6. fejezet - A rémálom

„A műszerfalon pedig ott feküdt az én mp3-asom.”
Nagy, tág szemekkel bámultam a megkerült tárgyra. Nem kis értetlenség és hitetlenkedés ült ki az arcomra, ami kicsit megrémisztette Jacobot, aki időközben beszállt a kocsiba. Aggódó pillantásokat küldött felém, hol rám, hol a lejátszóra lesett. Legalábbis én így láttam a szemem sarkából. Aztán végül lehunytam a szemem, és visszafelé kezdtem számolni. 10, 9, 8, 7, 6...

- Mi a baj? – szakított félbe Jake, én pedig rögvest kinyitottam a szememet. Hitetlenkedve megráztam a fejemet, majd végiggondoltam az egészet.

Oké. Most tulajdonképpen miért is vagyunk idegesek? Hiszen meglett az mp3-am. De hogy az istenbe találta meg? Ó, persze, egyszerű. Meglátta a földön. De… nem tudom. Miért lepődök meg ezen ennyire? Nem kellene. Elvégre ilyen történhet. Csak nyugi. Nincs ebben semmi különös. Nincs hát.

- Semmi – feleltem Jacobnak pár perccel később. Újra lehunytam a szemem, majd kinyitottam, és a lejátszóra meredtem. Jake egy pár percig elgondolkodva nézett engem, aztán a kis tárgyra esett a pillantása, és halkan felnevetett.


- Oda akartam adni, csak aztán amikor megláttalak a sziklák között… - Homlokát ráncolva elhallgatott, csak aztán folytatta. – Szóval, elfelejtettem. De nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakadsz. Talán épp azért hagytad el, mert olyannyira meg akartál szabadulni tőle?

- Nem, nem… - mondtam gyorsan. – Csak meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy így megtalálod. Szerencsém volt. Tulajdonképpen nagyon is örülök, mert… hát, szóval meg akartalak kérni, hogy nem lenne-e kedved segíteni a keresésben. Csak aztán én is elfelejtettem… - Grimaszt vágtam. Na vajon miért felejtettem el? Jake karjában nem nehéz elfeledni az ilyen kis semmiséget. Úgy látszott, Jacob valamennyire megértette az arckifejezésemet, mert széles mosolyra húzódott a szája. Aztán pedig váratlanul zavart lett, és elfordult. Én pedig kezembe vettem a lejátszómat.

Előkapott a farmerzsebéből egy kulcsot, és beindította a motort. Fáradtan dőltem hátra, és ismét lehunytam a szememet. Nem akartam elaludni, de ez a testhelyzet most felettébb kényelmes volt. Egy kicsit pihentem, de olyannyira, hogy észre se vettem, hogy egyáltalán megyünk az autóval. Csak akkor eszméltem fel, amikor Jake szólt, hogy hazaérkeztünk.

- Ó, ó, köszi… - mondtam, azzal ki is szálltam a kocsiból. Jake is így tett, egyenesen a platóhoz sétált. Egy könnyed mozdulattal – legalábbis nekem annak tűnt – leemelte a kerékpáromat, és kérdőn felvonta a szemöldökét. A ház mellé böktem, mert úgy gondoltam, ott tökéletes helyen lesz. Holnap is szükségem lesz rá.

És aztán leesett valami.


Honnan tudja Jacob, hogy hol lakom? Tudtommal soha nem említettem neki, csak azt, hogy Forksban. Oké, ebben a nyavalyás városban nem nehéz megkérdezni, hogy ki hol él, de… kémkedett volna utánam? Ez talán egy kicsit erős fogalom. Akkor… kérdezősködött? Érdekes…


Jake figyelte, ahogy kővé dermedve állok az autó mellett, és már szóra nyitotta a száját, amikor felemeltem a kezem.


- Semmi baj. Csak meglepődtem, hogy tudod, hol lakom. – Azzal már el is indultam az ajtónk felé. Nem néztem vissza Jake-re, de egy vigyort nem sikerült elfojtanom. Kíváncsi lettem a megszeppent, vagy éppen bűnbánó arcára, mert biztos nagyon aranyos lett volna. De ellenálltam a kísértésnek.


Aztán mély, öblös hangú nevetést hallottam magam mögött. Akaratlanul és megpördültem, keményen arcom csapva magamat hosszú hajammal. Jacob vigyorogva nézett rám, aztán csak, mint aki mulatna valamin, megrázta a fejét, és beszállt a kocsijába. Aztán egy szó nélkül elhajtott. Igaz, integetett, de már nem tudtam visszainteni. Megsemmisülve álltam a lábtörlőn.

