"De aztán a sors közbeszólt. Egy hangos, vidám férfihangot hallottam meg Jake háta mögül.
- Hé, Jake! Hogyhogy itt talállak?”
Jake a szemét forgatta nekem, majd kelletlen tekintettel visszahúzta a fejét. Megfordult, de a kezeit ott hagyta a derekamon. Lopva kipillantottam Jake háta mögül.
- Paul, szia – szólt rekedtes hangon Jake. Megköszörülte a torkát, és úgy folytatta. – És te hogyhogy erre jársz?
Mikor az említett emberke, Paul meglátott engem, megtorpant, és elvigyorodott.
- Á, szóval ő lenne a csinos kis vöröske, akiről annyit… meséltél? – vigyorgott rám Paul kacéran, én pedig kinyújtottam rá a nyelvemet. Még szélesebb lett a vigyora.
Akkor vettem észre, hogy ez a gyerek körülbelül akkora, mint Jake. Felső nem volt rajta, így láttam, hogy pontosan ugyanolyan izmai vannak. Felnyögtem, és az égnek emeltem a tekintetem. Jake kíváncsian kapta rám a tekintetét.
- Azt ne mondd, hogy te is vérfarkas vagy! – mondtam Paulnak, akinek olyan tág lett a szeme, hogy majdnem kiesett. Pont olyannak látszott, mint Jake, amikor pár perccel ezelőtt meglátott vizespólóban.
- Tudsz róla? – kérdezte Paul, miközben a magasba szaladt a szemöldöke, és kifürkészhetetlen arccal nézett Jake-re. Kurtán bólintottam. Úgy tűnt, hogy szerelmem és Paul valamilyen néma párbeszédet folytatnak egymással.
- Ja, bocsi – szólt végül Paul, majd eltűnt arcáról a vigyor. Úgy láttam, mintha egy kicsit megsértődött volna. – Elfelejtettem, hogy a lenyomatod. Akkor végül is nem olyan nagy gáz, hogy elmondtad neki.
- Lenyomat? – szökött a magasba nekem is a szemöldököm. Értetlenül néztem Jake-re. – Az micsoda?
- Majd elmondom, ha kettesben leszünk – válaszolta ő, és a „kettesben” szót alaposan kihangsúlyozta. Most Paul újra elvigyorodott.
- Igenis, Rómeó. De pont hozzád indultam. Samtől hoztam egy parancsot.
- Parancsot? – motyogtam, de csak Jake hallhatta, őt pedig túlságosan elborzasztotta az előbb elhangzott mondat. Kelletlenül felnyögött.
- Már ne is haragudjon Sam, de most nem megyek sehova. El vagyok foglalva, ha nem látnád – mondta Paulnak gúnyosan, mire ő felnevetett.
- Igen, azt látom. Épp az előbb zavartalak meg titeket a smárolásban. – Éreztem, ahogy elpirulok, Jake pedig összeszorította a száját. Láttam, amint borzongás szalad végig a testén. Paul arca azonnal megenyhült, és feltartotta maga elé mind a két kezét.
- Jól van tesó, bocsi. Ne dühödj fel! – kérte, és őszinte volt a hangja. Az utolsó mondat pedig szöget ütött az agyamban.
„Ne dühödj fel.” Paul sem akarja, hogy Jake dühös legyen, ahogy Bella sem. Mit jelenthet ez? Mi történik akkor, ha Jacobot felmérgesítik?
Eddig észre se vettem, hogy Jake keze remeg. Lenéztem a derekamra, és kezére helyeztem az enyémet. Az érintéstől a remegés megszűnt, és láttam, hogy ellazul a tartása. Paul láthatóan megkönnyebbült, és hálával vegyes megkönnyebbüléssel teli pillantást vetett rám. Nem értettem az egészet, de biztos voltam benne, hogy ha megkérdem Jake-et, majd elárulja. Így nem nagyon törtem magam a dolgon.
- Akkor… adjam át Samnek, hogy nem jössz? – kérdezte Paul óvatosan.
- Hova kéne mennem? – húzta fel a szemöldökét Jake. Még mindig nem volt túl nyugodt. Csak tudnám, mi idegesítette fel annyira. Hogy Paul azt mondta, „smárolunk”? Vagy az, hogy nem hagy minket békén? Nem tudhattam.
- Emlékszel arra a vöröshajú vámpírra? Arra a Victoire-ra, vagy kire?
- Victoriára? – kérdezte Jake, és csodálkozó lett az arca. Mikor Paul bólintott, újra remegni kezdett. Paul megint megrémült, és odasétált hozzánk. Leszedte Jake kezét a derekamról, és elkezdett hátrafelé tolni. Dühösen néztem rá.
- Jobb, ha hátrébb mész. Mindjárt meglátod, miért nem jó ötlet egy vérfarkast feldühíteni – mondta, és tovább tolt. Mikor már körülbelül jó pár méterre voltam Jake-től, megállt, és visszafordult szerelmemhez. Kikukkantottam a háta mögül, és figyeltem, hogy remeg egész testében Jake. Aggódó lett az arcom, mert tükrözni akartam a belső érzelmeimet.
- Lily… ne haragudj, de el kell mennem. Meg… kell… ölnöm azt a nőszemélyt – fújtatott Jacob, és elkezdett hátrébb lépkedni. Nyeltem egyet, és nagyon halk, gyengéd hangon szólaltam meg. Nem akartam még jobban feldühíteni.
- Miért? – kérdeztem hát. Jake egy pillanatra úgy nézett rám, mint aki nem tudja, mi bajom. De ez a pillantás csak nagyon rövid ideig volt ott az arcán, mert az utána nagyon gyengéd lett.
- Meg akart ölni, Lily.
- És? Több száz ember akarja megölni a másikat – vontam vállat, holott nagyon jól esett, hogy meg akar bosszulni. Pedig nem is haltam meg, legalábbis én úgy tudom. Vagy a mennyben lennék? Nem, ahhoz túl sok mindent érzek. És ott soha nem derült volna ki, hogy egy vérfarkasba vagyok szerelmes.
