8. fejezet - Cullenék titka

„Abban a pillanatban pedig fülsüketítő sikoltás rázta végig a testemet, és törte meg az erdő csendjét.„

Tág szemekkel, zihálva meredtem a vámpírra. Magam sem tudtam, hogy honnan jött a felismerés, de majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy vérszívó, gonosz lény áll előttem. Az álmomban látott szörny is félig vámpír volt, és ahogy ez a nő vicsorgott, pontosan úgy nézett ki, mint álmomban. Azzal a kivétellel, hogy nem folyt vér a szemfogán, meg az sem volt neki. De bármelyik pillanatban elkaphat…


Szorosan összezártam a számat, és fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, hogy ne tudjak sikítani. Amikor ugyanis megtettem, a nő kis híján azonnal rám vetette magát, de aztán úgy döntött, még vár egy kicsit. Az ajakharapdálás azonban nem a legjobb ötlet volt – érezni kezdtem a saját vérem ízét. Akkor már teljesen kétségbeestem, a pánik minden porcikámat elöntötte, így nem tudtam még jobban rettegni. Tudtam, hogy a friss vér megadja a löketet a vámpírnak, és hogy pillanatok alatt végez velem. Lehunytam hát a szememet, és zihálva vártam a végzetem.

Ami nem következett be. Óvatosan kikukucskáltam résnyire nyitott szemem mögül, és láttam, amint a vámpír nagyon figyel valamire. Kinyitottam mindkét szemem, és én is követtem a lény tekintetét. Nem láttam azonban semmit és senkit – csak a fák sokaságát. Szinte biztos voltam abban, hogy a nő lát valamit, mert nem csak hogy nézett, hanem látott is. Egy pillanatra mintha rémület jelent volna meg az arcán, aztán az hirtelen átváltott gyűlöletbe. Még jobban vicsorogni kezdett, de most már nem rám, hanem a titokzatos idegenre.


Aztán megjelent. Majdnem felkiáltottam örömömben, amikor megláttam a fák közül előlépni Jaspert. Egy pillanat erejéig rám nézett, majd a nőstényre, és ő is vicsorogni kezdett. Támadóállásba helyezkedett, de ahelyett, hogy a nő követte volna a példáját, megfordult. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte semmit nem láttam, csak a lobogó, narancssárga hajzuhatagát. Jasper is utána sietett, de közel sem mozgott olyan sebesen, mint a másik. Egyszerűen csak gyorsabb volt az átlagosnál, de mégsem olyan természetfelettien, mint a nő. Ő, és Jasper is hamar eltűntek a szemem elől.

Hangos zajjal fújtam ki a levegőt. Nem bírtam mozdulni a sokktól, de legalább volt bennem egy kis remény. Még ha nem is találok ki soha ebből a nyamvadt erdőből, valaki keresni fog, és egyszer csak megtalálnak. Addig pedig simán kibírok itt pár napot. Majd eszek bogyókat, gyökeret. Biztos van errefelé valamilyen csipkebogyó, vagy kökény.

De aztán a reménykedésem elszállt. Mi van akkor, ha más vámpírok is élnek itt? Akkor engem könnyen megtalálnak, és nagyon gyenge préda lennék számukra. Egy harapással elintéznek, és kiszívják az összes vérem. Beleborzongtam a gondolatba, és az örömöm, ahogy jött, úgy is szállt el.

Aztán újra neszezést hallottam. A szívem megint majdnem megállt a félelemtől, és felkaptam a fejemet. A fák közül, onnan, ahonnan az előbb Jasper lépett elő, megjelent Edward és Alice. Fellélegeztem.


Aztán rájöttem valamire. Ahogy megláttam őket, a sápadt bőrükkel, a pánik ismét elöntött. Tág szemekkel, és kérlelő tekintettel néztem a két ismerős arcra, amik kíváncsiságot és aggódást – aggódást? – árultak el. Lassan a fejemet ráztam, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat.


- Ne… bántsatok – nyögtem ki nagy nehezen, rekedtes hangon. Edward és Alice egymásra néztek, majd lassan közelíteni kezdtem felém. Egy halk sikkantás hagyta el a torkom, mire megtorpantak. Mind a ketten szinte egyszerre emelték fel a tenyerüket, felém mutatva, mintha nem kéne semmitől sem félnem. Nagyon egyformán mozogtak.

- Ne félj, Lily – súgta nekem Edward, de én nem hittem neki. Nem voltam dühös, egyszerűen csak rémült, rettegve tettem a kezemet a fejemre. Nem akartam a két ismerős szemébe nézni, mert ki tudja, hogy a vámpírok milyen képességekkel rendelkeznek. Mi van akkor, ha hipnotizálni is tudnak?


- Nem, nem tudunk hipnotizálni – jegyezte meg csendesen Edward, nekem pedig muszáj volt felnéznem rá. Nagyokat pislogtam, ők pedig fokozatosan közeledtek felém.

