5. fejezet: A "baleset"

Eszeveszett tempóval rontottam be a házba, és a fürdőszobáig meg sem álltam. Mindent lekapkodtam magamról, és fel sem kötve a hajamat, beléptem a zuhany alá. Gyorsan megmosakodtam mindenütt, eltüntettem magamról a nyirkos izzadságot. Siettem, ahogy csak tudtam. Mikor kész lettem, a hajamat se szárítottam meg, csak a szobámba szaladtam, és kerestem magamnak egy normális ruhát. Lila, kivágott felső, és fekete farmer. Tudtam, hogy valószínűleg fázni fogok, de ez engem már nem érdekelt.



Két copfba fogtam a hajamat, hogy ne érjen olyan sok helyen hozzá a hátamhoz. Nem kétséges, hogy ez is rátesz egy lapáttal a megfázásom eshetőségére, de már oly mindegy. Nem akartam normális életet élni Jacob nélkül. Egyszerűen nem volt értelme. Számomra.

Felvettem a pulcsimat, és már az ajtó előtt álltam. A szél erősebb lett, és keményen az arcomba csapott. Meglebegtette egy kissé nedves hajamat, amitől hidegrázás szaladt végig a tagjaimon. Semmi baj. Kibírod, Lily. Csak juss el a tengerpartra. Ez a lényeg. Semmi más most ne érdekeljen. Csak menj.


És mentem. Felültem a bringára, és tekertem. Minden egyes alkalommal egyre bizonytalanabb lett a jármű alattam, de rendkívül szívós volt. Nem tűnt úgy, mintha mindjárt szétesne, csupán dől ide-oda. Ez bőven elég nekem, a lényeg, hogy eljussak La Push-ba. Ha sikerül, saját magam fogom össze-vissza csókolgatni ezt a bringát. Na jó, átvitt értelemben. De meg fogom majd kímélni a rázós utaktól.


Tíz perc alatt beértem La Push-ba. Ez rekord, még kocsival is vagy húsz perc. De annyira tekertem, annyira száguldottam, hogy simán elmentem a megengedett sebességgel haladó autók mellett. Igen, tíz perc alatt beértem La Push-ba.

Mikor leszálltam a bringáról, csak akkor éreztem meg az erőteljes tekerés következményeit. Remegtek a lábaim, és úgy éreztem, mindjárt összecsuklok. Görcsösen merev lábszárakkal kezdtem sétálni a sziklák felé, és próbáltam ellazulni. Nem akartam, hogy akárki így lásson meg engem, remegő tagokkal. Kihúztam magam, és sétáltam. Behajlít. Kinyújt. Behajlít. Kinyújt. Kinyújt. Behajlít. Kinyújt. Oké, nagyjából megy. Gyerünk Lily, meg kell tenned. Meg kell próbálnod.

Mikor odaértem a sziklákhoz, már nem remegett annyira a lábam, de továbbra is fájtak. Sikítva tiltakoztak, amikor megpróbáltam felkapaszkodni és felmászni az egyik kőtömbre. Éreztem a fájdalmat, amikor tökig behajlítottam a vádlimat, de másztam. Sikerült feljutnom a sziklára, ahol aztán felálltam. Csak lépésről lépésre, ahogy első alkalommal.

Végignéztem a tengerparton.


Nem volt sehol senki.


Senki az égvilágon.


Magam voltam.


Egyedül.


A reményvesztettség úgy szakadt rám, mint egy húszkilós súly. Eddig is remegő lábaim most végleg összecsuklottak, és én vészesen közeledtem a homokhoz. Végigcsúsztam a sziklán, és tudtam, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó. Kezeimmel hiába hadonásztam, nem tudtam fogást találni a sziklán, csak azt értem el vele, hogy bevertem. Úgy, mint a fejemet is. Amikor már ott ültem a szikla előtt, a fejemet simogatva. Éreztem az ütés után maradt fájdalmat, ami majdnem kettéhasította a koponyámat. Olyan volt, mint ami a szívemnél szokott lenni – csak ez éppen jó pár centivel feljebb fájt. Elvettem a kezemet, hogy megnézzem.


Apró ujjaimon friss, tűzvörös vér folyt le a homokra. Kitágult szemekkel levegőért kezdtem kapkodni, és összeszorítottam a számat. Nem sikerült. Annyira kellett sikoltanom, hogy végül megtörtént. Nem, nem sikítás ez. Csak pár másodpercig tartott, szerencsére, de annyira tele volt rémülettel, hogy magam is megijedtem. Még jobban. Néztem a vért a kezemen, és jó pár horrorfilm eszembe jutott.

