Kiszabadítottam magam az öleléséből, és megfordultam, hogy csúnyán tudjak nézni rá.
- Hol voltál? Majdnem húsz percet vártam rád!
- Ne haragudj. Volt egy kis probléma a vörös nőszeméllyel. – Jacob undorodva felhúzta az orrát. – Ne haragudj, nem direkt várattalak meg.
- Semmi baj – sóhajtottam. – De kár, hogy ilyenkor nem tudtok szólni. Legközelebb majd vonyíts, ha nem tudsz jönni, oké?
- Jól van – nevetett fel Jake. – Akkor menjünk. – Azzal megragadta a kezemet, és húzni kezdett maga után. Én követtem, de közben azon morfondíroztam, hogy vajon milyen probléma lehetett azzal a… Victoriával.
- És mi dolgotok volt Victoriával? – kérdeztem hát, mire Jake felhördült. Nem válaszolt.
- Hm? – makacskodtam.
- Semmi különösebb gond – felelte Jake kelletlenül. Ráadásul, még igazat sem mondott, kihallottam a hangjából a hamisságot. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Ő azonban nem rajtam tartotta a tekintetét, hanem elszántan bámulta a cipőjét. Valami gond van. Éreztem, és láttam is Jake reakcióján.
- Jake, látom, hogy hazudsz. Mondd el, nem fogok megharagudni.
- Megharagudni! – hördült fel Jacob újra. – Inkább mérges leszel. Sőt, dühös. Ideges.
- Oké. Viszont ugye tudod, hogy most már muszáj elmondanod? – húztam össze a szemöldököm gondolkodóba esve. Mi a fene lehet ilyen rossz, amitől dühös leszek? Még nem is mérges, hanem dühös. Jake, bökd már ki!
- Tudom – sóhajtott Jake. – De kérlek, ne…
- Boruljak ki – végeztem be helyette a mondatot. Jake halványan rám mosolygott, én pedig bólintottam. – Ki vele.
- A házadnál járt. Úgy gondoljuk, hogy azt hitte, már otthon vagy. Arról jöttem, már csak azért is, hogy megnézzem, nincs-e betörő, vagy ilyesmi. – Halványan elmosolyodott. – De amikor megéreztem a szagát… elkergettem, de… ha otthon lettél volna…
- Hé! Nem voltam otthon. És… igen, ez volt az, amit nem akartál elmondani? Elvitt valamit? – Aztán nyeltem egyet. – Anyu ugye nem volt otthon?
- Nem, hála az égnek. És nem vitt el semmit. Csak rád… téged keresett. Valószínűleg… - Most Jacob nyelt egyet. – Meg akart ölni, már csak azért is, mert azt hiszi, a Cullenékkel szövetkezel.
- Hát ez remek! – emeltem égnek a tekintetem. – Egy vérszomjas vámpír meg akar ölni. De ti majd megvédtek, ugye?
- Nem is érdekel? – húzta fel a szemöldökét Jake.
- Dehogynem. Csak éppen azt nem hiszem el, hogy egy hatalmas vérfarkas nem bír el egy vámpírral. Nincs mitől félnem, nem igaz?
- De Lily… ha én nem lennék elég…
- Figyelj, Jake! Úgyis úgy volt, hogy ma bemutatsz a haverjaidnak, nem? Na már most, azokból is van… hány vérfarkas? Négy biztos. Szóval…
- És legközelebb? Nem adja fel, Lily!
- Ezt én értem. De most mit kéne csinálnom? Egyáltalán, tudok-e csinálni bármit is? Nem hiszem.
- Ebben igazad van… de így… ezzel nem lehet együtt élni, Lily. Megőrjít a tudat, hogy bármikor… elvehetnek tőlem.
- Jaj, Jake! – mosolyogtam rá, és menet közben nyomtam egy puszit az arcára. – Ezeken ne gondolkodj. Nem adom könnyen magam. Egyébként meg Alice látni fogja, ha meg akarnának ölni.