Tehát igazam volt. Mindvégig tudtam, hogy Edward gondolatolvasó, csak nem akartam elhinni. Vannak különleges képességeik. Mi van akkor, ha csettintéssel robbantani tudnak? Ó, istenem, hova kerültem! Milyen hely ez? Amit ellepnek a vámpírok? A suliban rajtuk kívül nincs több, de ki tudja, hogy Seattle-ben, Port Angelesben, meg egész Washingtonban hányan vannak!

- Nem vagyunk túl sokan – kommentálta a gondolataimat Edward. Nem néztem rá, Alice arcát fürkésztem. Aggódott. Csak tudnám miért! Ők is a halálomat akarják, nem?

- Nem akarunk bántani, Lily. Megmentettünk Victoriától – bizonygatta Edward kissé bosszúsan. Látszólag nem tetszett neki, hogy nem hiszek nekik. De most komolyan, kéne? Itt áll előttem két természetfeletti lény, és… áh!

Már majdnem mellettem voltak. Egyre közelebb és közelebb értek, én pedig elszántan próbáltam belefúrni a hátamat a földfalba – nulla sikerrel. Egy idő után sajogni is kezdett a hátam, de minduntalan nyomtam magam hátra, hogy távolabb kerüljek a Cullen testvérektől. Alice arcán látszott, hogy elszomorítja a reakcióm, de mégis mit tehettem? Boldogan, vigyorogva rohanjak két vérszomjas vérszívó karjába? Jacobbal akarok maradni!


- Jacob sem az, akinek mondja magát – horkant fel Edward, mire Alice oldalba bökte. Hiába voltam rémült, annyira megszeppentem, hogy abbahagytam a hátranyomulást. Először is: hogy van akkora ereje ennek a kicsi, tündeszerű lénynek ahhoz, hogy arrébb tudja lökni Edwardot? Mert hogy azt tette. Másodszor: mit akart Edward a tudtomra adni? Azt, amitől Bella is óvni akart ma reggel? Istenem, csak azt ne!

Hirtelen arra gondoltam, hogy ő is vámpír. De pár másodperccel később nevetve elhessegettem ezt az alternatívát. Elvégre nincs holtsápadt bőre, sem fekete vagy aranyszínű szeme. Sőt, a bőre olyan forró, hogy az nem lehet egy vámpíré.


Forró bőr. Emlékszem, hogy azt mondta, minden quileute-nak olyan a bőre. Mi van akkor, ha hazudott? Én még soha nem tapasztaltam olyan forróságot egyetlen embernél sem. Jacob kivétel. De hát mi lehet a magyarázat? Nem volt beteg, abban biztos vagyok. Pedig körülbelül negyven fokos a testhőmérséklete, amivel már simán meg is halhatott volna. De él… erre pedig valamilyen magyarázat kell, hogy legyen. De mi?


- Jacob v… - Edward nem tudta befejezni a mondandóját, mert Alice olyan erővel lépett rá a lábára, hogy felkiáltott. Csak ámultam és bámultam Alice erején, Edward pedig dühösen meredt húgára. Alice lassan megrázta a fejét. Edward felnyögött.

- Tudnia kell.


- Majd Jacob elmondja neki. Ha tényleg az történt, amire gondolunk… - Itt Alice rám nézett. – Márpedig biztos vagyok benne. Bella pontosan olyannak írta le őt, mint amilyen Jared, Sam vagy Quil. Szinte nem is figyelt Bellára, sőt, ami a legszembetűnőbb, hogy kiábrándult belőle. Bella egy kicsit… furcsa volt, amikor ezt elmesélte. Mintha… szomorú lett volna.

- Szomorú – sóhajtott Edward. – Hát persze, hogy az. Hisz szereti őt…

- Hahh – horkant fel Alice. – Na persze. Akkor mégis miért van veled?


- Alice. Amikor én elhagytam… Jacob volt az, aki segített neki.

- És?


- Te tudod a legjobban, hogy mennyire szeret vele lenni.

- Jaj, hagyd ezt, Edward.

- Elég! – szóltam közbe, már kevésbé rekedtes hangon. Idegesített, hogy fogalmam sem volt, miről beszélnek. – Elárulnátok végre, mi a jó nyavalyáról van szó?

Edward felsóhajtott. Vetett egy pillantást Alice-szel, majd visszanézett rám, és megrázta a fejét.


- Meg fogod tudni. Ha Jacob…

- Mi van vele? – kérdeztem élesen. Furcsa, de már nem féltem annyira.

- El fogja mondani. El kell mondania – bizonygatta Edward szárazan.


Dühösen néztem rá. Mi folyik itt? Jacob tudja vajon, hogy Bella milyen lényekkel jár?

- Nagyon jól tudja – válaszolt Edward gúnyosan. Nem kedveli Jake-et?

