4. fejezet: Törés

Borzasztó volt az estém. Nem álmodtam semmit! Pedig annyira igyekeztem. Szemem előtt állandóan Jacob lebegett, a rézszínű bőrével, kócos, fekete hajával, és azzal a cuki mosolyával. Mégis mélyen aludtam. A sors nem akarja, hogy nekem jó legyen, egy kicsit sem. Pedig annyira jó lett volna.

Mielőtt kinyitottam volna a szememet, nagyot sóhajtottam. Síri csönd volt, ami arra utalt, hogy anyu már elment. Talán ennyire nem bírja ki, hogy találkozzon az udvarlójával? Tudnám miért volt tegnap annyira csendes a sütizésnél. Ez nem vall rá. Általában be nem áll a szája, és úgy kell rászólnom, hogy egy picit hallgasson. De tegnap… Egy kukkot sem szólt. Semmi. Elgondolkodott volna? Anyut nem azok jellemzik. Ő olyan, hogy előbb cselekszik, mint gondolkodik. Néha én is ilyen vagyok, főleg, ha nem figyelek. De nem ez a lényeg. Talán majd megkérdezem anyát.

Lerúgtam a takarómat, és csak akkor vettem észre, hogy milyen selymes anyaghoz értem hozzá. Lenéztem, és egy csodaszép szem nézett vissza rám. Pár percig elmélkedtem, minek lehet ilyen szeme, aztán felrémlett előttem egy gyönyörű, fehér ló, amint a tengerparton szalad… Féloldalas mosolyra húzódott a szám, és áldottam anyát, amiért kicserélte a takarómat. Ösztönösen is a fejem alá tettem a kezem, és még szélesebb vigyort produkáltam, amikor megfogtam a kis szőröket. Ezek mind az én zöld szerencsepárnámon voltak. Tényleg jó mélyen aludhattam – ami mellesleg elég jellemző rám – ha nem éreztem semmit.

Kipattantam az ágyból, és a tükör elé sétáltam. Megijedtem magamtól. Vörös tincseim úgy álltak, mint a szénaboglya, szemem alatt karikák sötétlettek, pizsamám és arcom is gyűrött volt. Fekete haj, és ruha választott csak el attól, hogy úgy nézzek ki, mint egy nyugdíjas boszorkány. A hajam még nem is zavart annyira, mert azt meg lehetett oldani, de a karikák! Ahhoz smink kellett, és én nagyon utáltam azt használni. A természetesség híve voltam, még ha nem is találtam magamat szépnek. Végigsimítottam a pizsama felsőmön, és elindultam a fürdőbe.

Megpróbáltam kibontani az összecsomósodott tincseket, ami beletelt egy kis időbe. Eszembe jutott, hogy tegnap nem fürödtem, éppen ezért extrán kellett sietnem. Határozott, gyors mozdulatokkal dolgoztam, és figyeltem, ahogy a hajszálak lassan kiegyenesednek. Ilyenkor örültem csak, hogy nem göndör hajam van. Egyébként mindig elképzeltem, hogy néznék ki göndör tincsekkel. Nem mindig jött ki valami épkézláb kép; sokkal rondább lettem, mint egyenes frizurával.

Mikor nagy nehezen végeztem a fésüléssel, a polcon keresgéltem valami gumit meg hullámcsatot, és gondosan feltűztem a hajamat. Máskor általában meg szoktam mosni, de most már nem volt időm rá. A biztonság kedvéért vetettem egy pillantást az órára, és leolvastam, hogy még fél órám van háromnegyed nyolcig. Csak remélni tudtam, hogy a biciklim lesz olyan állapotban, hogy el tudjak jutni rajta a suliba. Ha nem, egy kis késéstől nem lesz bajom.

Beálltam a zuhany alá, és önteni kezdtem magamra a forró vizet. Fel akartam ébredni teljesen, ha már kések, akkor legalább friss szerettem volna lenni. A víz égette a bőrömet, de ezen kívül jól esett. Éberen és frissen, tettre készen léptem ki a zuhanyzóból, pont, ahogy gondoltam. Vettem egy nagy levegőt, és miután törülközőt csavartam magam köré, elkezdtem eltüntetni a karikákat a szemem alól. Kisebb-nagyobb sikerem volt. Azt reméltem, hogy mire a randira megyek Jake-kel, el fog tűnni az a csúnya folt.


