz dühös hömpölygését akartam látni, ücsörögni szerettem volna a nedves homokban. Össze akartam koszolni magamat, sőt, talán még azt is megkockáztattam volna, hogy ruhástól belemegyek a tengerbe. Aztán amikor belegondoltam, milyen borzalmakkal járna ez a tevékenység, meggondoltam magamat. A láblógatásról azonban nem akartam lemondani.

Végre ott van! A fákon túl megláttam a tengerkék és a zöld árnyalatok keveredését, amint vadul kavarognak a szemem előtt, mint egy hipnotizáló spirál. Letértem az útról, egyenest az erdő melletti ösvényre, és lerövidítettem a távot. Gyorsan robogtam a buckás földúton, és nem vigyáztam arra, hogy ne essek el. Egyszerűen csak tudtam, hogy nem fogok, és ez épp elég volt nekem. Aztán amikor az ösvény véget ért, az erdő eltűnt mellőlem, és csak a hatalmas tenger tátongott sejtelmesen a szemem előtt.

Leszálltam a bicikliről és hagytam, hogy a földre hulljon. Nem tartottam attól, hogy valaki majd ellopja, nem, ezt egyáltalán nem tartottam lehetségesnek. Tekintettel a lakosságra és a kerékpárom állapotára, biztos voltam benne, hogy nem fog eltűnni, és amikor majd haza akarok menni, itt fog feküdni a földön. Pont, ahol hagytam.

Elindultam a sziklák felé, azok voltak az egyetlenek, amik akadályoztak engem abban, hogy eljussak a partig. Mint a kínai Nagy Fal, úgy sorakoztak előttem, és én bosszankodva közelítettem meg azokat. Túl magas volt mindegyik, tekintettel az én százhatvan valahány centimre, így kénytelen voltam átmászni rajtuk. Szerencsére az egyiken találtam egy bemélyedést, ebbe kapaszkodtam, és mivel elég karizmom volt, plusz még a testem is vékony, sikerült felhúznom magam a szikla tetejére. Magam mellé húztam a lábaimat, nehogy visszacsússzak, és félénken pillantottam le. Felmértem, hogy mekkora a távolság köztem és a föld között, és mikor eldöntöttem, hogy nem valami sok, lassú mozdulatokkal kezdtem feltolni magam. Először csak guggoltam, majd felálltam, és pár másodpercig csak mozdulatlanul ácsorogtam. Aztán becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt, újra kinyitottam, és ugrottam egyet előre. Pár pillanat volt az egész, és én máris a földön voltam. Elégedett mosollyal töröltem meg a kezeimet, és vettem utam a part felé. A tenger dühös hullámzással hívogatott, én pedig mentem. Felemeltem a bal kezemet, és ujjaimat mohón a tenger felé lendítettem. Kinyújtott karral közelítettem meg a „hatalmas tócsát”, minden egyes pillanatban közelebb és közelebb értem. Már a homokban tapostam, a vízhez közel, amikor sietős lépteket hallottam. Megtorpantam, és kezem lehullt a testem mellé.


- Te mit csinálsz itt? – dörrent egy barátságtalan hang magam mögül, mire én vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, fakóvörös hajam csak úgy lebegett a hirtelen mozdulattól. Mikor a tekintetem az ismeretlen fiú arcára esett, az megrökönyödött pillantással nézett vissza rám. Megtorpant, és teste ellazult. Arca olyan lágy lett, hogy úgy hittem, egy őrülttel hozott össze a sors.

Aztán végignéztem újra rajta. Izmos hasán kockákban sorakoztak az izmok, gyönyörű látvány volt. Rézvörös bőre csak rátett egy lapáttal, fekete hajával teljesen indián beütést mutatott. Arca egyszerűen gyönyörű volt, már ha lehetett egy férfi arcra ilyet mondani. Szédítően helyes volt, és amikor észrevette, mennyire bámulom, egy kissé elmosolyodott. Ettől a röpke vigyortól majdhogynem levegőért kezdtem kapkodni, de tudtam uralkodni magamon. Aztán eszembe jutott, milyen barátságtalanul szólított meg, és megpróbáltam durcás képet vágni.

- Azt hittem, ez egy szabad terület. Te mit keresel itt, ha már így megzavartál? – Nem voltam valami nagy színésznő, de hangom keményen csattant. A fiú arca megszeppent lett, ami aztán bűnbánóvá vált. Oldalra billentett fejjel méregetett.

- Sajnálom. Csak tudod, mostanában elég… rossz emberek járkálnak errefelé, és azt hittem, hogy te is közéjük tartozol… - Ezt olyan elhalóan mondta, hogy a mondat végét már nem is hallottam. Hangjából határozottan kicsengett a hamisság, de nem tudtam, vajon arról hazudott-e, hogy rossz emberek járnak errefelé, vagy arról, hogy azt gondolta, közéjük tartozom? Egy gyors pillantást vetettem magamra, és szinte biztos voltam benne, hogy én mindennek kinéztem, csak éppen rossz lánynak nem. Gyanakvóan, összeszűkült szemmel néztem rá, mire felsóhajtott.