- Nem a puszipajtásom – mondta röviden és tömören. Kérdőn Alice-re néztem, de nem mondott semmit. Felnyögtem.


- Nem kell már sokat várnod – nyugtatgatott Alice.


- Persze. Főleg, hogy mindjárt kiszívjátok a véremet – vetettem oda neki gunyorosan. Örültem, hogy már nem rettegtem, de nem tudtam, miért nem. Valamiért dühös voltam magamra, amiért már-már megbízom bennük. Annyira ártatlannak látszottak, sötétarany szemüket kivéve, hogy egyszerűen nem bírtam sokáig félni tőlük. Ezt nem akartam elfogadni, de nem tudtam mit tenni. Láttam, amint Edward szája sarkában mosoly bujkál. Durcásan néztem rá.

- Nem fogunk bántani, Lily – ismételte Alice, és nagyon őszinte volt a hangja. Meguntam a sok ellenkezést, rettegést, így hittem neki. Kurtán bólintottam.

- De miért nem? – kérdeztem kíváncsian. A hangom már egyáltalán nem remegett, sőt, egész éber volt. Edward felsóhajtott, mintha már ezerszer kérdezték volna tőle. Halványan elmosolyodott.


- Igen, sokan kérdezték már. Többek között Bella is. – Egy percre elgondolkodott. – Te mit tennél a helyünkben?


Nagyokat pislogtam.

- Mármint… ha vámpír lennék? – kérdeztem óvatosan. Edward bólintott. – Hát. Lemészárolnám azt, aki azzá tett. Utána keresnék egy ellenséget, és kiszívnám a vérét. Miért?

- Őszintén, Lily – vigyorgott Edward, látszólag mulatott rajtam. Durcásan felsóhajtottam.


- Nem tudom. De nem hiszem, hogy tudnék vért inni. Olyan… fúj. Biztos, hogy nem bírnám kiszívni másnak a vérét. – Összeborzongtam. Edward egyetértőn bólintott.


- Na hát ezért.

- Ezért? – pislogtam rájuk meglepetten.

- Miért, te lennél a helyünkben egy… szörnyeteg? – kérdezte Edward egy kissé ingerülten. Elhúztam a számat, majd megráztam a fejemet. Ez hülye kérdés, nyilván nem akarnék. De hát ha egyszer az a rendje és módja, hogy vért kell innom… hát, ez olyan, mint a táplálékláncok, vagy az élet körforgása. A ragadozó megeszi a növényevőt, az pedig a zöldet. És úgy tűnik, hogy a… a vámpírokat hogy lehetne nevezni? Vérivóknak? Oké. Szóval, a vérivók pedig megeszik… khm, kiszívják a ragadozók vérét.


De hiába próbáltam elképzelni magamat, amint elharapom egy ember ütőerét, majd elkezdem inni édes vérét, nem tetszett a kép. Egyszerűen nem akartam, hogy valaha is ilyet tegyek. Elvégre ott az a rengeteg gonosz ember a mai világban… mocskos, erőszakos vagy pedofil, bérgyilkos barmok, akik elcsúfítják a világot. És ha vámpírként az emberek vérét szívnám, akkor én sem lennék különb. Újra megborzongtam. Felnéztem Edwardra, és egyetértést véltem felfedezni az arcán. Felsóhajtottam.

- Oké. Nem akartok bántani. Azt hiszem, megértettem… - sóhajtottam újra. Megnyerték a bizalmamat. Az agyam egyik része, egy nagyon apró és eldugott része az súgta, hogy nem szabad bíznom bennük, de megpróbáltam oda se figyelni rá. Tudtam, hogy Cullenék különböznek a többiektől, de a vámpírok nagy részétől is. Hisz, végül is, vegyük csak ennek a nőnek az esetét. Jasper, ahelyett, hogy segített volna neki, elkergette. És most itt van a két Cullen. Én pedig itt fekszem tök védtelenül, fázom és gyenge vagyok. Mégsem nyúltak még csak egy újjal sem hozzám. Ismételten is felsóhajtottam.


- Khm… - köszörülte meg Alice a torkát. Felnéztem rá, és vártam, mit fog mondani. – Nem fázol?


- De – ismertem be, és automatikusan is összébb húztam magamat.

- Elvigyünk Carlisle-hoz? Azt hiszem, jó lenne, ha kicsit megvizsgálna. Nem szeretnénk, ha tüdőgyulladást kapnál… - mért végig Alice. El kellett gondolkodnom az ajánlatán. Mégiscsak vámpírok közé megyek… Mi van akkor, ha valamelyik rám veti magát? Legnagyobb meglepetésemre Edward felnevetett.

- Ne aggódj, nem mennénk suliba, ha nem bírnánk uralni a szomjunkat. Csak nem fogunk rárohanni egyetlen lányra – mondta Edward, mire kissé megkönnyebbültem.