A szobámba érve elkezdtem keresni egy normálisabb ruhát. Tudtam, hogy mielőtt még lemegyek a partra, haza fogok jönni, így nem egy csinosabbat vettem elő. Persze, majd elmegyek tök büdösen – mert hogy tesi óránk is volt ma – egy „randira”. És Jake-kel. Majd ha fagy! Nem fogom még jobban elrontani, ha már mp3-ast fogunk keresni egész nap. Erre a gondolatra felsóhajtottam, és öltözködni kezdtem.


Mire végeztem, csak 5 percem maradt az indulásra. Gyorsan latolgattam, hogy ebbe még vajon belefér-e egy gyors reggeli, majd mikor keserűen rájöttem, hogy nem, csak egy almát vettem magamhoz. Bicajozás közben ugyan nem tudtam enni, de majd megeszem, ha beértem. Almaevésben verhetetlen vagyok.

Mikor kiléptem az ajtón, gondosan bezártam mindent – mint mindig – és a fészer felé vettem az irányt. Felállítottam az eldőlt biciklit, és kívántam, hogy eljuthassak rajta a suliba. Meg hogy haza is tudjak jönni. Valami azt súgta, hogy anyát nem nagyon látom már ma. Kicsit megráztam a bringát, és amikor elégedetten tapasztaltam, hogy nem esik szét, rájöttem, hogy valami hiányzik. A hátamra néztem, és felnyögtem. A táskám bent maradt. Hogy hagyhattam bent? A legfontosabb dolog a bicaj után.

Bosszankodva nyitottam ki újra a lakást, majd felszaladtam a szobámba, hogy lehozzam a táskám. Aztán újra bezártam, és újra a biciklihez sétáltam. Vettem egy mély levegőt, és felültem rá. Kicsit rugóztam, és örültem, hogy így sem esett szét. Aztán pedig nekivágtam az útnak.


A bringa nagyon bizonytalanul gurult alattam, félő volt, hogy bármelyik pillanatban széteshet. Próbáltam kevésbé támaszkodni a járműre, pedig tudtam, hogy lehetetlen. Mégis megpróbáltam. Végig kívántam, hogy ne essen szét, és hogy épségben bejuthassak a suliba. Kérlek istenem.


Szerencsém volt. A bringa megpróbált egybe maradni, és sikerült neki. Mikor megláttam az iskolaépület körvonalait, már tudtam, hogy nincs gond. Ha itt esett volna össze a bicaj, innen már el tudtam sétálni a kapukig. Ránéztem a karórámra, és amikor láttam, hogy két percem van, kicsit rákapcsoltam. A bicaj vészjóslóan nyikorgott alattam, de még mindig nem esett szét. Ismétlem, szerencsém volt.

A bringát félúton elhagytam a parkolóban, miközben szaladtam a kapuhoz. Egy-két diák lézengett már csak a folyosón, én pedig rohantam a matek terem felé. Nem bántam volna, ha lemaradok pár egyenletről, de mégsem tehetem meg, hogy a második iskolai napomon elkések. Talán büntetést is kapnék, és akkor mi lesz a randimmal Jake-kel? Kizárt, hogy egy nyavalyás büntetés törölje el.


Mikor megláttam a huszonhetes termet, még gyorsabban kezdtem futni, majd kiköptem a tüdőmet. Nem szoktam hozzá a rohangáláshoz, és ez ilyen esetekben meg is mutatkozott. Ráadásul, asztmás vagyok, így soha se voltam a legjobb futó. Ám, a rohanásnak meglett a gyümölcse; mikor beestem az ajtón, a tanár még sehol sem volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és reflexszerűen a padunk felé vettem az irányt. Csak mikor leültem a székre, akkor jutott eszembe, hogy ez „bellás” óra – most is ott ült mellettem. Mikor észrevette, mennyire lihegek, biztatóan rám mosolygott.

- Siettünk, siettünk? – kérdezte vigyorogva, de nem gúnyosan. Savanyúan elmosolyodtam, és bólintottam.


