10. fejezet - Az első... vagy csak majdnem?

Nem volt kellemes estém. Egész éjszaka forgolódtam, és nagyon nehezen aludtam el. Végig az a szörnyeteg képe lebegett a szemem előtt, amiről álmodtam. Alig bírtam elűzni, de legalább annyi szerencsém volt, hogy álomtalanul aludtam.

Kómásan mentem iskolába. Szerencsére időben felkeltem, mert rájöttem, hogy gyalog kell majd mennem. A biciklinek annyi, a görkorit pedig ott hagytam az erdőben. Anya pedig nem vállalta, hogy elvisz, mondván, hogy korán kezd. Na persze. Csak korán akarja látni a pasiját…

Pasi. Előre rettegtem a délutántól. Elalvás előtt alaposan végiggondoltam az egészet, és a végén az történt, hogy én kezdtem el félni Jake reakciójától, nem pedig ő az enyémtől. Mi van akkor, ha megharagudott, és szóba se áll velem? Ha morcosan elküld melegebb éghajlatra, és hogy látni sem akar majd? Ilyenektől féltem, és mit ne mondjak, nem alaptalanul. Vegyes érzelmekkel vártam a délutánt – rettegtem és örültem. Látni akartam Jacobot, de féltem, hogy mit fog szólni. Érdekes felállás.

Mire az iskolába értem, már nem éreztem a lábaimat. Elhatároztam, hogy legközelebb megkérek valakit, hogy jöjjön értem. De aztán eszembe jutott, hogy nem nagyon van barátom, Bellán kívül. Arra meg szerintem képtelen lennék, hogy megkérjem a Cullenéket arra, hogy szállítsanak el engem. Sokan vannak így is, nem kell plusz egy fő.

Szerencsére nem késtem el, de az utolsó pillanatokban értem be a suliba. A mai első órám is Bellával volt, és reméltem, hogy a holnapi is vele lesz. Egy-két olyan órára jártam csak, amire Bells nem, de azok is kínszenvedések voltak. Igaz, talán jobban tudtam figyelni, habár inkább gondolkodtam, mint hogy odafigyeljek arra, amit a tanár magyaráz órán. Ahhoz túlságosan is sok dologgal kell foglalkoznom – vagy inkább sokkal több minden érdekel? –, így inkább azokon gondolkodom, mint hogy holmi XX. századi történelmet tanuljak. Mi értelme? Főleg Oroszországét? Tök fölösleges.

Bella nagyon rendes volt velem egész nap, és eldöntöttem, hogy soha többet nem mondok róla egy rossz szót sem. Tényleg önzetlen, és törődik az emberekkel, legalábbis azokkal biztos, akikkel jóba van. Úgy vettem észre rajta, örül annak, hogy van valaki, aki szintén tud a vámpírokról és vérfarkasokról, és így van neki beszédtársa. Elvégre a mai lányok háromnegyedét csak a ruhák meg a pasik érdeklik…

- Mire jutottál a Jacob-üggyel? – kérdezte Bella ebédnél, mert megint velük ültem. Kicsit aggódtam amiatt, hogy nemkívánatos személy vagyok, de Edward megnyugtatott, hogy nincs így. Az egyetlen, akit zavarja, az Rosalie, de őt még Bella jelenléte is irritálja, szóval nincs miért aggódnom.

- Suli után átmegyek hozzá – sóhajtottam, majd piszkálni kezdtem a kajámat. Valami lasagne-t kértem, pedig egyáltalán nem voltam éhes.

Edward elmosolyodott, úgy, ahogy Bella is. Alice tapsikolni kezdett, én pedig nem tudtam mire vélni a viselkedésüket. Bellán lehetett látni, hogy pokolian megkönnyebbült. Ennek örültem.

- Jól döntöttél, Lily – mosolygott Bella kedvesen, én pedig hümmögtem. Még nem tudtam, hogy valóban jó döntést hoztam-e, de azt igen, hogy nekem ez a legjobb. Nem tudok Jacob nélkül élni, ez már kiderült.