- És… ez a Carlisle? Meg… Esme, azt hiszem?


- Carlisle-nak van a legnagyobb önuralma, úgyhogy tőle kell a legkevésbé tartanod. Esme-nek is akkora, mint nekem – nyugtatott meg Edward.

Egy kicsit hezitáltam, de aztán egy hűvös légáramlat újra megborzongtatott, így gyorsan rávágtam:


- Oké. – Megpróbáltam felkászálódni a földről. Ez elég nehéz művelet volt, mivel teljesen elgémberedtek a tagjaim, és zsibbadt a lábam. Alice hirtelen mellettem termett, és megragadta a karomat, majd egy határozott mozdulattal két lábra állított. Kicsit meginogtam, de Alice segített megtartani az egyensúlyomat. A keze nagyon hideg volt, ami nem esett túl jól amúgy is átfagyott testemnek, de azért örültem, hogy segített.


Vártam, hogy történjen valami. Alice és Edward gyors pillantást váltottak, majd előbbi felsóhajtott és felém fordult. Kicsit óvatos volt a hangja, amikor megszólalt.

- Szeretsz száguldozni, Lily?


Felhúztam a szemöldököm, hogy mégis micsoda kérdés ez, és hogy jön ide. Edward biztatóan bólintott, majd én is ugyanolyan óvatosan feleltem:


- Hát. Attól függ.


- Mi csak egyféleképpen tudunk kivinni innen – folytatta Alice. – A hátunkra… vagyis, Edward hátára kell másznod.

- Miért pont az enyémre? – vágott közbe Edward megszeppenten, de nem gúnyosan vagy bunkó hangon. Csak kíváncsi volt. Alice az égnek emelte a szemét.

- Mert én nem bírom el.

- Ó, igen, persze. Jogos – vont vállat Edward, majd Alice újra megköszörülte a torkát, és folytatta.


- Szóval. Hajlandó vagy felmászni Edward hátára?

Nem válaszoltam azonnal. Csak tágra nyílt a szemem, és ide-oda pislogtam Edwardról Alice-re, Alice-ről Edwardra. A magasba szökött szemöldököm lassan újra visszaesett a helyére, én pedig gyanakodva megkérdeztem.

- Milyen az?

- Hát. Felülsz, és mi elkezdünk futni. Gyorsabban futunk, mint az átlagemberek. Edward meg még a vámpíroknál is gyorsabban. Ezért kérdeztük, hogy szereted-e a száguldást… és azt meg kell említeni, hogy egy kicsit lehet fázni fogsz. De egyedül így jutunk ki hamar innen. Vagy pedig több órákba telik…


- Oké! – vágtam közbe. Kizárt, hogy én fagyoskodva túrázni induljak, ilyen késő délután. Edward szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól. Aztán pókerarcot vágott, és közelebb lépett hozzám. A kezét kinyújtotta elém, én pedig bámulni kezdtem azt. Kicsit oldalra hajtottam a fejemet, majd megragadtam.

Aztán már Edward hátán voltam. Megijedve kapaszkodtam a vállába, már-már görcsösen, hogy le ne essek. Majd egy csík tűnt fel mellettem, de nem tudtam volna megmondani, hogy miképp került oda. Szememmel Alice-t kezdtem keresni, de nem láttam sehol.


- Előrement – felelte Edward, és az volt a sanda gyanúm, hogy vigyorgott. A hangján lehetett hallani. Aztán kezével megragadta a lábamat, és száguldani kezdett.


Felemelő élmény volt. Nem láttam semmit, csak Edward fejét, sőt, még azt is csak homályosan. Olyan érzésem támadt, hogy repülök, és nem akartam, hogy Edward megálljon. Nem láttam a fákat, és fogalmam sem volt, hogy ő miképp tudja őket kikerülni, de nem érdekelt különösebben. A háta roppant hideg volt – még pólón át is –, de nem foglalkoztam vele, csak élveztem az arcomba csapódó menetszelet. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mivel azt tapasztaltam, hogy így sokkal jobb érzés az egész, úgy hagytam.


Nem éreztem, hogy mentünk volna valamit is, és azt hittem, megálltunk. Épp ezért kinyitottam a szemeimet, és meglepődve tapasztaltam, hogy még mindig megyünk. Újra lecsuktam pilláimat, és megint ugyanaz az érzésem lett. Halványan elmosolyodtam, és szem „ki-be csukósdit” játszottam egészen addig, míg valami mozdulatot nem éreztem. Kinyitottam a szememet, és megpillantottam magam előtt egy hatalmas, fehér házat üvegablakokkal. Edward mellettem állt, én pedig a földön, és tett egy kézmozdulatot, azt mutatva, hogy enyém az elsőbbség. Bólintottam, és hátranéztem a vállam felett. Úgy hittem, hogy Alice is itt lesz valahol, de nem láttam. Aztán csücsörítve visszanéztem a házra, majd pedig elindultam az ajtóhoz. Edward jött mellettem.