Számított volna rá, hogy megkérdezem? Vagy azért nevetett, mert a lakcímem ismerését valami magától értetődő dolognak gondolná? Nem tudhattam. De mindenesetre teljesen össze voltam zavarodva.

Aztán hirtelen a zavarodottságot felváltotta a bánat. A mellkasom máris sajgott a hiányától, minden egyes olyan részemmel egyetemben, ahol hozzáért. Ehhez úgy nagyjából a bal fél testem hozzátartozik. Nem mondhattam, hogy valami remekül éreztem magamat. Nem csak a fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy ma már nem lesz velem.


És akkor hirtelen arra is ráébredtem, hogy egy csomó lehetőséget halasztottam el. Ahelyett, hogy pihenek a kocsiban, el kellett volna kérnem a telefonszámát. Vagy meg kellett volna beszélnünk egy legközelebbi időpontot, már ha neki lett volna kedve hozzá. Meg mondjuk be kellett volna számolnom neki a lakcímemről, és akkor elkerült volna ez az idegesség, hogy mégis honnan tudja. Persze, örültem volna annak, hogy kérdezősködött, de valahogy sejtettem, hogy nem ez a magyarázat. Valami más, ami nem éppen hétköznapi.

De mi lehet az?


Nem tudtam, de nem akartam nagyon törni magam rajta. Fáradt voltam, akármennyire is fél hatra járt az idő. Aludni semmiképpen nem fogok tudni, ezt már akkor tudtam, de talán lefekszem és olvasok egy kicsit. Kivéve persze, ha anyu nem tol le, vagy nem kezd el áradozni a randijáról.


A randi! Hát persze! Hiszen akkor még nincs is itthon. Csak most tűnt fel, hogy egyetlen fekete Mercedes sincs a közelben, és ez alighanem azt bizonyítja, hogy még a randin van. Ó, hála az égnek. Legalább lesz pár szabad percem, és anyu se fog vitázni velem…

Feléledtem a kővé dermedésemből, és sóhajtozva az ajtóhoz léptem. Elkezdtem turkálni a zsebemben, és szerencsésen megtaláltam a kis, réz kulcsot. Kinyílt az ajtó, én pedig beléptem.


Valóban, tiszta sötét volt az egész ház, egy lélek sem járt itt. Legalábbis amióta én innen elindultam a partra, az biztos. Ismét sóhajtottam, és egyenest a konyhába mentem. Éhes voltam, és már vacsoraidő van. Letettem az mp3-am az asztalra, és felkapcsoltam a villanyt. A hűtőhöz léptem, és keresgélni kezdtem valami ehető kaja után, amikor kezeim ráakadtak egy dobozra. Joghurtos doboz volt az, én pedig úgy gondoltam, hogy az tökéletes vacsora lesz most. Ráöntjük a müzlire, és az úgy felettébb finom és laktató. Mikor megláttam, milyen joghurttal van dolgom, elmosolyodtam. Mézeskalácsos? Miket ki nem találnak manapság. Ráadásul anya vett ilyet? Az idők változnak ezek szerint.


Úgy készítettem el a vacsorámat, ahogy az előbb elrendeztem, és lassan ettem. Minden falatot alaposan megrágtam, szerettem volna igazán jóllakni. Miután végeztem, elmosogattam, hogy anyának már ne kelljen, és az mp3-mammal a kezemben felmentem a szobámba.

Elpakoltam mindent, ami elő volt, az összes ruhámat például. Nem tartott sok időbe, mert roppant gyorsan tudtam pakolni. Azt hiszem, erre az is rájátszott, hogy nagyon gyakran kellett magam után összepakolnom, mert mindig nagy rendetlenséget hagyok. Ez az én formám.


Rápillantottam az órára, és örültem, hogy már majdnem hat óra volt. Egyáltalán nem akartam olvasni, teljesen elment tőle a kedvem. Leckém is ezer lett volna, de egyszerűen agyilag nulla voltam. Tudtam, hogy képtelen lennék megcsinálni, még ha akarnám is. Így hát engedtem a kísértésnek, és pikk-pakk pizsamába öltöztem. Reméltem, hogy nem fogom bírni végigaludni az egész éjszakát. Ágyba bújtam, kényelmesen elhelyezkedtem, és…

„Miért vagyok itt? Ez az egyik kedvenc helyem. De miért ilyen csúnya? Az én tengerpartom nem ilyen szeméttel teli, sötét és ködös. Az enyém világos homokkal tarkított, naplementés part, zölden és kéken pompázó tengerrel. De ez nem úgy néz ki, márpedig ez is La Push. Látom innen a rezervátumot, pontosan olyan szögből, mint délután, amikor Jacobbal voltunk itt. De ez a hely most borzalmasan sötét. Félek.