- Oké, oké. Nem volt jó kedvem, azért voltam olyan barátságtalan. Sajnálom – ismételte, hangja olyan bűnbánó volt, hogy megszántam. Figyelmemet nem kerülte el az, hogy múlt időben beszélt. Halványan elmosolyodtam, és tettem egy lépést felé.


- Semmi baj. Megértem. Nekem is szoktak rossz napjaim lenni. – Azzal odanyújtottam neki a kezemet. - Lily Jane Fletcher.

- Jacob Black – mutatkozott be ő is. Nem tudtam, miért éppen a teljes nevemet mondtam el neki, de talán már annyira belém rögzült, hogy nem is tudnék másképp bemutatkozni. Mellesleg, szerettem a nevemet. Ha a kinézetemet nem is, a nevemet midenképp.


Mikor a kezünk összeért, egy pillanatra megijedtem bőre forróságától. Elrántottam a kezemet, pedig nem kellett volna, nem is akartam. Láttam, ahogy szeme elszomorodik, de nem tudtam, miért. Aztán észrevettem, hogy keze még mindig maga előtt van, így újra megfogtam azt. Elvigyorodott, és lazán megrázta az enyémet. Aztán olyan hülye eset történt, hogy percekig rázta, egyszerűen nem akart elengedni, de én sem őt. Végül én vettem el a kezemet, mert úgy gondoltam, ez egy kicsit kínos szituáció. Jacob megvakarta a fejét, majd összecsapta a tenyerét.

- Szóval, Lily. Vagy Jane? – kérdezte bizonytalanul, mire megráztam a fejemet.

- Csak anya szólít úgy. A Jane az ő ötlete volt, a Lily pedig az apámé… - Elhallgattam, ahogy eszembe jutott az édesapám. Még Miamiban történt, hogy jó apám beleszeretett a saját titkárnőjébe, és gondolom, mondanom se kell, hogy őt választotta anyu, és helyettem. Leginkább emiatt hagytuk ott Floridát, és költöztünk egy kisvárosba. Anya el akart bújni a gondjai elől, és úgy gondolta, hogy egy esős kisváros pont megfelelő hely erre. Még azt sem bánta, hogy le kell mondania legfőbb hobbijáról, a vásárlásról. Attól független, hogy gyűlölöm az apámat, a Lily név szerintem nagyon találó.

- Értem. Szóval, akkor hívhatlak én is Lilynek? Te pedig Jake-nek – ajánlotta, mire vállat vontam. Végül is, nekem tök mindegy, hogy ez a helyes srác hogy nevez, csak tegye, ez a lényeg. Azért jó, hogy csak három napja érkeztem, de máris, öhm… udvarlót keresek. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de úgy gondoltam, nem. Legalábbis, még nem.

- És… hogy kerülsz La Pushba? – kérdezte Jake, majd határozott léptekkel felém sétált. Megállt közel előttem, tekintetét végig rajtam tartotta. Volt a pillantásában valami furcsa… olyan lágy volt az arca, hogy csodálkoztam, nem olvadt még el. Sötétbarna, majdnem fekete íriszei roppant melegek voltak, és a szívem önkéntelenül is dobbant egyet. Láttam, ahogy a kezét lassan felemeli, de amikor tapasztalta, hogy észrevettem a mozdulatát, az remegve visszahullt maga mellé.

- Én… öhm… nos, szóval három napja költöztem ide, és mivel nagyon vonz a tengerpart, gondoltam… lejövök ide. – Próbáltam nem dadogni, de amíg Jacob a szemét rajtam tartotta, elég nehéz volt ezt kikerülni. Le akartam venni a tekintetemet róla. Meg akartam szakítani a szemkontaktust. Mégse ment. A testem egyszerűen nem akart cselekedni. Mintha az eszem helyett a testem irányított volna engem. Mintha valami különös belső erő késztetett volna arra, hogy nézzek a szemébe, és hogy el ne merjem kapni a fejemet. Jake elmosolyodott, halvány szarkalábak jelentek meg a szemei mellett. Egyszerűen olyan édes volt, hogy nekem is el kellett vigyorodnom.

- Így már érthető. És hol laksz? Itt, La Pushban? – hangja izgatott volt, és reménykedő. De mégis miért? Talán akarná, hogy itt lakjak? Az nagyon rendes dolog lenne tőle. Csakhogy a bibi az, hogy nem itt lakom, hanem Forksban…


- Nem, sajnos. Pedig szívesen ellennék itt a tengerparton. De nekem Forksban kell laknom – tettem hozzá kelletlenül. Amikor ezt kimondtam, egy pillanatra tágra nyílt a szeme, és levegőért kezdett kapkodni.