- Alice lemaradt – vigyorgott. – Gyorsabb vagyok nála, még valahol félúton járhat. – Ezt könnyen el lehetett hinni. Azt már biztos nem tudtam volna, ha valaki azt mondja nekem, hogy gyorsabb, mint Edward. Milyen díjakat nyerhetne már! Igaz, rögtön feltűnne mindenkinek, hogy ő különbözik a többi versenyzőtől. Versenyzés kihúzva.


Mikor benyitottam a házba, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen világos. A falak fehérek voltak, és hatalmasnak láttam a teret magát. Igaz, bútorokat csak elvétve láttam a nagy, tág nappaliban, de ez jóformán le se kötötte a figyelmemet.

Igazából nem tudom, mit vártam. Azt, hogy a fekete-piros színek fognak dominálni, és minden sarokban pókhálót látok majd? Hogy gyertyák állnak polcokon a falon, és az lesz az egyetlen fényforrás a házban? Hogy egy koporsót látok majd magam előtt? Nem, nem gondoltam ezekre. Hiszen biztos voltam benne, hogy ha a Cullenék ilyen vámpírok lennének, akkor nem hétköznapi ruhákban járkálnának suliba.


Arra eszméltem fel, hogy valaki megböki a vállamat. Kerestem a mozdulat tulajdonosát, és egy vigyorgó Alice-t láttam meg magam mellett. Nem tudtam, miért, de nekem is el kellett mosolyodnom. Alice arcán tisztán látszott, mennyire örül, hogy meglepődtem. Vagy inkább annak, hogy tetszik ez az egész ház? Talán ő rendezte volna be?


- Sok mindent – hallottam Edward hangját valahonnan, és én a zaj forrását kezdtem keresni. Meg is találtam, a lépcsőfordulóban állt, és nézett felfelé. Várna valakit lentről? Meglepetésemre Edward most nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott.


- Miről diskuráltok? – kérdezte Alice buzgón, én pedig megvontam a vállam.


- Csak kíváncsi voltam, hogy te rendezted-e be a házat. – Alice, ha lehet, még szélesebben elvigyorodott, majd odatáncolt az egyetlen kanapéhoz. Nem ült le, mint átlagos emberek tették volna – kecsesen megállt mellette, és ott szobrozott. Kicsit lejjebb hajolt, és megütögette a kanapé ülését.

- Nem ülsz le? – kérdezte, majd megvontam a vállam, és odasétáltam hozzá. Alice-szel ellentétben, én jobban szerettem ülni, mint állni. Helyet foglaltam, majd hangokat hallottam fentről. Megfordultam, és megláttam a lépcsőfordulóban, Edward mellett Bellát. Hallottam, és éreztem is, amint a lélegzetem egy pillanatra megakad.

Bella arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Talán egy kis szánalmat, és megértést. Ellépett Edward mellől, és hozzám sétált. Leült mellém a kanapéra, majd felsóhajtott.

- Szia, Lily. Mi történt veled? – kérdezte, nekem pedig minden apróbb ellenszenvem elszállt. Kicsit bosszantónak találtam a tényt, hogy erre a lányra nem lehet sokáig haragudni. Én is felsóhajtottam, majd fél szemmel láttam, hogy Edward milyen felhőtlen vidámsággal vigyorog. Felé kaptam a tekintetemet, kinyújtottam rá a nyelvem, majd visszanéztem Bellára. Megvontam a vállamat.

- Eltévedtem az erdőben. Kicsit elkalandoztak a gondolataim… - Kicsit? Jószerével egy csöppet sem figyeltem az útra. Jacob minden gondolatomat lekötötte.

Apropó, Jake. Mit csinálhat most? Most is rám vár? Elkapott ugyanaz a rossz érzés, ami tegnap is. Bűntudatot éreztem, amiért másodszorra is cserbenhagytam. Egyszerűen nem tudok pontos lenni! Mióta Forksba érkeztem, valahonnan mindig elkéstem. És pont egy… találkozóról, ahol a legfontosabb személlyel tudtam volna beszélni! Szánalmas egy egyéniség vagyok.


- Ne aggódj, Jacob nem vár téged – felelte Edward, mire felé kaptam a fejemet. Vigyorgott. Vigyorgott? Ez szerinte vicces? A düh egy kissé felpumpálódott bennem, így hirtelen, szóval egy kissé undokabban szóltam oda neki.

- Miért nem? – Edward még szélesebben elvigyorodott. Bella is őt nézte, láthatóan zavarodottság tükröződött szemeiben.

- Mert… ne aggódj. Majd megtudod.

Felnyögtem. Mindig ez a „majd megtudod”. Hát miért nem lehet nekem elmondani semmit? Már úgyis tudom, hogy léteznek vámpírok. Akkor már ennél nem lehet rosszabb, nem igaz? Erről jut eszembe. Bella hogyhogy ilyen nyugodt, amikor két vámpír is körbeveszi? Mellesleg, perceken belül megérkezhetnek a többiek is…


Hirtelen elsötétült a világ. Egy pillanatra azt hittem, hogy elájultam, de aztán megnyugodtam, mert láttam, hogy valami eltakarja előlem a fényt. Valaki rám borított egy takarót, én pedig vigyorogva húztam le a fejemről. Bella valahova a fejem fölé mosolygott, én pedig megfordultam, de már senki nem volt mögöttem. Halvány vigyorral az arcomon kerestem Alice-t. Aztán egyszer csak megjelent előttem, én pedig hátrahőköltem. Bella tartott meg, hogy ne essek rá. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, majd ajkamat biggyesztve néztem Alice-re.

- Ezt ne. Még… kicsit új nekem. De egyébként – csavartam magam köré a vastag, jó meleg takarót –, köszi. – Alice megvonta a vállát, majd összeborzolta a hajamat. Gyorsan a kezéhez kaptam, de nem is igazán azért, hogy megfogjam. Jobban érdekelt, milyen állapotban van a frizurám. Mit ne mondjak, nem túl fényesben. Felsóhajtottam. Bella megfogta a vállamat, majd így szólt:


- Segítsek? – Folyékony hálával a hangomban motyogtam el neki egy „köszit”. Aztán együtt megindultunk a fürdő felé. Még Edward odaszólt nekem:

- Siessetek, mert Carlisle hamarosan megérkezik.

Nem válaszoltunk, csak bementünk a fürdőbe. Bella úgy ismerte a házat, mint a tenyerét, legalábbis én így vettem észre. Vagy csak a fürdőben járt már sokszor?

Bella elég hangosan becsapta az ajtót, majd utána felém fordult. A pókerarc lehullott róla, és most felhőtlen vidámsággal mosolygott rám. Összecsapta a tenyerét, ami kissé furcsa látvány volt Bellánál. Ez általában olyan fiús mozdulat.

- Oké. Hol kezdjük? – kérdezte, mire én megvontam a vállamat. Aztán elhúztam a számat, és felnéztem. Bella vette a célzást, és máris nyitotta a fürdőszekrényt. Kivett belőle mindenfélét: sampont, balzsamot, spray-t, szappant. El nem tudtam képzelni, hogy hat vagy hét vámpírnak mi a fenéért kell ennyi dolog. Aztán jöttem csak rá, hogy mekkora ez a fürdőszoba.

Ha nem láttam volna a nappalit, és nem tudnám, hogy ez a fürdőszoba, no meg ha nem lenne tele ilyen cuccokkal, akkor azt hinném, hogy ez a nappali. Nekünk otthon legalábbis körülbelül ekkora van, ha nem kisebb. Hihetetlen, hogy egyes emberek – khm, vámpírok – mi pénzeket ki nem adnak fürdőre, amikor szerintem nem is kell fürdeniük. Elvégre vámpírok… minek kéne? A hajuk is mindig ugyanolyan, friss és fényes. Tuti, hogy nem mosnak mindennap hajat. Márpedig akkor nincs is szükségük rá. Fürdésre sem. Mellesleg, a hideg bőrükkel… a langyos víz is leforrázná őket szerintem. Persze, én nem tudhatom, mert nem vagyok vámpír – hála a jó égnek. Mondjuk, el kell mondanom, hogy én is örülnék, ha ilyen gyönyörű lehetnék, mint ők. Mondjuk, mint Rosalie. De Alice is nagyon szép, a maga módján.

Amikor megláttam a fürdőkádat, majdnem leesett az állam. Bella semmiféle csodálatot nem mutatott a körülbelül négy méter átmérőjű, régies kád felé, de én jószerével lefagytam. Nem mondom, hogy csúnya volt – sőt. Az arany és fehér színek domináltak, a csap egy aranyszínű delfin volt. Nem lehet elmondani – ezt látni kell. A sarokban állt – vagy feküdt? – és hatalmas volt. Nem túloztam, amikor négy méter átmérőjű kádat mondtam – én simán kinéztem annyinak. És ha ez még nem lenne elég, egy zuhanyzó is volt a kád mellett. Az is aranyszínű, csak hogy ott a fehér helyett inkább a fekete szín dominált. Megáll az ész!

Már éppen készültem levenni a pólómat, amikor eszembe jutott Bella. Így hát udvariasan megkérdeztem tőle:


- Nem baj, ha levetkőzöm, ugye? Mármint, nem zavar? – Bella elmosolyodott, és megrázta a fejét.


- Nem, persze. Lányok vagyunk.