- De te nem vagy több száz ember. Te Lily vagy – mondta olyan lágy hangon, hogy csak bólintani tudtam. Örültem, mert láttam, hogy Jake remegése újra alábbhagy, és hogy elkezd felém sétálni. Paul arrébb lépett előlem, így Jake még pont meg tudott ölelni. Visszaöleltem, és próbáltam megszorongatni (habár ez nem nagyon sikerült).
- Sietek, Lily. De legalább legközelebb nem fog rád találni. Nem is tudom… nem is tudom, mi lett volna, ha a Cullenék nem vadásznak pont akkor… istenem, Lily…
- Na – mondtam kedvesen. – Nem mindegy, hogy mi lett volna? Még itt vagyok. Még ne akarj elengedni. – Próbáltam viccesre venni a figurát, de úgy tűnt, Jake nagyon is komolyan veszi ezt a dolgot. Boldogság öntötte el a tagjaimat.
Aztán elengedett, és én megint azt vettem észre, hogy remeg. Paul maga mögé bökött a fejével, és pár másodperccel később már az erdő felé szaladt. Jake összeszorította a száját, láttam, hogy próbálja legyűrni a remegést. Sikerült neki, és újra odalépett hozzám. Rám mosolygott, és nyomott egy gyors puszit az arcomra. Éreztem, hogy elpirulok, majd még láttam, ahogy újra remegni kezd, és az erdő felé fut, arra, amerre Paul is ment.
Nem hittem, hogy azt szerette volna, ha én látom. Mégis láttam, ahogy Jacobból egy hatalmas, vörösesbarna farkas lesz, és ahogy az eltűnik az erdőben. A ruhadarabjai ott feküdtek a földön, darabokra szaggatva. Furcsa látvány volt, de tudtam, hogy Jake-nek semmi baja. Mégis – az a farkas nagyon szíven ütött. Nem, nem azért, mert nem tetszett. Pont ellenkezőleg: olyan szép volt! Bár lehet, hogy csak én vagyok elfogult. Elvégre tudom, hogy az a farkas Jake, és ő minden formában szép.
Aztán már csak egyedül álltam a tengerparton. Észrevettem, hogy a szél elkezdett fújni, nem is kicsit. Felnéztem az égre, és mily meglepő, a napot már nem is láttam. Mintha Jake távozásával megszűnt volna a napsütés. Ez persze fizikailag lehetetlenség, de én mégis hittem, hogy így van. Számomra biztosan. Visszanéztem az erdőre, oda, ahol Jacob eltűnt, majd felsóhajtottam.
Ez kétségtelenül egy csodás nap volt. Valami szöget ütött bennem, és ha nehezen is, de kezdtem hinni benne.
Jacob szeret. Nem úgy, mint én őt, de szerelmes belém. Ez ma kiderült, és ha még hihetetlen is számomra, így van. Eszembe jutott a majdnem csókunk, és hirtelen roppant dühös lettem Paulra. Ha ő csak két perccel később jelenik meg, akkor ma megtörtént volna a részemről oly hőn áhított esemény. De hála neki, mégsem történt meg. Azért annak nagyon örülök, hogy csak egy puszit adott, mielőtt elment. Szeretném, ha az első csókunk kettesben történne, és csodálatos lenne. Egy örök élmény.
És az, hogy meg akar bosszulni! Pedig nem is haltam meg. Mégis, a saját szememmel láttam, mennyire feldühítette Jacobot az, hogy megtudta, az a Victoria itt van, közel hozzám. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy mi történik, ha nagyon feldühítik… bár sejtem. Akkor is vérfarkassá változik? De hát az nem rossz dolog. Az előbb, a saját szememmel láttam, milyen édes kis farkas lett belőle. Egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy én gondoltam. Szerencsére.
Épp elindultam volna, hogy sétáljak egy kicsit, mielőtt hazamegyek – habár fogalmam sem volt róla, hogy jutok haza –, amikor meghallottam a levelek zörgését a hátam mögül. Úgy fordultam meg, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, de végül sikerült talpon maradnom. Mikor megláttam magam előtt a viszonylag kicsi, világosszürke farkast, a szám elé kaptam a kezemet.
Valahogy sejtettem, hogy nem igazi farkas, hanem az egyik indián. És mégis, úgy látszott az alakján, hogy nem lehet hímnemű! Eleve kisebbnek tűnt, mint Jake, és aranybarna szemeivel úgy nézett rám, ahogy csak egy szenvedő nő tud. Megsajnáltam a kis farkast, és odaszaladtam hozzá. Egy kicsit hátrahőkölt, ezért suttogva így szóltam hozzá:
- Ne félj, nem bántalak. Értesz engem?
A farkas egy kicsit vonakodott ugyan, de aztán tett felém egy lépést. Ekkor vettem észre, hogy sántít, én pedig a lábához nyúltam. A farkas kiadott magából egy fájdalmas nyögést, én pedig megsimogattam a fejét. Habár nem volt valami nagy teremtés, még így is sikerült majdnem fölém magasodnia. Képzeltem, hogy Jake mekkora lenne, ha előttem állna. Jóisten!
A farkas bólintott egyet, és úgy gondoltam, hogy előbbi kérdésemre ad igenlő választ. Én is bólintottam, majd újra megsimogattam a fejét. Láttam rajta, hogy nem igazán bízik bennem, de azt is, hogy jólesik neki a közelségem és az aggódásom.
- Te is vérfarkas vagy? – kérdeztem, habár már biztosra vettem. Egy átlagos farkas nem értene engem, vagy ha igen, akkor se bólintana rá. Ebben száz százalékig biztos voltam.
És lám, a farkas újra – vonakodva bár, de – bólintott. Aztán láttam a szemében feltűnni a felismerést, és olyan érzésem támadt, hogy ez a farkas, akárki legyen is, ismer engem. Felsóhajtottam, majd halványan elmosolyodtam. Megvakargattam a fülét, majd így szóltam:
- Kihez tudlak elvinni? Ha elviszlek Jacobékhoz, az jó? – A farkas boldogan vakkantott egyet, én pedig egy pillanatra kétségbe vontam, hogy valóban farkassal van dolgom, nem pedig egy kutyával. Én egy vérfarkast nem ilyen borzalmasan szelídnek képzeltem el. De, ha igazam van, és tényleg egy lánnyal állok szemben – ami bizonyára ritka –, akkor elképzelhető. Ők mindig szelídebbek.