- Ez igaz… de ha ott lennék?
- Akkor meg fel tudnád tartani addig, amíg meg nem érkezik a felmentő sereg.
- Hm… jó. Egyelőre… egyelőre jó lesz így. – Jacob még mindig nem volt annyira biztos ebben.
Nem válaszoltam, hanem azon gondolkoztam, hogy talán mégis félnem kellene. Elvégre egy vérszomjas vámpír rám vadászik, sőt, még nő is. És ugye köztudott, hogy egy nő sokkal, de sokkal vérszomjasabb tud lenni, mint az ellentétes nem. Lehet, hogy gyengébb, de ha egy nő igazán bedühödik, akkor simán legyúr akár egy szumóbirkózót is. Na jó, azt talán nem, de attól még bevadul, és akkor… inkább hagyjuk.
Félúton járhattunk, amikor Jacob megállt. Én mentem volna tovább, csakhogy fogta a kezemet, és így visszarántott. Kérdőn néztem rá, ő pedig karba tette a kezét.
- Elég volt.
- Miből? – kérdeztem értetlenül.
- Soha nem érünk haza. Akkor is vinni foglak.
- Neee! Jake, nem bírsz el… - néztem rá kérlelőn.
- Fogadunk?
- Nem.
- Márpedig én vinni foglak. – Azzal már fel is kapott, még pislantani sem volt időm. Jake pedig indult is tovább, gyorsabban, mint az előbb, de nem futva. Az egyik karomat a nyaka köré fontam, és csúnyán néztem rá.
- Azt hiszem, azt teszed, amit én szeretnék – mondtam neki szemrehányóan. Jake szemtelenül rám vigyorgott.
- Te is szeretnéd, ne tagadd.
- Én nem…
- Ne tagadd – vágott közbe Jake, ismételve utóbbi szavait. – Tudom.
- Hihetetlen vagy! – emeltem égnek a tekintetemet, majd felsóhajtottam.
Persze, hogy akartam. De nem szerettem volna Jake-et ekkora nyomásnak kitenni, szó szerint. Jó, nem voltam egy kövér lány, de azért a hatvan kiló sem kevés. Tudom, hogy Jake is izmos, meg erős, mint egy bika, de azért kérem széoen… ennek ellenére nem bírtam lebeszélni őt a dologról. Még akkor is vitáztunk, amikor már a házam előtt sétáltunk.
- Most már azért letehetsz! – mondtam neki, és szót fogadott. Pár másodperccel később már két lábbal álltam a földön. Jake még mindig szemtelenül vigyorgott rám, és akaratlanul is arra gondoltam, hogy valami csúnya jár az eszében.
- Nem is volt olyan rossz, ugye? – kérdezte, mire felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Jake vigyora még szélesebb lett.
- Legközelebb is vinni foglak, szépségem.
- Nem is volt jó! Nem viszel.
- De.
- Makacs. – Azzal már bent is voltam a házban, és akkor jöttem rá, hogy most még meg kéne csinálnom valamit.
Szólni kéne anyának, hogy talán későn jövök haza.
Ez pedig azt jelentette, hogy be kell neki mutatnom Jake-et.
Akaratlanul is ideges lettem, habár egyáltalán nem volt ellenemre, hogy bemutassam szerelmemet anyának. Mégis, nem tudhattam előre, hogy jóanyám hogy fog reagálni, és ez izgatottsággal vegyes idegességgel töltött el. Egyrészt örültem, hogy végre anya is tudni fogja, ki az az egyetlen férfi, akit örökké szeretni fogok; másodszor azonban ott volt az a félelmem, hogy esetleg nem tetszik neki Jacob, és akkor eltilt tőle. Persze, akkor is találkoznék vele, de sokkal rosszabb titokban végezni a dolgokat, mint élesben.
- Jake… - szóltam, majd megfordultam, hogy megnézzem, bejött-e már. Ott állt mögöttem pár lépéssel.
- Mondd.