Mi van, ha elvérzek? Eddig azt kívántam, bárcsak meghalnék. Igen. De akkor gyorsan akarok. Nem pedig lassan, fájdalmasan. Haza kéne sétálnom? Nem hinném, hogy sikerülne. Annyira sajgott a fejem, hogy úgy gondoltam, egy lépést sem tudok megtenni hazáig. Pláne véres fejjel. El fogok szédülni, és akkor kisodródok egy kocsi alá…

Jaj. Ne. Elképzelni is rossz. De mégis, mit csináljak? Itt ülök vérző fejjel három szikla között, senki se találna meg. Nem tudok már sikítani. Úgy éreztem, teljesen kiszáradt a torkom, ez nem lenne elég semmire, talán egy ártatlan kis nyávogásra. Azzal meg kivagyok a vízből.

Istenem, de fáj. Nem csak a lábam, hanem még a fejem is. Plusz, ott van a hasogató fájdalom a mellkasomnál. Három sérült terület egyszerre. Hogy lehetne ezt elviselni? Vérzek. Lassacskán minden véremet el fogom veszíteni. Lassú folyamat lesz. Én ezt nem akarom. Nem akarom…


A szikla, ami előttem állt, elhomályosult. A tenger hömpölygő zaját is elmosódva hallottam. Elkezdtem szédülni, mire azt gondoltam, hogy na, még ez is. Aztán már nem voltak értelmes gondolatok. Csak egyetlen egy, ami soha nem szabadult belőlem.


Jacob.


***
Borzalmasan fájtak a tagjaim. Nem, nem is – inkább csak egy, a fejem. De az nagyon. Jaj. Miért fáj? Kéne aspirin. Vagy akármilyen gyógyszer. Csak múljon el. Ez a hasogató érzés… Rossz. Borzalmas. Nem akarom én ezt. Mulasszák el!

A kezemhez hozzáért valami meleg. Hihetetlen, de ennek hatására kezdett visszatérni az „emlékezetem”. Rájöttem, mi is történt velem. A hasogató érzés immár a szívemet mardosta, a fejfájás eltörpült mellette. Sírni akartam, zokogni, az elvesztett remény és szerelmem miatt. Rázkódni szerettem volna, és azt akartam, hogy anya ott üljön mellettem, és simogasson.


De anya nem volt sehol. Legalábbis nem hittem. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egyre több részem lett forró, nekem pedig eszembe jutott valami.

Meghaltam? A pokolba kerültem? De miért? Ennyire nem voltam rossz gyerek. Jaj, ne. Ne. A pokol? Hogy kerülhettem oda? Miért akarta ezt az isten? Nem érdemlem meg. Nem akarok a tüzes világba csöppenni, az ördögök közé. Azok közé a szörnyetegek közé, akik tüzes vasvillával kergetnek. Ó, istenem. Akkor inkább maradok itt, és úgy teszek, mintha aludnék.

Aztán valami azt súgta, hogy nem haltam meg. Erősebbek lettek az érzékszerveim, és rájöttem, hogy egy meleg kéz fogja az enyémet. Akkor tehát mégis itt van anya? Valaki meghallotta a sikoltásomat, és értem jött? Aztán értesítette anyát. Hát persze. Ez meglehet.

Nem. Ez nem anya keze. Ez túl meleg. És… hatalmas. Amint ez a szó megjelent az elmémben, nagyot dobbant a szívem. Hatalmas kéz. Meleg. Te úristen. Nem lehet. Nem lehet.

Mégis. Meghallottam a hangját, ami annyira dallamos volt számomra, hogy senki mással nem tudtam összekeverni. A nevemet mondogatta aggodalmas hangsúllyal. Aggodalmas? Istenem, aggódik értem!

Ki akartam nyitni a szememet. Ellazultam, és megkértem az izmaimat, hogy segítsenek. Látnom kell. Muszáj, mert akkor megszűnik a fájdalom, és mert szeretem. Látni akarom, mielőtt még elmegy. Kérlek, izmok. Segítsetek, könyörgöm!