Már csak egy problémám akadt. Fogalmam sem volt, hogy én, kis, gyenge teremtés, hogyan fogja elhurcolni ezt a hatalmas állatot. Hiába tűnt a fajtájában aprónak, nekem elég nagy volt. Elhúztam a számat, miközben gondolkodtam, majd pedig hátranéztem a vállam felett. Ekkor pillantottam meg Jake levetett felsőjét, és ötletem támadt.
- Mindjárt jövök – szóltam oda a farkasnak, és odaszaladtam a ruhadarabhoz. Felkaptam, és már siettem is vissza az állathoz. Letérdeltem eléje, és gondolkodni kezdtem.
- Melyik lábad is sérült?
A farkas felemelte a jobb mellső lábát, én pedig elkezdtem Jake felsőjét a seb – mert hogy az volt neki – köré tekerni. Szerencsére Jacob elég nagy felsőket hordott, így bőven körbeért négyszer-ötször, míg végül teljesen vastag nem lett a kötés. Mutattam a farkasnak, hogy rakja le a lábát, és ő szót is fogadott nekem. Az arca felderült – már amennyire ezt egy farkas pofijáról meg lehetett állapítani – és hálás pillantást vetett rám. Elmosolyodtam, és megkérdeztem:
- Tudsz járni? Innen nem messze van Jacobék háza. Nem tudom, lesz-e otthon valaki, de… jobb, mint itt senyvedned, nem igaz?
A farkas lelépett a lábára, és óvatosan tett egy lépést előre. Felálltam, és oldalra léptem, hogy ne legyek az útjában. Egy lépés, kettő, három… úgy vettem észre, hogy ő maga is örül annak, hogy bír járni, méghozzá majdnem fájdalommentesen. Elmosolyodtam, és együtt elindultunk Jacobék házához. Nagyon reméltem, hogy lesz valaki, aki majd ellátja ezt a szegény párát.
Érdekes, hogy az elején mennyire ódzkodtam attól, hogy valaki vérfarkas. És lám, most meg én vagyok az, aki segít egy sebesült, hatalmas farkason, és egyáltalán nem félek tőle. Vajon Jacobtól sem félnék? Ő sokkal nagyobb, mint ez itt. De nem hiszem, hogy tudnék… hiszen tudnám, hogy az Jacob. És nem más.
- Miért nem változol át? – kérdeztem tőle, habár nem nagyon vártam választ. Az kicsit erős lett volna, hogy ha elkezdett volna beszélni. Nem mindennap találkozik az ember ekkora farkassal, hát még egy beszélővel! Ránéztem az állatra, hátha ad valamilyen jelet, amiből kitalálhatom, mit akarna mondani, ha tudna beszélni.
Felemelte a lábát, és azt mutatta felém. Ebből arra következtettem, hogy sebesült állat lévén nem tud visszaváltozni emberré. Bólintottam, majd mentünk tovább.
Sikeresen elbattyogtunk a Black-házhoz, és én azonnal csöngettem is. Egy pár másodpercig egy árva hangot sem hallottunk, de aztán valaki megjelent a ház mellett. Egy idős, ősz hajú, tolókocsis férfit láttam, aki valamilyen szinten nagyon hasonlított Jake-re. Persze, ő sokkal helyesebb, mint ez az öregember.
Felém tekert, aztán kíváncsian, kissé gyanakodva nézett rám.
- Kit keresel, kislány?
- Valakit, aki tud segíteni – mondtam én, majd a farkas is megjelent mellettem. A férfi arca egy pillanatra rémült lett, majd sebesebben kezdett tekerni, mígnem teljesen elém ért.
- Leah! Mi történt veled?
- Leah? Így hívják? – kérdeztem megszeppenve. – Na mindegy, nem sokkal azután jött, hogy Jake elmegy. Nem tudom, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csak egyszerűen elesett…
- Te vagy Lily? – nézett rám az öregember, mire bólintottam. – Én Billy vagyok, Jacob apja.
- Valahonnan sejtettem – mosolyodtam el, majd Leah felé böktem a fejemmel. – Tud itt valaki segíteni rajta? Úgy látom, nem nagy a gond, de azért nem árt, ha megnézi valaki.
- Nem hiszem, hogy nagy baj lenne – rázta a fejét Billy. – Az ilyen állatok nagyon gyorsan gyógyulnak.
- Igen? Akkor már be kellett volna gyógyulnia a sebe. Nézzük meg azért… - Azzal lehajoltam, és elkezdtem leszedni Jake pulcsiját a farkas lábáról.
Mikor a ruhadarab a földre hullott, éreztem, amint a megszeppent arckifejezés ül ki az arcomra. A seb, amit még a tengerparton láttam Leah lábán, most nem volt sehol. Megvakartam a fejemet, aztán pedig vállat vontam.
- Legalább akkor Jake-nek sem lehet semmi baja – mondtam végül. – Nem akarom, hogy az a nyamvadt vámpír megsebesítse.
- Tehát akkor már tudsz mindenről, igaz? – kérdezte Billy, én pedig bólintottam. – Elvégre tudnod kell. Nem jó, ha egy kapcsolatban sok a titok, főleg, ha egy ilyen nagy. Mindenesetre nagyon örülök Lily, hogy Jake megtalált téged. Ki tudja, más hogy fogadta volna ezt…
Egy pillanatra a magasba szökött a szemöldököm, aztán újra vállat vontam.
- Hát, meg tudom érteni. Az elején én sem reagáltam valami fényesen… de aztán rájöttem, hogy Jacob az Jacob, még ha időnként farkassá is változik. De azért… furcsa néha. Nem tudom elképzelni például, hogy bírja ilyen forró testhőmérséklettel. Nem szokott banyaláza lenni? – Igazán vicces volt nagymamám egyik állandó betegségét említeni, de illet az esethez.