- Ma este bemutathatlak anyának? – kérdeztem, egy kis aggódással a hangomban. Jake rám mosolygott.
- Persze. De akkor majd illik felvennem egy felsőt, ugye?
- Igen – nevettem fel, majd Jake kockás hasára vándorolt a tekintetem. – Nem hiszem, hogy anya díjazna egy ilyen izmos pasit. Talán még megijedne tőled, habár ez pólóban sem kizárt. Nálam jóval magasabb vagy, és szerintem nála is. Csak nehogy elkezdjen fájni rád a foga!
- Ja, hogyne.
- De most ott van neki az a Dave. Remélem, amellett egy darabig kitart. Elég normális pasasnak tűnik. Nem beszél sokat, és nem is parancsolgat. Győzelem! – sóhajtottam fel, majd hátat fordítottam Jake-nek, és a házi telefonhoz mentem. Gyorsan tárcsáztam anyu számát, és vártam, hogy felvegye. Pár másodperccel meg is hallottam Mary csiripelő, vidám hangját.
- Szia, kicsim! Mizujs?
- Szia, anya. Mióta vagy ilyen fiatalos?
- Nem t’om. Nem tetszik?
- Őszintén, anya? A régi énedet jobban szerettem.
- Jól van, csak vicceltem. Kíváncsi voltam, hogy reagálsz – nevetett fel.
- Megvolt. Akkor elmondanád, mitől van ilyen kicsapongó kedved?
- Majd otthon elmondom drágám, oké?
- Oké. Akkor rátérhetünk arra a témára, ami miatt felhívtalak? – kérdeztem, és fokozódott bennem az izgalom. Jake a hátam mögött állt, és – a változatosság kedvéért – az egyik hajtincsemet csavargatta.
- Persze, kicsim. Ki vele!
- Szóval… ma lett egy pasim. – Direkt hazudtam anyának, mert ha azt mondom, hogy tegnap, akkor rájött volna, hogy azután jöttem össze Jake-kel, miután hazajöttem. Elvégre azonnal beszámoltam volna anyának róla, de mégsem tettem. Anya könnyen átlát rajtam.
- Hú, szívem! Ez nagyszerű – válaszolta anyu fél perc csend után, de a hangja még mindig vidám volt, szóval pánikra semmi ok. – És ezért hívtál?
- Hát, igazából nem csak ezért. Szeretnék elmenni vele ma este a tengerpartra. Itthon lennék, öö… - Némán segítségért kiáltozva néztem Jake-re, aki gyorsan kilencet mutatott a kezén. – Kilencre. És utána bemutatnám neked. Na?
- Nyolcra, jó, szívem? Ma korán szeretnék lefeküdni, és még ma szeretném látni a te hódítódat. Hány éves amúgy?
- Tizennyolc – vágtam rá, talán kicsit gyorsabban, mint kellett volna. Hallottam, hogy anya hümmög egyet. – Oké, anya, elmondom, hány éves, de nem fogod elhinni, ha ma este látod.
- Ugyan miért nem?
- Mert sokkal idősebbnek néz ki. Legalább húsznak.
- De nem annyi?
- Nem.
- Hát akkor?
- Tizenhat.
- Hú! Egy két évvel fiatalabb sráccal jársz, Jane? – szólt anya ámuldozva, én pedig az égnek emeltem a tekintetemet, és bántam, hogy ő nem láthatja.
- Nagyon vicces, anya. Egyébként sem vagyok még tizennyolc, és eszed ágában sem lenne, hogy ezt megkérdezd, ha látnád Jake-et.
- Szóval így hívják? Helyes neve van.
- Anya, ő nem egy kisfiú!
- Dehogynem. Nekem még az.
- Neked!
- És nemsokára neked is az lesz.
- November nagyon messze van még, anya.
- Nem igazán. Egy hónap.
- Már október van? – kérdeztem, mire leesett az állam, Jake pedig halkan kuncogott egyet.