- Nem kell félned – mondta Edward, mert meglátta a gondolataiban a rejtett rettegést. Felnéztem rá, és hitetlenkedő arccal bámultam.

- Mitől félsz? – kérdezte Bells, én pedig felsóhajtottam. Vetettem egy megrovó pillantást Edawardra, majd visszanéztem a lányra.

- Hogy Jake… hogy majd elüldöz, és azt mondja, hogy látni sem akar. – Legnagyobb meglepetésemre az asztalunknál mindenki felnevetett, kivéve Rosalie-t és Edwardot. Utóbbi csak vigyorgott, neki már nem volt újdonság ez a gondolat.

- Ne hülyéskedj, Lily. Odavan érted – sóhajtotta Bella, majd harapott egyet a szendvicséből. Én jobb kezemmel megtámasztottam a fejemet az asztalon, és továbbra is csak turkáltam a kajámban.

- Te, Bells… - kezdtem, majd az említett lány kíváncsian rám nézett. Edward kuncogni kezdett, mikor meglátta a gondolataimban, hogy mit akarok kérdezni, még Jasper is elvigyorodott, amint megérezte a féltékenységet.

- Beléd szerelmes Jake, nem?

- Volt, Lily – emelte égnek a tekintetét Bella. – Ha megkéred Jacobot, biztos szívesen elmagyarázza, hogy miért szeretett ki belőlem olyan hamar.

- Miért, erre van magyarázat? – néztem rá megszeppenten.

- Van, legalábbis mi úgy hisszük. De amikor rákérdeztem Jake-nél, nem válaszolt. – Megvonta a vállát. – De valami ilyen, az biztos.

- De milyen? – makacskodtam, de Bella nem válaszolt. Csak ette a szendvicsét, én pedig a számba vettem a legelső falatot.

Mire a sulinak vége lett, én már teljesen hullának éreztem magam. Eleve hét órám volt, és tök nehezek. Nem nagyon volt már erőm egy vitához, ezért reménykedve léptem ki az iskolaajtón. Épp elindultam már, amikor lefékezett mellettem egy kocsi. A szürke Volvo.

- Elvigyünk? – kérdezte Edward vigyorogva, mire felhúztam a szemöldökömet. Forgatta a szemeit, és magyarázni kezdte. – Jacobhoz. Gyalog jöttél, nem? Innen azért elég messze van La Push.

A homlokomra csaptam. Erre nem is gondoltam! Kurtán bólintottam, és beültem hátulra. Az anyósülésről Bella mosolygott rám. Mitől van ilyen felhőtlen kedvük? Alaposan összehúztam magam a hátsó ülésen, és úgy tettem, mintha ott sem lennék.

Nagyon gyorsan La Pushba értünk. A reménykedésem, hogy még van időm felkészülni, hamar elszállt. Edward rohadt gyorsan hajtott, és ezt Bella nem egyszer meg is jegyezte neki, de ő mintha oda se figyelt volna. Mintha direkt száguldozott volna, hogy nekem még véletlenül se legyen könnyebb. Bár, ha alaposan átgondoljuk, akkor lehet, még jobb az, ha hamar túlesek rajta. Utána úgyis hazamehetek…

Edward megint kuncogott, de nem tudtam, min. Elmotyogtam egy köszönömöt, és kiszálltam. Bella sok sikert kívánt, utána pedig a Volvo villámgyorsan elhúzott. Ott álltam, egyedül, Jake-ék háza előtt. Lassan megfordultam, és vettem egy mély levegőt.

Kicsi, takaros, világosbarna ház volt. Az utcában alig állt más épület, egy-két házat láttam elvétve itt-ott. Kerítéssel volt körbevéve, és innen nézve a ház mögött láttam a rezervátumot is. Tettem pár lépést előre, egész a kapuhoz léptem. Újabb mély levegőt vettem, és épp meg akartam nyomni a csengőt, amikor ajtócsapódást hallottam.