- Nem tudom, Lily. Ezt majd tőle kérdezd meg – vigyorodott el Billy, én pedig forgattam a szemeimet.
Aztán hallottam egy halk morgást, és Leah-ra néztem. A farkaslány látszólag unta magát, és azt akarta, hogy foglalkozzunk már végre vele is. Billy öblös hangon felnevetett, majd kinyitotta a kaput.
- Az udvar hátuljában van pár ruha, Leah. Változz át, de ha lehet, majd adj nekünk értesítést a srácokról.
Leah horkantott, majd kecsesen bekocogott az udvarra. Aztán pedig secc-pecc eltűnt a ház mögött. Értetlenül néztem Billyre.
- Hogy érted, hogy adj majd értesítést? Ki tudja, mi történt, mióta Leah levált tőlük! Már ha tényleg Jacobékkal volt.
- A vérfarkasok hallják egymás gondolatait, már amikor farkasok. Ezt nem tudtad eddig? – kérdezte Billy hitetlenkedve. Csúnyán néztem rá.
- Tegnap tudtam meg, hogy a szerelmem vérfarkas. – Milyen könnyű volt Jake apjának ilyenekről beszélni! – Alig tudok még valamit. De nem rossz ez? Hogy… nem lehet titkuk? – És amint kiejtettem ezt a mondatot, rájöttem valamire. – Szóval ezért ismer engem mindenki? Mert Jake gondolataiban láttak?!
- Igen, gondolom én. Nem nagyon találkozok a srácokkal, Jake-kel sem mindig. Általában este kerül haza, akkor is csak vacsorázni. Utána megy hozzád estére őrködni.
- Igen, erről már tudok… - mosolyogtam. Aztán láttam, hogy valaki megjelenik a ház mellett, és észrevettem Leah-t.
Magas volt, nem is kicsit. Nálam körülbelül másfél-két fejjel magasabbnak ítéltem meg, és gyönyörű alakja volt. Nem tűnt izmosnak, de soványnak sem, pont megfelelőnek. Bár nem láttam a hasát igazán, mert a hosszú, bő, fehér póló nem hagyta felfedni azt a testrészét. Félhosszú, éjfekete haja rakoncátlan tincsekben lebegett a feje körül. És az arca… olyan szép, tökéletes vonásos arca volt, hogy az nem igaz. Nálam sokkal szebbnek gondoltam, és kíváncsi lettem volna, hogy néz ki, amikor mosolyog. Úgy láttam, hogy Leah nincs éppen jó kedvében, de amikor találkozott a tekintetünk, megeresztett egy hálás félmosolyt. Visszamosolyogtam rá, és odajött hozzám. Kinyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
- Leah Clearwater. Tudod, Jake mondta, hogy rendes lány vagy, de… jobban szeretem magam megtapasztalni a dolgokat. – Megráztam a kezét, majd én is bemutatkoztam, hiába hallott már rólam.
- Lily Jane Fletcher. Köszi. Szóval akkor ez egy teszt volt? – kérdeztem mosolyogva. Leah gyorsan megrázta a fejét.
- Nem, dehogy. De azért szép volt tőled, hogy segítettél egy hatalmas farkasnak.
- Hát, nem is tudom. Valahogy sejtettem, hogy nem hímmel van dolgom. Lehet, velük nem ilyen lettem volna – nevettem fel. Leah elmosolyodott, majd Billyhez fordult.
- A srácoknak semmi bajuk. Igaz, Victoriát nem kapták el… pedig majdnem megvolt. De szerintük most egy darabig távol marad az a nőszemély. Apropó, Lily… - fordult újra felém. – Jacob nagyon büszke rád.
- Miért is? – kérdeztem megszeppenten.
- Hogy nem ijedtél meg tőlem, és segíteni akartál – vigyorodott el Leah, most úgy teljes szívből. Az égnek emeltem a tekintetem.
- Nem nagy szám. Szívesen tettem.
- Köszönöm. Egyébként van még valami… de azt nem mondta Jake, hogy kérdezzem meg. De őt nagyon aggasztja.
- Mi az? – kíváncsiskodtam.
- Mit gondoltál, amikor megláttad farkasként? Paul mondta neki, hogy valószínűleg még pont látótéren belül volt.
- Ó! Nagyon édes volt. Mi mást gondolhattam volna?
- Akkor majd mondd meg neki. Emiatt majdnem hasznavehetetlen volt a küldetés közben. Remélem, majd lenyugszik, ha tudatod vele, hogy egyáltalán nem zavart a dolog, vagyis hogy nem ijedtél meg tőle. – Azzal Leah az égnek emelte a tekintetét.
- Persze. Már ha találkozunk még ma – sóhajtottam, majd megragadtam egy rakoncátlan tincset, és pödörni kezdtem, mint ahogy a bajuszt szokás. Aztán Leah elhúzta a száját, és kilépett a kapun, pont mellém.
- Én megyek. Még el kell intéznem valamit Seth-tel. Az a srác már megint vámpírokkal lóg… - Azzal megint forgatni kezdte a szemeit, és megfordult, hogy el tudjon futni. Még fél testtel visszafordult, és integetett nekem.
- Szervusz, Leah – kiáltott még utána Billy, majd megcsóválta a fejét, amikor a lány eltűnt a fák között. Értetlenül néztem rá.
- Mi a baj?
- Ez a lány soha nem szokott ilyen lenni. Általában kőből van a szíve, nem szokott ilyen rendes lenni. Mit csináltál vele? – fürkészte az arcomat Billy, de a tekintetem továbbra is értetlen maradt.
- Semmit. Bekötöztem a lábát, simogattam, meg elhoztam ide. Mit kellett volna tennem? – húztam fel a szemöldököm, de Billy csak vállat vont.
- Akkor csak jó napja van.
- Lehet. Billy… - kezdtem, mert a szél fújt egy nagyot, és én majdnem megfagytam.