- Ma van elseje, szívem.
- Ó… mindegy, akkor is messze van még november. Szóval, anya, akkor elmehetek vele a tengerpartra?
- Igen, de nyolcra legyetek itthon. Vagy legalábbis fél kilenc előtt. Egyébként találsz otthon pár gyertyát, hátha kell.
- Anya! – nyögtem fel, Jacob pedig hátrább lépett, mert majdnem hangosan felnevetett. Csúnyán néztem rá. – Egyébként nem kéne dolgoznod?
- De, jó, hogy szólsz. Akkor szia, Jane!
- Szia, Mary.
- Ne hívj így, az anyád vagyok!
- Engem meg Lilynek hívnak, nem Jane-nek. – De anya nem válaszolt, csak kuncogott egyet, és lerakta a telefont. Megpördültem, és láttam, hogy Jake még mindig kuncog.
- Nagyon jó fej anyád van, ugye tudod?
- Igen. De nem képes Lilynek hívni. – Az égnek emeltem a tekintetem. Jake átölelt, és a mellkasára tettem a fejem.
- Majd én hívlak Lilynek. Egyébként… nemsokára tizennyolc leszel?
- Igen. Novemberben – sóhajtottam.
- Melyik napon?
- Tizenkilencedikén. Mert?
- Tudni szerettem volna. A pasid vagyok, tudod.
- Neked mikor lesz a születésnapod?
- Az még messze van.
- Mikor? – követeltem makacsul. Jacob forgatta a szemeit, de azért beadta a derekát.
- Március tizenegyedikén.
- Március tizenegy. Nem fogom elfelejteni.
- Ne aggódj, én sem a tiédet. – Rámosolyogtam, majd ledobtam a táskámat a lépcső mellé, és összecsapott tenyérrel fordultam vissza Jake-hez.
- Na…
- Akkor mehetünk? – vigyorgott Jake.
- Aha. Azt hiszem…
- Rendesek lesznek veled. Rendesek kell, hogy legyenek, elvégre a lenyomatom vagy, és a falkának tisztelnie kell a másik társát. Lehet, hogy Paul tesz majd pár megjegyzést, de…
- Remek! – forgattam a szemeimet. – Elég Emmett piszkálódását hallgatnom ebédnél.
- Cullenékkel ülsz? – húzta fel a szemöldökét Jake, én pedig újra megláttam a szemében azt a különös csillogást. Igen, féltékeny.
- Miért, szerinted egyedül kellene? – szökött magasba az én szemöldököm is. Jake megadta magát.
- Jól van, bocsi. Még mindig nem bírom őket, főleg amiatt a reggeli incidens miatt.
- Jó, csak ne húzd fel magad. Ha tudom, hogy ennyire felidegesít, akkor inkább el sem mondom – sóhajtottam fel.
- Oké, nem húzom fel magam. – Azzal nyomott egy puszit a számra.
Hirtelen valami nagy pukkanást hallottam, és akaratlanul is az ajtó felé néztem. Jake kuncogott egyet, és én furcsán pillantottam rá. Szóval tudja, hogy mi volt az. Kit hozott ide? Mit hozott ide?
Elindultam, hogy megnézzem, mi – vagy ki – volt a hang tulajdonosa, és megpillantottam a házunk előtt egy piros VW Rabbitet. Jacob kocsiját. De hogy került ez ide? Az előbb még nem volt itt. Ki vezette?
Aztán egy fiú dugta ki a fejét az ablakon, és intett egyet felém. Jake időközben megérkezett mögém, és hálásan vigyorgott a srácra. Megráztam a fejemet.
- Mi folyik itt? Te ki vagy? Jake egyik haverja?
- Igen, Jake barátnője – szólt a srác, én pedig akaratlanul is elpirultam. – Quilnek hívnak.
- Ó, oké. – Nem mondtam mást, mert nem is tudtam volna, no meg kedvem sem volt. Persze annak örültem, hogy nem sétálunk La Pushig, mert akkor az biztos, hogy alig lett volna időnk fél kilencig. Így hát megvontam a vállam, és Jake-hez fordultam.