Valami csörögni kezd mögöttem, én pedig automatikusan megfordulok. Rémülten veszem észre, hogy mögém került az erdő, és ekkor jövök csak rá, hogy ez nem a valóság. De ha ez nem az, akkor én nem akarok itt lenni. Ez rossz hely. Félelmetes. Még mindig félek. Sőt. Most jobban. Rettegek.


Újra zörgés, én pedig hátrálni kezdek. Arcom rémült maszkba torzul, és mintha egy sötét árnyt látnék magam előtt. Valami van ott, ami folyamatosan közeledik, gondolom, és pár perc múlva meg is jelenik az ismeretlen. De ez nem ember – annál sokkal nagyobb, hatalmasabb. Az egész testét szőr borítja, mégis vannak végtagjai. Ormótlan, kolosszális teste felém közeledik, és én egyre inkább pánikba esem. Ráemelem tekintetem az arcára, és valósággal fogva ejtenek nagy, sötétbarna szemei. Egy pillanatra egy ismerős képe villan az agyamba… Jacob. Megrázom a fejem, és újra hátrálni kezdek. Félek.



A szörny szemeiről még mindig nem tudom levenni a tekintetem, olyan érzésem van, mintha hipnotizálnának. Rémisztően, vérszomjasan csillog az írisze, szinte látom benne, amint megnyalja a szája szélét. És, erre a borzalmas gondolatra meglátom a szörny száját, és tekintetem a szeméről arra siklik. Ajkai enyhén szétnyílnak, és egy hatalmas, fehér szemfog bukkan elő. A végén friss, vörös vér csordogál. Sikítok…”


Zihálva ébredtem. Automatikusan is magam elé meredtem, és kerestem a szörnyeteget a szememmel. Nagyon megnyugodtam, amikor rájöttem, hogy senki nincs itt, és én a szobámban vagyok. Beletúrtam a hajamba, ami az izzadságtól zsíros lett. Próbáltam megnyugodni, de valahogy nem sikerült. A szemem előtt lebegett a szörnyeteg képe, és egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Megráztam a fejem. Még mindig ott volt. Tűnjön már el…

Ránéztem az órára, ami fél nyolcat mutatott. Nem aludtam valami sokat, anyu biztos nincs még itthon. Lassan abbahagytam a zihálást, és kikászálódtam az ágyból. Nem érdekelt, hogy izzadt a pizsamám, semmi kedvem nem volt átöltözni. Sóhajtottam egyet, és leszaladtam a lépcsőn.


Valóban nem volt még itthon senki. Kíváncsi lennék azért, hogy mikor fog anyu hazajönni. Hazajön egyáltalán? Előfordulhat, hogy már most smárolnak a kollégájával. Sőt… ahogy anyut ismerem, már talán az ágyban vannak.

Oké, ez egy kicsit erős volt. De mégis! Anyu bármire képes, ha szerelmes. Csak istenem, védekezzenek…! Nem akarok egy kistesót. Tökéletesen meg vagyok egyedül, legalább több a szabadidőm. Ha jönne egy kisbaba, állandóan segítenem kéne anyának, és akkor mi lenne az én Jacobommal? Pontosan. El kéne felejtenem az én drága kistesóm miatt. Anya, remélem tudod, hogy nem akarok tesót. Nagyon remélem, és azt is, hogy figyelembe veszed.