És egyszer csak Jacob ott termett előttem.

Megszeppenten pislogtam rá, de nem bírtam sokáig csendben bámulni, mert Jake felhőtlen boldogsággal a nevemet kiáltotta.

- Lily!

Kinyitotta a kaput, és fel sem eszméltem, de már megölelt, és megpörgetett maga körül. Aztán lerakott, de nem engedett el. Egy ideig bénán tartottam a kezemet, de aztán halványan elmosolyodtam, és én is átöleltem. Nagyon jó érzés volt, de nem felejtettem el, miért jöttem.

Aztán egy idő után kezdtem nehezen venni a levegőt. Az ajkamba haraptam.

- Jake… figyelj… összetörsz…

- Ja, igen, persze, ne haragudj! – elengedett, de a kezemet továbbra is fogta. Furcsának találtam, de örültem is neki, hogy milyen magától értetődően tartja kezében az enyémet. Egy ideig csak néztem Jacob boldog mosolyát, és láttam, mennyire örül annak, hogy itt vagyok.

- Hogy döntöttél? – kérdezte aztán Jake reménykedve, és felspinázva. Felhúztam a szemöldököm, de nem azért, mert nem értettem, miért kérdez ilyet. Hanem azért, mert nem tudtam, minek örül ennyire. Ha úgy döntöttem volna, hogy soha többet látni sem akarom, akkor is eljöttem volna. Úgyhogy…

- Először… - próbáltam kibújni az egyenes válasz elől. – Szeretném, ha elmondanád, milyen vérfarkas is vagy te.

- Persze! – vágta rá Jake azonnal, majd megfordult, és elindult befelé. A kezemet még mindig fogta, és úgy húzott maga után. Egy ideig csak álltam, de aztán én is mentem utána. Nem volt egy nagy udvaruk, így hamar beértünk a házba.

Senki nem volt otthon, szerencsére. Ketten voltunk csak, kettesben. Egyrészt azért örültem, mert Vele voltam, másrészt meg azért, mert így nyugisabban meg tudjuk beszélni ezt az egész vérfarkasosdit.

Nem volt egy nagy ház, a konyha egészen kicsinek tűnt. Két ajtót láttam még, és az egyiket kinyitotta, oda mentünk be. Rögtön észrevettem, hogy ez az ő szobája. Leült az ágyára, és mutatta, hogy csüccsenjek le mellé. Úgy is tettem, és közben figyeltem, milyen magas is Jake. Majdnem a plafonig ért, még így ülve is, és magamban az a kép jelent meg, amint lábujjhegyre állva nyújtózkodom, hogy elérjem Jake száját. Nevetséges.

- Tudod, van egy farkas. Azt tudod, hogy néz ki, ugye? – kérdezte, majd bólintottam. – Mi körülbelül akkorák vagyunk, mint egy ló. De ezt már mondtam neked tegnap.

- Nem is azzal van baj. Hanem… ti… nem olyanok vagytok, mint azok a vérfarkasok a legendákban? Nem csak teliholdkor változtok át?

- Dehogyis – nevetett Jake, veszettül jó kedve volt. – Bármikor át tudunk változni, de nem szoktunk csak úgy, ha kedvünk szottyan. Általában, amikor valamelyik vámpír megközelíti a várost, akkor megyünk, hogy elkapjuk. Meg néha napján szoktunk őrködni.


- Ti megölitek a vámpírokat? – esett le az állam, mire Jake bólintott.

- Igen. De ne aggódj! Nem bántjuk a Cullenéket. Csak az olyan vámpírokat, amik emberi vért isznak, és veszélyesek lehetnek a falura. Vagy pedig a barátainkra.