- Akkor most kocsival megyünk?
- Igen. Ja igen, kösz, Quil, hogy elhoztad a kocsimat! – kiáltott oda Jake a srácnak, miközben odamentünk a járgányhoz. Jacob megelőzött, és megkerülte a kocsit, hogy Quil oldalára érjen.
- Hátra, Quil.
- Miért? – pislogott rá a srác értetlenül.
- Mert ez az én kocsim – emelte égnek a tekintetét Jake, mire Quil mérges fejet vágott.
- Elhozom a járgányod, és már küldesz is hátra? Öcsém! – De kiszállt a kocsiból, és készségesen beült hátulra. Jake rám nézett, én pedig felocsúdtam, és beültem az anyósülésre. Hátrafordultam, és bűnbánóan Quilre mosolyogtam.
- Bocsi – tátogtam hangtalanul, és közben magamon éreztem Jake tekintetét. De már csak azért sem fordultam meg. Quil megvonta a vállát, majd tettetett daccal nézett Jake-re. Visszafordultam, és láttam, hogy Jake is az utat nézi. Beindította a motort, és már száguldottunk is – na jó, robogtunk – a főúton.
Csak akkor vettem észre, hogy a kabátomat otthon hagytam, amikor fázni kezdtem a kocsiban. Akaratlanul is megborzongtam, amikor a hideg rázott, és Jake is észrevette ezt. Kinyújtotta hosszú karját, és átkarolt, én pedig melegért sikítozva borultam neki a mellkasának. Kicsit féltem ugyan, hogy nem fog menni neki a vezetés egy kézzel, de megnyugodtam, mert kiválóan vezetett még így is. Mit vártam? Hisz ő mindent nagyszerűen tud csinálni.
Útközben Quil sokszor sóhajtott fel, néha még morgott is, mint egy igazi farkas. Jacob egyszer-kétszer forgatta a szemét, de csak úgy, hogy én láthassam egyedül. Ilyenkor halkan kuncogtam egyet, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Quil is itt van.
Amikor megérkeztünk La Pushba, a délelőtti izgatottságom újra fokozódni kezdett. Hirtelen a langyos, békésen hullámzó tenger helyett egy vadul kavargó, jéghideg lábasban éreztem magam, olyan volt, mintha eltűnt volna minden önbizalmam, abból a kevésből is. Nem mertem kiszállni a kocsiból, mert bár Quil egyáltalán nem tűnt szemétnek, azért tudjuk, hogy mindenki más és más. A srác mulatva nézte enyhe rettegésemet, és bátorító pillantásokkal próbált kikergetni a kocsiból. Jacob lovagiasan bízatott, szavakkal is, bár azért láttam, hogy menne már, és hogy nem érti, hogy most mitől félek. Végül vettem egy mély levegőt, és kiszálltam én is a kocsiból. Jake azt hitte, hogy nem látom, pedig igen – vetett egy elégedett és büszke pillantást Quilre, de nem tudtam, miért. Csak azt, hogy elpirultam, de okra nem volt ötletem.
Jacobbal kézen fogva követtük Quilt, aki nevetségesen alacsonynak tűnt szerelmemhez képest. Persze azért ő se volt alacsony, de Jake mögött simán elbújhatott volna. Kíváncsi vagyok, hogy mekkorák lehetnek a többiek… bár valamiért úgy gondoltam, hogy alacsonyabbak. Nem tudom, miért. Talán azért, mert azt szerettem volna, ha az én Jacobom lenne a legmeghatározóbb alak a… csapatban.