És meghallgattak. Pislogni kezdtem, hogy a szemem megszokja a halvány fényt, és egyre élesebb lett a kép. Egy gyönyörű, csokoládébarna szempárt láttam magam felett – vagy előtt, isten tudja –, amik aggodalomtól csillogtak. De aztán látta, hogy kinyílnak a szemeim, és hogy jól vagyok. Ellágyult az arca.


Jól vagyok? Istenkém, remekül! Soha nem voltam jobban. Itt van ő, akit hihetetlenül szeretek. Hát mégsem lesz olyan borzalmas a nap. Hiszen itt van! Nem álmodom. Érzem a kezét az enyémen, a meleget, ami belőle árad, a gyönyörű, helyes arcát, a csokoládébarna szemeit, a fekete fürtöket, mindent. Ez nekem elég. Örök időkre elég. Csak maradjon itt…

- Hogy érzed magad, Lily? – Hangja mély, dallamos, lágy. Összeszorítottam a számat. Megint rám tört a késztetés, hogy megcsókoljam. Nyugodj, Lily. Ne tedd tönkre a pillanatot.


- Jól. A fejem már alig fáj. – Felsóhajtottam, és felemeltem a kezemet. A fejem alá nyúltam, ami már nem vérzett. Mióta lehetek eszméletlen? Elhajoltam kicsit jobbra, és megláttam a napot. Még alig egy vékony csík volt narancssárga, azaz még nincs napnyugta. Mikor indultam el? Négy körül. Most lehet olyan fél öt. Vagy… nem tudom. Az agyam még nem igazán volt képes számítani. Főleg a matek korrepetálás után.

- Mióta vagyok itt? – kérdeztem halkan, már csak a biztonság kedvéért. No meg azért, hogy halljam a hangját.

- Nem tudom – felelte zavartan. – Amikor ideértem, már ébredeztél. Vagyis, úgy két-három perce értem ide. És már ébren vagy. – Az utolsó mondatot akkora megkönnyebbüléssel mondta ki, hogy majdnem elsírtam magam az örömtől.

- Négy körül értem ide, azt hiszem. Apropó, nagyon sajnálom… a matek tanár… korrepetálást akart tartani, bent tartott hetedik órában. Annyira sajnálom… - Hangom alig volt több gyenge suttogásnál. Jake értetlenül nézett rám.

- Miért kérsz bocsánatot?


- Késtem. Egy órát… - Nem értettem, miért ilyen zavart.


- Ja, ugyan. Megesik. Vártalak, de aztán éhes lettem, így hazamentem egy kis ennivalóért. Apám azonban nem akart elengedni. Úgy gondolta, már nem fogsz jönni, így ott maradtam vacsorázni. Mikor végeztem, visszajöttem, de te… szóval, ilyen állapotban voltál. – Várt rám? Képes volt egy órán keresztül várni? Istenem. És nekem pont ilyenkor kell baleseteket csinálnom – ami egyébként nem túl jellemző. Ha nem estem volna le arról a szikláról, most vidáman csacsognék Jake-kel. Oké, most is azt csinálom, csak éppen fekszem a földön, fájó fejjel.

- Vártál? De hát késtem egy órát…

- És? – Jacob újra zavart lett, kereste a szavakat. Vártam a válaszát, a kelleténél izgatottabban, mint eddig.


- És? Egy óra az rengeteg.

- Ugyan. Neked maximum. De nekem rengeteg időm van manapság. – Zavartan elmosolyodott, majd mosolya vigyorba húzódott. Mint aki mulatna valamin. Pontosan olyan arcot vágott, mint tegnap Edward az ebédnél, amikor először találkoztunk. Csakhogy Jacob sokkal helyesebb, mint Edward.

- Jó neked. De… neked nem kell suliba járnod?


- De. Nekem azonban minden nap csak három órám van – mosolygott rám kedvesen, én pedig már olvadoztam. A szívem folyamatosan dübörgött, mint szobába zárt őrült a kulcsra zárt ajtón.

- Mázlista… - suttogtam, majd becsuktam a szemem. A meleg továbbra is áradt felém, mintha Jake valami radiátor lenne. Nem, nem az. Hősugárzó. Jó, oké, az meg kicsit túlzás, maradjunk a radiátornál. Hogy…? Lázas? Beteg?

- Jake... – kezdtem.

- Igen? – kérdezte ő.

- Beteg vagy?

- Nem. Miért?