- Ühüm – morogtam, próbáltam elképzelni, amint egy hatalmas farkas kerget egy vámpírt. Fel kellett idéznem, hogy miképp is néz ki egy farkas: kutyaszerű test, szürke szőr, sárgásbarna szem… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a kép. Természetesen sokkal inkább látnám Jacobot ilyen vérfarkasként, mint olyannak, amilyenre én gondoltam. Éreztem, hogy lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal.

- Majd egyszer megmutatom – mondta Jake, majd átkarolt. Nem toltam el a kezét, miért is tettem volna?

- Megmutatod? – kérdeztem értetlenül, Jake pedig újra felnevetett.

- Szerintem gyakran fogsz engem farkasként látni. Ha más nem, az ablakod alatt.

Amint ezt kiejtette, a szívverésem a háromszorosára gyorsult, és elakadt a lélegzetem. Mikor végre újra tudtam levegőt venni, kissé akadozva tettem azt. Jake-re néztem, és aggódva nézett rám. Pedig a szememben nem volt semmi félelem, csupán a hitetlenkedés, és az öröm.

Tehát igazam volt.


- Te… te jártál már nálunk? – kérdeztem suttogva. Jake elvigyorodott, és bólintott.

- Igen. Minden este ott vagyok.



- Te jó isten… - motyogtam, majd halványan elmosolyodtam. Jake még mindig aggódott egy kicsit, a reakciómat figyelte.

- Valami baj van? – kérdezte, mire hevesen megráztam a fejemet. Vörös tincseim keményen az arcomba csapódtak, és ott is maradtak. Már épp arrébb akartam őket simítani, amikor Jake megelőzött – határozott, de mégis gyengéd mozdulattal simított végig az arcomon, arrébb lökve a rakoncátlan tincseket. A szívem megint hevesen vert.

- Nem – mondtam, hogy tisztázzuk a helyzetet. – Csak nem tudom elhinni, hogy ott voltál nálunk. Azon az estén, amikor találkoztunk… elalvás előtt szűkölést hallottam. Ma reggel jöttem rá, hogy lehet, te voltál az, de ezt még nem vehettem biztosra. De most már tudom…

- Nem muszáj ott lennem, ha nem szeretnéd, vagy irritál – vont vállat Jake hanyagul, de kihallottam a hangjából a csüggedtséget.

- Nem, nem! Egyáltalán nem zavar. Felőlem ott lehetsz akár egész nap is, akkor sem fog zavarni. Irritálni… hova gondolsz, Jake? – mosolyogtam, ő pedig fellélegzett.

- Szóval… - Ránéztem, ő pedig csücsörített. – Úgy döntöttél, hogy…

- Hogy nem érdekel, igen – bólintottam halkan. – Elvégre, ha csak vámpírokat öltök, akkor nem is vagy te szörnyeteg. Csak azt öltök, ugye?

- Hova gondolsz, Lily? – utánzott, majd felnevetett. – Nem ölünk embereket, sőt. Megvédjük őket a vámpíroktól. Védelmezőknek is hívnak minket. Semmi nem igaz ránk abból a sok legendából, amiket rólunk írtak. Vagy legalábbis a vérfarkasokról.


- Akkor jó. – Továbbra is mosolyogtam, és Jake oldalának döntöttem a fejemet, majd pedig ő a sajátját az én buksimra. Felsóhajtottam, és örültem Jake közelségének, no meg a melegnek, ami még a vékony felsőn át is csak úgy sugárzott.

- Egyébként, ez a nagyon meleg hőmérséklet is a miatt van, hogy vérfarkas vagy? – kérdeztem.

- Igen – mondta Jake. – És az is, hogy… - Elhallgatott, én pedig felnéztem rá, és láttam, hogy az ajkát harapdálja. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, nekem pedig olyan érzésem támadt, hogy valami olyat mondott el majdnem, amit nem szabadott volna. Vagy pedig csak előttem nem akarta mondani?

- Hogy? – kérdeztem makacsul.