Így hát levettem a felsőmet, de úgy gondoltam, hogy a melltartóm rajtam marad. Terveztem, hogy hajmosás után lefürdöm, már ha szabad, de előbb még essünk túl az egész fejtisztítással. Először is – ki kell szedni a leveleket a frizurámból. Odaálltam a tükör elé, amikor megjelent mögöttem Bella, és elkezdte szedegetni a természeti szemeteket. Hálásan néztem rá a tükörből, de ő csak mosolygott.

Pár perc után meguntam a csendet.


- Te… - kezdtem.

- Igen? – kérdezte Bells kíváncsian.


- Hogy bírod? Mármint… vámpírok között? – érdeklődtem. – Nem félsz?

- Nem – mosolygott. – Amikor először megtudtam, hogy Edward micsoda, akkor sem féltem tőle. Nem volt mitől. Hiszen mindig ő mentette meg az életemet.


- Komolyan? Hát voltál valaha is életveszélyben? – kérdeztem hitetlenkedve és tágra nyílt szemekkel.


- Ó… - nevetett, hangosan és tiszta szívből. – Ne is tudd, hányszor. Nem mondta még neked senki, hogy én valósággal vonzom a veszélyt? Egyszer majdnem kilapított Tyler autója. Edward mentett meg, megállította a kocsit a puszta kezével.

- Hű – ámuldoztam. – Nekem is jól jönne egy ilyen… személyi testőr.

- De hiszen már van neked – mondta óvatosan. Felhúztam a szemöldököm, mire folytatta. – Jacob. Vagy nincs igazam?

- Ó… - Elkomorodtam. Az tény, hogy Jake lenne számomra a megfelelő testőr, csakhogy nem hittem, azt, hogy ő is így gondolkodik. Pedig milyen jó lenne… - Tudod, az nem úgy működik – sóhajtottam.

- Miért nem? Szereted őt, vagy nem? – kérdezte Bella, láthatóan nem adja fel sose.


- De igen – sóhajtottam újra. – De nem hiszem, hogy ez fordítva is igaz lenne.

- Szerintem igaz – mondta Bella egyszerűen és határozottan. – Tegnap este voltam nála. Be nem állt a szája, mint általában. Csakhogy most minden szava rólad szólt – mosolygott rám a tükörben. Még én is hallottam, amint a szívverésem a kétszeresére gyorsul, és hogy vér önti el az arcomat.


Hát lehetséges volna? Hogy én és Jacob? Nem olyan rég, még azt hittem, hogy nem lehet. De… Bella hangja nagyon őszinte volt. Vagy hazudik – és nagyon jó csinálja – vagy pedig valóban így van, és Jacob rólam beszélt egész este. De várjunk csak! Nem mindegy, hogy miket mondott. Ha folyton azt hajtogatta, hogy milyen béna vagyok, akkor biztos, hogy nem azért dumált rólam, mert érdeklem.

- Miket mondott rólam? – kérdeztem óvatosan.

- Mindenfélét – vonta meg a vállát, miközben egy kisebb botdarabot hajított le a földre, amit a hajamból vett ki. – Például, hogy azt hitte, nagyobb bajod lett, amikor leestél arról a szikláról. – Éreztem, hogy újra elpirulok. – Azt hittem, viccel, mert nem tudom elképzelni, hogy létezik még hozzám hasonlóan béna lány. De úgy látszik, mégis, hála az égnek – vigyorgott rám. Kiöltöttem rá a nyelvemet. – És hogy… nos, lehet, hogy ezt nem szabadna elmondanom, de azt állította, hogy nem örült, mert hamar elmentél. És hogy nagyon szerette volna, ha nem ódzkodsz annyira attól, hogy hozzábújj. – Meglepődtem, mert úgy láttam, mintha egy kis pír öntötte volna el Bella arcát. De nem bírtam sokáig ezzel foglalkozni; a fésű, amit eddig simogattam, most kiesett a kezemből, és a lábaim remegni kezdtek. Vagy kétszáz kis pillangó verdesett vadul a gyomromban, és hasonlóan vert a szívem is.


Lehetetlen.


De hiszen mégis lehetséges. Bella váltig állítja.

Érdekelném? Megtörténhet az, amire úgy vágyom, és amiről úgy gondolom, lehetetlen? Léteznek ilyen csodák? De hiszen Bellának is ott van Edward. Hisz a lány tök átlagos – és ezt nem sértésből mondom –, Edward pedig olyan, mint egy modell. Mégis szeretik egymást, sőt, úgy vettem észre, hogy nem is kicsit. Talán csodák mégis léteznek. Mellesleg, arról már ne is beszéljünk, hogy milyen természetfeletti lények élnek itt. Hihetetlenek, de mégis igazak…

Nem beszéltünk többet. Mikor Bella végzet a hajam takarításával, megköszöntem neki, és kiment a fürdőből. Épp ezért úgy döntöttem, hogy fürdés közben mosom majd meg a hajam, és így is tettem. Miután lefürödtem, vizes hajjal kiszálltam a zuhanyzóból, és magamra csavartam egy törülközőt, amit Bells adott még oda, mielőtt kiment volna. Elkezdtem szárítani a hajamat, ez egy kis időbe tartott, majd amikor úgy gondoltam, hogy a teteje megszáradt, rájöttem, hogy nincs ruhám. A homlokomra csaptam, és résnyire nyitottam a fürdő ajtaját. Kidugtam a fejemet, és kiszóltam.