Nem tudtam, hogy merre mentünk, mert már kezdett sötétedni, pedig még négy óra se volt. Ez egy nagy hátránya az ősznek, mert mindig azt hiszi az ember, hogy már rég este van, pedig nem is. Szeretek sötétben lenni, de akkor igen idegesítő, amikor hamarabb haza kell jönnöd valahonnan a sötét miatt. Anyu nem nagyon szereti, ha éjszaka megyek haza egyedül, mert fél. De most Jacobbal leszek…
Végül rájöttem, hogy egy kisebb házhoz igyekeztünk, ami közel volt a tengerparthoz. Távolról igazán aprónak tűnt, és el nem tudtam képzelni, hogy öt-hat Jacob-méretű srác befér oda… na de majd meglátjuk.
Quil nem hezitált, azonnal bement az ajtón, Jacob azonban megállt, és szembefordult velem. Kíváncsian kutatta a tekintetem, valószínűleg ki akarta belőle olvasni az érzelmeimet. Végül feladta, én pedig vidáman mosolyogtam magamban a színészi tehetségemen. Kiskoromban színésznő szerettem volna lenni.
- Ne izgulj, Lily. Rendesek lesznek.
- Inkább most amiatt aggódom, hogy nem leszek nekik szimpatikus.
- Ó, dehogynem. Ha Bella az volt, akkor te kétszer annyira.
- Miért? – húztam fel kérdőn a szemöldököm.
- Mert te vérfarkas-párti vagy, és mert gyönyörű – vigyorgott rám, én pedig az égnek emeltem a tekintetemet. De azért visszamosolyogtam Jake-re, és bólintottam.
- Oké, menjünk.
Azzal Jake kitárta előttem az ajtót, én pedig félénken átléptem a küszöböt.
Elém tárult egy konyha, ami most megtelt emberekkel. A helyiség közepén egy hatalmas asztal állt, és a legtöbben a köré gyűltek. Amint én beléptem, mindenki felém fordította a tekintetét, és meg kell, hogy mondjam, innen nézve elég morbid kép volt. Az első srác, aki reagált rám, az ki más is lehetett volna, mint Paul.
- Itt a vöröske!
- Sziasztok – köszöntem tettetett lazasággal, majd vetettem egy csúnya pillantást Paulra, aki szélesen rám vigyorgott. Körbenéztem a nézőseregen, és akkor vettem észre Leah-t, aki most épp nem rám nézett.
- Szia, Leah! Hogy érzed magad? – szóltam oda neki, mire megszeppenten emelte rám a tekintetét. Azon az arcon minden érzelem ott volt: hála, bűnbánás, szomorúság, fájdalom, harag. Csak éppen azt nem tudtam, hogy melyik jutott nekem. Leah pár másodpercig nézett, aztán halványan, nagyon halványan rám mosolygott.
- Szia, Lily. Köszi, jól. – És ennyiből állt a beszélgetésünk. Most minden arc a lány felé fordult, aki szegény menten elpirult, és el is fordult. Kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg ez az a lány, akiről Jacob mesélt? Szerinte egy érzéketlen, idegesítő, kötözködő hárpia. Most azonban nem látszott annak, mind inkább zavartnak. Hajj, a vérfarkasok kiszámíthatatlanok…
Aztán észrevettem még egy hosszú, fekete hajzuhataggal rendelkező embert, és csodálkoztam, hogy van itt még egy lány. Legalább nem leszek annyira elveszett a sok srác között, és ennek nagyon örültem. A lány háttal állt nekem, de aztán lassan megfordult, és találkozott a pillantásunk.
Nem tudom, miért nem hőköltem hátra. Pedig a legtöbb ember azt tenné, velem ellentétben. De én nem voltam udvariatlan, pedig nem is erőlködtem. Egyszerűen csak bennem volt.
A lány jobb arca teljesen eltorzult egy hatalmas sebhelytől. Karmolásnak nézett ki, ami bennem vegyes érzelmeket keltett. Rám mosolygott kedvesen, én pedig azonnal viszonoztam. Utána pedig szép udvariasan elfordítottam a tekintemet, Jake-re néztem, aki azonban a srácokon járatta a pillantását. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését, volt benne valami furcsa, valami szokatlan.