Felhúztam az orromat, mert hirtelen nagyon büdös szagot éreztem. Találgatnom sem kellett, hogy honnan jön – rögvest a fürdőszobába mentem. Nem tudom, hogy izzadhattam meg ennyire, de mindenesetre jót fog tenni egy kis fürdés. Az sosem árthat…


Miközben vizet locsoltam magamra, az álmon gondolkodtam. Tudni akartam, hogy honnan jött ez az egész. Elvégre én még soha nem láttam ilyen szörnyeteget, és ma nem is olvastam semmi fantasyt. Márpedig valami köze kell, hogy legyen a valósághoz. Olvastam egyszer, hogy az álmainkban aznap átélt események jelennek meg másféleképpen. Az oké, hogy tengerpart, meg La Push, de hogy kerül a képbe a szörny? Nem értem…

Emlékezzünk csak vissza, hogy nézett ki. Hatalmas, torz test, szürke szőrzet, nagy fej. Nem hasonlított medvére, farkasra sem, más állat pedig nem él az erdőben, ami ilyen szinten szőrös, vagy amitől félnem kéne. Egy bibi volt csak… hogy került a vér a fogára? Az olyan hátborzongató. Mintha nem is egy szörnnyel, hanem egy vámpírral találkoztam volna álmomban. Márpedig azokat én nem így képzeltem el. Azok sápadtak, mint a halottak, tekintve, hogy nincs bennük vér. Nem szőrösek. Képtelenség. Mintha valami mutáns lett volna.


Megráztam a fejem, és elzártam a vizet. Elég volt ezekből a rémképekből! Minél inkább belelovagolom magam a témába, annál inkább nem fogok tudni aludni. Márpedig nem akarok holnap karikás szemmel ébredni, és megint órákat rostokolni a tükör előtt. Ha pedig visszatér az álmom… hát, akkor nagy bajban vagyok. És akkor borzalmas estém lesz. De erre még gondolni sem akartam.


Törülközőt csavartam magam köré, és a szobámba mentem. Kerestem egy hálóinget, és felöltöztem. Eszembe jutott a leckém, és örültem, hogy van valami, amivel leköthetem a figyelmemet. Már épp készültem felrakni a táskám az asztalra, amikor megcsörrent a telefon.


Lerobogtam a lépcsőn, ami persze most is vadul nyikorgott. Kíváncsi vagyok, mikor fogunk már végre új lépcső után nézni. Elvégre ezek a fokok már nem sokáig bírják. Amilyen ramaty állapotban vannak…


Felkaptam a telefont a kisasztalról, és mohón a fülemhez emeltem. Szinte biztos voltam benne, hogy anya lesz az, és nekem most szükségem van bármire, ami lekötheti a figyelmemet.

A vonal túlsó végéről azonban egy teljesen más hang érkezett.


- Halló! – szólt az ismeretlen, akinek valamilyen szinten mégis ismerős volt a hangja.

- Ööö, helló… Kivel beszélek?

- Szia Lily! Jacob vagyok. – Ott helyben megmerevedtem.


- Nahát… Jake… - dadogtam. – Mi járatban?

- Gondoltam felhívlak, mert nem beszéltük meg, hogy holnap mikor találkozunk. – Holnap? Te jó isten!

- Miért… fogunk?

- Hát, ha van kedved. Nem lesz hangulatom itthon ücsörögni. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Oké. – Én is elvigyorodtam. – Szóval, mikor?


- Hány órád van holnap?


- Öt.

- Oké, akkor ha végeztél a suliban?

- Benne vagyok – vigyorogtam. – Hol?

- A rezervátum mellett van egy utca. A sarkon van egy ház. Ott lakom. Meg fogod találni.


- Rendben.


- Hát akkor…

- Igen. Szia.

- Szia!

- Várj! – szóltam gyorsan.

- Igen?

- Honnan tudod a számomat? – Jacob felnevetett. Mintha ez is valami magától értetődő dolog lenne…


- Telefonkönyv.


- Ó, persze. – A homlokomra csaptam. Hát ez tényleg elég egyértelmű. – Bocs. Kész vagyok.

- Mert? – kérdezte Jake meglepetten.

- Holnap elmesélem. Hosszú.


- Oké, akkor holnap találkozunk.

- Igen, szia! – Azzal letettem a telefont.


A szívem ide-oda ugrált örömében. Jake felhívott! Képes volt felhívni, hogy találkozzunk holnap. Istenem, nem hiszem el. Érdeklem! A fiút, akibe halálosan bele vagyok zúgva, érdeklem! Talán mégsem vagyok olyan lehetetlen alak?

Feltáncoltam a lépcsőn, és dúdolgatva kezdtem neki a leckémnek, most már tényleg. Az álmomra szinte egyáltalán nem is gondoltam. Ugyan kit érdekelne egy szőrös mutáns, ami csak egy kép? Senkit. Legalábbis akkor nem, amikor valakinek a szerelme már a második randira hívja. Hát nem ez a legjobb érzés a világon? Nem. Ennél már csak egy szenvedélyes csók lehet jobb. Vagy… ebbe ne menjünk bele.

