7. fejezet - Az oly ismeretlen ismerős lény

”- Beszélnünk kell, Lily.”



Megszeppenten pislogtam rá, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi lehet olyan nagyon fontos. Bella arca kissé torz volt, mintha fájdalmai lennének. Vagy lehet, hogy csak aggódik, és félreértem az arckifejezését? Nem vagyok valami jó ebben…


Bella elindult a lányvécé felé, én pedig készségesen követtem. Szaporán szedte a lábait, és nekem is gyorsítanom kellett, ha utol akartam érni. Már majdnem megkérdeztem, hogy minek sietünk annyira, de kontrolláltam magam. Végül, miután beértünk a vécébe, és becsuktam magam után az ajtót, Bella felsóhajtott. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire ő az ajkába harapott.


- Szóval, mi az a nagyon fontos dolog? – kérdeztem kissé gúnyosan, Bella pedig összevonta a szemöldökét.

- Lily… - Kíváncsian karba tettem a kezemet, és vártam, mit fog mondani. – Nem tudom, hogy mondjam el neked.


- Hát úgy, hogy mond – ajánlottam, mire Bella halványan elmosolyodott. De aztán visszatért a vívódás az arcára.


- Jake-ről lenne szó… - Amint Bella kiejtette szerelmem nevét, ösztönösen megmerevedtem. Erre nem számítottam. Mit akar mondani Jake-ről? Valami baj van?


- Történt vele valami? – kérdeztem automatikusan, mire Bella megrázta a fejét. – Hát akkor? – sürgettem. Tudni akartam, mi a baja. Mellesleg, honnan tud róla Bella? Semmi köze nincs hozzá!


- Szereted őt, Lily? – kérdezte Bella komolyan, én pedig a szemébe néztem. Nem válaszoltam, Bells pedig aligha kiolvasta a tekintetemből a választ. Gondterhelten felsóhajtott.


- Talán baj? – kérdeztem gyanakodva. Mi lehet olyan nagy baj? Talán csak nem… féltékeny?

- Igen. Az, Lily – sóhajtott Bella, én pedig hisztérikusan felnevettem. A lány zavartan nézett rám, és mintha szánalom jelent meg volna az arcán.

Ugyan, mégis ki ő, hogy megmondja nekem, kibe legyek szerelmes, és kibe ne? Semmi köze hozzá. Ne próbáljon meg beleavatkozni a magánéletembe! Azt hittem, Bella egy rendes lány, de kiderült, hogy ugyanolyan önző, mint a többiek. El akarja venni tőlem Jake-et. Hahh!

- És mégis miért? – vigyorogtam gúnyosan, mire Bella csúnyán nézett rám. Mintha a tekintetével azt mondta volna, hogy: „Lily, ez halálosan komoly dolog, de te mégis csak nevetsz az egészen!” És nem csak illúzió volt, valóban így gondolta, ez tisztán látszott rajta.

- Nem tudom, hogy mondjam el… nem szabad…


- Féltékeny vagy, igaz? – vágtam közbe. – Erről van szó? Nem akarod, hogy Jacob az enyém legyen? – Éreztem, amint a könnyek kezdenek a szemembe tódulni. A düh könnyei.

- Nem, nem! – mondta gyorsan Bella, és őszintén beszélt. Hallottam. De nem akartam hinni neki. A feltételezés ott motoszkált a fejemben, makacsul és kitartón. Dühösen néztem rá.

- Na persze! Ugyan, mégis miért ne szerethetném Jake-et? Már másé? Netalántán veszélyes? – kérdeztem csúfondárosan, de meg is bántam, amikor megláttam Bella arckifejezését. Rémület villant a szemében.


Rátapintottam a lényegre.


Bella pont ezt akarta elmondani. Jacob veszélyes.

A gúnyos vigyor eltűnt az arcomról, és tágra nyílt a szemem. Próbáltam gondolkozni, hogy mégis hogyan lehetne Jacob veszélyes.

- Pedofil? Drogozik? Gyilkos? – soroltam a lehetőségeket, nem is tudva, hogy tulajdonképpen mit mondtam. Bella a fejét rázta, majd fájdalmasan felnyögött.


- Nem magyarázhatom el… nem tehetem, Lily. De legyen annyi elég, hogy veszélyes a közelében lenned!

A fejemet ráztam.

- Szeretem őt, Bella! – mondtam neki könnyekkel küszködve. – Tegnap láthattad, mennyire rosszul esik, ha nem láthatom! Nem akarom elengedni.

- Lily… - suttogta Bella, és emésztette a hallottakat. Aztán újra nyögött egyet, és a vállamra tette a kezét. – Kérlek. Fogadd meg a tanácsomat!

- Csak ne az legyen, hogy tartsam magam távol tőle – motyogtam, mire Bella halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Ne idegesítsd fel! – mondta nekem Bella nagyon komolyan. – Ne mondj olyat, amivel feldühítenéd! Nem szabad, hogy dühös legyen! Erre az egyre figyelj. Kérlek.


Az ajkamba haraptam, majd bólintottam.


- Oké.


Bella felsóhajtott.

- Természetesen még mindig az lenne a legjobb, ha távol tartanád magad tőle.

- De te szoktál találkozni vele, nem? – kérdeztem mohón. Tudni akartam, miért vagyok én más, mint ő. – Neked nem veszélyes?

- De, igen, az. – Nyelt egyet. – De engem soha nem bántana… - Hirtelen az ajkába harapott. Túl sokat árult el. Tágra nyílt a szemem.


- Bántani?


- Nem mondtam semmit, Lily. Ne is figyelj rám.

Hirtelen dühös lettem.

- Na és szerinted engem bántani akarna? Őszintén!

Bella sóhajtott, majd megrázta a fejét.


- Nem. De Lily…


- Igen?


- Te új vagy a számára. Még… birkóznia kell a gondolattal.

- Milyen gondolattal? – kérdeztem gyanakodva. Bella az ajkába harapott, mintha megint túl sokat árult volna el.

- Meg fogod tudni. Biztos vagyok benne. De én… nem hiszem, hogy annak örülne, ha én árulnám el.

Felnyögtem, majd megráztam a fejemet.

- Nem értelek, Bella. Ti valamit titkoltok. De nem is érdekel. Én most… megyek. – Azzal hátat fordítottam Bellának, és kiviharzottam a vécéből. Még hallottam egy panaszos sóhajtást, majd már el is hagytam a folyosót.

Szinte biztos voltam benne, hogy már elkezdődött az óra. Igazam is lett, mert mire beléptem a terembe, már javában magyarázott a tanár. Hála istennek nem kaptam ki, így csak a helyemre kellett mennem, és figyelni az óra további részében. Ez többé-kevésbé ment is, de gondolataim néha-néha elcikáztak valamerre messze földre. Leginkább azt próbáltam meg kitalálni, hogy milyen rejtett jelentése lehet annak, amit Bella mondott.

Bántani. Mit akart ezzel a tudtomra adni? Mert hogy akart valamit, az biztos. Csak az én átlagosnál kisebb agyam nem tudja megfejteni ezt a „rejtvényt”. Ez persze elképzelhető, mert amúgy sem vagyok valami ragyogó elme, a rejtvényfejtésben meg soha nem voltam a jó. A legnehezebb az, hogy halvány lila gőzöm sincsen, hogy mégis mire gondoljak. Amikor felvetettem Bella előtt a „gyilkos” szót, mintha elakadt volna a lélegzete, de én nem hinném, hogy tényleg valami ilyesféle dologról lenne szó. Lehet, hogy szóban bántana engem Jake? Kötve hiszem, hogy egyáltalán bárkit tudna bántani. De mégis, akkor mi a baj vele? Mert Bella szerint valami nagyon borzalmas dolog lehet, ha nem akar a közelébe engedni. Vagy pedig – ami számomra a legelfogadhatóbb magyarázat lenne – tényleg féltékeny. És habár Bella elég őszintén a tudatomra adta az ellenkezőjét, soha nem lehet tudni, ki hogy bír hazudni.


Ezen törtem a fejem ebédnél is, ahol megint Bellával és a Cullenékkal ültem. Igaz, ma többen voltunk – egy szőke, hamisíthatatlan szépség és egy termetes, mackóféle fiú is ott ült az asztalunknál. Mint kiderült, Emmett – a mackó – a másik két Cullen, Alice és Edward bátyja, Rosalie pedig – a szőke szoborszépség – Jasper, azaz a kis szöszi nővére. És, mily meglepő, Rosalie és Emmett is egy pár, úgyhogy ismét sikerült kissé kellemetlenül éreznem magam. Főleg, mert Bella ott ült mellettem, és mindvégig bűntudatos kifejezés ült az arcán. Igaz, nem haragudtam rá – nagyon –, de azért nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Edward néha nagyon komoly, már-már megrovó arccal fürkészett engem, viszont amikor valami olyan dolog jutott az eszembe, ami kicsit ciki, vagy vicces, mindig elnevette magát. Halkan, de erőteljesen, engem pedig néha nagyon zavarba hozott vele. Komolyan, már-már kezdtem azt hinni, hogy olvas a gondolataimban. És lám, újra, mily meglepő, ekkor megpróbált kifejezéstelen arccal nézni Bellára.


Nem nagyon értettem egyik Cullent sem. Nem is az, hogy nem értettem, hanem olyan… furcsák voltak. Edward tök úgy viselkedett, mint aki pontosan tudja, hogy mikor mire gondolok; Emmett állandóan ugratott engem, és néha cikiző poénokat is mondott – minek hatására néha kissé durva dolgokat is odavágtam a fejéhez; Rosalie gyűlölködve nézett rám, már amikor ezt tette; Alice nagyon rendes volt, és kissé hiperaktív; Jasper pedig úgy viselkedett, mint akinek nehezére esik az, hogy egy asztalnál üljön velem. Bella volt az egyetlen normális ember az asztalnál, meg talán én. Bár, hogy én sem vagyok százas, az vitathatatlan. Elvégre kit érdekel az, hogy az a nyamvadt Edward miket gondol rólam? Meg az a szőke szépség?

Ebéd után már csak egy órát kellett kibírnom, és utána már mehettem is haza. Nagyon jó érzés volt, amikor végre kiléptem az iskola kapuján, és magam mögött hagyhattam az egész épületet. Majdnem ott hagytam a görkorimat, de szerencsére még időben eszembe jutott, így nem kellett félúton visszafordulni.

Miután sikeresen magamra húztam a cipőket, gondolataimba meredve gurultam végig a járdán. Nem nagyon figyeltem, hogy merre megyek, csak gurultam, löktem magam, gurultam és löktem magam. Teljesen elzárult a külvilág, és továbbra is próbáltam megfejteni a titokzatos rejtélyt. Először úgy gondoltam, hogy rákérdezek majd Jacobnál, de aztán rájöttem, hogy mi van akkor, ha ezzel magamra haragítom? Nem csak azért nem akartam, hogy így legyen, mert Bella a lelkemre kötötte, hogy meg ne próbáljam feldühíteni, hanem azért is, mert lehet, hogy az lenne az utolsó beszélgetésünk. Megsértődne, és soha többé nem találkoznánk. Ettől a gondolattól megborzongtam.


Mivel nem figyeltem az útra, úgy történhetett az is, hogy valahogy lekerültem a járdáról. Egy hepehupás ösvényen találtam magam, és erre is csak azért figyeltem fel, mert majdnem elestem az egyenetlen talaj miatt. Mikor ráébredtem, hogy bizony már nem a városban vagyok, kicsit nagyokat pislogtam. Szinte lehetetlennek tartottam, hogy a járdáról bekerültem az erdőbe, de aztán eszembe jutott, hogy talán mégsem. Elvégre emlékszem, hogy a járda valahol véget ér, és egy ösvénnyel folytatódik. Reggel is ki kellett kerülnöm, ha nem akartam az erdőbe érni. És tessék, most itt vagyok.

Meg akartam fordulni, de nem láttam magam mögött az egyenes ösvényt. Az, amin most voltam, már nem a városból vezetett ide, hanem innen valahova be az erdő mélyére. Nem mertem visszafelé menni, mert félő volt, hogy eltévedem. Azonban a kacskaringós földúton sem akarództam végigmenni – mind a két út nekem borzalmasan rossz választás lett volna. Az erdőben ritka rosszul tájékozódom, és nem akartam lehetőséget adni magamnak az eltévedésre.

Szép lassan elöntött a pánik. Meg akartam állni, de a lábam valahogy nem engedelmeskedett, megállíthatatlanul gurultam tovább. Amikor végre sikerült volna lefékeznem, hirtelen zuhanni kezdtem a mélybe. Egy meredek lejtőn gurultam lefelé, és ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam sikítani. A torkomat kaparta a kényszer, de egyszerűen nem akart szétnyílni a szám, és kiadni azt a fülsiketítő hangot. Villámsebességgel gurultam lefelé a lejtőn, és már-már azt hittem, hogy soha nem lesz vége.


Aztán a meredek lejtő lassan kiegyenesedett. A hirtelen lendülettől hasra estem az ismét egyenes talajra, és mindenem csupa kosz lett. Hosszú, kibontott állapotban lévő hajamat ellepték a különféle falevelek, és teljesen összekócolták. A számba föld ment, amit undorodva köptem ki. Kezemmel megtámaszkodtam a talajon, és feltoltam magam. Magam alá húztam a lábamat, ami most borzalmasan fájni kezdett. Nem tört el, de biztos voltam benne, hogy megzúzódott.

És akkor hirtelen kitört belőlem a zokogás. Nem a fájdalom miatt, mind inkább az esés keltette pánik volt az, ami miatt sírni kezdtem. Annyira megijedtem, hogy még sikítani sem tudtam, és most kijött belőlem minden felgyülemlett ijedtség. Simogatni kezdtem a jobb lábamat, miközben megpróbáltam leráncigálni a görkorit magamról. Elhatároztam, hogy soha többet nem fogok ilyennel menni a suliba. De sehova sem.

Aztán szép lassan abbahagytam a sírást, és átadtam magam a kétségbeesésnek. Az erdő egyik legeldugottabb részében voltam, mindenfelé fákat láttam magam mögött, és tudtam, hogy innen soha nem kerülök ki. Még ha nem lennék olyan reménytelenül elveszett az erdőkben, még akkor sem sikerülne kijutnom ebből a labirintusból. Pánikkal telve túrtam bele a hajamba, és kinyújtottam magam elé a kezemet. Vártam valami csodára, valami szellemre, ami segíthetne nekem kijutni innen. Pontosan tudtam, hogy ez úgy sem fog megtörténni, de mégis reménykedtem.

Nem tudtam, mennyi időt töltöttem el az erdőben. Semmit nem tudtam tenni, csak annyit, hogy kiáltozom, de ez persze fikarcnyit sem segített. Ráadásul, a hangom olyan volt, mint egy két hónapja beteg öregemberé, szinte még magam is alig értettem meg. Már-már olyan hangnak tűnt, mint egy elesett állaté, aki az utolsó perceit éli. Szánalmas volt.


Tehetetlenségemben a földre feküdtem, és dúdolgatni kezdtem. A mocskos cuccaimnak már oly mindegy volt, egy-két plusz falevél már mit sem számított. Különféle vidámabb dalokkal kezdtem, de aztán nem sikerült olyanokat dúdolgatnom a kétségbeesett hangulatom miatt, ezért átváltottam lassabb, szomorúbbakra.


Aztán hirtelen nesz ütötte meg a fülemet. Automatikusan felkaptam a fejemet a földről, és feltoltam magam. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, hogy megkeressem, mi van a közelben. Nem volt reménykedés bennem, mert szó szerint lehetetlennek tartottam azt, hogy ember legyen a titokzatos „látogatóm”. Egyre inkább azt hittem, hogy farkas van a közelben, és az nem lett volna valami szerencsés helyzet.


Lassan elkezdtem hátrafelé csúszni. A hang a fák közül, azaz elölről jött, és én nem akartam közelebb lenni ahhoz a lényhez. A neszezés folytatódott, és én egyre hátrább kerültem. Csak aztán beleütköztem a lejtőbe, és meg kellett állnom.

Egy alakot láttam kirajzolódni a fák közül, pont előttem. Csak most vettem észre, hogy vacogok, habár azt már nem tudtam, hogy vajon a félelemtől, vagy pedig a hidegtől. Mert hogy nem volt éppen meleg, azt azért meg kell jegyezni. Ráadásul még a pulcsim is szanaszét van szakadva, úgyhogy nem véd semmi a hideg fuvallatoktól. Rettegve figyeltem az egyre erőteljesebbé váló körvonalat.

Aztán megláttam. Egy ugyanolyan hullasápadt nő lépett elém, mint a Cullenék. Hosszú, nagyon göndör, élénkvörös tincsei voltak, és furcsa, macskaszerű arca, amin kárörvendő és vágyakozó vigyort láttam. Összeborzongtam a tekintetétől, annyira sütött belőle a gyűlölet, és a gyilkos vágy. Hirtelen olyan érzésem lett, hogy ez nem emberi lény, és valahogy összekötöttem őt a Cullenékkal. Ezen a nőn kívül egyedül nekik van ilyen holtsápadt bőrük. De akkor kik ők? Mik ők?


- Félsz? – szólalt meg a nő, én pedig megborzongtam a hangjától. Csiripelően magas volt, és nagyon kárörvendő. Kétséget igényel, ez nem a barátom. Ez a lény… a halálomat akarja. Egyre jobban bepánikoltam, de már nem tudtam hova futni. Főleg nem a fájó lábammal.

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem volt bátorságom, se erőm. Csak ültem, és farkasszemet néztem azzal a lénnyel, aki előlépett a fák közül. Csak most vettem észre a szemét; koromfekete. Ha lehet, még jobban megijedtem, úgy sütött minden egyes tagjából a gyűlölet, és a gyilkolhatnék. Felső ajkát felhúzta a hibátlan, hófehér fogsoráról, és hirtelen eszembe jutott az álmom. Saját szemeimmel láttam a lény szemfogait…

Abban a pillanatban pedig fülsüketítő sikoltás rázta végig a testemet, és törte meg az erdő csendjét.