- Igen?
- Én megyek haza. Legalábbis megpróbálok… - Azzal hátratekintettem a vállam fölött, és már előre féltem attól a körülbelül egyórás sétálástól, ami rám várt. Billy bólintott.
- Majd szólok Jake-nek, hogy hazamentél. Egyébként szerintem jobb, ha még vársz egy kicsit. Mármint, mehetsz haza, csak pihenj még egy öt percet. Ha szerencséd van, a jövendőmondó vámpír látni fogja, hogy egyedül kell hazasétálnod, és érted jön.
- Hogy… mi?
- Nem tudtad, hogy Alice, az egyik Cullen látja a jövőt? – kérdezte Billy zavartan. Megráztam a fejemet.
- Csak azt tudtam, hogy Edward gondolatolvasó. A többieknek is van képessége?
- Nem nagyon tudom ezeket a dolgokat. De Edward és Alice képessége fontos volt eddig is, azokról is csak azért tudok. – Lassan bólintottam, aztán fülsiketítő hangot hallottam. Valaki durván fékezett, és egy pillanattal később láttam, hogy kapja fel a szél a hajamat. De szinte biztos voltam benne, hogy nem a természetes fuvallat miatt lebegett.
Megfordultam, és hátrahőköltem, amikor megláttam a sárga Porsche-t. Egy pillanatra nem akartam elhinni, hogy valóban ott áll, azt hittem, hogy hallucinálok. De aztán a kocsi ablaka lehúzódott, és Alice dugta ki a fejét rajta. Felsóhajtottam, és visszanéztem Billyre, aki elégedett pillantást küldött felém.
- Szia Lily! – kurjantotta Alice csicseregve. – Láttam, hogy haza akarsz sétálni, de mivel La Push elég messze van, ezért gondoltam, érted jövök.
- Kösz, Alice – sóhajtottam, majd integettem Billynek, és utána megkerültem a kocsit. Billy elköszönt, én pedig beültem az anyósülésre. Alice beindította a motort, én pedig még gyorsan integettem Billynek.
- Hát, Lily, mesélj, milyen napod volt? – csiripelte Alice, én pedig felsóhajtottam.
- Mi van, ezt nem láttad?
- Te butus, én nem a jelent látom, hanem a jövőt… - Aztán hirtelen sértődötté és szárazzá vált a hangja. – Meg a vérfarkasokat amúgy sem látom.
- Hú, komoly? – kérdeztem felvillanyozva. Végre valami jó hír. Nem nagyon tetszik az, hogy Alice előre látja a jövőmet. Ki tudja, miket láthat…
- Miért tetszik ennyire? – durcáskodott Alice. – Ez egyáltalán nem jó dolog. Ha például meg akarnának ölni, és Jacob nem bírna egyedül megmenteni, akkor mi sem tudnánk segíteni. Ez jó hír?
- Jaj, Alice – sóhajtottam. – Ki akarna megölni?
- Akárki. Victoria is majdnem megölt.
- A hangsúly a „majdnem”-en van – sóhajtottam ismét. – Ezen ne törd magad. – Alice hallatott egy fojtott nyögést, de nem szólt semmit. Én pedig kényelmesen hátradőltem az ülésen.
Fel sem eszméltem, de már otthon voltunk. Tág, üres szemekkel meredtem Alice-re, ő pedig láthatóan mulatott rajtam. Ránéztem a sebességszámlálóra, igaz, hiába, mert már rég álltunk. Aztán megráztam a fejem, és megrovó pillantást vetettem Alice-re.
- Mégis mennyivel mentél? – kérdeztem, miközben szemöldököm a magasba szökött.
- Nem mindegy? Mellesleg, nem nehéz ezzel a Porsche-val gyorsan menni. Lassan viszont annál inkább… - Alice merengve nézte a műszerfalat, én pedig felsóhajtottam. Kipattantam a sárga autóból – ami meg kell említenem, gyönyörű volt –, és még elköszöntem Alice-től. Megköszöntem a fuvart, majd el is indultam az ajtó felé. Anya látszólag még nem volt itthon, a Mercedes nem állt a ház előtt. Ez jól jött, mert így legalább majd itthon talál, ha hazajön.
Alig járt fél öt felé az idő, még rengeteg dolgot kellett volna megcsinálnom. Mondjuk leckét írni, összepakolni a szobámban, elmosogatni, felporszívózni… És ezek a tennivalók csak most jutottak eszembe. Anyu mindezeket ma reggel bízta rám, ott állt a cetli a hűtőn. Reggel nem nagyon törődtem vele, épp hogy csak vetettem rá egy pillantást, de most, így a konyhába érve, minden teendő a nyakamba zúdult. Felsóhajtottam, és gondolkodni kezdtem, hogy mivel kezdjem. Végül úgy döntöttem, hogy először összepakolok a szobámban, jó dolog a legnehezebbel kezdeni.
Majdnem egy teljes órám ráment a pakolászásra, és utáltam magam, amiért ekkora rendetlenséget tudok csinálni lány létemre. Alig lett pár napja átrendezve a szobám, de én már az első nap hatalmas kupit csináltam. Igaz, anya sem nagyon törte magát, hogy összerakja a kis mütyürkéimet a megfelelő helyre, így azok is rám maradtak. Mire minden egyes lapot, kulcstartót, ceruzát és más dolgot a helyére raktam, már elmúlt régen negyed hat is. Persze örültem az idő múlásának, mert nem kellett unatkoznom, de ott motoszkált bennem az a gondolat is, hogy Jacob nem hív. Pedig biztos vagyok benne, hogy már régóta otthon van. Ez kicsit rosszul esett, de aztán meggyőztem magam, hogy biztos dolga van.