- V-voltál már suliban?

- Igen, ma voltam először.

- És… találkoztál, öhm… Bella Swannel? – kérdezte kíváncsian, ugyanakkor kissé rettegve. Mikor barátnőm – legalábbis reméltem, hogy hívhatom így – nevét, keserű ízt éreztem a számban. Szóval, van csaja. Hát persze, ez érthető. De… várjunk csak! Bellának Edward a pasija, nem? Lehet, hogy Jake szereti a lányt, de nem lehet együtt vele? Elképzelhető.

- Igen. Ami azt illeti, ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem – válaszoltam nyersen, mire halványan elmosolyodott. Szeme azonban még mindig bizonytalan volt, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Akaratlanul is felhúztam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit.

- Azt hiszem, más barátnő után kéne nézned – jegyeztem meg fagyosan. Jake megrándult a nyers hangnememtől. – A csajszi Edward Cullennel jár, és tökéletes párt alkotnak.


- Ami azt illeti, tudom nagyon jól. Csak valamikor ő volt a legjobb barátom, szerelmes is voltam belé, de dobott, és kíváncsi voltam, mondott-e rólam valami rosszat. – Olyan gyorsan hadarta el az igazságot, hogy meglepődtem. Úgy vettem észre, Jake-nek is újra kitágul a szeme egy pillanatra, mintha nem is ő mondta volna mindezt. Mindenesetre örültem a múlt időnek, habár nem tudtam, mennyi igaz abból, hogy „szerelmes volt”, de kissé önelégült lettem. Az is boldogsággal töltött el, hogy Jacob megbízik bennem, habár aligha ismerjük egymást negyed órája.


Persze azt is tudtam, hogy én és Jacob soha nem lehetünk egy pár. Ő izmos, jóképű, rendes srác – én meg ronda, szeplős, vékony és dilis vagyok. Avagy, unalmas. Semmi esélyem nem volt nála, túl jó volt hozzám. De azért álmodozni lehet, vagy nem?

Felsóhajtottam, és megfordultam, vissza a tenger felé. Pikk-pakk levettem a cipőmet, és félredobtam. Sétálni kezdtem, mindenféle cél nélkül. Egyszerűen csak nem akartam egy helyben állni. Annak semmi értelme, ráadásul nem kell kínos szemkontaktust folytatnom Jake-kel. Oké, nekem egyáltalán nem volt kínos, de neki biztosan. De mégis… akkor miért nézett egyfolytában rám? Az előbb már megvizsgáltam, hogy van-e valami furcsa rajtam, de nincs. Akkor hát, mi a magyarázat? Lehet, csak én vagyok olyan hülye, hogy úgy érzem, van a kontaktusnak valamilyen jelentősége? Meglehet. És nagyon reméltem, hogy van. Ismét felsóhajtottam.

Elértem a tenger vizét, és lassan a lábammal léptem egy utolsót. Szúrós hideg érzés száguldott végig egész testemen, fokozatosan haladva, amint lábujjaim a hűvös tengerbe mártódtak. Olyan volt, mint egy elektromos kisülés – csak ez nem volt halálos, csupán jó érzés. Nekem legalábbis az volt. Kezdtem megszokni a hideget, és erre mi a legjobb praktika? Derékig belesétálni a jeges vízbe. Ott még ugyan nem tartom, ilyen „kisülések”-et már idézhetek elő. Ebbe még nem halok bele. Mármint, nem kapok tüdőgyulladást, sőt, semmilyen betegséget. Ami pedig nem káros, az csak jó lehet. Átvitt értelemben.

Hallottam, amint valami halkan csoszog mögöttem. Becsuktam a szemem, és halványan elmosolyodtam. Ezek szerint jelenthetek valamit ennek a fiúnak, ha nem hagy csak úgy itt, és követi minden lépésem. Ez talán enyhe túlzás, de mégis – leírni sem tudom, milyen boldogság mardosta ebben a pillanatban a szívemet. Jobb lábammal is tettem előre egy lépést, így már két lábon álltam a hűs tengervízben. A hullámok gyengén, óvatosan nyaldosták a bokámat, nagyon kellemes érzés volt. Már csak az lenne ennél jobb, ha Jake végigsimítana a karomon…


Leszálltam a fellegekből, és visszatértem a valóságba. A gyönyörű álomkép már kezdett kibontakozni az elmémben, és ezt nem akartam. Minél inkább belelovagolom magamat egy gondolatba, annál inkább fog fájni, ha nem úgy lesz. Én pedig tudtam, hogy soha nem jöhetek össze Jake-kel, és nem akartam még rosszabbá tenni ezt a tényt. Túl akartam élni. Nyilván ez is egy olyan tini-szerelem, nem igaz? Attól tartottam, nem, ez nem az.