- Hé… lányok! Valamelyikőtöknek nincs véletlen egy fölös ruhája? Már ha lehetek ilyen udvariatlan… - Még be sem fejeztem, de Alice már előttem termett, és majdnem a szívgörcsöt hozta rám. Mosolyogva nyújtott át nekem egy egyszerű, kék felsőt és egy farmert. Reméltem, hogy az én méretem, bár úgy véltem, hogy Bellával körülbelül egyformák vagyunk. És ha Bella gyakran tartózkodik itt, akkor nyilván van itt ruhája is. Igazán nagy pofátlanság, hogy használom a fürdőt, majd még ruhát is kunyizok.


- Nem az! – hallottam Alice csiripelő hangját lentről. Magamban átkokat szórtam Edwardra, és csak reméltem, hogy meghallja.


- Hallottam – kiabált fel Edward, én pedig kárörvendőn elmosolyodtam. Gyorsan felkaptam magamra a ruhákat, és a törülközőt pedig a karomra terítettem. Úgy gondoltam, hogy hazaviszem kimosni, hiszen ez a legkevesebb, ha már ennyi mindent adtak nekem.


Alice azonban az utamba állt, amikor készültem lemenni a lépcsőn.


- Azt tedd le! – mutatott a törülközőre, de én makacsul megráztam a fejemet. – De leteszed! Nehogy azt hidd, hogy most mindent meg kell csinálnod, csak mert adunk neked pár dolgot.

- Párat… - motyogtam, de a kezébe nyomtam a kiskutyás törülközőt. Tudtam, hogy addig úgysem szabadulok ettől a kis koboldtól, amíg nem fogadok szót neki. De legalább leengedett a lépcsőn.


Lemerevedtem, amikor észrevettem, hogy időközben az összes Cullen megérkezett. Carlisle és Esme igazán szép pár volt – és Carlisle valóban szívdöglesztően nézett ki. Nem tudom, hogy miképp vannak vele a kórházban, de szerintem nővérek százai nem bírnak neki ellenállni. Milyen nehéz lehet Esmének?

Apropó, Esme. Ő nagyon aranyos, alacsony nőnek nézett ki. Emlékszem, hogy Bella egyszer azt mondta róla, hogy ő maga a „megtestesült szeretet”. Most megértettem, hogy mit is akart ezzel mondani. Esme kedvesen, szeretetteljes, őszinte szeretettel mosolygott rám, és pár másodperc alatt ott volt mellettem. Megölelt, majd megsimogatta a vállamat.

- Szia, Lily! Üdv nálunk. – Szégyenlősen elmosolyodtam, és bólintottam. Carlisle is köszönt, de Emmett és Rosalie nem. Ők ismertek engem már a suliból. Rose-tól nem is vártam el – úgy vettem észre, hogy nem vagyok éppen a kedvence. Emmett kacéran vigyorgott rám, én pedig már előre féltem a cikiző poénjaitól.

- Akkor, megvizsgálhatlak, Lily? – kérdezte Carlisle, mire én bólintottam. Mutatta, hogy kövessem, ő pedig elindult arra, amerre én a konyhát véltem felfedezni. Ám nem álltunk meg ott – a konyhából nyílt egy kisebb szoba, és oda mentünk be. Mindenféle orvosi műszerrel találtam szembe magamat, de Carlisle nem nyúlt egyikhez sem, csupán rámutatott a székre, és megkérte, hogy üljek le. Hétköznapi cuccokat hozott – sztetoszkóp, vérnyomásmérő, pálcika.


A vizsgálat egy egyszerű rutinvizsgálat volt. Carlisle elégedetten és megkönnyebbülten állapította meg, hogy semmi bajom, még csak meg sem fáztam. Úgy láttam, őszintén aggódik értem, és érdekli, hogy mi van velem. Éppen meg akartam köszönni neki mindent, amikor egy nagyon ismerős, és általam oly kedvelt hangot hallottam meg.


- Hol van Lily?!


Úgy pattantam fel, mintha puskagolyóból lőttek volna ki. Átszambáztam a konyhán, és majdnem mindent felborítottam, ami az utamba került. A nappaliba érve pedig lemerevedtem.

Ott állt előttem az én személyes, oly hőn áhított testőröm, a szerelmem.

Jacob.