A mosogatást és a porszívózást simán lerendeztem fél óra alatt, és pont hazajött anya, amikor elkezdtem volna írni a leckémet. Hála istennek nagyon elégedett volt a munkámmal, és tényleg nem gyakran adatik meg az alkalom, hogy mindent megcsinálok. Általában a szobám pakolászását, vagy a mosogatást anyára, vagy pedig más napra hagyom, de most, mivel elég jó kedvem volt, mindent elrendeztem. Anya azzal próbálta meghálálni, hogy sütött nekem túrótortát, azt a fajtát, amit annyira szerettem. Alapjába véve nem volt egy konyhatündér, de tény, hogy ezt a süteményt istenien meg tudja csinálni. Kérdezgettem a napjáról, Dave-ről, de csak azért, hogy ne unatkozzak. Anyu nem zavartatta magát, áradozni kezdett szőke hercegéről, és ha nem szólok neki, hogy még leckét kell írnom, akkor beszélt volna egészen hajnalig. Kicsit csüggedt volt, hogy nem tudtam végighallgatni, de aztán megnyugtatta magát, hogy holnap is van nap.
Nekem ekkor jutott eszembe, hogy holnap péntek és nemsokára már hétvége. Úgyhogy amikor felmentem leckét írni, tök vidám voltam, de anya ezt természetesnek vette. Ő is várta a hétvégét, és mondta, hogy sokat lesz nálunk Dave. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nálunk is fog aludni, ezért reméltem, hogy talán nekem is megengedi majd, hogy ne kelljen hazamennem… igaz, azt még nem tudom, hogy kinél fogom tölteni az estéket. Nem hiszem, hogy egy fiúhoz elengedne. Ahhoz túlságosan félt. Persze hazudhatnék neki arról, hogy kihez megyek, de ahogy ismerem, úgyis felhívná a személyt, akit megadtam neki, csak hogy megbizonyosodjon a dologban. És akkor secc-pecc alatt kiderülne a hazugság. Habár, talán Bellst megkérhetném, ő nem árulna be. De ki tudja, mit követne el anya annak érdekében, hogy biztonságban tudjon? Lehet, hogy megkérné, adja át nekem a telefont, és akkor jé, valami miatt én pont nem tudnék telefonközelbe menni. De érdekes!
Mire végeztem a nyavalyás matekleckével meg a többivel, már agyilag teljesen kikészültem. Főleg a matekkal gyűlt meg a bajom, és közel húsz percig görnyedtem egyetlen egyenlet felett. Persze a többi utána már könnyű volt, de szinte lehetetlen elhinni, hogy ennyire ne menjen ez a tantárgy. Mindenből színötös vagyok, csak ebből az egyből nem. Pedig az apámnak olyan esze lett, ha matekról volt szó, hogy csak ide-oda kapkodtam a fejemet. Ezeket még anya is meg tudja oldani, akkor én miért nem? Ez a gén miért nem öröklődött bennem? Akkor legalább nem kéne törnöm annyira magamat azért, hogy jó legyen a bizonyítványom.
Ránéztem az órára, ami negyed nyolcat mutatott. Gyorsan bepakoltam holnapra, aztán úgy döntöttem, hogy ideje lefürödni és lefeküdni. Már beletörődtem – igaz, nehezen –, hogy Jacobot ma már nem látom, így úgy gondoltam, kipihenem magam. Az utolsó iskolanapot a héten már normálisan, nem karikás szemmel akartam átvészelni, és még véletlenül sem akartam újabb korrepetálásra menni. Sajnos holnap is lesz matekom, úgyhogy ez a lehetőség is alaposan fennáll, ha nem figyelek oda.
Miután lefürödtem, félig nedves hajjal száguldottam le a lépcsőn, törülközővel a kezemben, bő pizsamában. Hiába volt kétszer nagyobb, mint én, úgy imádtam, mert melegen tartott és egy aranyos delfint hímeztek rá, ami az egyik kedvenc állatom. Maga a pizsama is kék színben tündökölt – már ha lehet így mondani –, ami meg a kedvenc színem. Épp ezért nem is csoda, hogy maga a ruha is a kedvencem.
- Jó’ccakát, anyu! – kívántam neki szépeket estére, miközben odatáncoltam hozzá. A kanapén ült, popcornnal a kezében, és valami romantikus filmet nézett. Felhúzott szemöldökkel bámultam a képernyőt, és miután felismertem a „Szerelmünk lapjai” című alkotást, máris sietősre fogtam a figurát. Ezen a filmen anya mindig elbőgi magát, és én nem szerettem ott lenni, amikor elkezd hisztérikusan zokogni. Komolyan mondom, néha rosszabb, mint én. Gyors puszit nyomtam az arcára, egy marékkal vettem a popcornból, és már szaladtam is vissza a lépcsőhöz. Anya még arra sem vette a fáradtságot, hogy visszaköszönjön, üveges szemekkel bámulta tovább a képernyőt. Ilyenkor lehetetlen hozzászólni, kivéve, amikor nem nagyon érdekli a film. De ilyen ritkán szokott lenni.
Mikor felértem a szobámba, már a popcornt el is fogyasztottam, és csak remélni mertem, hogy nem rakódik le valamelyik testtájamra zsírként. Általában nehezen hízok, de ilyenkor mindig dilemmába vagyok, hogy nem-e megy rám valami plusz felesleg. Eddig nem sokáig izgattam magam ilyen dolgok iránt, de most, hogy szerelmes vagyok, megváltozott. Nem akartam meghízni, mert biztos voltam benne, hogy Jake nem a duci lányokért van oda. Vagy igen? Franc se tudja.
Kinyújtóztattam a tagjaimat, habár egyáltalán nem voltak elzsibbadva. Mégis imádtam nyújtózkodni, hülyeség, de olyankor olyan szabadnak érzem magam. Holott ez közel sincs így, mert van egy anyám, akivel együtt élek, és akinek szót kell fogadnom. Persze az nem jelenti azt, hogy szoktam is.
Odaléptem a polcomhoz, és elkezdtem kutatni a kis fonott kosárkámban a szoba kulcsa után. Nem mintha anya olyan nagy kukkoló lenne, szinte soha nem néz be esténként a szobámba, vagy max akkor, ha már alszom. Ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy a legjobb lesz, ha bezárkózom. Nem tudom, honnan jött a megérzés, de hittem neki, és be is zártam az ajtót. Biztos voltam benne, hogy anyát ez nem fogja zavarni, tiszteletben tartja a magánszférámat. Magánszféra? Istenem, nem sztriptízelni szoktam a szobámban!