- Kicsit sok mindent akartam megcsinálni ma reggel. Tegnap későn értem haza, így csak ma tudtam fürödni. Aztán ott voltak a szem alatti karikák, a gubancos haj, gyűrött arc… - A hatás kedvéért számolgatni kezdtem az ujjaimmal.

Most Bella mosolyodott el savanyúan. – Ismerős.

Erről az egy szóról eszembe jutott, mint mondott Jacob. Magam sem tudom, hogy jön az „ismerős”-höz Jake, de kissé méregetni kezdtem Bellát. Akaratlanul is felmértem, hogy mennyivel lehet jobb nálam. Mennyivel van több esélye Jake-nél. Nem volt szándékos cselekedet, egyszerűen csak jött. Mindenesetre, Bella észrevehetett valamit, mert összeráncolta a homlokát.


- Valami baj van? – Ez a lány ilyen figyelmes?


- Nem, semmi – hazudtam. Miután felmértem, hogy bizony Bellának sokkal több esélye van életem szerelménél, bosszankodni kezdtem. Nem tetszett. Nem akartam, hogy ez a lány kiszeressen Edwardból, vagy ki a csudából, és összejöjjön Jake-kel. Ó, nem, nem. Az éjfekete fürtjei az enyémek… ahogy a cuki mosolyát is csak rám villanthatja.

Miket gondolok én? Semmi jogom nincs ahhoz, hogy másokat sértegessek. És ahhoz sincs, hogy kisajátítsam magamnak Jake-et, bármennyire is akarom. Ő nem az enyém, nem a tulajdonom, szóval nincs jogom hozzá. Ez az igazság, bármennyire is fáj. Nem szabad ilyeneket gondolnom, mert ez hülyeség.


Bella aggódva nézett rám. Talán meglátta a szomorúságot a szememben? Elképzelhető, nem nagyon erőlködtem, hogy elrejtsem bánatom. Minél inkább belelovagoltam magam abba a gondolatba, hogy Jacob nem az enyém. Nem lehet az enyém. Nyilván van valaki más, aki tetszik neki, akit szeret. Be is vallotta nekem, hogy szerelmes volt Bellába. Mi van akkor, ha ez a szeretet még nem múlt el? Ha még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta? Ez iránt a lány iránt, aki itt ül mellettem? Hisz engem nem is ismer, no meg nincs is olyan tulajdonságom, ami miatt belém szerethetne. Se külsőleg, se belsőleg. Igen, Jake biztos, hogy szereti még Bellát. Hiszen akkor miért kérdezett volna rá a lányra? Ha nem érdekelné? De érdekli. Épp ezért kérdezgetett. Érdekli őt Bella. Szereti. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.


De akkor mégis miért hívott meg engem ma a tengerpartra? Valamennyire csak érdekelhetem, nem? Vagy csak egy barátot akar, aki vigaszt nyújt neki, mert kikosarazták? Bevallom, szívesen vállalnám a feladatot. De azért, ott lenne bennem a tudat, hogy Jake nem miattam hív meg engem bárhova. Hanem saját maga miatt, azt akarja, hogy ő maga vigasztalódjon meg. Nekem semmi közöm nem lenne hozzá, csak annyi, hogy támpontot nyújtok neki. Semmi mást. Vagy esetleg… féltékennyé akarná tenni Bellát? És ehhez kellenék én? Nem, ezt egyszerűen nem tudom elképzelni. Jacob biztos nem ilyen. Jake nem lenne ilyen szemét. Nem.


De mégis, most mit csináljak? Nem kellett volna lemennem La Push-ba. Akkor nem találkoztam volna Jake-kel, és nem zúgtam volna belé ennyire. És most is tök unottan ülnék itt, a matekteremben, és figyelnék a tanárra – aki időközben megérkezett -, meg panaszkodnék Bellának, hogy de utálom a matekot. Nem őrlődnék itt. De hiába – az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Ami megtörtént, megtörtént. Én halálosan beleszerettem Jacobba, ez egy betegség. És én már soha nem fogok belőle kigyógyulni. Visszavonok minden egyes rossz szót, amit a szerelem első látásra mondtam. Már tudom, mint jelent az.