- Forró vagy, mint a friss láva – sóhajtottam, mire felnevetett. Kinyitottam a szemem, így épp láttam, amint megrázza a fejét.

- Nem vagyok beteg. Ez ilyen… - Elhallgatott, megint kereste a szavakat. – Tudod, a quileute-oknak ilyen a hőmérsékletük. A többieknek is a rezervátumban, mert hogy oda járok suliba. De ha zavar – tette hozzá sietve. – Akkor elengedlek.

- Nem, nem zavar – vágtam rá, mire Jake szája sarka megrándult. Tetszett neki? – Olyan jó meleg – tettem hozzá, nem akartam, hogy félreértse. Pedig megtehette volna, mert hogy jogos lett volna. Csakhogy én ezt nem akartam az orrára kötni.

- Oké. – Csak ennyit mondott, pedig én úgy szerettem volna még beszélni vele. Jobbra-balra kezdtem billegtetni a fejem, és elégedetten konstatáltam, hogy már egyáltalán nem fáj. Na jó, épp, hogy egy kicsit. Szabad kezemet tenyérrel lefelé a földre raktam – eszem ágában sem volt azt a mancsomat használni, amit Jake fog éppen, ó persze – és megpróbáltam felnyomni magamat.

- Úgy érzed, fel tudsz ülni? – kérdezte Jacob, mire csak bólintottam. Akcióba lépett – megragadta a hátamat, és segített felhúzni. Elhelyezkedtem a kis helyen, a három szikla között. Nekidőltem a mögöttem lévőnek, annak, amelyikről lecsúsztam. Fejemet megtámasztottam az egyik érdes bemélyedés segítségével.

Jacobot néztem. Akármennyire is el akartam kapni a tekintetemet, nem tudtam. Most, hogy ültem, több mindent láttam – eddig észre se vettem, milyen hatalmas. Vagy másfél fejjel magasabb nálam, százkilencven centi biztos volt. Minden területén izmok hasadoztak, olyanok, mint amilyenek a body-buildereknek szokott lenni. Oké, nem olyan hatalmas, mégis, ha ránéztem, biztos voltam benne, hogy erősebb azoknál a fajankóknál. Tekintetem lejjebb haladt, a hasára, amin kockák sorakoztak.

Emlékszem, Miamiban mennyi lány áradozott folyton az ilyen pasikról. Izmos, kockás has, hatalmas bicepszek, plusz még mellé cuki arc. A tesi tanárunk is izmos volt, nem is kicsit – persze Jacobbal nem ért fel -, így mindig azzal ugrattuk egymást, hogy csábítsa el Mr. Warnert.

Most pedig itt ül előttem egy sokkal helyesebb, izmosabb, kockásabb hasú srác, és vele beszélgetek. Vagyis fogok. Merthogy eldöntöttem, hogy szóba elegyedek vele. Gondolkodtam, vajon miről is tudnánk beszélgetni. Azt latolgattam, hogy kérdezzem-e őt a családjáról, sulijáról, haverjairól, és már épp nyitottam a számat, amikor Jake megelőzött.

- Hol éltél ezelőtt?


- Miamiban – vágtam rá azonnal, ez az egyetlen szó már annyira megrögződött volt bennem.

- A napos, tengerpartos helyen? Minek hagytad akkor ott? Tudtommal minden lány álma egy… beach, nem igaz? – nevetett fel. Elmosolyodtam, és bólintottam.

- Lehet. Szerettem is Miamit, legalábbis a strandot, de ott kellett hagynunk. Mellesleg, Forksot is kezdem megszokni. La Push meg egyszerűen gyönyörű. – Azért, mert itt van ő? Vagy mert tényleg szépnek találom? Nem tudtam volna megmondani. – Még ha alig süt a nap, akkor is.

- És miért kellett ott hagynotok Miamit? – kérdezgetett kíváncsian, de amikor elsötétült a tekintetem, lesütötte a fejét. – Azaz, nem muszáj válaszolnod, ha nem szeretnél.

- Elmondhatom. – És el is fogom. Ugyan hogyan tudnék ellenállni neki? Egyszer úgyis el kell majd mondanom valakinek. – Tudod, apám ingatlanvezető volt. A régi titkárnője felmondott, így keresett egy újat. Ez nem is lett volna baj, csak hogy…

- Apád beleszeretett. Gyakori eset – sóhajtott fel Jake. – Nagyon sajnálom.