- Na mi van, srácok? Megkukultatok? Nem illik bemutatkozni? – kérdezte tőlük Jake szemrehányóan, nekem pedig ekkor jutott eszembe, hogy végigmérjem, ki magasabb Jake-nél. Nehéz dolgom volt, mivel mindannyian ültek, de azért nagyjából megbirkóztam a feladattal, és kiderült, hogy csak egyetlen magasabb srác van. Az, aki éppen felállt, és megszólalt.
- Sam vagyok, a falkavezér. – Falkavezér? Aha, szóval így nevezik a kis csapatukat?
Bólintottam, majd Paul készült felállni, de magam elé tettem a kezeimet.
- Neked nem kell bemutatkoznod, téged ismerlek.
Paul meg még valaki felnevetett, aztán a többi srác is sorra bemutatkozott, de már nem állt fel. Jared, Embry, Collin, Brady, Seth – aki mellesleg Leah öccse –, Paul, Sam, Leah és Quil – ők voltak a vérfarkasok (na meg persze az én személyes farkasom). A másik lányt Emilynek hívták, és Jake halkan megsúgta, hogy ő Sam mennyasszonya, egyben lenyomata.
A srácok roppant udvariasak voltak, habár Paul és Jared mindig elejtett egy-két poént, amitől rendszerint vörössé vált a fejem. Collin és Brady tűntek a legfiatalabbnak, jóval alacsonyabbak voltak, mint a többiek. Utánuk úgy gondoltam, hogy Seth a legfiatalabb, Leah öccse, aki nagyon elemében volt. Miután leültünk a többiekhez az asztalhoz, pont mellé kerültem, és egyfolytában csacsogott. Tiszára olyan volt, mint egy lány, legalábbis nagyon sokat beszélt. A másik oldalamon Jake ült, aki mindvégig bátorítóan fogta a kezemet, és nagyokat nevetett, amikor a haverjai mondtak valami vicceset. Úgy éreztem, hogy én nagyon nem tartozom ebbe a társaságba, túl sok volt a fiú, és hasonló érzéseket láttam Leah arcán is. Emilyt teljesen lekötötte a főzés, így nem is nagyon figyelt oda a fiúkra, elfoglalta magát. Észrevettem, hogy Sam sokat tekintget felé, és pont olyan volt az arca, mint Jake-é szokott lenni, amikor rám néz. Elégedett, büszke és vágyakozó.
A fiúk leginkább a suliról beszéltek, és a maguk ügyes-bajos dolgaikról. A vérfarkasságról kevés szót ejtettek, de néha az is témába került, és néha engem is bevontak a beszélgetésbe. Jake is keveset csacsogott, leginkább csak kuncogott vagy nevetett, az eltelt idő kilencven százalékában engem nézett. Én már csak azért sem pillantottam rá, pedig kedvem lett volna hozzá. Azonban mindig magamon éreztem a tekintetét, és amikor előrenéztem, akkor a fél szememmel láttam is.
Nem tudom, meddig ültünk ott, de fél óra biztosan eltelt, amikor Emily összecsapott kézzel felénk fordult.
- Kész a vacsi! – jelentette be, a fiúk pedig – Jake kivételével – vidám kurjantgatásba kezdtek. Úgy láttam, tényleg nagyon éhesek voltak, és amikor lerakta az asztalra hamburgerekkel megrakodott tálcát, mindegyikük rárepült. Vagyis inkább csak akart, mert Emily gyorsan felkapta a tálcát, és megrovó-vicces pillantással nézett a farkasfiúkra.
- Hányszor mondjam még, hogy hölgyeké az elsőbbség?! Három hölgy is van a házban, fiúk, viselkedjetek! – Azzal rám nézett, és kedvesen mosolyogva a hamburgerek felé intett.
- Kérsz, Lily? De ha nem eszel szénhidrátot, akkor van saláta is…
- Nem, nem, jó lesz ez – mondtam gyorsan, és komolyan is gondoltam. Egy hamburger még nem a világ. A tálca felé nyúltam, és udvariasan vettem egyet az alatta lévő szalvétával együtt.