Miért? Miért büntetnek engem? Nyilvánvaló, hogy délután sem lesz semmi. Csak egy fél órás találkozó, csak beszélgetni fogunk. Ismerkedünk. Barátokat akar szerezni, és én új vagyok errefelé, azaz a legmegfelelőbb személy az orra előtt van. Nem tudok semmit senki előéletéről, ez által nem ítélek meg előre senkit – nem mintha amúgy szoktam volna. Lehet, hogy meg se kérem arra, hogy keressük meg az mp3-asom. Ha csak ismerkedni akar, én ki akarom használni, és nem fogom elpazarolni a drága időmet. Minél több percet, órát akarok vele tölteni. Látni akarom izmos, kockás hasát, bicepszét, helyes arcát, cuki mosolyát, mindent. Már most sem tudok szabadulni tőle, megőrülök, ha csak rá gondolok. A szívemet mintha ki akarnák tépni a helyéről, fáj, mert tudom, hogy nem lehet az enyém. Nem figyelek oda senkire és semmire, ha róla álmodozom, és ez beteges. Nagyon beteges. Anya egyszer ráadásul észreveszi, és akkor nekem annyi. Ha elmesélek róla neki mindent, biztatni fog, tanácsokkal lát majd el, esetleg bepróbálkozik a srácnál is. Képes rá. És akkor, amikor kiderül, hogy semmit, de semmit az égvilágon nem akar tőlem, nem fogom tudni elmondani anyunak. Hallgatnom kell majd a lelkesedését, miközben egy fikarcnyit se figyelek oda, mert legbelül éppen a szerveimet szaggatják szét, a testemet tépik ketté. Nem akarom ezt.


Határozott rázás rántott vissza a jelenbe. Bella fogta a vállamat, és amikor ránéztem, a tanár felé intett. Úgy tettem, ahogy ő, és láttam egy képletet a táblán, mellette pedig Mr. Tysh-t. Rám nézett, várakozóan, miközben az egyenlet felé bökött tanítópálcájával. Üres szemekkel bámultam a számítást, se kedvem, se időm, se eszem nem volt ahhoz, hogy ki tudjam számolni a végeredményt. Értetlenül pislogtam, mire a tanár felsóhajtott, és megkért egy másik diákot, hogy számítsa ki a példát. Mr. Tysh a helyes végeredmény után a padunkhoz sétált, és tenyéren megtámaszkodott előttem. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha valami választ várna.

- Miss Fletcher?


- Igen, tanár úr.


- Miért nem számította ki a képletet?


- Mert… - Harapdálni kezdtem az alsó ajkamat, miközben egy épkézláb mondatot fontolgattam. Mindig ezt csináltam, ha nem rághattam a körmömet. – Nem értem, tanár úr.

- Akkor elmagyarázom. Figyelj – mondta, azzal visszasétált a táblához, én pedig tettetett éberséggel néztem. Pár gyerek vigyorgó képpel küldött nekem egy felfelé mutatott hüvelykujjat, nyilván örültek, hogy húzom az órát. A tanár össze-vissza magyarázott, halvány lila gőzöm se volt, hogy mit zagyvál. Próbáltam figyelni, esküszöm, hogy próbáltam – mégse maradt meg semmi a fejemben. Általában könnyen tanultam, de a matek… az sose ment egyszerűen. Egyszerűen? Jujj.


A tanár a magyarázása végén megkérdezte, hogy értem-e, és én azt hazudtam, igen. Nem számítottam rá, hogy adni fog egy újabb képletet, amit ki kéne számítanom. Ezt is megpróbáltam – a vége az lett, hogy az egész csoport (Bellán kívül) rajtam röhögött. Mr. Tysh látszólag kezdett kissé bosszankodni, és újra a padhoz sétált.

- Lily Fletcher, úgy látom, magának nem igazán megy a matematika.

- Ami azt illeti, Mr. Tysh, ez így igaz. Sose voltam jó benne.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem jó benne – rázta a fejét a tanár. – Nem tudom, hogy jutott el idáig. Ezt bárki meg tudná oldani! Magának miért nem megy?


- N-nem tudom, tanár úr. – Az osztály újra kacagásban tört ki, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa. Könnyekkel küszködtem, de erősebb voltam náluk. Nem engedtem őket az útjukra. Akaratosan a szemüregemben tartottam őket.