- Semmi – vágta rá Jake. – Nem érdekes. Szóval, sok minden van a vérfarkasságom miatt. Például, hogy ilyen magas vagyok.

- És az is, hogy ilyen izmos vagy? – vigyorogtam, mire csúnyán nézett rám. Aztán vonakodva bólintott.


- Igen. De ha nem lennék vérfarkas, akkor is így kigyúrnám magam – bizonygatta, mire felnevettem. Nem mondtam, hogy nem hittem neki, de vicces volt, ahogy védekezni kezdett. Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy ha nem lenne ilyen izmos, én akkor is szerelmes lennék belé.

- Biztos vagyok benne. De oly mindegy végül is. Elvégre a belső a fontos, nem?


- De – értett egyet velem, majd újra a fejemre döntötte az övét. Olyan jó érzés volt, hogy megint ilyen közel vagyunk egymáshoz, csak úgy, mint utoljára a tengerparton. Sokszor mondják, hogy a szerelem rossz, mert csak fájdalmat okoz az embernek. De ha jól végződik? Akkor a lehető legjobb érzés.

Annyira örülök, hogy így döntöttem. Mielőtt idejöttem, még kételkedtem a dolgokban, de most már biztos vagyok benne, hogy így a legjobb. Főleg, ha Jake tényleg nem bánt senkit, csak a gonosz vámpírokat, akkor rám sincs veszéllyel, egyáltalán. Amúgy sem hiszem, hogy tudna bántani. Ha Bellát nem bántotta, csak nem bántana már engem sem. De persze, ezt még nem lehet tudni…

- Mit csináljunk? – kérdezte, mire megint elakadt a lélegzetem. Együtt akar lenni velem?


- Maradhatok még? – kérdeztem vissza, mire felnevetett. Elhúzta a karját, de rögtön utána megragadta mindkét kezemet, és mélyen a szemembe nézett.


- Micsoda hülye kérdés ez, Lily? Hát persze, hogy maradhatsz. Sőt, követelem, hogy maradj – vigyorgott rám, mire az égnek emeltem a tekintetem.


- Igenis, Black úr! Lily Jane Fletcher a rendelkezésére áll – tisztelegtem, mire felnevetett. Felállt, és kézen fogva sétáltunk ki a házból. Körbenézett, majd vállat vont, és a tengerpart felé mutatott.


- Menjünk úszni. Elég jó idő van, és ha mellettem leszel, nem is fogsz fázni – nevetett, és én vele kacagtam. Azt biztosra vettem. Mit számít egy húsz fokos tengervíz, ha ott van melletted a negyvennégy fokos testhőmérsékletű vérfarkas? Mellesleg, ha fáznék, majd felmelegít. Vagy nem.

- Menjünk. De nincs nálam fürdőruha – sóhajtottam, pedig örültem neki. Elég szégyenlős vagyok mások előtt, így nem hiszem, hogy tudnék bikiniben úszni Jake-kel. De akkor meg kénytelen leszek ruhában fürdeni. Na, sebaj, legalább lesz egy kis szórakozás! És lehet, hogy jól fog jönni a vizes póló is. Húha, jó sok buja gondolatom van ma…

Elindultunk – csakugyan kézen fogva – a tengerpart felé, és közben éreztem, hogy valóban nincs ma hideg. Eddig a félelem miatt nem is figyeltem oda az időjárásra, de most, hogy nem volt más dolgom, mint Jacobbal sétálni, elég jól észre lehetett venni, hogy egy kicsit süt a nap. Na, nem nagyon, de azért lehetett látni a felhők mögött a napocskát. Bezzeg Forksban soha nem süt a nap. Pff.