Hűvös szellő csapott az arcomba, én pedig reflexszerűen átkaroltam a vállaimat. Éreztem, ahogy valami meleg fuvallat közeledik felém a hátamnál, majd azt, hogy el is tűnik. Mikor rájöttem, hogy Jake keze közelített meg az imént, hátrafordultam, és arcunk majdnem egymásba ütközött. Orraink hegye csupán pár centire voltak egymástól, és én az ajkamba haraptam. Nagy volt a kísértés, hogy eltüntessem azt a néhány centit, és ajkára tegyem az enyémet. Nagyon jól tudtam azonban, hogy ez végzetes tett lenne – nyilván soha többé nem szólna hozzám. Én pedig szerettem volna, hogy ha egy pár nem is, de barátok lennénk. Igaz barátok. Bellán kívül ő volt az egyetlen, aki felfigyelt rám, aki nem nézett le. Még a Cullenékre se tudtam azt mondani, hogy a barátaim, mert a koboldszerű lányon kívül mindegyik valamilyen szinten „lenézett”. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de elfogadtam, mert én sem voltam mindig roppant kedves azzal, akinek nem tetszett a külseje. Az enyém meg egyáltalán nem volt túl csábító – fakóvörös haj, sápadt arc, és apró szeplők az orromon. A szemem volt az egyetlen testrészem, amit viszonylag szerettem – dús, fekete szempilláim voltak, és szép, csokoládébarna íriszeim.


Valami furcsa csillogást láttam a szemében. Az állát folyamatosan megfeszítette, és próbált kifejezéstelen arccal nézni. Mintha… küzdene valami ellen. Nem tudom. Nagyon koncentrált valamire. Akár órákig is így tudtam volna maradni – ennek ellenére léptem hátrébb egy lépést. Jake tagjai ellazultak, és ez különös rossz érzéssel töltött el. Vajon… azt akarta, hogy arrébb menjek? De nem akart udvariatlan lenni, és ő maga megtenni? Igen, valószínűleg erről van szó. Ez az én formám. Ha megtetszik valaki – ritkán – persze, hogy nem lesz szerelmem viszonozva. Ez már nyilván mindig így lesz életem során.


- Azt hiszem, én most… megyek. – Megköszörültem a torkomat, hogy ne legyen olyan rekedtes a hangom. Elkezdtem sétálni a sziklák felé, egyre több homokszemcse tapadt nedves talpamra. Útközben felkaptam a cipőimet, nem állt szándékomban felvenni. Így is kicsit viharvert volt, nem akartam még át is áztatni. Majd tekerek meztelen lábbal. Nem ez lenne az első alkalom. Mellesleg, mezítláb jobban tapadok majd a sziklára. Aztán valaki megköszörülte a torkát, hozzám hasonlóan, mire megtorpantam. Lassan fordultam meg, és láttam, hogy Jake felém sétál. A szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni, és vagy huszonvalahány pillangó verdesett a gyomromban. Kérdőn megemeltem a szemöldököm.


- Jössz holnap is? – Hangja reménykedő volt. Ez érdekes… nem tudom, most végül is mit akar. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor ezt megkérdezte, de ezzel ellentétben, el se tudtam képzelni, most mi van. A férfiak kiismerhetetlenek, sokkal inkább, mint a nők… szerintem. Persze, női fejjel könnyű ezt mondani. Halványan elmosolyodtam, és enyhén bólintottam.


- Jöjjek?

- Gyere. – Kivillantotta hibátlan fogsorát, és én majdnem elolvadtam a mosolyától. Olyan aranyos, kisfiús volt így, hogy meg tudtam volna puszilgatni, és ölelgetni. Meg… csókolni is. Elvigyorodtam, és bólintottam.

- Akkor jövök. De holnap hat órám van… két órával később jövök. Csinálunk majd valamit? – kérdeztem izgatottan, teljesen fel voltam spanolva.


- Persze, szívesen. – Még mindig vigyorgott, nagyon édes volt. Aztán a sziklák felé mutatott hatalmas tenyerével. Csak most vettem észre. – Ott foglak várni.

- Oké. – Felcsillant a szemem. Ha inkább a szikláknál vár majd, az azt jelenti, hogy nem feltétlen a tengerparton fogunk sétálni. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre, nem hiszem, hogy sokat fogok aludni…
- Hát akkor… szia.


- Szia – köszöntem el én is, majd sietős léptekkel a sziklák felé indultam, kezemben a cipőmmel.

Holnap. Suli után. La Pushban. Szikláknál. Jake-kel. Már alig várom!