- Tudja mit? Hány órája van? – Na neeeee…

- Hat – feleltem csöndesen. Ne, ne, ne!


- Rendben. Itt marad hetedik órában, egy gyakorló órára, megegyeztünk? – NEM! Legszívesebben ezt az egyetlen, határozott szót ordítottam volna a képébe. Nem, nem, nem, nem és nem! Nem fog itt tartani hetedik órában! Randim van, könyörgöm!

- Tudja tanár úr, sietnem kell haza…


- Mi fontosabb? Az, hogy hamarabb otthon legyen, vagy hogy ne bukjon meg? – kérdezte a tanár, miközben ismét felvonta a szemöldökét. Természetesen, hogy hazaérjek! Még szép, hogy az. Nem. Fogom. Elhalasztani. A. Randit. Jacobbal. Nem. Nem várhatja el tőlem. Jake nem fog egy órát várni, én pedig nem tudok szólni neki. El fog menni! Te úristen, el fog menni! Ne, ne, ne! Nem akarom. Jajj, ne. Istenem, miért nem értem ezt a kurva matekot? Nem. Neeeem.

- Szóval akkor, itt marad hetedik órában. – Ez már nem kérdés volt, hanem kijelentés. A tanár meg sem várta a válaszom, visszasétált a táblához. Éppen elkezdett magyarázni, amikor kicsöngettek. Örültem, mert egy: már két liter testnedv várt arra, hogy kitörjön belőlem, és lefolyjon az arcomon, kettő: nem akartam ennek a tanárnak a képét látni.

Én voltam az első, aki kilépett a teremből. Ott hagytam csapot-papot, felkaptam a táskámat, és kint is voltam a folyosón. Szerencsére elég nagy tábla hirdette, merre van a vécé, így megtaláltam a női mosdót. Ledobtam a táskámat az ajtó előtt, és beviharzottam az egyik fülkébe. Becsaptam magam mögött az ajtót, és erővel belevertem a falba. Fájt, de nem érdekelt. Minden reményem elszállt. Az egyetlen randi. Az egyetlen remény, hogy találkozhassak Vele. Mindez most eltűnt. Nincs. Nem leszek Jacobbal ma délután. Mindent tönkretett a tanár. A matematika. Az iskola!

Erőtlenül összerogytam, és zokogni kezdtem. Minden felgyülemlett, heves érzelmet kiadtam magamból egy szívszaggató zokogással, minden érzelmem benne volt. Minden. Szerelem, fájdalom, remény, bosszankodás, méreg, harag, gyűlölet. Olyan hangosan sírtam, hogy biztos voltam abban, hogy a folyosón is hallják. Kevés a hely egy ilyen fülkében, de én megtaláltam a módot, hogy minden tagomat kinyújthassam, és hogy erőtlenül a földre hullhassak. Ott ültem, félig fekve a hideg padlón, egy budit közrefogva két lábammal, és zokogtam. Nem érdekelt, ki lesz, aki meghall. Úgy gondoltam, vége az életemnek, a szívem kétszeresére dagadt, nem fért el a mellkasomban. Majd szétszakadtam, annyira fájt ott belül.


Kopogást hallottam. Nem is, inkább dörömbölés. Egy pillanatra abbamaradt a zokogásom, és fülelni kezdtem. Egy újabb kopogás, erőteljesebb. Mintha valami a nevemen szólítana. Olyan távoli a hang, olyan halk… elmosódott. Képzelődöm? Hallucinálok?

Aztán a hang élesebb lesz.

- Lily! Lily, én vagyok az, Bella! Lily, válaszolj! Jól vagy?


Enyhe harag öntött el, amikor meghallottam a lány hangját. Nem akartam vele találkozni. Tudtam, hogy semmiről nem tehet, de akkor sem. Nem akartam látni azt a lányt, aki a vetélytársam lehet a Jake-ért folytatott harcban.


Miket gondolok? Hiszen ez a hajó már elment. Soha nem lesz randim Jake-kel. Ma délután rájön, hogy megbízhatatlan fruska vagyok, és soha többet nem hív sehova. Ezen gondolatok miatt pedig ismét elbőgtem magam. Újra rázkódni kezdtem, és a szívem újra dagadt.