Jacobék háza nem volt messze a tengerparttól, így egész hamar odaértünk. Valahogy egyikünk sem érezte a késztetést, hogy beszélni kezdjen, meglehet, hogy őt is teljesen lefoglaltak a gondolatai. Én jelenleg nem filozofáltam, csak próbáltam tompítani azt a kellemes – de mégis fájó – sajgást a mellkasom környékén. Természetesen örültem, hogy van – mert ha nem lenne, akkor most Jake sem lenne itt velem. De egy idő után kellemetlen lesz. Nem egy kellemes érzés, hanem egy irritáló fájdalom. És mire a tengerparthoz értünk, nekem addigra azzá változott. Utáltam is magam miatta.

- Kénytelen leszel ruhában fürödni – mondta Jake, mikor már a parton voltunk, pár centire a víztől. Rám nézett, és végigmért, majd elégedetten elvigyorodott. Felhúztam a szemöldököm, de nem válaszolt, csak vigyorgott. Hát meg fogom én valaha is érteni a pasikat?


- Nem baj. Majd… - Nyeltem egyet, és a többit motyogva mondtam. – Majd felmelegítesz, maximum. – Jake vigyora még szélesebb lett.


- Az biztos. – Aztán megfordult, egy határozott mozdulattal levette a felsőjét, és maga mögé dobta. Mily meglepő, a reflexeim segítségével pont elkaptam. Finoman letettem a földre, hogy ha már egyszer le kell rakni, akkor ne legyen annyira koszos. Aztán láttam, hogy Jake már a vízben van, így vettem egy mély levegőt, és lábbal beléptem a vízbe.

Nem volt annyira hideg, de meleg sem. Fokozatosan mentem beljebb, és közben kevés vizet locsoltam magamra. Néha úgy kirázott a hideg, de kezdtem megszokni. Hátranéztem, nem is tudom miért, és aztán rájöttem, hogy hiba volt.

Egy rántás, és én egész testemmel a vízbe estem, a hideg úgy járta végig a végtagjaimat, hogy beleremegtem. Hallottam még egy nevetést, és rájöttem, hogy mindez Jake műve. Kidugtam a fejemet a víz alól, újra megborzongtam, majd csúnyán néztem rá. Vigyorgott, mégpedig olyan vidáman, hogy nem volt hangulatom leszúrni. Inkább vállat vontam, és egy határozott rántással én is a víz alá húztam őt. Olyan büszke lettem magamra, hogy sikerült! Valószínűleg az segített, hogy nem számított rá. Öröm volt látni azt a megszeppent, édes arcát.


Mondjuk, nem nagy gond lehetett neki az, hogy a feje búbjáig a víz alatt volt. Elvégre negyvennégy fokos testhőmérséklettel… bezzeg én! Ez a vízbe húzás egyáltalán nem esett jól. Még mindig borzongtam, és ezt szerintem Jake is látta. Egy pillanatra elgondolkodott, majd magához húzott, és átölelt.


A meleg, ami így, még jéghideg vízzel borított testén is vastagon sugárzott, azonnal felmelegítette minden tagomat. A vérem gyorsabban kezdett áramlani, és a szívem újból ki akart ugrani a helyéről. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt már meg sem jegyzem magamnak, mert manapság olyan gyakori érzés… de mégis mily nagyszerű.


Jacob úgy csinálta, hogy majdnem minden porcikámat megérintette, így hát nem maradt egy fázó hely sem rajtam. Én is átöleltem, és hasába fúrtam az arcomat (mivel a mellkasát nem nagyon értem el). Jacob a fejét az enyémre tette, vagy legalábbis megpróbálta, de túl alacsony voltam hozzá. Elengedett, de aztán megragadta a derekamat, és felemelt. Ijedtemben gyorsan a dereka köré csavartam a lábamat, és így sikerült a levegőben maradnom, nem pedig visszaesnem a vízbe.

- Bocsi – védekezett Jacob, én pedig vállat vontam.


- Nem gáz. A vízbe rántás után ez már semmiség. – És igazat is mondtam. Semmiség? Fantasztikus érzés! Lehet, hogy egy kicsit félreérthető a póz, de melegen tart, és még boldog is vagyok tőle. A legfantasztikusabb a dologban pedig az, hogy Jacob tart, és nem más. Ő, az én szerelmem.