Nem igazán figyeltem a leckére, mégis, a ceruza mintha magától mozgott volna, úgy írtam a betűket. Angol, irodalom, spanyol, és a matek… még azt is mintha egy robot írta volna! Az agyam fel volt turbózva, úgy gondoltam, hogy most nincs olyan egyenlet, amit meg ne tudnék oldani. Ha már a leckét sikerült elkészítenem!

Mikor végeztem, mosolyogva pakoltam be holnapra. Van, amikor ezt reggel teszem meg, de most nem éreztem szükségét ennek. Elvégre holnap egy nagy nap lesz, és talán már a matektanártól sem kell tartanom. Ráadásul, ha késnék is, Jacob megvár. Ha tegnap képes volt várni, ma is fog. Ugye, fog?

Nem féltem, hogy álmodni fogok. Továbbra is mosolyogva bújtam be az ágyamba, és mielőtt elaludtam volna, elénekeltem egy dalt. Már fogalmam sincs, miket zagyváltam össze meg vissza, de tény, hogy nagyon élveztem. Ilyet!

Aztán magával ragadott a képzelet világa…
**
Frissen ébredtem, csakúgy, mint reggel. Ha minden nap Jake-kel fogok találkozni, valóságos kakas leszek már itt kora reggel. Anya ha ezt tudná!

Anya. Hazajött? Ha igen, akkor is már nincs itthon. Neki már rég munkában kell lennie. Na majd este elkapom, és kifaggatom!

Nem lacafacáztam sokat, azonnal fürödni mentem, azután pedig elvégeztem a fontos teendőket. Fogmosás, arcmosás, és egyebek. Nagy szerencsémre alig volt karikás a szemem, így nem éreztem szükségét annak, hogy kifessem magam. Tudjátok – természetesség.

Tizenöt perc múlva már felöltözve, táskával megrakodva álltam a biciklim mellett. Aggódó tekintettel méregettem a járgányt, és azon filóztam, hogy rá merjek-e egyáltalán ülni. Elnéztem nyugatra, amerre a suli volt, majd vissza a járműre, és úgy döntöttem, hogy gyalog nem megyek. És hát mi mással mehettem volna? Csak a biciklivel tudtam. Hacsak…


Elvigyorodtam, és a fészerhez sétáltam. Benyitottam, és máris több ezer pókhálóval találtam szembe magam. Ezek engem azonban most nem érdekeltek. Keresgélni kezdtem egy nagy, narancssárga cipő után…


Megtaláltam! Mosolyogva nyúltam felé, és amikor megragadtam, felrántottam magamhoz. A cipő jól hason talált, én pedig hanyatt estem. Felnevettem a saját bénaságom miatt, és tanulmányozni kezdtem a görkorimat. Vajon tudok-e még ezzel az izével menni? Mindjárt kiderül…

Felálltam, és levettem a cipőmet. Belebújtam a koriba, és megpróbáltam megállni. Kitotyogtam valahogy a járdára, mert hát a fűben hiába is próbálnám ki, ott minden bizonnyal perfektül mennék. Vettem egy nagy levegőt, és ellöktem magam. Mentem! Még egy lökés, meg még egy, és úgy tűnt, hogy megy ez nekem. Aztán megfordultam, hogy elrakjam a cipőmet. Még ez a mozdulat is sikerült, így hát mosolyogva pakoltam el a Converse-csukát. Vidáman korizva mentem iskolába.


Viszonylag hamar beértem. Mindenesetre nem késtem el, és ez volt a lényeg. Egy páran megbámultak, hogy „hé, mégis ki ez az idióta csaj itt görkorival?”, de aztán jól nevelten elfordultak. A bejárat előtt aztán levettem a korit, és felvettem a rendes cipőmet. Úgy határoztam, hogy a szekrényben tökéletes helye lesz az én kis járművemnek. Pár ismerős arcot fedeztem fel utam közben, néhányan integettek, én pedig mosolyogva viszonoztam. Miután beraktam a korit a szekrénybe, becsuktam az ajtót. Megfordultam, és egy ismerős arccal találtam szembe magam.

- Lily, szia – köszöntött Bella, de vontatott volt a hangja.


- Szia, Bella – mosolyogtam rá. – Valami baj van?

- Beszélnünk kell, Lily.