- Lily! Kérlek – nyögte fájdalmasan Bella. Volt valami furcsa a hangjában. Aggodalom. Együttérzés. Fájdalom. Ez a lány együtt érez velem. Nem is kicsit. Őszintén átérzi, amit én is. Ez nem lehet igaz. Miért kell, hogy a legrendesebb lányba ugyanaz a srác legyen szerelmes, akibe én is?


Abbahagytam a sírást, és felálltam. Pulcsimmal letöröltem a víz nagyját az arcomról, és a kilincsre tettem a kezemet. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót. Bella jobb kezét felemelve, ökölbe szorítva állt előttem, nyilván készült egy újabb kopogásra. Arca fájdalmas grimaszba torzult, aggódóan összevonta a szemöldökét. Kérdő pillantással nézett rám, én pedig újra a sírás határán álltam.


- Jobban vagy? – kérdeztem suttogva.


- Nem – feleltem kurtán, szomorúan. Valamiért nem tudom utálni Bellát. Szerintem őt senki nem tudja. Egyszerűen olyan… önzetlen. Nem csodálom, hogy Edward beleszeretett. Azt sem, hogy Jacob is. Jacob. Jacob. Jake. Jacob. Jake. Jacob. Ó, istenem, Jacob!

Újabb könnycseppek folytak végig az arcomon, de már nem zokogtam, nem rázkódtak. Csöndben sírtam, és Bella átölelt. Nem ellenkeztem, csak vállába fúrtam az arcomat, és hagytam, hogy könnyeim hang nélkül hulljanak. Ez már ilyen utó-sírás volt, mégis, talán ez a legfájdalmasabb. Csak azt látta a másik, hogy szenvedek, hang nélkül, érzelmeimet visszafojtva, és ez sokkal rosszabb, mintha hangosan, rázkódva zokognék. Bella próbált csitítgatni, kis sikerrel. Akaratlanul is erősebben öleltem. Szükségem volt valakire, aki támaszt nyújt. Nekem volt szükségem, nem pedig Jacobnak. Ugyan, minek kéne egy férfinak támpont? Egy lánynak viszont annál inkább. Örültem, hogy Bella itt van, és nem hagyja, hogy még jobban szétessek.

- Mi a baj, Lily? Nekem elmondhatod. – Nem tudom, miért hittem korábban is, hogy Bella az én vetélytársam. Nem. Ő a barátnőm. Együtt érez velem, őszintén. Érdeklik a problémáim. Törődik velem.


És én elkezdtem elmesélni neki a bajomat. Nevet nem említettem; majd egyszer megtudja, ha akarja.


- Van egy fiú. Tegnap találkoztam vele, és meghívott a tengerpartra. Nagyon jól tudom, hogy semmi esélyem nála, de így pláne nem. Annyira akarok vele lenni! Legközelebb talán, sőt, biztos nem lesz alkalmam, de nem fog rám egy órát várni! Itt kell maradnom azon a rohadék korrepetáláson, vagy isten tudja, min. Szerelmes vagyok. Szeretem őt, Bella! Egyszer láttam, de nem megy ki a fejemből. És ez nem csak diákszerelem. Érzem. Akkor nem szakadnék szét belülről. Olyan mintha… egy hatalmas lyuk lenne a mellkasomban, és egyre csak tágul, és tágul, hogy végül kettéhasadjak.

Bella légzése felgyorsult, kapkodni kezdte a levegőt. Kezei remegni kezdtek, én pedig elhúzódtam. Felmértem az arcát, ami egyszerre tükrözött tiszta együttérzést, fájdalmat, emlékezést. Tág szemekkel nézett engem.

- Pontosan tudom, milyen érzés. Ugyanezt éreztem, amikor… Edward egyszer elhagyott engem. Ugyanezt. Olyan volt, mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba. Tökéletesen értem, mi a bajod! Jaj, Lily. Annyira sajnálom, hogy neked is át kell élned! – Azzal újra megölelt. Most én éreztem együtt vele. Tudja, átélte már, amit én is most. Azaz, ugyanolyan rossz volt neki, mint most nekem. Borzalmas. Miért létezik szerelem?