Lefeküdtem az ágyba, de valahogy nem jött álom a szememre. Negyedóráig csak ide-oda forgolódtam, valamilyen izgalmi állapot hatására nem tudtam aludni. Fogalmam sem volt, honnan jött ez az izgalom, de teljesen olyannak tűnt, hogy a testem tud valamit, amit én még nem. Ilyen persze nem létezik, de elmém első benyomása mégis ez lett. Lehet van hatodik érzékem?
Idegességemben lerúgtam magamról a takarót, és elkezdtem kutatni valami könyv után. Nagyon jól tudtam, hogy már minden kötetet minimum kétszer elolvastam, de állítólag a könyv álmosít, és nekem most pont az kellett. Lekaptam a polcról egy Nora Roberts klasszikust, és pár perccel később már olvastam is.
Annak ellenére, hogy azt hittem, álmosabb leszek, teljesen fel lettem spinázva. Sikerült pont egy olyan könyvet kifognom, amit már jó régen nem olvastam, és ami nagyon izgalmas. Így hát a tipikus kép: körmöt rágva görnyedtem az ágyra helyezett könyv fölött, miközben másodpercenként lapoztam egyet. Vicces. Ránéztem az órára, és láttam, hogy fél kilenc. Úgy gondoltam, hogy anya már alszik – nyilván várja a holnapot –, ezért hittem, hogy lassan nekem is aludnom kéne. De hiába próbáltam rávenni magam, nem tudtam felkapni a könyvet, és a helyére rakni. Nem akartam.
Aztán hallottam egy halk, de erős koppanást, és én majdnem bevertem a fejem a mögöttem lévő falba. Úgy megijedtem, hogy nagyot ugrottam, de még pont sikerült megállítanom a fejemet, mielőtt túlságosan is közel került volna a falhoz.
Megijedtem. Persze ilyen zajokat az ember nap mint nap hallhat az erdő mellett, de valamiért éreztem, hogy ez szándékos kopogás volt. És lám, hogy igazamat bizonyítsa, egy újabb koppanást hallottam, ami pont a bezárt ablak felől jött. Törökülésben ültem az ágyon, és azon gondolkoztam, hogy meg merjem-e nézni, ki zargat ilyen… „későn”.
Aztán volt még egy koppanás, és eldöntöttem, hogy akárki is ütögesse az én ablakomat, nem hagyom, hogy anyut felébressze. Lassú mozdulatokkal felkeltem az ágyról, és óvatosan odalépkedtem az ablakhoz. Kinéztem, de olyan sötét volt – így ősz végén –, hogy nem nagyon láttam semmit. Levettem a zárt az ablakról, vettem egy mély levegőt, és felnyitottam a nyílászárót.
Kidugtam a fejemet, és amit megpillantottam, attól megállt a lélegzetem. Egy ismerős személy körvonalait véltem felfedezni az ablakom alatt, akinek rövid, tüskés, fekete haja volt, fekete szemei, és édes mosolya. Megállt a szívem, amikor rájöttem, hogy Jacob áll az ablakom alatt. Arcán halvány vigyor ült, és integetni kezdett.
- Hé, Lily! Felmehetek? – kérdezte, én meg az égnek emeltem a tekintetem.
- Nem, ott kell maradnod. Ilyen hülye kérdést… persze, hogy feljöhetsz! Anya már amúgy is alszik. De… hogy jössz fel? – jöttem zavarba. Jake kuncogni kezdett.
- Van a házatok falának támasztva egy létra. Vagy azt nem használhatom? – kérdezte gyorsan. A homlokomra csaptam, és jobban kihajoltam az ablakon. Elnéztem balra, és lám, megláttam a mi kis létránkat, amit anya mindenhova magával cipelt. Csak tudnám miért… Amikor ideköltöztünk, akkor is órákig vitáztunk, hogy elhozzuk-e vagy sem. Anya ragaszkodott hozzá, de így sokkal komplikáltabb volt a költözés.
- De az jó arrébb van. Elbírod? – kérdeztem, habár ezt elég lehetetlennek tartottam. Hiába kicsi, a súlya azért nagy. Most Jake emelte égnek a tekintetét, és pár másodperccel később már ott állt a létra mellett.
- Csöndben azért, ha lehet! – kértem, de nem válaszolt. Megragadta a tárgyat, és egy határozott mozdulattal felemelte. A szám elé kaptam mind a két kezemet, és aggódva néztem, ahogy Jake arrébb vonszolja a létrát. Féltem, hogy bármelyik pillanatban ráesik, és kilapítja. De ezt a képet gyorsan elhessegettem.
Jake, mikor az ablakom alá ért, óvatosan a falnak támasztotta a létrát. Csak ámultam és bámultam, hogy milyen csendben végezte el ezt a műveletet, és milyen könnyen. Jake nem nagyon hezitált, elkezdett mászni a létrán, és nagyon hamar fel is ért. Hátrébb léptem, hogy be tudjon jönni.
És egyszer csak Jacob ott állt a szobámban, előttem. Vigyorogtam, miközben a szememet forgattam, ő pedig csak a vállát vonogatta.
- Ez is amiatt van, mert vérfarkas vagy? Mármint, hogy ilyen roppant erős vagy? – kérdeztem merengve, miközben Jake halvány vigyorát néztem. Olyan aranyos volt… és ami még fontosabb: itt van velem! Mégis csak teljesült a kívánságom, mégsem a délután volt az utolsó alkalom, hogy ma láttam. Hisz itt van, és ma még csütörtök van!
Jake végignézett rajtam, és ekkor jöttem rá, hogy a kinyúlt pizsamámban állok a szoba közepén. Éreztem, hogy elpirulok, és egy kissé elfordultam. A polchoz léptem, és úgy tettem, mint aki nagyon keres valamit. De nagy kár, hogy pont ilyen ruhában lát Jake! Biztos állati nevetségesen nézhetek ki.