Igazán extra hamburger volt. Láttam abban mindent – sajtot, salátát, paradicsomot, uborkát, paprikát, és persze húst is. Ha a szénhidrát alapanyaga nem lett volna szezámmagos, nem is lehetett volna hamburgernek nevezni, annyi minden volt benne. Örültem, hogy Emily telepakolta zöldségekkel is, mert ahogy a fiúkat elnézem, nem nagyon ehetnek ilyet, csak fehérjét. Ami persze nem baj, de az egészséges élet elengedhetetlen feltétele – az egyik – a zöldség és a gyümölcs.
Emily ezután Leah-t kínálta meg, akit látszólag egyáltalán nem zavart, hogy a kaja tele van szénhidráttal. Hármat is vett, és csak aztán jöttem rá, hogy valószínűleg minden vérfarkasnak ugyanakkora étvágya van. Akkor Leah miért lenne kivétel?
A fiúk evés közben is beszélgettek, teli szájjal, de egyáltalán nem vettem udvariatlanságnak. Leginkább poénokat ütöttek el itt-ott, és ez fokozta a hangulatot. Furcsa volt, hogy igazából miattam hívták össze ezt a „találkozót”, mégis majdnem én beszéltem a legkevesebbet. Azért csak majdnem, mert Leah még annyit sem beszélt, mint én. Szóval…
De minden jónak vége lesz egyszer. Így volt ez a mi összecsődülésenkkel is, mert vészesen fogyott az idő, és arra eszméltem fel, hogy már háromnegyed nyolc van. Sőt, nem is én, hanem Jacob vette ezt észre, és ő szólt nekem is. Így hát kénytelen voltunk elbúcsúzni a többiektől, és Paul persze itt is elejtett egy poént, vagy legalábbis valami olyasfélét. Én mindenesetre elpirultam rajta.
- Ma sem jössz haza, ugye, Jake? Igazából tökre meglepődtem, hogy ilyen hamar le tudtad dönteni a lábáról a kiscsajt. De hát egy sármos farkasnak ki nem tud ellenállni, nem igaz, vöröske? – kacsintott rám Paul, majd látva, hogy bevörösödtem, hangosan felkacagott. Csak Jared és Embry nevetett vele, a többiek maximum kuncogtak. Jake fenyegetően rávigyorgott Paulra.
- Vigyázz a szádra, kutyakölyök. Még a végén a Béta kiteszi a szűröd. – Ez után a mondat után egy horkantás jött a sarokból, és aztán arra is rájöttem, hogy Samtől. Valamiért azt gondoltam, hogy ezt a mondatot a falkavezér sértésnek vette, habár láttam, hogy halványan vigyorog. Igaz, fogalmam sem volt, hogy mi ez az Alfa-Béta-Gamma dolog, de biztos lehettem benne, hogy majd Jake válaszol, ha kérdezem. Így végül ebben maradtam.
- Hát akkor, köszönöm a vendéglátást, a sok poént, és a hamburgert Emilynek – mosolyogtam a csapatra, és Emily hálásan pislogott rám. Nem értettem, miért. Hát ő nem tudja, milyen finom volt az a hamburger? Mert hát tényleg az volt, különben meg sem ettem volna. Bár, ki tudja, társaságban azért nem illik ott hagyni a kaját… főleg, ha rajtad kívül mindenki más megeszi. De mindegy is.
- Szia, Lily – köszönt szinte kórusban a csapat, és még Jake is elköszönt. Aztán pedig együtt léptünk ki a friss, csípős őszi levegőre.
És elérkezett a pillanat, amikor fel kellett készülnöm arra, hogy hamarosan anya is megismeri azt a férfit, akinek eladtam a szívemet.
(megjegyzés: november tizenkilencedike, Lily születésnapja egyenlő az enyémmel is (:)