„A szerelem sorozatgyilkos, és mi mind ártatlan áldozatok vagyunk.” Pontosan. Áldozatok. A szerelem gyilkos, szétszedi az embert, tönkreteszi, eltörli a föld felszínéről. Zombivá teszi. Érzéketlen, két lábon járó lelketlen testté. Olyanná, akit senki és semmi nem érdekel a szerelmén kívül, akiről tudja, hogy nem kell neki. Borzalmas a szerelem.

Talán nem kellett volna Forksba jönnöm. Miért kellett apának elhagynia minket? Akkor még mindig Miamiban élnénk, és talán egy pasival szemezgetnék a tengerparton. Nem lenne szerelem, de fájdalom sem. Jobb lenne.


Ugyanakkor, nem tudtam elképzelni egy életet Jacob nélkül. Mióta megláttam, az életem része, jó-rossz egyaránt, és hogy ne létezne… olyan nincs. Jake a világ része, én legalábbis így gondolom.

- Lily… legalább negyed órája becsöngettek. Mennünk kéne. – Bella rekedtes hangja visszahúzott a jelenbe, a valóságba. Rájöttem, hogy suli is van rajta és Jake-en, no meg a problémáimon kívül. Szipogva húzódtam el Bellától, és szó nélkül elindultam kifelé. Csak nem kapok semmit. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, nem? Nos, az enyém egyenesen borzalmas. Az.

Szerencsém volt, hogy közös az irodalom óránk Bellával. Együtt mentünk be a terembe, és már javában ment az óra. A tanár ránk nézett, ahogy egy emberként az egész osztály is, és ez kicsit zavarba ejtett. A férfi szóra nyitotta a száját, de ránéztem, és elhallgatott. Valamit észrevehetett az arcomon, talán a megszáradt könnycseppeket, vagy a vörös szemeimet, mert nem szólt semmit, csak mutatta, hogy üljünk le. Bella egy ötös pad felé mutatott, és én készségesen követtem. Hárman már ott ültek – az egyiket felismertem: Edward volt, Bella barátja. Borzalmas érzés fogott el, amikor néztem, hogy ül le Bella a fiú mellé, és hogy utóbbi hogy öleli át. Újra dagadt a szívem, újra szaggattak belülről, és csak két szó dübörgött az agyamban: Jake és Jacob. Ez a kettő egy fogalom volt, egyetlen név, mégis mindkettőt imádtam, egyiktől se tudtam megválni. Jake és Jacob. Jake és Jacob. Az, aki soha nem lehet az enyém. Az, akivel a randim el lett törölve egy rohadék matek korrepetálás miatt. Az, akinek olyan cuki mosolya van, és aki olyan rendes volt velem tegnap.

Az, akibe halálosan szerelmes vagyok.


És az, akiről le kell mondanom.


Edward arckifejezése roppant furcsa volt. Óvatosan, hitetlenkedve és fájdalmasan nézett rám. Aranybarna szemei vészjóslóan csillogtak, és nem csak én néztem. Bella ugyanolyan éber tekintettel figyelte barátját, mint én. Edward pillantása olyan átható volt, hogy egy percig úgy hittem, tökéletesen tudja, mi a bajom. Hogy tudja, mit érzek. Hogy majd szétszakadok belülről.


Bella ide-oda kapta a pillantását köztem és Edward között, de a fiú nem szólt semmit. Nagy erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa tőlem a fejét, én pedig, amikor ezt megtette, erőtlenül hajtottam karjaimra a fejemet. El akartam menekülni. Az érzéstől, és minden bajomtól.

A nap lassan telt. Matek, irodalom, angol, és spanyol volt még ebédig, ahol ugyanolyan erőtlen mozdulatokkal ettem. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy most már nem csak Edward nézett áthatóan és fájdalmasan rám, hanem Jasper is – neki még torzabb volt az arca. Egyfolytában fészkelődött, és akármikor ránéztem, valami különös nyugalom töltött el. Nem tartott azonban sokáig – pár másodpercig sikerült tartanom a nyugalmat, utána újra visszajött a kétségbeesés és a bánat. Egy idő után Jasper abbahagyta a fészkelődést, de az arca ugyanolyan fájdalmas maradt. Miután nyugtalan lett, nem éreztem többé nyugalomáradatot. Egyre inkább elárasztott a bú, a kétség és a fájdalom. Úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy a fészkelődésnek valahogy köze van a különös nyugalomhoz, és azt kívántam, bárcsak újra elárasztana, akár csak pár másodpercig is. Nem érdekelt, hogy csinálja Jasper, de csinálja.