- Már rég történt. Vagyis, nem, de nekem nagyon távoli esemény. Főleg, hogy úgy tekintem, nincs apám – feleltem savanyúan. Jacob együttérzőn rám mosolygott. A szívem újra hevesen vert, most ki akart ugrani a helyéről.


- Ez érthető. A helyedben én is úgy venném. De próbáld azt gondolni, hogy nem lehetett igazi apa, ha egyszerűen csak elhagyott. Így talán nem fáj annyira.


- Tudod, már egyáltalán nem fáj. Ott van nekem anyu, aki úgy szeret, mint saját magát, és nekem ő tökéletesen elég. Kicsit ugyan hóbortos, de szeretnivaló.


- Az anyukák gyakran szeszélyesek – vigyorgott Jake. Hogy tudja…

- Ahogy mondod. – Felsóhajtottam, mert újra elkezdett sajogni a fejem. Csak nem lehet nyugtom. Kérem, csak egy kicsit hadd beszélgethessek Jake-kel fejfájás nélkül. Olyan jó lenne… úgy szeretném. Soha többé nem szólok vissza anyának. Ígérem…

Jacob nem vette le rólam a szemét. Végig halványan mosolygott, és olyan édes volt, hogy rá akartam nézni, mégse tudtam. Egyszerűen képtelen voltam ráemelni a tekintetemet, fél szemmel néztem csak. Ennyi nekem máris elég volt ahhoz, hogy súlyos mellkasi fájdalmaim legyenek a dübörgő szívemtől, de többet szerettem volna. Oda akartam menni hozzá, megérinteni, simogatni, az ölében ülni, puszilgatni, csókolgatni… de tudtam, hogy nem lehet. Visszafogtam magam, és csak féloldalasan gyönyörködtem szerelmemben. Hogy mennyire imádom…

Észre se vettem, hogy vacogok. Önkéntelenül húztam össze magamat. A szél nagyon felerősödött, kellemetlenné és hideggé vált. A fogaim is vacogtak, én magam egész testemben reszkettem, de nem mertem azt mondani, hogy fázok. Mi van, ha akkor azt mondja, menjek haza? Nem akarok hazamenni. Nem, még nem. Még olyan kevés időt töltöttünk együtt. Beszélgetni akarok még vele, hiába fázom. Nem lesz semmi bajom.


- Úristen! De hiszen te remegsz! Fázol? – kérdezte aggódva Jake, én pedig hevesen megráztam a fejemet. Hiába, a reszketést nem tudtam abbahagyni – ahhoz túl erősen fújt a szél. Jacobra emeltem a tekintetemet, és megijedtem, amikor észrevettem, hogy nincs a felsőtestén semmi. Eddig se volt, de most én majd megfagyok! Ő miért nem?

- Akarod, hogy… hát, tudod, elég meleg a bőröm… - Nem tudta normálisan elmondani a mondatát, zavart volt. Nem értettem, mit szeretne kifejezni, elmondani, ezért értetlenül néztem rá. Felemelte a kezét, és hozzáérintette a felé közelebb eső karomhoz (azaz a balhoz).

Forróság szaladt végig egész testemen. Minden porcikámban éreztem azt a meleget, ami Jake kezéből áradt. Magamban azt gondoltam, hogy az istenbe lehet valakinek ilyen meleg bőre, de aztán csak élveztem. Egy kis idő után, amikor a fogaim már nem vacogtak, többet akartam. Fáztam még, de közel sem annyira, mint az elején. Nem csak azt akartam, hogy a kezével fogjon. Vegyen az ölébe, hogy hozzábújhassak, hogy felmelegíthesse az egész testemet. Majdnem meg is kérdeztem, de aztán végül a józan eszem egy hatalmas lapáttal visszakólintott a valóságba.

De mégis újra rám tört a vágy. Megpróbáltam vacogást színlelni, fogaimat újra össze-össze kocogtattam. Azt akartam, hogy lássa, mennyire remegek, mennyire fázom, még akkor is, ha a kezével fog. Jacob figyelt, nagyon éber tekintettel, így könnyen észrevette. Kicsit mintha… elpirult volna? Megköszörülte a torkát.