- Amúgy… azt hiszem, ez az úszás cucc nem volt valami jó ötlet – jegyezte meg Jacob, én pedig megráztam a fejem. Szerencsére nem láthatta boldog arckifejezésemet, mert a buksim a vállán nyugodott.


- Nincs semmi bajom. Fázni sem fázom. Bár nem hiszem, hogy valaki melletted tud fázni is…


- Ebben igazad van – mondta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. Én is elmosolyodtam, majd éreztem, hogy megmozdul a föld – vagy Jake? Felemeltem a fejem, és azt vettem észre, hogy megyünk ki a partra. Ennyi volt? Még nem is úsztam!

- Ne aggódj. Majd jövünk legközelebb, ha még melegebb lesz. Majd amikor látjuk is a napot, nem csak a csücskét – bíztatott Jake vigyorogva, majd mikor kiértünk a szárazföldre, lerakott. Hirtelen nagyot ugrott a szeme, azt hittem, kiesik. Csodálkozva meredtem rá, de ő nem az arcomat nézte, hanem egy kicsit lentebb található testrészemet.

Mikor rájöttem, mimet, elpirultam, és elfordultam. Lenéztem a mellkasomra, és láttam, hogy elég jól bevizesedett a felsőm. Mekkora szerencse, hogy mindig hordok melltartót! Milyen ciki lett volna, hogy ha most… na mindegy, ne ragozzuk.

Lófarokba fogtam a hajamat, és úgy húztam előre a mellkasomra. Valamennyit takart a hosszú hajkorona, de nem sokat. Visszafordultam Jacobhoz, és még láttam azt a vágyakozó pillantást, amit – amikor visszanéztem rá – udvariasan eltüntetett. Megengedtem magamban egy félmosolyt, majd Jacob arckifejezése láttán muszáj volt felnevetnem. Meg akartam lökni a mellkasánál, de az annyira kemény volt, nem igazán sikerült a művelet. Ráadásul, Jake az egyik kezemet meg is fogta, úgyhogy fél erővel olyan voltam, mint a nádszál kisasszony. Csúnyán néztem rá, de az arca olyan gyengéd lett, hogy végül én is elmosolyodtam.

De ő nem tette. Úgy tűnt, mintha vívódna magával, mintha azon gondolkodna, hogy igen, vagy nem. És akkor rájöttem, mit akar tenni.


Elállt a lélegzetem. Majdnem a szívem is megállt, de csak egy pillanatra hittem így, mert utána veszettebb tempóba kezdett, olyan gyorsan vert, mint még soha. A bizsergés elkezdődött a mellkasom táján, és futótűzként terjedt szét a végtagjaim végébe is. Egy idő után már a tenyeremben is éreztem, és biztosra vettem, hogy valamilyen szinten ezt a bizsergést Jake is érzékelni fogja. Mint valami elektromos kisülést, vagy nem is tudom. Olyan új volt nekem az egész érzés… még soha nem voltam igazán szerelmes.

Láttam, ahogy a szeme egyre inkább közeledik. Nem láttam semmi mást, még a rezervátumot sem Jake feje mögött, csak őt, csak az arcát. Rá összpontosítottam, megszűnt a külvilág. Nem pislogtam, egyszerűen képtelen voltam, pedig legszívesebben becsuktam volna a szememet, mint a filmekben. Bár, ez még nem zárja azt ki, hogy ha megtörténik, lehunyjam pilláimat.


Az arca csak centikre volt csak tőlem. Aggódtam, hogy túl alacsony vagyok neki, de olyan könnyedén hajolt le, hogy ezt az érzést hamar eloszlatta. Vártam.

De aztán a sors közbeszólt. Egy hangos, vidám férfihangot hallottam meg Jake háta mögül.


- Hé, Jake! Hogyhogy itt talállak?