És, mintha csak tudná, mit kívánok, kellemes érzés száguldott végig a tagjaimban, és próbáltam megtartani ezt az érzést. Próbáltam elnyomni a bánatomat és a reményvesztettségemet, figyeltem és tartottam a nyugalmat. És sikerült. Sikerült nyugodtan megebédelnem.

Eztán még következett két óra. Egyiken se figyeltem nagyon oda, nem érdekelt se a Romeó és Júlia, se a kötélmászás. Minél közelebb kerültem a hetedik órához, annál inkább elárasztott a bosszankodás, a düh, és a harag. Gyűlöltem mind a matematikát, mind a tanárt, akit legszívesebben megfojtottam volna. Ha ő nincs, akkor most vidám dalokat énekelve bicajoznék haza, és őrült izgalommal készülődnék. De nem. Hála Mr. Tysh-nek, ez most nem így lesz.


Mikor vége lett a hatodik órámnak – ami tesi volt -, észrevettem, hogy egész testemben remegek. Tudtam, hogy semmi félelem nem volt itt – a méreg miatt reszkettem. Annyi felgyülemlett méreggel voltam tele, amit nem adhattam ki.

Először úgy terveztem, hogy leszarom magasról a tanárt. Aztán rájöttem, hogy ha így teszek, talán még tovább bent tart, és akkor elszabadul a pokol. Így úgy döntöttem, megpróbálok normálisan viselkedni, és figyelni. Megérteni nem fogom ugyan, de talán megakadályozhatom, hogy legközelebb tönkretegye bármelyik programomat. Akár a matematikáról van szó, akár a tanárról.


Mikor beléptem a matekterembe, Mr. Tysh már várt. Kezében két lap volt, amit most letett a tanári asztal előtt lévő padra. Megkért, hogy foglaljak helyet, én pedig engedelmeskedtem. Hiába mondtam ugyan magamnak, hogy normálisan fogok viselkedni, az arcomat nem tudtam rendes vonásokba rendezni, csak amennyire tőlem telt.


Figyeltem. Minden egyes számítást megpróbáltam úgy elvégezni, ahogy a tanár mondta. Mondogattam magamban a szabályokat, a mintákat, a példákat, ahogy kell csinálni, mindent. Mr. Tysh végig magyarázott, én pedig figyeltem. Nem akartam még rosszabbá tenni az egészet, és – egy nagyon kicsit – szerettem volna megérteni a matekot. Semmi kedvem nem volt emiatt megbukni, igaz, most ez a legkevesebb. A suli az utolsó, ami most érdekelhet. Ez tuti.

És lám, a fél órás zagyválás után kiadta a feladatot, én pedig jókislányként elkezdtem megoldani a feladatlapokat. Egyre jobban sikerültek a számításaim, míg nem a végére összejött egy-két helyes végeredmény. Mr. Tysh örült, és büszke volt – nyilván úgy gondolta, hogy az ő érdeme az egész. Amikor megdicsért, nem szóltam semmit. Vártam, hogy elengedjen, és mikor ez megtörtént, egyenest rohanni kezdtem.

Meg sem álltam a bicajomig. Ott állt, ahol reggel hagytam, én pedig sietve ugrottam fel rá. Vadul tekerni kezdtem, minél előbb otthon akartam lenni. Nem érdekelt, hogy szét is eshet.

Tudtam, hogy túlreagálom a dolgot. Egyetlen lány sem tudna ilyen érzelmi kirohanásokat rendezni azért, mert egy randi fuccsba ment. Én azonban úgy éreztem, hogy ez végzetes hiba, mert hogy soha nem találkozhatok többé vele. Féltem. És fájtam. Biztos voltam benne, hogy ez nálam valami más, valami több, mint a többi lánynál.

Igen, ez nem csak egy egyszerű diákszerelem.

Ez egy életen át tart.

És én el fogok menni ma a tengerpartra, már csak amiatt a nagyon apró remény miatt is.