- Úgy látom, ez nem elég. Felmelegíthetlek… és majd ha már nem fázol annyira… hozhatunk neked egy felsőt. – Nem. Nem akarok pulcsit. Őt akarom. Hát nem veszi észre, milyen vérszomjjal vágyom rá? Megpróbáltam az előbb is hozzábújni, és nem sok kellett volna hozzá. Legszívesebben átkarolnám, nem engedném el soha, és agyon csókolgatnám. De ezt nem lehet…

Hülye lettem volna nem elfogadni a felajánlását. Elvégre azért vagyok itt, mert halálosan belezúgtam ebbe a srácba, és ugyan melyik lány utasítaná vissza azt az ajánlatot, hogy odabújhasson élete szerelméhez? Egyik sem. Így én sem. Enyhén bólintottam, és elkezdtem felé mászni.

Levette rólam a kezét, és helyette az egész karját kinyújtotta. Az olyan hosszú volt, hogy szerintem képes lett volna akár egy másik lányt is átkarolni mellettem. Ez a gondolat féltékennyé tett, így gyorsan elhessegettem. Nem, nyilván csak egy lánynak elég. És ez a lány én vagyok.

Ügyetlenül átkarolt, én pedig újra lángoltam. Immár nem csak a 40 fokos hőmérséklettől, amit Jake egész teste sugárban bocsátott ki, hanem a közelsége miatt is. A szívem most már nem csak dörömbölt, hanem dagadt is, hevesen pumpálva a vért egész testemben. Felforrósodott mindenem, a lábam, a karom, a hasam, a fejem, minden. A vér vadul száguldott ereimben, és már megint buja vágyak öntöttek el. Hevesen meg akartam csókolni Jacobot, itt, most mindjárt, beletúrni rövid, fekete fürtös hajába, végighúzni a kezemet izmos felsőtestén…

Újra elhessegettem a gondolatot. Miért kell ilyen borzalmasan lehetetlen vágyaknak kavarognia bennem pont most? Pont most nem akarom elrontani az egészet. Jacob hozzám ért, Jacob átkarol, és én mindjárt tönkreteszem a pillanatot, mert nem tudok parancsolni a józan eszemnek. Csak alig-alig. Minden szerelmes lány így van vele? Vagy csak én?

Elfáradtam. Vidámnak éreztem magam, mégis borzalmasan kimerültnek. Nem akartam bágyadt lenni. Frissen szerettem volna beszélgetni Jake-kel, hallani akartam a hangját. Oké, az is nagy szám, hogy átkarol, de mégis hallani szerettem volna a hangját. Pedig sokan úgy vannak vele, hogy a csönd sokkal jobb, sokkal szenvedélyesebb. Nem tudom, de nekem a hangja… muzsika. Ahhoz képest, hogy mély. De nagyon kellemesen mély.

Fejem akaratlanul csuklott oldalra, egyenesen Jake vállára. Az egész bal felem felforrt, a hirtelen jött forróság térített észhez. Elkaptam a fejemet, és éreztem, amint az arcom fájdalmasan sajog. Nem, nem a melegtől. Hanem mert megvonták azt. A hely, ahol hozzáértem Jake meztelen vállához, sajgott. Mégsem törődtem vele, mert már így is túl messzire mentem. Túl elengedtem magam. Megfeszítettem az államat, és próbáltam egyenesen tartani a fejemet.

- Biztos elfáradtál – szólt lágyan Jacob. – Nem zavar. Visszateheted a fejedet.

Ez komoly? Megengedi?


- Biztos nem zavar? – kérdeztem vissza rekedtes hangon, és felnéztem Jake-re. Rám vigyorgott, és megrázta a fejét.


- Miért zavarna?


- Nem tudom… - morogtam, és már tettem is, amit olyannyira akartam, a testemmel együtt. Visszahajtottam a fejemet Jake vállára, és éreztem, amint megfeszített tagjaim ellazulnak. Az arcom megint égett, de a sajgás elmúlt, és ez örömömre talált. Nagyon élveztem mind a közelséget, mind a meleget, főleg, hogy a szél folyamatosan fújt a sziklák közötti réseken át. Egyszer-egyszer egy erősebb fuvallat miatt újra remegni kezdtem, de aztán hamar felmelegedtem.

Nem tudom, meddig ültünk így. Egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, de idővel be kellett ismernem, hogy ez így is roppant kellemes, sőt. Soha nem néztem fel Jake arcára, nem mertem, plusz folyton magamon éreztem a tekintetét. Ez kicsit zavarba ejtett, és néha elpirultam, de reméltem, hogy ő ezt nem veszi észre. Örültem, hogy engem néz, de nem tudtam, miért. Ennyire ronda vagyok, hogy folyamatosan keresi a szépséghibáimat? Nem hinném, hogy akkor nézne. De azért sem teheti, mert hogy szép vagyok. Miért? Mert nem vagyok az.


Úgy gondoltam, ideje, hogy szóljak neki. Hogy elhúzódjak. Nem, nem én akartam. De ki tudja, mi jó neki. És én azt szerettem volna, ha legközelebb is találkozhatnánk.


- Azt hiszem… felmelegedtem. – Jacob bólintott, és gyorsan elhúzódott. Ez egyáltalán nem esett jól, de aztán megnyugtatgattam magamat. Elvégre lehet, hogy nekem nem akart rosszat a közelségével. Persze, ez csak egyetlen alternatíva. Ki tudja, mi az igazi szándéka… Ó, istenkém, bárcsak gondolatolvasó lennék!

Felsóhajtottam, és megpróbáltam felállni. Belehelyeztem a tenyeremet két mélyedésbe a sziklán, és megpróbáltam felnyomni magamat. Már majdnem álltam, amikor megcsúszott a lábam, és szépen vissza is csúsztam volna a földre, ha Jake nem fogja meg a karomat. Megkönnyebbülten és hálásan rámosolyogtam. Semmi kedvem nem volt egy újabb balesethez. Jake visszavigyorgott rám, én pedig végre két lábra álltam. Jacob elengedte a karomat. Sajgott a hely, ahol megfogott.

- Hát… akkor, én… - Nem tudtam, mit mondjak. Hogy most megyek? Semmi kedvem nem volt hozzá. Azonban anya sem tud semmiről. Szereti, ha hamar otthon vagyok, és ha nem szólok neki, két perc késés miatt is aggódik. Úgyhogy valószínűleg már régóta azt teszi, azon sem csodálkoznék, ha kihívná a rendőröket.

- Menned kell? – kérdezte csüggedten Jake. Jól hallottam? Szomorúan? Ajkamba haraptam, és szelíden bólintottam.

- Muszáj. Anyám halálra aggódja magát miattam. Megígértem neki, hogy öt előtt hazaérek.

- Hát, arról már lehet, hogy lekéstél – vigyorgott Jake, mire a magasba szaladt a szemöldököm. Nevetett az arckifejezésem, de kacagása közel sem volt gúnyos, mint inkább kedves. Mikor abbahagyta, még mindig vigyorgott.

- Nekem úgy is jó. Haza fogok jutni, azt hiszem… - Mikor ezt a mondatot kimondtam, Jake arca hirtelen élénkebb lett. Nem, nem ez a megfelelő szó. Mintha… mintha csak most jutott volna valami az eszébe.

- Öö, mivel jöttél?


- Biciklivel. Miért?


- Hát… - Oldalra döntötte a fejét. – Nem hiszem, hogy ebben az állapotban haza tudnál bicajozni. – Na ne! Csak nem haza akar vinni? Szívverésem felgyorsult az izgalomtól és a reménykedéstől.

- Öö, dehogynem…

- Nem, nem hiszem. Akarod, hogy hazavigyelek? Van kocsim, gyorsabb is, mint a bicaj? – Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy „naná”, de azért nekem is – ha nem túl nagy számban – de ott volt a józan eszem.

- De… - kezdtem. – Mi lesz a bicajjal?

- Hm… - Úgy látszik, ez eszébe se jutott. Aztán felragyogott a szeme. – Felrakjuk a kocsira.


- A kocsira? – pislogtam megszeppenten. – Milyen kocsid van neked?


- Hát egy VW Rabbit. Azt hiszem, van elég hely benne… amilyen kicsi az a bicaj – vigyorgott rám, de ahelyett, hogy leszidtam volna, kitágult a szemem. Honnan tudja, mekkora? Innen vagy körülbelül 100 méterre van. És ha úgy vesszük, hogy a rezervátumban él, akkor az pont a másik oldalon van.

- Honnan tudod, mekkora?

Jake arca egy pillanatra elkomorodott. Most vette csak észre, hogy elszólta magát valamivel kapcsolatban. Végül zavar jelent meg az arcán.


- Hát… múltkor néztem, amint… amint elhajtasz. És hát, mit ne mondjak, elég kicsinek tűnt az a bringa. – Majdnem elvigyorodtam, annyira tetszett az, amit mondott. Nézte, amint elhajtok? Hát ennyire érdekes lenne? Legközelebb is nézni fogja? Ugye, igen!

Ezt a hülyeséget. Már ennyinek is képes vagyok örülni. Micsoda apró örömök érek az embert, ha szerelmes…


- Hát, oké. De figyelmeztetlek! Vigyázz vele. Pár mozdulat, és szétesik. – Jacob felnevetett, és bólintott. Azzal el is indult volna, de ráébredt, hogy sziklákkal vagyunk körbevéve. Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és összecsaptam a tenyeremet. Gyerünk, Lily! Meg tudod csinálni. Ugye, hogy te se akarod, hogy kómában legyél, amíg Jake hazafuvaroz? Ugye, hogy nem!


Kezemmel felnyúltam a szikla tetejére, és már emeltem a lábamat, hogy valamelyik mélyedésbe beletegyem, amikor valaki a talpamhoz nyúlt, és pár pillanat múlva már a sziklán ültem. Meghökkenten pislogtam körbe, majd Jake felnevetett, és integetni kezdett előttem. Zavart kifejezéssel néztem, majd jelentőségteljes pillantást vetett rám. Ja, hogy ő segített nekem felmászni! Már értem!

Ácsi, ácsi! Ilyen könnyű vagyok? Azért szerintem senki nem tud ilyen hamar felnyomni egy kőtömbre. De neki elég volt egyetlen határozott mozdulat, és már ott is ültem. Hihetetlen!

- Azta! Köszi.

- Nincs mit. – Azzal ő is felkapaszkodott a mellettem lévő sziklára, és felugrott. Tátott szájjal bámultam, milyen kecsesen szökkent fel. Jake ismét elvigyorodott, és már lent is volt a másik oldalon. Felém nyújtotta a karjait, de én harciasan felszegtem a fejemet.

- Egyedül is le tudok menni. – Jake azonban csak nevetett, és továbbra is felém tartotta a karját. Végül halványan elmosolyodtam, az égnek emeltem a tekintetemet, és feltartottam a kezeimet. Jake megragadta a derekamat – mondanom sem kell, milyen jól esett – és egy határozott mozdulattal leemelt. Mosolyogva köszöntem meg neki, és le nem vette volna rólam a kezét. Vigyorgott, mint a tejbetök, de örültem, hogy jó kedve van. Aztán váratlanul elengedett, és elindult arra, amerre leraktam a bicajomat. Csak néztem nagy bambán, de aztán úgy gondoltam, biztos arról jött. Mi más lenne a magyarázat?


Elértünk a bicajig, ő pedig felállította, és tolni kezdte. Határozott léptekkel haladt nyugat felé, én csak csendesen követtem. Ahogy meg mertem ítélni, nagyon óvatosan tolta a bicajt, de mégis gyorsan. Ügyes keze van. Talán szerelni is tud? Vagy szobrokat készít? Vagy rajzol? Barkácsol? Valami biztos van, ami miatt ilyen.

Végig egy ösvényen haladtunk, ami az erdő mellett vezetett a főútra. Nem kellett sokat gyalogolnunk, még ez a kis táv is semmiségnek tűnt, mert nem voltunk csendben. Jacob állandóan kérdezgetett rólam meg a családomról, az előző iskolámról, hogy milyen volt ott az életem, és egyebek. Meglepett, hogy mennyi mindent tud kérdezni, az meg pláne, hogy érdekli is. Ezt persze nem tudhattam biztosra, mert nem láttam az arcát, de a hangja ezt tükrözte. Én pedig készségesen válaszoltam minden egyes kérdésére.

És aztán megláttam az említett autót. Egész jó állapotban volt, ahhoz képest, hogy régi típus. Nekem még kocsim sincsen, sőt, egyetlen rozoga bicajjal közlekedek. Szánalmas.

Jake áttolta az úton a bringát, és elért a kocsihoz. A kocsi hátulján volt egy kisebb plató, gondoltam, oda fogja felrakni a járművemet. Nem aggódtam, hogy valami baja esik; a bicikli valóban nem volt túl nagy, nehéz meg pláne nem. Nehéz! Az a csotrogány? Miután a jármű sikeresen felkerült a kocsira, Jake kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, én pedig mosolyogva szálltam be.

A műszerfalon pedig ott feküdt az én mp3-asom.