- Most miért fordultál el? Gyönyörű vagy így is! – Kutató kezeim lefagytak, kifutott a vér az arcomból.
De ez a mozdulatlanság csak egy percig tartott, mert utána remegni kezdtek a lábaim, és már-már félő volt, hogy összeesek. Próbáltam mozdulatlanul tartani végtagjaimat, de nem sikerült.
Jól hallottam? Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok? Így is?
Meg akartam fordulni, hogy lássam Jacob arcát. De képtelen voltam. Nem tudtam rávenni az izmaimat, hogy tegyenek egy száznyolcvan fokos fordulatot. Próbálkoztam, de valamiért nem ment. Ledermedtem, azonkívül, hogy remegtem.
Nem azért, mert rosszul esett. Nem, erről szó sincs. Nagyon is jól esett. De nem hittem volna valaha is, hogy ezt az ő szájából hallom. Legalábbis nem akkor, amikor ilyen idióta ruhában vagyok. Mégis kimondta. Elég jó a hallásom, és tudtommal nem hallucinálok.
- Lily? Lily, mi a baj? Lily, válaszolj kérlek! – Nem gondoltam volna, hogy ennyire megijesztem Jake-et. Márpedig a hangjából vastagon sütött az aggódás, a rémület és a bűntudat. Istenem, hát azt hiszi, valami rosszat csinált?
- Semmi – feleltem rekedtes hangon. Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd megfordultam. Elég bénán álltam ott előtte, de nem érdekelt, mert láttam, hogy az arcáról eltűnik a rémület, és egy halvány vigyor veszi át a helyét. Vettem egy mély levegőt, elmosolyodtam, és kérdeztem:
- Mit mondtál?
- Azt, hogy gyönyörű vagy – felelte nemes egyszerűséggel. – Miért, szerinted nem?
- Mondjam azt, hogy nem? – húztam fel a szemöldököm. Jake is úgy tett. – Itt állok előtted kinyúlt pizsamában, és te képes vagy azt mondani, hogy gyönyörű vagyok?
- Lily, szoktál te tükörbe nézni? – kérdezte Jake enyhe gúnnyal, de az aztán hamar eltűnt a hangjából.
- Szoktam, képzeld – feleltem nyersen. Jake kitárta maga előtt a karját.
- Hát akkor?
- Mindegy, hagyjuk. Nem érdekes…
- Lily! – sóhajtott, majd egy fél lépéssel közvetlen előttem termett. Testünk között a hely alig volt tíz centi. Lehelete az arcomat súrolta, hiába magasodott felém. – Azt hittem, már rég észrevetted.
- De micsodát? – pislogtam rá értetlenül, mert most az egyszer halvány lila gőzöm se volt, hogy mit ért ezalatt. Jake újra felsóhajtott, és jobb kezét az arcomra tette. Lehunyta a szemét, és a homlokát az enyémhez szorította. A szívem vadul vert a közelsége miatt, no meg az izgalom miatt is. A reménykedés felpumpálódott bennem, és csak remélni tudtam, hogy most bepótoljuk azt, amit a tengerparton nem tudtunk megtenni. Paul miatt.
Jake szeme még mindig csukva volt, akkor is, amikor az ajkai már vészesen közeledtek. Úgy döntöttem, hogy eljött a pillanat, hogy én is lehunyjam pilláimat. Nem láttam Jake arcát, csak az elmémben, mégis gyönyörű pillanatként éltem meg az egészet. Sokszor mondják, hogy a csók előtti másodpercek még jobbak, mint maga a csók, de eddig nem hittem ebben. Most sem, de azt el kellett ismernem, hogy a várakozás is varázslatos.
Aztán megéreztem enyhén reszkető ajkaimon az övéit, és a vágyam beteljesedett.
A szívem felmondta a szolgálatot, olyan hevesen vert, hogy az ember már-már azt hiszi, orvosi eset vagyok. Az agyam kikapcsolt, elvesztettem az eszem, nem tudtam, mit csinálok. Nem volt bennem más, csak a vágy, és a tűz, ami egyhuzamban öntötte el a testem minden egyes porcikáját. Karjaimat Jake nyaka köré fontam, az sem érdekelt, hogy lábujjhegyre kell állnom.
Megéreztem Jake ajkain, hogy ugyanolyan heves vágyak uralják a testét, mint az enyémet. Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikat pedig továbbra is a nyaka körül tartottam. Jake egy idő után olyan szorosan kezdett el ölelni magához, hogy nehezen vettem a levegőt, de hülye lettem volna megkérni, hogy engedjen el. Nem érdekelt, és úgy éreztem, a pillanat húzásáért képes lettem volna sokkal tovább is visszatartani a lélegzetem, mint eleve tudnám.
Ajkaink ritmikusan mozogtak egymáson, és ahhoz képest, hogy még nem nagyon csókolóztam úgy igazán senkivel, úgy éreztem, hogy nagyon jól tudom csinálni. Egy pillanat telt el csak, de éreztem, hogy a hátam a falnak csapódik, és bár az agyam halványan jelezte, hogy ebből még baj lehet, nem figyeltem oda. Egyik normális lányt sem érdekelné az első csók közben, hogy esetleg felébreszti az anyját.
Megszűnt minden más, megszűnt a külvilág, csak ketten voltunk: én és ő.
Nem tudom, meddig tartott a pillanat, de mint mindegyiknek, ennek is vége lett. Már nem kaptam levegőt, és a fejem is teljesen bevörösödött. Valószínűleg ezt Jake is észrevette, ezért lazított annyira a szorításán, és ezért húzta el ajkát az enyémről. Nem panaszkodhattam, mert nagyon jól éreztem magam, valósággal kiugrottam a bőrömből, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megfulladjak. Hallottam, hogy Jake is szaporán veszi a levegőt, és miután kinyitottam a szememet, éreztem, hogy elönt egy minimális büszkeség. Tehát annyira nem lehetett rossz.
Jake adott még egy gyors puszit az ajkaimra, aztán rekedtes hangon így szólt:
- Szeretlek, Lily.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése