10. fejezet - Az első... vagy csak majdnem?

Nem volt kellemes estém. Egész éjszaka forgolódtam, és nagyon nehezen aludtam el. Végig az a szörnyeteg képe lebegett a szemem előtt, amiről álmodtam. Alig bírtam elűzni, de legalább annyi szerencsém volt, hogy álomtalanul aludtam.

Kómásan mentem iskolába. Szerencsére időben felkeltem, mert rájöttem, hogy gyalog kell majd mennem. A biciklinek annyi, a görkorit pedig ott hagytam az erdőben. Anya pedig nem vállalta, hogy elvisz, mondván, hogy korán kezd. Na persze. Csak korán akarja látni a pasiját…

Pasi. Előre rettegtem a délutántól. Elalvás előtt alaposan végiggondoltam az egészet, és a végén az történt, hogy én kezdtem el félni Jake reakciójától, nem pedig ő az enyémtől. Mi van akkor, ha megharagudott, és szóba se áll velem? Ha morcosan elküld melegebb éghajlatra, és hogy látni sem akar majd? Ilyenektől féltem, és mit ne mondjak, nem alaptalanul. Vegyes érzelmekkel vártam a délutánt – rettegtem és örültem. Látni akartam Jacobot, de féltem, hogy mit fog szólni. Érdekes felállás.

Mire az iskolába értem, már nem éreztem a lábaimat. Elhatároztam, hogy legközelebb megkérek valakit, hogy jöjjön értem. De aztán eszembe jutott, hogy nem nagyon van barátom, Bellán kívül. Arra meg szerintem képtelen lennék, hogy megkérjem a Cullenéket arra, hogy szállítsanak el engem. Sokan vannak így is, nem kell plusz egy fő.

Szerencsére nem késtem el, de az utolsó pillanatokban értem be a suliba. A mai első órám is Bellával volt, és reméltem, hogy a holnapi is vele lesz. Egy-két olyan órára jártam csak, amire Bells nem, de azok is kínszenvedések voltak. Igaz, talán jobban tudtam figyelni, habár inkább gondolkodtam, mint hogy odafigyeljek arra, amit a tanár magyaráz órán. Ahhoz túlságosan is sok dologgal kell foglalkoznom – vagy inkább sokkal több minden érdekel? –, így inkább azokon gondolkodom, mint hogy holmi XX. századi történelmet tanuljak. Mi értelme? Főleg Oroszországét? Tök fölösleges.

Bella nagyon rendes volt velem egész nap, és eldöntöttem, hogy soha többet nem mondok róla egy rossz szót sem. Tényleg önzetlen, és törődik az emberekkel, legalábbis azokkal biztos, akikkel jóba van. Úgy vettem észre rajta, örül annak, hogy van valaki, aki szintén tud a vámpírokról és vérfarkasokról, és így van neki beszédtársa. Elvégre a mai lányok háromnegyedét csak a ruhák meg a pasik érdeklik…

- Mire jutottál a Jacob-üggyel? – kérdezte Bella ebédnél, mert megint velük ültem. Kicsit aggódtam amiatt, hogy nemkívánatos személy vagyok, de Edward megnyugtatott, hogy nincs így. Az egyetlen, akit zavarja, az Rosalie, de őt még Bella jelenléte is irritálja, szóval nincs miért aggódnom.

- Suli után átmegyek hozzá – sóhajtottam, majd piszkálni kezdtem a kajámat. Valami lasagne-t kértem, pedig egyáltalán nem voltam éhes.

Edward elmosolyodott, úgy, ahogy Bella is. Alice tapsikolni kezdett, én pedig nem tudtam mire vélni a viselkedésüket. Bellán lehetett látni, hogy pokolian megkönnyebbült. Ennek örültem.

- Jól döntöttél, Lily – mosolygott Bella kedvesen, én pedig hümmögtem. Még nem tudtam, hogy valóban jó döntést hoztam-e, de azt igen, hogy nekem ez a legjobb. Nem tudok Jacob nélkül élni, ez már kiderült.

- Nem kell félned – mondta Edward, mert meglátta a gondolataiban a rejtett rettegést. Felnéztem rá, és hitetlenkedő arccal bámultam.

- Mitől félsz? – kérdezte Bells, én pedig felsóhajtottam. Vetettem egy megrovó pillantást Edawardra, majd visszanéztem a lányra.

- Hogy Jake… hogy majd elüldöz, és azt mondja, hogy látni sem akar. – Legnagyobb meglepetésemre az asztalunknál mindenki felnevetett, kivéve Rosalie-t és Edwardot. Utóbbi csak vigyorgott, neki már nem volt újdonság ez a gondolat.

- Ne hülyéskedj, Lily. Odavan érted – sóhajtotta Bella, majd harapott egyet a szendvicséből. Én jobb kezemmel megtámasztottam a fejemet az asztalon, és továbbra is csak turkáltam a kajámban.

- Te, Bells… - kezdtem, majd az említett lány kíváncsian rám nézett. Edward kuncogni kezdett, mikor meglátta a gondolataimban, hogy mit akarok kérdezni, még Jasper is elvigyorodott, amint megérezte a féltékenységet.

- Beléd szerelmes Jake, nem?

- Volt, Lily – emelte égnek a tekintetét Bella. – Ha megkéred Jacobot, biztos szívesen elmagyarázza, hogy miért szeretett ki belőlem olyan hamar.

- Miért, erre van magyarázat? – néztem rá megszeppenten.

- Van, legalábbis mi úgy hisszük. De amikor rákérdeztem Jake-nél, nem válaszolt. – Megvonta a vállát. – De valami ilyen, az biztos.

- De milyen? – makacskodtam, de Bella nem válaszolt. Csak ette a szendvicsét, én pedig a számba vettem a legelső falatot.

Mire a sulinak vége lett, én már teljesen hullának éreztem magam. Eleve hét órám volt, és tök nehezek. Nem nagyon volt már erőm egy vitához, ezért reménykedve léptem ki az iskolaajtón. Épp elindultam már, amikor lefékezett mellettem egy kocsi. A szürke Volvo.

- Elvigyünk? – kérdezte Edward vigyorogva, mire felhúztam a szemöldökömet. Forgatta a szemeit, és magyarázni kezdte. – Jacobhoz. Gyalog jöttél, nem? Innen azért elég messze van La Push.

A homlokomra csaptam. Erre nem is gondoltam! Kurtán bólintottam, és beültem hátulra. Az anyósülésről Bella mosolygott rám. Mitől van ilyen felhőtlen kedvük? Alaposan összehúztam magam a hátsó ülésen, és úgy tettem, mintha ott sem lennék.

Nagyon gyorsan La Pushba értünk. A reménykedésem, hogy még van időm felkészülni, hamar elszállt. Edward rohadt gyorsan hajtott, és ezt Bella nem egyszer meg is jegyezte neki, de ő mintha oda se figyelt volna. Mintha direkt száguldozott volna, hogy nekem még véletlenül se legyen könnyebb. Bár, ha alaposan átgondoljuk, akkor lehet, még jobb az, ha hamar túlesek rajta. Utána úgyis hazamehetek…

Edward megint kuncogott, de nem tudtam, min. Elmotyogtam egy köszönömöt, és kiszálltam. Bella sok sikert kívánt, utána pedig a Volvo villámgyorsan elhúzott. Ott álltam, egyedül, Jake-ék háza előtt. Lassan megfordultam, és vettem egy mély levegőt.

Kicsi, takaros, világosbarna ház volt. Az utcában alig állt más épület, egy-két házat láttam elvétve itt-ott. Kerítéssel volt körbevéve, és innen nézve a ház mögött láttam a rezervátumot is. Tettem pár lépést előre, egész a kapuhoz léptem. Újabb mély levegőt vettem, és épp meg akartam nyomni a csengőt, amikor ajtócsapódást hallottam.


És egyszer csak Jacob ott termett előttem.

Megszeppenten pislogtam rá, de nem bírtam sokáig csendben bámulni, mert Jake felhőtlen boldogsággal a nevemet kiáltotta.

- Lily!

Kinyitotta a kaput, és fel sem eszméltem, de már megölelt, és megpörgetett maga körül. Aztán lerakott, de nem engedett el. Egy ideig bénán tartottam a kezemet, de aztán halványan elmosolyodtam, és én is átöleltem. Nagyon jó érzés volt, de nem felejtettem el, miért jöttem.

Aztán egy idő után kezdtem nehezen venni a levegőt. Az ajkamba haraptam.

- Jake… figyelj… összetörsz…

- Ja, igen, persze, ne haragudj! – elengedett, de a kezemet továbbra is fogta. Furcsának találtam, de örültem is neki, hogy milyen magától értetődően tartja kezében az enyémet. Egy ideig csak néztem Jacob boldog mosolyát, és láttam, mennyire örül annak, hogy itt vagyok.

- Hogy döntöttél? – kérdezte aztán Jake reménykedve, és felspinázva. Felhúztam a szemöldököm, de nem azért, mert nem értettem, miért kérdez ilyet. Hanem azért, mert nem tudtam, minek örül ennyire. Ha úgy döntöttem volna, hogy soha többet látni sem akarom, akkor is eljöttem volna. Úgyhogy…

- Először… - próbáltam kibújni az egyenes válasz elől. – Szeretném, ha elmondanád, milyen vérfarkas is vagy te.

- Persze! – vágta rá Jake azonnal, majd megfordult, és elindult befelé. A kezemet még mindig fogta, és úgy húzott maga után. Egy ideig csak álltam, de aztán én is mentem utána. Nem volt egy nagy udvaruk, így hamar beértünk a házba.

Senki nem volt otthon, szerencsére. Ketten voltunk csak, kettesben. Egyrészt azért örültem, mert Vele voltam, másrészt meg azért, mert így nyugisabban meg tudjuk beszélni ezt az egész vérfarkasosdit.

Nem volt egy nagy ház, a konyha egészen kicsinek tűnt. Két ajtót láttam még, és az egyiket kinyitotta, oda mentünk be. Rögtön észrevettem, hogy ez az ő szobája. Leült az ágyára, és mutatta, hogy csüccsenjek le mellé. Úgy is tettem, és közben figyeltem, milyen magas is Jake. Majdnem a plafonig ért, még így ülve is, és magamban az a kép jelent meg, amint lábujjhegyre állva nyújtózkodom, hogy elérjem Jake száját. Nevetséges.

- Tudod, van egy farkas. Azt tudod, hogy néz ki, ugye? – kérdezte, majd bólintottam. – Mi körülbelül akkorák vagyunk, mint egy ló. De ezt már mondtam neked tegnap.

- Nem is azzal van baj. Hanem… ti… nem olyanok vagytok, mint azok a vérfarkasok a legendákban? Nem csak teliholdkor változtok át?

- Dehogyis – nevetett Jake, veszettül jó kedve volt. – Bármikor át tudunk változni, de nem szoktunk csak úgy, ha kedvünk szottyan. Általában, amikor valamelyik vámpír megközelíti a várost, akkor megyünk, hogy elkapjuk. Meg néha napján szoktunk őrködni.


- Ti megölitek a vámpírokat? – esett le az állam, mire Jake bólintott.

- Igen. De ne aggódj! Nem bántjuk a Cullenéket. Csak az olyan vámpírokat, amik emberi vért isznak, és veszélyesek lehetnek a falura. Vagy pedig a barátainkra.

- Ühüm – morogtam, próbáltam elképzelni, amint egy hatalmas farkas kerget egy vámpírt. Fel kellett idéznem, hogy miképp is néz ki egy farkas: kutyaszerű test, szürke szőr, sárgásbarna szem… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a kép. Természetesen sokkal inkább látnám Jacobot ilyen vérfarkasként, mint olyannak, amilyenre én gondoltam. Éreztem, hogy lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal.

- Majd egyszer megmutatom – mondta Jake, majd átkarolt. Nem toltam el a kezét, miért is tettem volna?

- Megmutatod? – kérdeztem értetlenül, Jake pedig újra felnevetett.

- Szerintem gyakran fogsz engem farkasként látni. Ha más nem, az ablakod alatt.

Amint ezt kiejtette, a szívverésem a háromszorosára gyorsult, és elakadt a lélegzetem. Mikor végre újra tudtam levegőt venni, kissé akadozva tettem azt. Jake-re néztem, és aggódva nézett rám. Pedig a szememben nem volt semmi félelem, csupán a hitetlenkedés, és az öröm.

Tehát igazam volt.


- Te… te jártál már nálunk? – kérdeztem suttogva. Jake elvigyorodott, és bólintott.

- Igen. Minden este ott vagyok.



- Te jó isten… - motyogtam, majd halványan elmosolyodtam. Jake még mindig aggódott egy kicsit, a reakciómat figyelte.

- Valami baj van? – kérdezte, mire hevesen megráztam a fejemet. Vörös tincseim keményen az arcomba csapódtak, és ott is maradtak. Már épp arrébb akartam őket simítani, amikor Jake megelőzött – határozott, de mégis gyengéd mozdulattal simított végig az arcomon, arrébb lökve a rakoncátlan tincseket. A szívem megint hevesen vert.

- Nem – mondtam, hogy tisztázzuk a helyzetet. – Csak nem tudom elhinni, hogy ott voltál nálunk. Azon az estén, amikor találkoztunk… elalvás előtt szűkölést hallottam. Ma reggel jöttem rá, hogy lehet, te voltál az, de ezt még nem vehettem biztosra. De most már tudom…

- Nem muszáj ott lennem, ha nem szeretnéd, vagy irritál – vont vállat Jake hanyagul, de kihallottam a hangjából a csüggedtséget.

- Nem, nem! Egyáltalán nem zavar. Felőlem ott lehetsz akár egész nap is, akkor sem fog zavarni. Irritálni… hova gondolsz, Jake? – mosolyogtam, ő pedig fellélegzett.

- Szóval… - Ránéztem, ő pedig csücsörített. – Úgy döntöttél, hogy…

- Hogy nem érdekel, igen – bólintottam halkan. – Elvégre, ha csak vámpírokat öltök, akkor nem is vagy te szörnyeteg. Csak azt öltök, ugye?

- Hova gondolsz, Lily? – utánzott, majd felnevetett. – Nem ölünk embereket, sőt. Megvédjük őket a vámpíroktól. Védelmezőknek is hívnak minket. Semmi nem igaz ránk abból a sok legendából, amiket rólunk írtak. Vagy legalábbis a vérfarkasokról.


- Akkor jó. – Továbbra is mosolyogtam, és Jake oldalának döntöttem a fejemet, majd pedig ő a sajátját az én buksimra. Felsóhajtottam, és örültem Jake közelségének, no meg a melegnek, ami még a vékony felsőn át is csak úgy sugárzott.

- Egyébként, ez a nagyon meleg hőmérséklet is a miatt van, hogy vérfarkas vagy? – kérdeztem.

- Igen – mondta Jake. – És az is, hogy… - Elhallgatott, én pedig felnéztem rá, és láttam, hogy az ajkát harapdálja. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, nekem pedig olyan érzésem támadt, hogy valami olyat mondott el majdnem, amit nem szabadott volna. Vagy pedig csak előttem nem akarta mondani?

- Hogy? – kérdeztem makacsul.

- Semmi – vágta rá Jake. – Nem érdekes. Szóval, sok minden van a vérfarkasságom miatt. Például, hogy ilyen magas vagyok.

- És az is, hogy ilyen izmos vagy? – vigyorogtam, mire csúnyán nézett rám. Aztán vonakodva bólintott.


- Igen. De ha nem lennék vérfarkas, akkor is így kigyúrnám magam – bizonygatta, mire felnevettem. Nem mondtam, hogy nem hittem neki, de vicces volt, ahogy védekezni kezdett. Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy ha nem lenne ilyen izmos, én akkor is szerelmes lennék belé.

- Biztos vagyok benne. De oly mindegy végül is. Elvégre a belső a fontos, nem?


- De – értett egyet velem, majd újra a fejemre döntötte az övét. Olyan jó érzés volt, hogy megint ilyen közel vagyunk egymáshoz, csak úgy, mint utoljára a tengerparton. Sokszor mondják, hogy a szerelem rossz, mert csak fájdalmat okoz az embernek. De ha jól végződik? Akkor a lehető legjobb érzés.

Annyira örülök, hogy így döntöttem. Mielőtt idejöttem, még kételkedtem a dolgokban, de most már biztos vagyok benne, hogy így a legjobb. Főleg, ha Jake tényleg nem bánt senkit, csak a gonosz vámpírokat, akkor rám sincs veszéllyel, egyáltalán. Amúgy sem hiszem, hogy tudna bántani. Ha Bellát nem bántotta, csak nem bántana már engem sem. De persze, ezt még nem lehet tudni…

- Mit csináljunk? – kérdezte, mire megint elakadt a lélegzetem. Együtt akar lenni velem?


- Maradhatok még? – kérdeztem vissza, mire felnevetett. Elhúzta a karját, de rögtön utána megragadta mindkét kezemet, és mélyen a szemembe nézett.


- Micsoda hülye kérdés ez, Lily? Hát persze, hogy maradhatsz. Sőt, követelem, hogy maradj – vigyorgott rám, mire az égnek emeltem a tekintetem.


- Igenis, Black úr! Lily Jane Fletcher a rendelkezésére áll – tisztelegtem, mire felnevetett. Felállt, és kézen fogva sétáltunk ki a házból. Körbenézett, majd vállat vont, és a tengerpart felé mutatott.


- Menjünk úszni. Elég jó idő van, és ha mellettem leszel, nem is fogsz fázni – nevetett, és én vele kacagtam. Azt biztosra vettem. Mit számít egy húsz fokos tengervíz, ha ott van melletted a negyvennégy fokos testhőmérsékletű vérfarkas? Mellesleg, ha fáznék, majd felmelegít. Vagy nem.

- Menjünk. De nincs nálam fürdőruha – sóhajtottam, pedig örültem neki. Elég szégyenlős vagyok mások előtt, így nem hiszem, hogy tudnék bikiniben úszni Jake-kel. De akkor meg kénytelen leszek ruhában fürdeni. Na, sebaj, legalább lesz egy kis szórakozás! És lehet, hogy jól fog jönni a vizes póló is. Húha, jó sok buja gondolatom van ma…

Elindultunk – csakugyan kézen fogva – a tengerpart felé, és közben éreztem, hogy valóban nincs ma hideg. Eddig a félelem miatt nem is figyeltem oda az időjárásra, de most, hogy nem volt más dolgom, mint Jacobbal sétálni, elég jól észre lehetett venni, hogy egy kicsit süt a nap. Na, nem nagyon, de azért lehetett látni a felhők mögött a napocskát. Bezzeg Forksban soha nem süt a nap. Pff.

Jacobék háza nem volt messze a tengerparttól, így egész hamar odaértünk. Valahogy egyikünk sem érezte a késztetést, hogy beszélni kezdjen, meglehet, hogy őt is teljesen lefoglaltak a gondolatai. Én jelenleg nem filozofáltam, csak próbáltam tompítani azt a kellemes – de mégis fájó – sajgást a mellkasom környékén. Természetesen örültem, hogy van – mert ha nem lenne, akkor most Jake sem lenne itt velem. De egy idő után kellemetlen lesz. Nem egy kellemes érzés, hanem egy irritáló fájdalom. És mire a tengerparthoz értünk, nekem addigra azzá változott. Utáltam is magam miatta.

- Kénytelen leszel ruhában fürödni – mondta Jake, mikor már a parton voltunk, pár centire a víztől. Rám nézett, és végigmért, majd elégedetten elvigyorodott. Felhúztam a szemöldököm, de nem válaszolt, csak vigyorgott. Hát meg fogom én valaha is érteni a pasikat?


- Nem baj. Majd… - Nyeltem egyet, és a többit motyogva mondtam. – Majd felmelegítesz, maximum. – Jake vigyora még szélesebb lett.


- Az biztos. – Aztán megfordult, egy határozott mozdulattal levette a felsőjét, és maga mögé dobta. Mily meglepő, a reflexeim segítségével pont elkaptam. Finoman letettem a földre, hogy ha már egyszer le kell rakni, akkor ne legyen annyira koszos. Aztán láttam, hogy Jake már a vízben van, így vettem egy mély levegőt, és lábbal beléptem a vízbe.

Nem volt annyira hideg, de meleg sem. Fokozatosan mentem beljebb, és közben kevés vizet locsoltam magamra. Néha úgy kirázott a hideg, de kezdtem megszokni. Hátranéztem, nem is tudom miért, és aztán rájöttem, hogy hiba volt.

Egy rántás, és én egész testemmel a vízbe estem, a hideg úgy járta végig a végtagjaimat, hogy beleremegtem. Hallottam még egy nevetést, és rájöttem, hogy mindez Jake műve. Kidugtam a fejemet a víz alól, újra megborzongtam, majd csúnyán néztem rá. Vigyorgott, mégpedig olyan vidáman, hogy nem volt hangulatom leszúrni. Inkább vállat vontam, és egy határozott rántással én is a víz alá húztam őt. Olyan büszke lettem magamra, hogy sikerült! Valószínűleg az segített, hogy nem számított rá. Öröm volt látni azt a megszeppent, édes arcát.


Mondjuk, nem nagy gond lehetett neki az, hogy a feje búbjáig a víz alatt volt. Elvégre negyvennégy fokos testhőmérséklettel… bezzeg én! Ez a vízbe húzás egyáltalán nem esett jól. Még mindig borzongtam, és ezt szerintem Jake is látta. Egy pillanatra elgondolkodott, majd magához húzott, és átölelt.


A meleg, ami így, még jéghideg vízzel borított testén is vastagon sugárzott, azonnal felmelegítette minden tagomat. A vérem gyorsabban kezdett áramlani, és a szívem újból ki akart ugrani a helyéről. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt már meg sem jegyzem magamnak, mert manapság olyan gyakori érzés… de mégis mily nagyszerű.


Jacob úgy csinálta, hogy majdnem minden porcikámat megérintette, így hát nem maradt egy fázó hely sem rajtam. Én is átöleltem, és hasába fúrtam az arcomat (mivel a mellkasát nem nagyon értem el). Jacob a fejét az enyémre tette, vagy legalábbis megpróbálta, de túl alacsony voltam hozzá. Elengedett, de aztán megragadta a derekamat, és felemelt. Ijedtemben gyorsan a dereka köré csavartam a lábamat, és így sikerült a levegőben maradnom, nem pedig visszaesnem a vízbe.

- Bocsi – védekezett Jacob, én pedig vállat vontam.


- Nem gáz. A vízbe rántás után ez már semmiség. – És igazat is mondtam. Semmiség? Fantasztikus érzés! Lehet, hogy egy kicsit félreérthető a póz, de melegen tart, és még boldog is vagyok tőle. A legfantasztikusabb a dologban pedig az, hogy Jacob tart, és nem más. Ő, az én szerelmem.


- Amúgy… azt hiszem, ez az úszás cucc nem volt valami jó ötlet – jegyezte meg Jacob, én pedig megráztam a fejem. Szerencsére nem láthatta boldog arckifejezésemet, mert a buksim a vállán nyugodott.


- Nincs semmi bajom. Fázni sem fázom. Bár nem hiszem, hogy valaki melletted tud fázni is…


- Ebben igazad van – mondta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. Én is elmosolyodtam, majd éreztem, hogy megmozdul a föld – vagy Jake? Felemeltem a fejem, és azt vettem észre, hogy megyünk ki a partra. Ennyi volt? Még nem is úsztam!

- Ne aggódj. Majd jövünk legközelebb, ha még melegebb lesz. Majd amikor látjuk is a napot, nem csak a csücskét – bíztatott Jake vigyorogva, majd mikor kiértünk a szárazföldre, lerakott. Hirtelen nagyot ugrott a szeme, azt hittem, kiesik. Csodálkozva meredtem rá, de ő nem az arcomat nézte, hanem egy kicsit lentebb található testrészemet.

Mikor rájöttem, mimet, elpirultam, és elfordultam. Lenéztem a mellkasomra, és láttam, hogy elég jól bevizesedett a felsőm. Mekkora szerencse, hogy mindig hordok melltartót! Milyen ciki lett volna, hogy ha most… na mindegy, ne ragozzuk.

Lófarokba fogtam a hajamat, és úgy húztam előre a mellkasomra. Valamennyit takart a hosszú hajkorona, de nem sokat. Visszafordultam Jacobhoz, és még láttam azt a vágyakozó pillantást, amit – amikor visszanéztem rá – udvariasan eltüntetett. Megengedtem magamban egy félmosolyt, majd Jacob arckifejezése láttán muszáj volt felnevetnem. Meg akartam lökni a mellkasánál, de az annyira kemény volt, nem igazán sikerült a művelet. Ráadásul, Jake az egyik kezemet meg is fogta, úgyhogy fél erővel olyan voltam, mint a nádszál kisasszony. Csúnyán néztem rá, de az arca olyan gyengéd lett, hogy végül én is elmosolyodtam.

De ő nem tette. Úgy tűnt, mintha vívódna magával, mintha azon gondolkodna, hogy igen, vagy nem. És akkor rájöttem, mit akar tenni.


Elállt a lélegzetem. Majdnem a szívem is megállt, de csak egy pillanatra hittem így, mert utána veszettebb tempóba kezdett, olyan gyorsan vert, mint még soha. A bizsergés elkezdődött a mellkasom táján, és futótűzként terjedt szét a végtagjaim végébe is. Egy idő után már a tenyeremben is éreztem, és biztosra vettem, hogy valamilyen szinten ezt a bizsergést Jake is érzékelni fogja. Mint valami elektromos kisülést, vagy nem is tudom. Olyan új volt nekem az egész érzés… még soha nem voltam igazán szerelmes.

Láttam, ahogy a szeme egyre inkább közeledik. Nem láttam semmi mást, még a rezervátumot sem Jake feje mögött, csak őt, csak az arcát. Rá összpontosítottam, megszűnt a külvilág. Nem pislogtam, egyszerűen képtelen voltam, pedig legszívesebben becsuktam volna a szememet, mint a filmekben. Bár, ez még nem zárja azt ki, hogy ha megtörténik, lehunyjam pilláimat.


Az arca csak centikre volt csak tőlem. Aggódtam, hogy túl alacsony vagyok neki, de olyan könnyedén hajolt le, hogy ezt az érzést hamar eloszlatta. Vártam.

De aztán a sors közbeszólt. Egy hangos, vidám férfihangot hallottam meg Jake háta mögül.


- Hé, Jake! Hogyhogy itt talállak?

9. fejezet - Szörnyű igazság

„Ott állt előttem az én személyes, oly hőn áhított testőröm, a szerelmem.
Jacob.”

Kellemes borzongás szaladt végig a testemen, amikor láttam feltűnni azt a kedves mosolyt Jake arcán. Halványan elmosolyodtam, és hagytam, hogy az oly magas fiú felém bukdácsoljon. Mire elém állt, már nagyon szélesen vigyorgott, a szívem pedig nem bírta ki sajgás nélkül.

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy valamilyen titkot őrizget. Lehervadt a mosoly az arcomról, és csípőre tettem a kezemet. Jacob arca értetlenséget tükröződött, és hallottam Edward halk kuncogását. Hagyd abba! - üzentem neki gondolatban, és örültem, hogy szót fogadott. Jacob arca óvatos lett, én pedig kissé hezitálva ugyan, de megragadtam a kezét. Nem foglalkoztam a fantasztikusan jó érzéssel, és a forró bőrrel, hanem húzni kezdtem a bejárati ajtó felé.

Csakhogy ez nem volt ilyen könnyű. Jacob, mintha a padlóhoz tapasztották volna, meg se moccant. Kérdő arccal néztem rá, én pedig felsóhajtottam.

- Beszélni szeretnék veled. – Jacob egy pillanatra elvigyorodott, de aztán újra elkomorult a tekintete. Biztos rájött, hogy a közel sem túl vidám hangom nem feltétlen jelent jót. De azért bólintott, és már engedte, hogy kihúzzam az udvarra. Én pedig így is tettem. Még mielőtt kiléptünk a szobából, azt üzentem Edwardnak: Ne hallgatózz! Légy szíves.

Nem álltam meg a Cullen ház udvarán, mert bár bíztam Edwardban, nem tudhattam, hogy működik a képessége. Lehetséges, hogy akkor is meghallja a dolgokat, amikor nem akar odafigyelni. Sajnos azt sem tudtam, hogy hány méteres körzeten belül hallja a gondolatokat, de körülbelül ötven méterre behúztam Jacobot az erdőbe. Nagyon készségesen jött utánam, és egy szó sem hagyta el a száját.

Aztán amikor egy nagyon kicsi, pár méteres átmérőjű „tisztásra” értünk, megálltam. Akkor vettem észre, hogy a kezünk Jacobbal egymásba kulcsolódik, és elpirulva engedtem el. Habár nem volt túl ínyemre ez a mozdulat, megtettem. Felsóhajtottam, és mélyen Jake szemébe néztem. Kíváncsiságot láttam benne, meg egy cseppnyi ijedtséget.

- Oké. Szóval… úgy gondolom, barátok vagyunk. – Elhúztam a számat, miután a „barát” szót kiejtettem, de aztán gyorsan magamhoz tértem. Jacob rám mosolygott, a szívem pedig – ami már mióta Ő megjelent, sebesen vert – majdnem kiugrott a helyéről egy hatalmas dobbanással.

- Azok vagyunk. – Jól hallottam, hogy kissé beletörődve mondja?

- Szóval… tudom, hogy mik Cullenék. – Úgy döntöttem, nem kertelek. Minél hamarabb tudni akartam az igazságot. Úgy gondoltam, hogy mielőtt még jobban beleesek Jake-be – már ha ez lehetséges, és szinte biztos vagyok benne, hogy igen –, jobb, ha tudok mindent, és nem kell titkokkal együtt élnem. Persze nem számíthattam semmi jóra. Nem tudtam, hogy vajon Jake hajlandó-e kitárulkozni előttem, vagy pedig inkább lemond a barátságunkról, csakhogy megőrizze a titkát. Mondanom sem kell, hogy ez a gondolat meglehetősen taszított.

- Iiigen – mondta, hosszan megnyújtva az „i” hangot. Elkezdett a lábfején egyensúlyozni, amitől arra gondoltam, hogy kicsit zavarban van. De sosem voltam túl jó testbeszéd-értelmező, épp ezért ezt nem vehettem biztosra. Ez a mozdulat ugyanúgy jelenthette azt is, hogy azt kívánja, legyünk már túl az egészen.

- Nem zavar? – kérdezte, mikor pont szóra nyitottam a számat. Kérdőn felhúztam a szemöldököm.

- Micsoda?

- Hogy vámpírok – mondta nemes egyszerűséggel. Felsóhajtottam.

- De, egy kicsit. De most komolyan… tudok tenni ellene?

- Nem – felelte Jake. Bólintottam.

- Szóval… Tudom, hogy van egy titkod. – Nyeltem egyet, amint megláttam, hogy Jake arcából kifutott a vér. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rézbőrű indián el tud sápadni, de most mégis megtörtént. Belül magamat szidtam, pedig tudtam, hogy semmiért sem vagyok hibás. Jacob egy pillanatra megremegett, majd lehajtotta a fejét.

- Igen – ismert be suttogva. Elakadt a lélegzetem. Nem vártam, hogy el is mondja, mert tudtam, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Mégis reméltem, hogy kitárulkozik előttem, ugyanakkor féltem is. Mi van, ha ő is valami gonosz titkot tartogat előlem?

- El fogsz futni – mondta csendesen, majd felnézett. A szeme teli volt bánattal, én pedig annyira megsajnáltam, hogy minden félelmem eltűnt. Lenéztem a kezére, és egy pillanatig haboztam, hogy megfogjam-e. De aztán megtettem. Két barát foghatja egymás kezét, nem?

- Megígérem, hogy nem fogok. Maximum illedelmesen… illedelmesen megkérlek, hogy hagyj magamra. De nem fogok elrohanni. Nem fogok tudni elrohanni – ígértem neki, miközben mélyen a szemébe néztem. Egy kicsit mintha megnyugodott volna, de attól még mindig szomorúnak tűnt. Felsóhajtott, aztán belekezdett a mondanivalójába.

- Tudod, én a quileute indiánok közé tartozom, akiknek rengeteg legendájuk van. Özönvíz előtti időkről, a szellemharcosokról… és az őseinkről. – Itt hatásszünetet tartott, és én nem szóltam közbe. – A legenda szerint a törzsünk farkasoktól származunk, nagy, ló méretű farkasoktól. Amikor a vámpírok megjelennek La Push környékén… - Undorodva felhúzta az orrát. - ...akkor az indiánok átváltoznak.

Leesett az állam.

- Mivé?

- Vérfarkassá.

Azt hittem, jobb, elviselhetőbb titka lesz. Tévedtem.

Forgott velem a világ. Eltűnt Jacob, eltűnt az erdő, csak a lombok sokaságát láttam, amint vadul pörögnek ide-oda. Az ájulás határán voltam, de kitartottam, és nem vesztettem el az eszméletemet. Megígértem Jake-nek, hogy nem borulok ki, és ezt hajtogattam végig a fejemben. Még most, hogy kiderült, nem emberi lény, még most is az ő érdekét akartam szolgálni. Nem másét…

Lassan újra láttam Jake rémült arcát, és éreztem, hogy a karomat fogja. Ráeszméltem, hogy olyan közel van az arca… és hogy a szívem vadul dobog.

A karjában voltam. Ő tartott.

Kiszabadítottam magam az ölelő kezekből. Nem bírtam Jacob szemébe nézni, egyszerűen nem ment. Természetesen nem haragudtam rá. De ott motoszkált a gondolat a fejemben, hogy Jacob vérfarkas. Hogy gonosz.

Hiszen mi mással köthettem össze azt a szót, hogy vérfarkas?

Akkor még nem tudtam, hogy az a lény, amivé Jacob vált, egyáltalán nem hasonlít azokra a vérszomjas vérfarkasokra, akik csak Holdtöltekor lépnek ki az éjszakába. Nem tudtam, mert nem engedtem Jacobot szóhoz jutni. Bármikor mondani akart valamit, én csendre intettem. Próbáltam feldolgozni azokat, amiket mondott.

De nem ment. Nagyon jól tudtam, hogy ez nem változtat semmin, de mégis zavart az egész. Nem változtat az érzelmeimen, mert akár vérfarkas, akár nem, én ugyanúgy szeretem. De nem tudtam együtt élni a gondolattal, hogy Jake egy szörnyeteg. Az volt.

De mégsem tudtam elhinni. Nem, mert nagyon jól emlékeztem, hogy milyen rendes volt velem ebben a három napban. És azért sem, mert Jake elmondta, amit lehet nem szabadott volna. Nem titkolózott, hanem azonnal eldöntötte, hogy tudnom kell. És ez, hiába próbáltam tagadni, nagyon jól esett. Jobban, mint kellett volna.

Nem tudtam, mit tegyek. Csak álltam ott a fák között, és ráébredtem, hogy fázok. Csábító volt a gondolat, hogy odamenjek Jacobhoz, és kérjem meg, hogy öleljen át, melegítsen fel. Meg is tettem volna, ha nem éppen két perce derült volna ki, hogy egy vérfarkasba vagyok szerelmes. Nem tudtam odamenni hozzá, pedig a szívem ezerszer jobban kívánta ezt, mint az eszem azt, hogy tartsam távol magam tőle. És tudtam, hogy ez lenne a legjobb megoldás.

De képtelen voltam.

Annyit tudtam tenni, hogy kikerültem Jake-et, és halkan suttogni kezdtem.

- Rühellem magam azért, amit mondani fogok. De kérlek, adj nekem egy kis időt. – Még láttam, amint Jacob szomorúan bólint, én pedig megfordultam, és futni kezdtem. Szerencsém volt, hogy egyenesen tudtam haladni, és hogy megfigyeltem, merről jöttünk. Így sikerült kijutnom a zöld rengetegből, és hamarosan meg is láttam a Cullen házat.

Szinte biztos voltam benne, hogy Edward már tudja, mi történt. Igazam is lett, mert mire az udvarra értem, már a szürke Volvója ott állt a ház előtt, és mutatta, hogy szálljak be. Értetlenül néztem rá, mire az égnek emelte a szemét.

- Hazaviszlek. Nem szeretnél hazamenni? – kérdezte, mire felsóhajtottam, és kurtán bólintottam.

Nem szólt semmit. Beindította a motort, és már száguldott is. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy többel megy, mint szabad, de nem foglalkoztam ezzel olyan sokáig. Inkább magamba roskadva elnyúltam az ülésen.

Jacob vérfarkas. Ronda pofájú, véres fogú vérfarkas, ami este, teliholdkor merészkedik ki, és gyilkolja az embereket. Néha megharap egyet-egyet, így azok is vérfarkassá válnak. Megborzongtam. Jacob szörnyeteg.

Ezt nehezebben viseltem el, mint azt, hogy vérfarkas.

És akkor hirtelen ráébredtem, hogy miért volt az a furcsa álmom.

A szörnyeteg Jacobot és Edwardot ábrázolta. A vámpírt és a vérfarkast. Valahogy a tudatalattim így akarta a tudtomra juttatni, hogy mikkel állok szemben. Nem sikerült neki, mert én voltam olyan hülye, és nem jöttem rá a „megfejtésre”. Ugyan ki gondolta volna, hogy a rémtörténetek életre kelnek egyszer?

- Rosszul hiszed a dolgokat, Lily – szólalt meg csöndesen Edward, én pedig arcára kaptam a tekintetem.

- Ezt hogy érted?

- Jacob nem az a vérfarkas, akit te hiszel. Ő egyáltalán nem gonosz.

Akartam hinni neki.

- De… vérfarkas.

- És? Nem minden vérfarkas gonosz. Sőt, egyik se – mosolygott kedvesen. Nem értettem, miért jópofizik.

- Ezt hogy érted?


- El fogja mondani. Már ha adsz neki egy esélyt.

Felhördültem. Rájöttem, hogy mi ezzel Edward célja: azt akarja, hogy fogadjam el, micsoda Jacob, és hogy adjak neki egy esélyt. Nem mondom, hogy ez a lehetőség nem tetszett. De mégis hogyan lehetek biztos abban, hogy Jacob veszélyes-e vagy sem, hogy ha fogalmam sincs, mennyire kiszámíthatatlan?

De az érdekelt volna, hogy miért nem gonoszak a vérfarkasok. Mások lennének, mint a mesében? Ez végül is elképzelhető, mert Cullenék sem olyan vámpírok, mint amilyenek le vannak írva a történetekben. Simán el tudnám képzelni, hogy Jake is különbözik a többi vérfarkastól. De egyelőre úgy döntöttem, még gondolkodnom kell ezen az egészen.

- Adj nekem egy napot. Holnap… holnapra eldöntöm, mi legyen. Kell egy kis egyedüllét.

Edward bólintott, és akkor eszméltem fel, hogy már a házunk előtt állunk.

Anyu! Nem szóltam neki, hogy hol vagyok. Istenem, hány óra lehet? És egyáltalán miért nem tűnt fel, hogy már kezd sötétedni?

Úgy pattantam ki a kocsiból, hogy majdnem hasra estem. De szerencsére a reflexem segített, és még idejében megmarkoltam a Volvo kinyílt ajtaját, amit lehet, hogy Edward nem díjazott annyira. Ránéztem, de nagyon nyugodtnak tűnt. Megköszörültem a torkomat, mire Edward rám nézett.

- Köszönöm.

- Nincs mit. De lehet egy kérésem?


- Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva.


- Erősen gondolkozz el a dolgon. Jacob… Jacobnak nagyon rosszul esne, ha cserbenhagynád.

Felsóhajtottam, de azért bólintottam.

- El fogok. Azt hiszem, tudom, mit érez. – Azzal becsaptam a kocsiajtót, és szaladni kezdtem az ajtó felé.


Mikor benyitottam, anya felpattant a kanapénkról, és odarohant hozzám, hogy átöleljen.

- Kicsikém! Hol voltál? Nem szóltál, hogy nem leszel itthon, halálra aggódtunk érted! – panaszolta megkönnyebbülten és boldogan. De nem ez hívta fel a figyelmemet. Hanem a többes szám.

- Aggódtunk? – ismételtem gyanakodva. Anyu beleharapott az ajkába, majd hátranézett. Ekkor vettem észre, hogy a kanapén valaki más is ül. Egy magas, barna hajú és sármos férfi állt fel, és jött oda hozzánk. Kérdőn néztem anyára.

- Ő Dave. Tudod, akivel tegnap randizni mentem – magyarázta anya fáradtan. Hirtelen felgyulladt a fejem felett a villanykörte, és már mindent értettem. De valahogy most nem volt ínyemre a dolog, az sem, hogy leálljak beszélgetni vele. Be akartam zárkózni a szobámba, és egyedül szerettem volna lenni.

- Üdv. Nézd, anya… - toltam le magamról bilincsben tartó kezeit. – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Álljon meg a menet, kishölgy! – szólt anya szigorúan. Megtorpantam, és felhúztam a szemöldököm.

- Nem akarod elárulni, hogy mégis hol jártál?

- Eltévedtem. Véletlenül lesodródtam a járdáról, és bementem az erdőbe. De semmi gáz, anyu, az egyik fiú a suliból megtalált az ösvényen, átmentem hozzájuk, ahol rendbe szedtem magam, és egy kicsit beszélgettünk a családjával. Edward Cullennek hívják a srácot, és van négy testvére – meséltem sóhajtozva.

- Hogy tudtál lesodródni a járdáról? – kérdezte anya hitetlenkedve. Vállat vontam.

- Túlságosan is elgondolkodtam, és nem fordultam le ott, ahol kellett volna.

- Vagy úgy – mondta anya csípősen. – És ki az a srác? A barátod?

- Anya! – emeltem égnek a tekintetem. – Barátnője van. És nem, nem a barátom, sőt, még csak tetszeni sem tetszik. Jófej, meg minden, de nem az esetem. Amúgy sem vele beszélgettem, hanem leginkább a húgával, Alice-szel. Elég egy hiperaktív csaj.

- Oké. Hát akkor… - Ránézett Dave-re, aki szótlanul állt mellette. – Menj csak, Jane.

- Anya, megkértelek már egy párszor, hogy ne szólíts így! – nyögtem fel.

- Oké. Akkor menj csak, kicsikém.

- Belehalnál, ha egyszer Lilynek szólítanál, igaz? – morogtam a bajszom alatt, de olyan halkan, hogy anya nem hallhatta meg. Zsebre dugtam a kezem, és felbattyogtam a lépcsőn. Meg sem álltam addig, amíg a szobámba nem értem.

Ám amikor ki akartam húzni a kezem a zsebemből, megérintettem valami zörgő anyagot. Megragadtam, és mikor kihúztam, megláttam, hogy egy papír az. Rá volt írva jó pár szám, én pedig csak néztem, néztem és néztem.

Egy telefonszám volt az, alá pedig odaírták gyönyörűséges betűkkel, hogy „Cullen rezidencia”. Felnyögtem, és az asztalomra hajítottam a kis papírt, ami aztán végül a földön landolt. Gyorsan lerángattam magamról a ruhákat, amiket Alice adott, és úgy döntöttem, hogy majd holnap visszaadom neki azokat. Pizsamába bújtam, habár majd még fogok fürödni.

Aztán pedig fáradtan leroskadtam az ágyra, hason feküdtem, és magam mellé felhúztam a lábaimat. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, de ez valahogy nem sikerült. A párnám alá dugtam a fejemet, de ez sem segített. Végül feladtam.

Egy szó zakatolt a fejemben. Jacob. Látni akartam. Minden egyes percben, amikor lélegeztem, őt kívántam, azt akartam, hogy itt legyen velem, és átöleljen. Hogy beszélgessünk. Hogy felmelegítsen ebben a nagy hidegben. De tudtam, hogy nem tehetem meg, nem, mert ő vérfarkas.

De ez hülyeség. Már miért ne tehetném meg csak azért, mert vérfarkas?

Edward azt mondta, szenved. Jó, nem ezzel a szóval, de tudom, érzem, hogy ezt akarta a tudtomra adni. Elvégre ő látja Jacob gondolatait, és tudja nagyon jól, hogy mit érez. És azért érzi rosszul magát, mert én megbántottam. Talán mégiscsak az én hibám ez az egész.

Gondoljuk végig logikusan. Mi is a bajom tulajdonképpen? Hogy Jacob szörnyeteg. És az, hogy vérfarkas? Az nem érdekel. Tehát, valahogy azt kéne megmagyarázni neki, hogy ne legyen szörnyeteg. Érdekel az engem, hogy néha torz kutyává változik?

Kutya. Nyüszítés. Abban a pillanatban ledobtam magamról a párnát, és az ablakhoz rohantam. Feltoltam az ablakot, és kinéztem. Már sötét volt, és nagyon erősen fújt a szél. Körbenéztem, de nem volt sehol senki. Újra becsuktam az ablakot, és a függönyt is lehúztam. Aztán pedig visszabújtam az ágyba.


Lehetetlen. Tényleg itt lett volna? Hatalmas farkasként? Igaz, nem lakunk a város közepén, hanem inkább az erdőhöz közel, így nem nehéz észrevétlennek maradni. De miért jött volna ide?

Azon az estén, amikor először találkoztam Jake-kel, lefekvés előtt nyüszítést hallottam az ablakom alól. Mind idáig meg mertem volna rá esküdni, hogy csak álmodtam az egészet, de most rájöttem, hogy nagyon is élethű volt az egész. Eljött volna hozzánk farkasként?

Márpedig, ha itt volt… akkor tényleg nem lehet olyan vérfarkas, mint amilyennek én képzelem. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy már két hete nem volt telihold. Ergo, a találkozásunk napján sem lehetett. És ha farkasként volt itt… akkor bántania kellett volna, már ha olyan lenne, mint azt én hiszem.

De ez is azt bizonyítja, hogy Jacob más.

És amikor ez a gondolat gyökeret vetett az agyamban, már tudtam, hogy adni fogok egy esélyt Jake-nek. Nem lehetséges, hogy veszélyes legyen rám nézve, amikor még egyszer sem történt bajom a közelében. Jó, hogy csak három napja ismerem, de egyszer már volt nálunk éjszaka. És jé, még mindig élek.

Továbbá, a szívemnek nem tudok parancsolni. Be kell látni, hogy csak magamnak okozok azzal még több szenvedést, ha most lemondok Jacobról. Szeretem őt, és biztos vagyok benne, hogy nem tudnám hamar elfelejteni. Sőt, lehet, hogy soha nem bírnám.

Márpedig akkor egyetlen választásom van. Holnap, suli után elmegyek Jacobékhoz, és megbeszélem vele a dolgot. Talán segít… és talán még jó is kisülhet belőle.

Aztán elmentem fürödni, és magamban már a holnapi napot tervezgettem…

8. fejezet - Cullenék titka

„Abban a pillanatban pedig fülsüketítő sikoltás rázta végig a testemet, és törte meg az erdő csendjét.„

Tág szemekkel, zihálva meredtem a vámpírra. Magam sem tudtam, hogy honnan jött a felismerés, de majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy vérszívó, gonosz lény áll előttem. Az álmomban látott szörny is félig vámpír volt, és ahogy ez a nő vicsorgott, pontosan úgy nézett ki, mint álmomban. Azzal a kivétellel, hogy nem folyt vér a szemfogán, meg az sem volt neki. De bármelyik pillanatban elkaphat…


Szorosan összezártam a számat, és fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, hogy ne tudjak sikítani. Amikor ugyanis megtettem, a nő kis híján azonnal rám vetette magát, de aztán úgy döntött, még vár egy kicsit. Az ajakharapdálás azonban nem a legjobb ötlet volt – érezni kezdtem a saját vérem ízét. Akkor már teljesen kétségbeestem, a pánik minden porcikámat elöntötte, így nem tudtam még jobban rettegni. Tudtam, hogy a friss vér megadja a löketet a vámpírnak, és hogy pillanatok alatt végez velem. Lehunytam hát a szememet, és zihálva vártam a végzetem.

Ami nem következett be. Óvatosan kikukucskáltam résnyire nyitott szemem mögül, és láttam, amint a vámpír nagyon figyel valamire. Kinyitottam mindkét szemem, és én is követtem a lény tekintetét. Nem láttam azonban semmit és senkit – csak a fák sokaságát. Szinte biztos voltam abban, hogy a nő lát valamit, mert nem csak hogy nézett, hanem látott is. Egy pillanatra mintha rémület jelent volna meg az arcán, aztán az hirtelen átváltott gyűlöletbe. Még jobban vicsorogni kezdett, de most már nem rám, hanem a titokzatos idegenre.


Aztán megjelent. Majdnem felkiáltottam örömömben, amikor megláttam a fák közül előlépni Jaspert. Egy pillanat erejéig rám nézett, majd a nőstényre, és ő is vicsorogni kezdett. Támadóállásba helyezkedett, de ahelyett, hogy a nő követte volna a példáját, megfordult. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte semmit nem láttam, csak a lobogó, narancssárga hajzuhatagát. Jasper is utána sietett, de közel sem mozgott olyan sebesen, mint a másik. Egyszerűen csak gyorsabb volt az átlagosnál, de mégsem olyan természetfelettien, mint a nő. Ő, és Jasper is hamar eltűntek a szemem elől.

Hangos zajjal fújtam ki a levegőt. Nem bírtam mozdulni a sokktól, de legalább volt bennem egy kis remény. Még ha nem is találok ki soha ebből a nyamvadt erdőből, valaki keresni fog, és egyszer csak megtalálnak. Addig pedig simán kibírok itt pár napot. Majd eszek bogyókat, gyökeret. Biztos van errefelé valamilyen csipkebogyó, vagy kökény.

De aztán a reménykedésem elszállt. Mi van akkor, ha más vámpírok is élnek itt? Akkor engem könnyen megtalálnak, és nagyon gyenge préda lennék számukra. Egy harapással elintéznek, és kiszívják az összes vérem. Beleborzongtam a gondolatba, és az örömöm, ahogy jött, úgy is szállt el.

Aztán újra neszezést hallottam. A szívem megint majdnem megállt a félelemtől, és felkaptam a fejemet. A fák közül, onnan, ahonnan az előbb Jasper lépett elő, megjelent Edward és Alice. Fellélegeztem.


Aztán rájöttem valamire. Ahogy megláttam őket, a sápadt bőrükkel, a pánik ismét elöntött. Tág szemekkel, és kérlelő tekintettel néztem a két ismerős arcra, amik kíváncsiságot és aggódást – aggódást? – árultak el. Lassan a fejemet ráztam, és próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat.


- Ne… bántsatok – nyögtem ki nagy nehezen, rekedtes hangon. Edward és Alice egymásra néztek, majd lassan közelíteni kezdtem felém. Egy halk sikkantás hagyta el a torkom, mire megtorpantak. Mind a ketten szinte egyszerre emelték fel a tenyerüket, felém mutatva, mintha nem kéne semmitől sem félnem. Nagyon egyformán mozogtak.

- Ne félj, Lily – súgta nekem Edward, de én nem hittem neki. Nem voltam dühös, egyszerűen csak rémült, rettegve tettem a kezemet a fejemre. Nem akartam a két ismerős szemébe nézni, mert ki tudja, hogy a vámpírok milyen képességekkel rendelkeznek. Mi van akkor, ha hipnotizálni is tudnak?


- Nem, nem tudunk hipnotizálni – jegyezte meg csendesen Edward, nekem pedig muszáj volt felnéznem rá. Nagyokat pislogtam, ők pedig fokozatosan közeledtek felém.

Tehát igazam volt. Mindvégig tudtam, hogy Edward gondolatolvasó, csak nem akartam elhinni. Vannak különleges képességeik. Mi van akkor, ha csettintéssel robbantani tudnak? Ó, istenem, hova kerültem! Milyen hely ez? Amit ellepnek a vámpírok? A suliban rajtuk kívül nincs több, de ki tudja, hogy Seattle-ben, Port Angelesben, meg egész Washingtonban hányan vannak!

- Nem vagyunk túl sokan – kommentálta a gondolataimat Edward. Nem néztem rá, Alice arcát fürkésztem. Aggódott. Csak tudnám miért! Ők is a halálomat akarják, nem?

- Nem akarunk bántani, Lily. Megmentettünk Victoriától – bizonygatta Edward kissé bosszúsan. Látszólag nem tetszett neki, hogy nem hiszek nekik. De most komolyan, kéne? Itt áll előttem két természetfeletti lény, és… áh!

Már majdnem mellettem voltak. Egyre közelebb és közelebb értek, én pedig elszántan próbáltam belefúrni a hátamat a földfalba – nulla sikerrel. Egy idő után sajogni is kezdett a hátam, de minduntalan nyomtam magam hátra, hogy távolabb kerüljek a Cullen testvérektől. Alice arcán látszott, hogy elszomorítja a reakcióm, de mégis mit tehettem? Boldogan, vigyorogva rohanjak két vérszomjas vérszívó karjába? Jacobbal akarok maradni!


- Jacob sem az, akinek mondja magát – horkant fel Edward, mire Alice oldalba bökte. Hiába voltam rémült, annyira megszeppentem, hogy abbahagytam a hátranyomulást. Először is: hogy van akkora ereje ennek a kicsi, tündeszerű lénynek ahhoz, hogy arrébb tudja lökni Edwardot? Mert hogy azt tette. Másodszor: mit akart Edward a tudtomra adni? Azt, amitől Bella is óvni akart ma reggel? Istenem, csak azt ne!

Hirtelen arra gondoltam, hogy ő is vámpír. De pár másodperccel később nevetve elhessegettem ezt az alternatívát. Elvégre nincs holtsápadt bőre, sem fekete vagy aranyszínű szeme. Sőt, a bőre olyan forró, hogy az nem lehet egy vámpíré.


Forró bőr. Emlékszem, hogy azt mondta, minden quileute-nak olyan a bőre. Mi van akkor, ha hazudott? Én még soha nem tapasztaltam olyan forróságot egyetlen embernél sem. Jacob kivétel. De hát mi lehet a magyarázat? Nem volt beteg, abban biztos vagyok. Pedig körülbelül negyven fokos a testhőmérséklete, amivel már simán meg is halhatott volna. De él… erre pedig valamilyen magyarázat kell, hogy legyen. De mi?


- Jacob v… - Edward nem tudta befejezni a mondandóját, mert Alice olyan erővel lépett rá a lábára, hogy felkiáltott. Csak ámultam és bámultam Alice erején, Edward pedig dühösen meredt húgára. Alice lassan megrázta a fejét. Edward felnyögött.

- Tudnia kell.


- Majd Jacob elmondja neki. Ha tényleg az történt, amire gondolunk… - Itt Alice rám nézett. – Márpedig biztos vagyok benne. Bella pontosan olyannak írta le őt, mint amilyen Jared, Sam vagy Quil. Szinte nem is figyelt Bellára, sőt, ami a legszembetűnőbb, hogy kiábrándult belőle. Bella egy kicsit… furcsa volt, amikor ezt elmesélte. Mintha… szomorú lett volna.

- Szomorú – sóhajtott Edward. – Hát persze, hogy az. Hisz szereti őt…

- Hahh – horkant fel Alice. – Na persze. Akkor mégis miért van veled?


- Alice. Amikor én elhagytam… Jacob volt az, aki segített neki.

- És?


- Te tudod a legjobban, hogy mennyire szeret vele lenni.

- Jaj, hagyd ezt, Edward.

- Elég! – szóltam közbe, már kevésbé rekedtes hangon. Idegesített, hogy fogalmam sem volt, miről beszélnek. – Elárulnátok végre, mi a jó nyavalyáról van szó?

Edward felsóhajtott. Vetett egy pillantást Alice-szel, majd visszanézett rám, és megrázta a fejét.


- Meg fogod tudni. Ha Jacob…

- Mi van vele? – kérdeztem élesen. Furcsa, de már nem féltem annyira.

- El fogja mondani. El kell mondania – bizonygatta Edward szárazan.


Dühösen néztem rá. Mi folyik itt? Jacob tudja vajon, hogy Bella milyen lényekkel jár?

- Nagyon jól tudja – válaszolt Edward gúnyosan. Nem kedveli Jake-et?

- Nem a puszipajtásom – mondta röviden és tömören. Kérdőn Alice-re néztem, de nem mondott semmit. Felnyögtem.


- Nem kell már sokat várnod – nyugtatgatott Alice.


- Persze. Főleg, hogy mindjárt kiszívjátok a véremet – vetettem oda neki gunyorosan. Örültem, hogy már nem rettegtem, de nem tudtam, miért nem. Valamiért dühös voltam magamra, amiért már-már megbízom bennük. Annyira ártatlannak látszottak, sötétarany szemüket kivéve, hogy egyszerűen nem bírtam sokáig félni tőlük. Ezt nem akartam elfogadni, de nem tudtam mit tenni. Láttam, amint Edward szája sarkában mosoly bujkál. Durcásan néztem rá.

- Nem fogunk bántani, Lily – ismételte Alice, és nagyon őszinte volt a hangja. Meguntam a sok ellenkezést, rettegést, így hittem neki. Kurtán bólintottam.

- De miért nem? – kérdeztem kíváncsian. A hangom már egyáltalán nem remegett, sőt, egész éber volt. Edward felsóhajtott, mintha már ezerszer kérdezték volna tőle. Halványan elmosolyodott.


- Igen, sokan kérdezték már. Többek között Bella is. – Egy percre elgondolkodott. – Te mit tennél a helyünkben?


Nagyokat pislogtam.

- Mármint… ha vámpír lennék? – kérdeztem óvatosan. Edward bólintott. – Hát. Lemészárolnám azt, aki azzá tett. Utána keresnék egy ellenséget, és kiszívnám a vérét. Miért?

- Őszintén, Lily – vigyorgott Edward, látszólag mulatott rajtam. Durcásan felsóhajtottam.


- Nem tudom. De nem hiszem, hogy tudnék vért inni. Olyan… fúj. Biztos, hogy nem bírnám kiszívni másnak a vérét. – Összeborzongtam. Edward egyetértőn bólintott.


- Na hát ezért.

- Ezért? – pislogtam rájuk meglepetten.

- Miért, te lennél a helyünkben egy… szörnyeteg? – kérdezte Edward egy kissé ingerülten. Elhúztam a számat, majd megráztam a fejemet. Ez hülye kérdés, nyilván nem akarnék. De hát ha egyszer az a rendje és módja, hogy vért kell innom… hát, ez olyan, mint a táplálékláncok, vagy az élet körforgása. A ragadozó megeszi a növényevőt, az pedig a zöldet. És úgy tűnik, hogy a… a vámpírokat hogy lehetne nevezni? Vérivóknak? Oké. Szóval, a vérivók pedig megeszik… khm, kiszívják a ragadozók vérét.


De hiába próbáltam elképzelni magamat, amint elharapom egy ember ütőerét, majd elkezdem inni édes vérét, nem tetszett a kép. Egyszerűen nem akartam, hogy valaha is ilyet tegyek. Elvégre ott az a rengeteg gonosz ember a mai világban… mocskos, erőszakos vagy pedofil, bérgyilkos barmok, akik elcsúfítják a világot. És ha vámpírként az emberek vérét szívnám, akkor én sem lennék különb. Újra megborzongtam. Felnéztem Edwardra, és egyetértést véltem felfedezni az arcán. Felsóhajtottam.

- Oké. Nem akartok bántani. Azt hiszem, megértettem… - sóhajtottam újra. Megnyerték a bizalmamat. Az agyam egyik része, egy nagyon apró és eldugott része az súgta, hogy nem szabad bíznom bennük, de megpróbáltam oda se figyelni rá. Tudtam, hogy Cullenék különböznek a többiektől, de a vámpírok nagy részétől is. Hisz, végül is, vegyük csak ennek a nőnek az esetét. Jasper, ahelyett, hogy segített volna neki, elkergette. És most itt van a két Cullen. Én pedig itt fekszem tök védtelenül, fázom és gyenge vagyok. Mégsem nyúltak még csak egy újjal sem hozzám. Ismételten is felsóhajtottam.


- Khm… - köszörülte meg Alice a torkát. Felnéztem rá, és vártam, mit fog mondani. – Nem fázol?


- De – ismertem be, és automatikusan is összébb húztam magamat.

- Elvigyünk Carlisle-hoz? Azt hiszem, jó lenne, ha kicsit megvizsgálna. Nem szeretnénk, ha tüdőgyulladást kapnál… - mért végig Alice. El kellett gondolkodnom az ajánlatán. Mégiscsak vámpírok közé megyek… Mi van akkor, ha valamelyik rám veti magát? Legnagyobb meglepetésemre Edward felnevetett.

- Ne aggódj, nem mennénk suliba, ha nem bírnánk uralni a szomjunkat. Csak nem fogunk rárohanni egyetlen lányra – mondta Edward, mire kissé megkönnyebbültem.


- És… ez a Carlisle? Meg… Esme, azt hiszem?


- Carlisle-nak van a legnagyobb önuralma, úgyhogy tőle kell a legkevésbé tartanod. Esme-nek is akkora, mint nekem – nyugtatott meg Edward.

Egy kicsit hezitáltam, de aztán egy hűvös légáramlat újra megborzongtatott, így gyorsan rávágtam:


- Oké. – Megpróbáltam felkászálódni a földről. Ez elég nehéz művelet volt, mivel teljesen elgémberedtek a tagjaim, és zsibbadt a lábam. Alice hirtelen mellettem termett, és megragadta a karomat, majd egy határozott mozdulattal két lábra állított. Kicsit meginogtam, de Alice segített megtartani az egyensúlyomat. A keze nagyon hideg volt, ami nem esett túl jól amúgy is átfagyott testemnek, de azért örültem, hogy segített.


Vártam, hogy történjen valami. Alice és Edward gyors pillantást váltottak, majd előbbi felsóhajtott és felém fordult. Kicsit óvatos volt a hangja, amikor megszólalt.

- Szeretsz száguldozni, Lily?


Felhúztam a szemöldököm, hogy mégis micsoda kérdés ez, és hogy jön ide. Edward biztatóan bólintott, majd én is ugyanolyan óvatosan feleltem:


- Hát. Attól függ.


- Mi csak egyféleképpen tudunk kivinni innen – folytatta Alice. – A hátunkra… vagyis, Edward hátára kell másznod.

- Miért pont az enyémre? – vágott közbe Edward megszeppenten, de nem gúnyosan vagy bunkó hangon. Csak kíváncsi volt. Alice az égnek emelte a szemét.

- Mert én nem bírom el.

- Ó, igen, persze. Jogos – vont vállat Edward, majd Alice újra megköszörülte a torkát, és folytatta.


- Szóval. Hajlandó vagy felmászni Edward hátára?

Nem válaszoltam azonnal. Csak tágra nyílt a szemem, és ide-oda pislogtam Edwardról Alice-re, Alice-ről Edwardra. A magasba szökött szemöldököm lassan újra visszaesett a helyére, én pedig gyanakodva megkérdeztem.

- Milyen az?

- Hát. Felülsz, és mi elkezdünk futni. Gyorsabban futunk, mint az átlagemberek. Edward meg még a vámpíroknál is gyorsabban. Ezért kérdeztük, hogy szereted-e a száguldást… és azt meg kell említeni, hogy egy kicsit lehet fázni fogsz. De egyedül így jutunk ki hamar innen. Vagy pedig több órákba telik…


- Oké! – vágtam közbe. Kizárt, hogy én fagyoskodva túrázni induljak, ilyen késő délután. Edward szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól. Aztán pókerarcot vágott, és közelebb lépett hozzám. A kezét kinyújtotta elém, én pedig bámulni kezdtem azt. Kicsit oldalra hajtottam a fejemet, majd megragadtam.

Aztán már Edward hátán voltam. Megijedve kapaszkodtam a vállába, már-már görcsösen, hogy le ne essek. Majd egy csík tűnt fel mellettem, de nem tudtam volna megmondani, hogy miképp került oda. Szememmel Alice-t kezdtem keresni, de nem láttam sehol.


- Előrement – felelte Edward, és az volt a sanda gyanúm, hogy vigyorgott. A hangján lehetett hallani. Aztán kezével megragadta a lábamat, és száguldani kezdett.


Felemelő élmény volt. Nem láttam semmit, csak Edward fejét, sőt, még azt is csak homályosan. Olyan érzésem támadt, hogy repülök, és nem akartam, hogy Edward megálljon. Nem láttam a fákat, és fogalmam sem volt, hogy ő miképp tudja őket kikerülni, de nem érdekelt különösebben. A háta roppant hideg volt – még pólón át is –, de nem foglalkoztam vele, csak élveztem az arcomba csapódó menetszelet. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mivel azt tapasztaltam, hogy így sokkal jobb érzés az egész, úgy hagytam.


Nem éreztem, hogy mentünk volna valamit is, és azt hittem, megálltunk. Épp ezért kinyitottam a szemeimet, és meglepődve tapasztaltam, hogy még mindig megyünk. Újra lecsuktam pilláimat, és megint ugyanaz az érzésem lett. Halványan elmosolyodtam, és szem „ki-be csukósdit” játszottam egészen addig, míg valami mozdulatot nem éreztem. Kinyitottam a szememet, és megpillantottam magam előtt egy hatalmas, fehér házat üvegablakokkal. Edward mellettem állt, én pedig a földön, és tett egy kézmozdulatot, azt mutatva, hogy enyém az elsőbbség. Bólintottam, és hátranéztem a vállam felett. Úgy hittem, hogy Alice is itt lesz valahol, de nem láttam. Aztán csücsörítve visszanéztem a házra, majd pedig elindultam az ajtóhoz. Edward jött mellettem.

- Alice lemaradt – vigyorgott. – Gyorsabb vagyok nála, még valahol félúton járhat. – Ezt könnyen el lehetett hinni. Azt már biztos nem tudtam volna, ha valaki azt mondja nekem, hogy gyorsabb, mint Edward. Milyen díjakat nyerhetne már! Igaz, rögtön feltűnne mindenkinek, hogy ő különbözik a többi versenyzőtől. Versenyzés kihúzva.


Mikor benyitottam a házba, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen világos. A falak fehérek voltak, és hatalmasnak láttam a teret magát. Igaz, bútorokat csak elvétve láttam a nagy, tág nappaliban, de ez jóformán le se kötötte a figyelmemet.

Igazából nem tudom, mit vártam. Azt, hogy a fekete-piros színek fognak dominálni, és minden sarokban pókhálót látok majd? Hogy gyertyák állnak polcokon a falon, és az lesz az egyetlen fényforrás a házban? Hogy egy koporsót látok majd magam előtt? Nem, nem gondoltam ezekre. Hiszen biztos voltam benne, hogy ha a Cullenék ilyen vámpírok lennének, akkor nem hétköznapi ruhákban járkálnának suliba.


Arra eszméltem fel, hogy valaki megböki a vállamat. Kerestem a mozdulat tulajdonosát, és egy vigyorgó Alice-t láttam meg magam mellett. Nem tudtam, miért, de nekem is el kellett mosolyodnom. Alice arcán tisztán látszott, mennyire örül, hogy meglepődtem. Vagy inkább annak, hogy tetszik ez az egész ház? Talán ő rendezte volna be?


- Sok mindent – hallottam Edward hangját valahonnan, és én a zaj forrását kezdtem keresni. Meg is találtam, a lépcsőfordulóban állt, és nézett felfelé. Várna valakit lentről? Meglepetésemre Edward most nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott.


- Miről diskuráltok? – kérdezte Alice buzgón, én pedig megvontam a vállam.


- Csak kíváncsi voltam, hogy te rendezted-e be a házat. – Alice, ha lehet, még szélesebben elvigyorodott, majd odatáncolt az egyetlen kanapéhoz. Nem ült le, mint átlagos emberek tették volna – kecsesen megállt mellette, és ott szobrozott. Kicsit lejjebb hajolt, és megütögette a kanapé ülését.

- Nem ülsz le? – kérdezte, majd megvontam a vállam, és odasétáltam hozzá. Alice-szel ellentétben, én jobban szerettem ülni, mint állni. Helyet foglaltam, majd hangokat hallottam fentről. Megfordultam, és megláttam a lépcsőfordulóban, Edward mellett Bellát. Hallottam, és éreztem is, amint a lélegzetem egy pillanatra megakad.

Bella arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Talán egy kis szánalmat, és megértést. Ellépett Edward mellől, és hozzám sétált. Leült mellém a kanapéra, majd felsóhajtott.

- Szia, Lily. Mi történt veled? – kérdezte, nekem pedig minden apróbb ellenszenvem elszállt. Kicsit bosszantónak találtam a tényt, hogy erre a lányra nem lehet sokáig haragudni. Én is felsóhajtottam, majd fél szemmel láttam, hogy Edward milyen felhőtlen vidámsággal vigyorog. Felé kaptam a tekintetemet, kinyújtottam rá a nyelvem, majd visszanéztem Bellára. Megvontam a vállamat.

- Eltévedtem az erdőben. Kicsit elkalandoztak a gondolataim… - Kicsit? Jószerével egy csöppet sem figyeltem az útra. Jacob minden gondolatomat lekötötte.

Apropó, Jake. Mit csinálhat most? Most is rám vár? Elkapott ugyanaz a rossz érzés, ami tegnap is. Bűntudatot éreztem, amiért másodszorra is cserbenhagytam. Egyszerűen nem tudok pontos lenni! Mióta Forksba érkeztem, valahonnan mindig elkéstem. És pont egy… találkozóról, ahol a legfontosabb személlyel tudtam volna beszélni! Szánalmas egy egyéniség vagyok.


- Ne aggódj, Jacob nem vár téged – felelte Edward, mire felé kaptam a fejemet. Vigyorgott. Vigyorgott? Ez szerinte vicces? A düh egy kissé felpumpálódott bennem, így hirtelen, szóval egy kissé undokabban szóltam oda neki.

- Miért nem? – Edward még szélesebben elvigyorodott. Bella is őt nézte, láthatóan zavarodottság tükröződött szemeiben.

- Mert… ne aggódj. Majd megtudod.

Felnyögtem. Mindig ez a „majd megtudod”. Hát miért nem lehet nekem elmondani semmit? Már úgyis tudom, hogy léteznek vámpírok. Akkor már ennél nem lehet rosszabb, nem igaz? Erről jut eszembe. Bella hogyhogy ilyen nyugodt, amikor két vámpír is körbeveszi? Mellesleg, perceken belül megérkezhetnek a többiek is…


Hirtelen elsötétült a világ. Egy pillanatra azt hittem, hogy elájultam, de aztán megnyugodtam, mert láttam, hogy valami eltakarja előlem a fényt. Valaki rám borított egy takarót, én pedig vigyorogva húztam le a fejemről. Bella valahova a fejem fölé mosolygott, én pedig megfordultam, de már senki nem volt mögöttem. Halvány vigyorral az arcomon kerestem Alice-t. Aztán egyszer csak megjelent előttem, én pedig hátrahőköltem. Bella tartott meg, hogy ne essek rá. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, majd ajkamat biggyesztve néztem Alice-re.

- Ezt ne. Még… kicsit új nekem. De egyébként – csavartam magam köré a vastag, jó meleg takarót –, köszi. – Alice megvonta a vállát, majd összeborzolta a hajamat. Gyorsan a kezéhez kaptam, de nem is igazán azért, hogy megfogjam. Jobban érdekelt, milyen állapotban van a frizurám. Mit ne mondjak, nem túl fényesben. Felsóhajtottam. Bella megfogta a vállamat, majd így szólt:


- Segítsek? – Folyékony hálával a hangomban motyogtam el neki egy „köszit”. Aztán együtt megindultunk a fürdő felé. Még Edward odaszólt nekem:

- Siessetek, mert Carlisle hamarosan megérkezik.

Nem válaszoltunk, csak bementünk a fürdőbe. Bella úgy ismerte a házat, mint a tenyerét, legalábbis én így vettem észre. Vagy csak a fürdőben járt már sokszor?

Bella elég hangosan becsapta az ajtót, majd utána felém fordult. A pókerarc lehullott róla, és most felhőtlen vidámsággal mosolygott rám. Összecsapta a tenyerét, ami kissé furcsa látvány volt Bellánál. Ez általában olyan fiús mozdulat.

- Oké. Hol kezdjük? – kérdezte, mire én megvontam a vállamat. Aztán elhúztam a számat, és felnéztem. Bella vette a célzást, és máris nyitotta a fürdőszekrényt. Kivett belőle mindenfélét: sampont, balzsamot, spray-t, szappant. El nem tudtam képzelni, hogy hat vagy hét vámpírnak mi a fenéért kell ennyi dolog. Aztán jöttem csak rá, hogy mekkora ez a fürdőszoba.

Ha nem láttam volna a nappalit, és nem tudnám, hogy ez a fürdőszoba, no meg ha nem lenne tele ilyen cuccokkal, akkor azt hinném, hogy ez a nappali. Nekünk otthon legalábbis körülbelül ekkora van, ha nem kisebb. Hihetetlen, hogy egyes emberek – khm, vámpírok – mi pénzeket ki nem adnak fürdőre, amikor szerintem nem is kell fürdeniük. Elvégre vámpírok… minek kéne? A hajuk is mindig ugyanolyan, friss és fényes. Tuti, hogy nem mosnak mindennap hajat. Márpedig akkor nincs is szükségük rá. Fürdésre sem. Mellesleg, a hideg bőrükkel… a langyos víz is leforrázná őket szerintem. Persze, én nem tudhatom, mert nem vagyok vámpír – hála a jó égnek. Mondjuk, el kell mondanom, hogy én is örülnék, ha ilyen gyönyörű lehetnék, mint ők. Mondjuk, mint Rosalie. De Alice is nagyon szép, a maga módján.

Amikor megláttam a fürdőkádat, majdnem leesett az állam. Bella semmiféle csodálatot nem mutatott a körülbelül négy méter átmérőjű, régies kád felé, de én jószerével lefagytam. Nem mondom, hogy csúnya volt – sőt. Az arany és fehér színek domináltak, a csap egy aranyszínű delfin volt. Nem lehet elmondani – ezt látni kell. A sarokban állt – vagy feküdt? – és hatalmas volt. Nem túloztam, amikor négy méter átmérőjű kádat mondtam – én simán kinéztem annyinak. És ha ez még nem lenne elég, egy zuhanyzó is volt a kád mellett. Az is aranyszínű, csak hogy ott a fehér helyett inkább a fekete szín dominált. Megáll az ész!

Már éppen készültem levenni a pólómat, amikor eszembe jutott Bella. Így hát udvariasan megkérdeztem tőle:


- Nem baj, ha levetkőzöm, ugye? Mármint, nem zavar? – Bella elmosolyodott, és megrázta a fejét.


- Nem, persze. Lányok vagyunk.


Így hát levettem a felsőmet, de úgy gondoltam, hogy a melltartóm rajtam marad. Terveztem, hogy hajmosás után lefürdöm, már ha szabad, de előbb még essünk túl az egész fejtisztítással. Először is – ki kell szedni a leveleket a frizurámból. Odaálltam a tükör elé, amikor megjelent mögöttem Bella, és elkezdte szedegetni a természeti szemeteket. Hálásan néztem rá a tükörből, de ő csak mosolygott.

Pár perc után meguntam a csendet.


- Te… - kezdtem.

- Igen? – kérdezte Bells kíváncsian.


- Hogy bírod? Mármint… vámpírok között? – érdeklődtem. – Nem félsz?

- Nem – mosolygott. – Amikor először megtudtam, hogy Edward micsoda, akkor sem féltem tőle. Nem volt mitől. Hiszen mindig ő mentette meg az életemet.


- Komolyan? Hát voltál valaha is életveszélyben? – kérdeztem hitetlenkedve és tágra nyílt szemekkel.


- Ó… - nevetett, hangosan és tiszta szívből. – Ne is tudd, hányszor. Nem mondta még neked senki, hogy én valósággal vonzom a veszélyt? Egyszer majdnem kilapított Tyler autója. Edward mentett meg, megállította a kocsit a puszta kezével.

- Hű – ámuldoztam. – Nekem is jól jönne egy ilyen… személyi testőr.

- De hiszen már van neked – mondta óvatosan. Felhúztam a szemöldököm, mire folytatta. – Jacob. Vagy nincs igazam?

- Ó… - Elkomorodtam. Az tény, hogy Jake lenne számomra a megfelelő testőr, csakhogy nem hittem, azt, hogy ő is így gondolkodik. Pedig milyen jó lenne… - Tudod, az nem úgy működik – sóhajtottam.

- Miért nem? Szereted őt, vagy nem? – kérdezte Bella, láthatóan nem adja fel sose.


- De igen – sóhajtottam újra. – De nem hiszem, hogy ez fordítva is igaz lenne.

- Szerintem igaz – mondta Bella egyszerűen és határozottan. – Tegnap este voltam nála. Be nem állt a szája, mint általában. Csakhogy most minden szava rólad szólt – mosolygott rám a tükörben. Még én is hallottam, amint a szívverésem a kétszeresére gyorsul, és hogy vér önti el az arcomat.


Hát lehetséges volna? Hogy én és Jacob? Nem olyan rég, még azt hittem, hogy nem lehet. De… Bella hangja nagyon őszinte volt. Vagy hazudik – és nagyon jó csinálja – vagy pedig valóban így van, és Jacob rólam beszélt egész este. De várjunk csak! Nem mindegy, hogy miket mondott. Ha folyton azt hajtogatta, hogy milyen béna vagyok, akkor biztos, hogy nem azért dumált rólam, mert érdeklem.

- Miket mondott rólam? – kérdeztem óvatosan.

- Mindenfélét – vonta meg a vállát, miközben egy kisebb botdarabot hajított le a földre, amit a hajamból vett ki. – Például, hogy azt hitte, nagyobb bajod lett, amikor leestél arról a szikláról. – Éreztem, hogy újra elpirulok. – Azt hittem, viccel, mert nem tudom elképzelni, hogy létezik még hozzám hasonlóan béna lány. De úgy látszik, mégis, hála az égnek – vigyorgott rám. Kiöltöttem rá a nyelvemet. – És hogy… nos, lehet, hogy ezt nem szabadna elmondanom, de azt állította, hogy nem örült, mert hamar elmentél. És hogy nagyon szerette volna, ha nem ódzkodsz annyira attól, hogy hozzábújj. – Meglepődtem, mert úgy láttam, mintha egy kis pír öntötte volna el Bella arcát. De nem bírtam sokáig ezzel foglalkozni; a fésű, amit eddig simogattam, most kiesett a kezemből, és a lábaim remegni kezdtek. Vagy kétszáz kis pillangó verdesett vadul a gyomromban, és hasonlóan vert a szívem is.


Lehetetlen.


De hiszen mégis lehetséges. Bella váltig állítja.

Érdekelném? Megtörténhet az, amire úgy vágyom, és amiről úgy gondolom, lehetetlen? Léteznek ilyen csodák? De hiszen Bellának is ott van Edward. Hisz a lány tök átlagos – és ezt nem sértésből mondom –, Edward pedig olyan, mint egy modell. Mégis szeretik egymást, sőt, úgy vettem észre, hogy nem is kicsit. Talán csodák mégis léteznek. Mellesleg, arról már ne is beszéljünk, hogy milyen természetfeletti lények élnek itt. Hihetetlenek, de mégis igazak…

Nem beszéltünk többet. Mikor Bella végzet a hajam takarításával, megköszöntem neki, és kiment a fürdőből. Épp ezért úgy döntöttem, hogy fürdés közben mosom majd meg a hajam, és így is tettem. Miután lefürödtem, vizes hajjal kiszálltam a zuhanyzóból, és magamra csavartam egy törülközőt, amit Bells adott még oda, mielőtt kiment volna. Elkezdtem szárítani a hajamat, ez egy kis időbe tartott, majd amikor úgy gondoltam, hogy a teteje megszáradt, rájöttem, hogy nincs ruhám. A homlokomra csaptam, és résnyire nyitottam a fürdő ajtaját. Kidugtam a fejemet, és kiszóltam.

- Hé… lányok! Valamelyikőtöknek nincs véletlen egy fölös ruhája? Már ha lehetek ilyen udvariatlan… - Még be sem fejeztem, de Alice már előttem termett, és majdnem a szívgörcsöt hozta rám. Mosolyogva nyújtott át nekem egy egyszerű, kék felsőt és egy farmert. Reméltem, hogy az én méretem, bár úgy véltem, hogy Bellával körülbelül egyformák vagyunk. És ha Bella gyakran tartózkodik itt, akkor nyilván van itt ruhája is. Igazán nagy pofátlanság, hogy használom a fürdőt, majd még ruhát is kunyizok.


- Nem az! – hallottam Alice csiripelő hangját lentről. Magamban átkokat szórtam Edwardra, és csak reméltem, hogy meghallja.


- Hallottam – kiabált fel Edward, én pedig kárörvendőn elmosolyodtam. Gyorsan felkaptam magamra a ruhákat, és a törülközőt pedig a karomra terítettem. Úgy gondoltam, hogy hazaviszem kimosni, hiszen ez a legkevesebb, ha már ennyi mindent adtak nekem.


Alice azonban az utamba állt, amikor készültem lemenni a lépcsőn.


- Azt tedd le! – mutatott a törülközőre, de én makacsul megráztam a fejemet. – De leteszed! Nehogy azt hidd, hogy most mindent meg kell csinálnod, csak mert adunk neked pár dolgot.

- Párat… - motyogtam, de a kezébe nyomtam a kiskutyás törülközőt. Tudtam, hogy addig úgysem szabadulok ettől a kis koboldtól, amíg nem fogadok szót neki. De legalább leengedett a lépcsőn.


Lemerevedtem, amikor észrevettem, hogy időközben az összes Cullen megérkezett. Carlisle és Esme igazán szép pár volt – és Carlisle valóban szívdöglesztően nézett ki. Nem tudom, hogy miképp vannak vele a kórházban, de szerintem nővérek százai nem bírnak neki ellenállni. Milyen nehéz lehet Esmének?

Apropó, Esme. Ő nagyon aranyos, alacsony nőnek nézett ki. Emlékszem, hogy Bella egyszer azt mondta róla, hogy ő maga a „megtestesült szeretet”. Most megértettem, hogy mit is akart ezzel mondani. Esme kedvesen, szeretetteljes, őszinte szeretettel mosolygott rám, és pár másodperc alatt ott volt mellettem. Megölelt, majd megsimogatta a vállamat.

- Szia, Lily! Üdv nálunk. – Szégyenlősen elmosolyodtam, és bólintottam. Carlisle is köszönt, de Emmett és Rosalie nem. Ők ismertek engem már a suliból. Rose-tól nem is vártam el – úgy vettem észre, hogy nem vagyok éppen a kedvence. Emmett kacéran vigyorgott rám, én pedig már előre féltem a cikiző poénjaitól.

- Akkor, megvizsgálhatlak, Lily? – kérdezte Carlisle, mire én bólintottam. Mutatta, hogy kövessem, ő pedig elindult arra, amerre én a konyhát véltem felfedezni. Ám nem álltunk meg ott – a konyhából nyílt egy kisebb szoba, és oda mentünk be. Mindenféle orvosi műszerrel találtam szembe magamat, de Carlisle nem nyúlt egyikhez sem, csupán rámutatott a székre, és megkérte, hogy üljek le. Hétköznapi cuccokat hozott – sztetoszkóp, vérnyomásmérő, pálcika.


A vizsgálat egy egyszerű rutinvizsgálat volt. Carlisle elégedetten és megkönnyebbülten állapította meg, hogy semmi bajom, még csak meg sem fáztam. Úgy láttam, őszintén aggódik értem, és érdekli, hogy mi van velem. Éppen meg akartam köszönni neki mindent, amikor egy nagyon ismerős, és általam oly kedvelt hangot hallottam meg.


- Hol van Lily?!


Úgy pattantam fel, mintha puskagolyóból lőttek volna ki. Átszambáztam a konyhán, és majdnem mindent felborítottam, ami az utamba került. A nappaliba érve pedig lemerevedtem.

Ott állt előttem az én személyes, oly hőn áhított testőröm, a szerelmem.

Jacob.

7. fejezet - Az oly ismeretlen ismerős lény

”- Beszélnünk kell, Lily.”



Megszeppenten pislogtam rá, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi lehet olyan nagyon fontos. Bella arca kissé torz volt, mintha fájdalmai lennének. Vagy lehet, hogy csak aggódik, és félreértem az arckifejezését? Nem vagyok valami jó ebben…


Bella elindult a lányvécé felé, én pedig készségesen követtem. Szaporán szedte a lábait, és nekem is gyorsítanom kellett, ha utol akartam érni. Már majdnem megkérdeztem, hogy minek sietünk annyira, de kontrolláltam magam. Végül, miután beértünk a vécébe, és becsuktam magam után az ajtót, Bella felsóhajtott. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire ő az ajkába harapott.


- Szóval, mi az a nagyon fontos dolog? – kérdeztem kissé gúnyosan, Bella pedig összevonta a szemöldökét.

- Lily… - Kíváncsian karba tettem a kezemet, és vártam, mit fog mondani. – Nem tudom, hogy mondjam el neked.


- Hát úgy, hogy mond – ajánlottam, mire Bella halványan elmosolyodott. De aztán visszatért a vívódás az arcára.


- Jake-ről lenne szó… - Amint Bella kiejtette szerelmem nevét, ösztönösen megmerevedtem. Erre nem számítottam. Mit akar mondani Jake-ről? Valami baj van?


- Történt vele valami? – kérdeztem automatikusan, mire Bella megrázta a fejét. – Hát akkor? – sürgettem. Tudni akartam, mi a baja. Mellesleg, honnan tud róla Bella? Semmi köze nincs hozzá!


- Szereted őt, Lily? – kérdezte Bella komolyan, én pedig a szemébe néztem. Nem válaszoltam, Bells pedig aligha kiolvasta a tekintetemből a választ. Gondterhelten felsóhajtott.


- Talán baj? – kérdeztem gyanakodva. Mi lehet olyan nagy baj? Talán csak nem… féltékeny?

- Igen. Az, Lily – sóhajtott Bella, én pedig hisztérikusan felnevettem. A lány zavartan nézett rám, és mintha szánalom jelent meg volna az arcán.

Ugyan, mégis ki ő, hogy megmondja nekem, kibe legyek szerelmes, és kibe ne? Semmi köze hozzá. Ne próbáljon meg beleavatkozni a magánéletembe! Azt hittem, Bella egy rendes lány, de kiderült, hogy ugyanolyan önző, mint a többiek. El akarja venni tőlem Jake-et. Hahh!

- És mégis miért? – vigyorogtam gúnyosan, mire Bella csúnyán nézett rám. Mintha a tekintetével azt mondta volna, hogy: „Lily, ez halálosan komoly dolog, de te mégis csak nevetsz az egészen!” És nem csak illúzió volt, valóban így gondolta, ez tisztán látszott rajta.

- Nem tudom, hogy mondjam el… nem szabad…


- Féltékeny vagy, igaz? – vágtam közbe. – Erről van szó? Nem akarod, hogy Jacob az enyém legyen? – Éreztem, amint a könnyek kezdenek a szemembe tódulni. A düh könnyei.

- Nem, nem! – mondta gyorsan Bella, és őszintén beszélt. Hallottam. De nem akartam hinni neki. A feltételezés ott motoszkált a fejemben, makacsul és kitartón. Dühösen néztem rá.

- Na persze! Ugyan, mégis miért ne szerethetném Jake-et? Már másé? Netalántán veszélyes? – kérdeztem csúfondárosan, de meg is bántam, amikor megláttam Bella arckifejezését. Rémület villant a szemében.


Rátapintottam a lényegre.


Bella pont ezt akarta elmondani. Jacob veszélyes.

A gúnyos vigyor eltűnt az arcomról, és tágra nyílt a szemem. Próbáltam gondolkozni, hogy mégis hogyan lehetne Jacob veszélyes.

- Pedofil? Drogozik? Gyilkos? – soroltam a lehetőségeket, nem is tudva, hogy tulajdonképpen mit mondtam. Bella a fejét rázta, majd fájdalmasan felnyögött.


- Nem magyarázhatom el… nem tehetem, Lily. De legyen annyi elég, hogy veszélyes a közelében lenned!

A fejemet ráztam.

- Szeretem őt, Bella! – mondtam neki könnyekkel küszködve. – Tegnap láthattad, mennyire rosszul esik, ha nem láthatom! Nem akarom elengedni.

- Lily… - suttogta Bella, és emésztette a hallottakat. Aztán újra nyögött egyet, és a vállamra tette a kezét. – Kérlek. Fogadd meg a tanácsomat!

- Csak ne az legyen, hogy tartsam magam távol tőle – motyogtam, mire Bella halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Ne idegesítsd fel! – mondta nekem Bella nagyon komolyan. – Ne mondj olyat, amivel feldühítenéd! Nem szabad, hogy dühös legyen! Erre az egyre figyelj. Kérlek.


Az ajkamba haraptam, majd bólintottam.


- Oké.


Bella felsóhajtott.

- Természetesen még mindig az lenne a legjobb, ha távol tartanád magad tőle.

- De te szoktál találkozni vele, nem? – kérdeztem mohón. Tudni akartam, miért vagyok én más, mint ő. – Neked nem veszélyes?

- De, igen, az. – Nyelt egyet. – De engem soha nem bántana… - Hirtelen az ajkába harapott. Túl sokat árult el. Tágra nyílt a szemem.


- Bántani?


- Nem mondtam semmit, Lily. Ne is figyelj rám.

Hirtelen dühös lettem.

- Na és szerinted engem bántani akarna? Őszintén!

Bella sóhajtott, majd megrázta a fejét.


- Nem. De Lily…


- Igen?


- Te új vagy a számára. Még… birkóznia kell a gondolattal.

- Milyen gondolattal? – kérdeztem gyanakodva. Bella az ajkába harapott, mintha megint túl sokat árult volna el.

- Meg fogod tudni. Biztos vagyok benne. De én… nem hiszem, hogy annak örülne, ha én árulnám el.

Felnyögtem, majd megráztam a fejemet.

- Nem értelek, Bella. Ti valamit titkoltok. De nem is érdekel. Én most… megyek. – Azzal hátat fordítottam Bellának, és kiviharzottam a vécéből. Még hallottam egy panaszos sóhajtást, majd már el is hagytam a folyosót.

Szinte biztos voltam benne, hogy már elkezdődött az óra. Igazam is lett, mert mire beléptem a terembe, már javában magyarázott a tanár. Hála istennek nem kaptam ki, így csak a helyemre kellett mennem, és figyelni az óra további részében. Ez többé-kevésbé ment is, de gondolataim néha-néha elcikáztak valamerre messze földre. Leginkább azt próbáltam meg kitalálni, hogy milyen rejtett jelentése lehet annak, amit Bella mondott.

Bántani. Mit akart ezzel a tudtomra adni? Mert hogy akart valamit, az biztos. Csak az én átlagosnál kisebb agyam nem tudja megfejteni ezt a „rejtvényt”. Ez persze elképzelhető, mert amúgy sem vagyok valami ragyogó elme, a rejtvényfejtésben meg soha nem voltam a jó. A legnehezebb az, hogy halvány lila gőzöm sincsen, hogy mégis mire gondoljak. Amikor felvetettem Bella előtt a „gyilkos” szót, mintha elakadt volna a lélegzete, de én nem hinném, hogy tényleg valami ilyesféle dologról lenne szó. Lehet, hogy szóban bántana engem Jake? Kötve hiszem, hogy egyáltalán bárkit tudna bántani. De mégis, akkor mi a baj vele? Mert Bella szerint valami nagyon borzalmas dolog lehet, ha nem akar a közelébe engedni. Vagy pedig – ami számomra a legelfogadhatóbb magyarázat lenne – tényleg féltékeny. És habár Bella elég őszintén a tudatomra adta az ellenkezőjét, soha nem lehet tudni, ki hogy bír hazudni.


Ezen törtem a fejem ebédnél is, ahol megint Bellával és a Cullenékkal ültem. Igaz, ma többen voltunk – egy szőke, hamisíthatatlan szépség és egy termetes, mackóféle fiú is ott ült az asztalunknál. Mint kiderült, Emmett – a mackó – a másik két Cullen, Alice és Edward bátyja, Rosalie pedig – a szőke szoborszépség – Jasper, azaz a kis szöszi nővére. És, mily meglepő, Rosalie és Emmett is egy pár, úgyhogy ismét sikerült kissé kellemetlenül éreznem magam. Főleg, mert Bella ott ült mellettem, és mindvégig bűntudatos kifejezés ült az arcán. Igaz, nem haragudtam rá – nagyon –, de azért nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Edward néha nagyon komoly, már-már megrovó arccal fürkészett engem, viszont amikor valami olyan dolog jutott az eszembe, ami kicsit ciki, vagy vicces, mindig elnevette magát. Halkan, de erőteljesen, engem pedig néha nagyon zavarba hozott vele. Komolyan, már-már kezdtem azt hinni, hogy olvas a gondolataimban. És lám, újra, mily meglepő, ekkor megpróbált kifejezéstelen arccal nézni Bellára.


Nem nagyon értettem egyik Cullent sem. Nem is az, hogy nem értettem, hanem olyan… furcsák voltak. Edward tök úgy viselkedett, mint aki pontosan tudja, hogy mikor mire gondolok; Emmett állandóan ugratott engem, és néha cikiző poénokat is mondott – minek hatására néha kissé durva dolgokat is odavágtam a fejéhez; Rosalie gyűlölködve nézett rám, már amikor ezt tette; Alice nagyon rendes volt, és kissé hiperaktív; Jasper pedig úgy viselkedett, mint akinek nehezére esik az, hogy egy asztalnál üljön velem. Bella volt az egyetlen normális ember az asztalnál, meg talán én. Bár, hogy én sem vagyok százas, az vitathatatlan. Elvégre kit érdekel az, hogy az a nyamvadt Edward miket gondol rólam? Meg az a szőke szépség?

Ebéd után már csak egy órát kellett kibírnom, és utána már mehettem is haza. Nagyon jó érzés volt, amikor végre kiléptem az iskola kapuján, és magam mögött hagyhattam az egész épületet. Majdnem ott hagytam a görkorimat, de szerencsére még időben eszembe jutott, így nem kellett félúton visszafordulni.

Miután sikeresen magamra húztam a cipőket, gondolataimba meredve gurultam végig a járdán. Nem nagyon figyeltem, hogy merre megyek, csak gurultam, löktem magam, gurultam és löktem magam. Teljesen elzárult a külvilág, és továbbra is próbáltam megfejteni a titokzatos rejtélyt. Először úgy gondoltam, hogy rákérdezek majd Jacobnál, de aztán rájöttem, hogy mi van akkor, ha ezzel magamra haragítom? Nem csak azért nem akartam, hogy így legyen, mert Bella a lelkemre kötötte, hogy meg ne próbáljam feldühíteni, hanem azért is, mert lehet, hogy az lenne az utolsó beszélgetésünk. Megsértődne, és soha többé nem találkoznánk. Ettől a gondolattól megborzongtam.


Mivel nem figyeltem az útra, úgy történhetett az is, hogy valahogy lekerültem a járdáról. Egy hepehupás ösvényen találtam magam, és erre is csak azért figyeltem fel, mert majdnem elestem az egyenetlen talaj miatt. Mikor ráébredtem, hogy bizony már nem a városban vagyok, kicsit nagyokat pislogtam. Szinte lehetetlennek tartottam, hogy a járdáról bekerültem az erdőbe, de aztán eszembe jutott, hogy talán mégsem. Elvégre emlékszem, hogy a járda valahol véget ér, és egy ösvénnyel folytatódik. Reggel is ki kellett kerülnöm, ha nem akartam az erdőbe érni. És tessék, most itt vagyok.

Meg akartam fordulni, de nem láttam magam mögött az egyenes ösvényt. Az, amin most voltam, már nem a városból vezetett ide, hanem innen valahova be az erdő mélyére. Nem mertem visszafelé menni, mert félő volt, hogy eltévedem. Azonban a kacskaringós földúton sem akarództam végigmenni – mind a két út nekem borzalmasan rossz választás lett volna. Az erdőben ritka rosszul tájékozódom, és nem akartam lehetőséget adni magamnak az eltévedésre.

Szép lassan elöntött a pánik. Meg akartam állni, de a lábam valahogy nem engedelmeskedett, megállíthatatlanul gurultam tovább. Amikor végre sikerült volna lefékeznem, hirtelen zuhanni kezdtem a mélybe. Egy meredek lejtőn gurultam lefelé, és ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam sikítani. A torkomat kaparta a kényszer, de egyszerűen nem akart szétnyílni a szám, és kiadni azt a fülsiketítő hangot. Villámsebességgel gurultam lefelé a lejtőn, és már-már azt hittem, hogy soha nem lesz vége.


Aztán a meredek lejtő lassan kiegyenesedett. A hirtelen lendülettől hasra estem az ismét egyenes talajra, és mindenem csupa kosz lett. Hosszú, kibontott állapotban lévő hajamat ellepték a különféle falevelek, és teljesen összekócolták. A számba föld ment, amit undorodva köptem ki. Kezemmel megtámaszkodtam a talajon, és feltoltam magam. Magam alá húztam a lábamat, ami most borzalmasan fájni kezdett. Nem tört el, de biztos voltam benne, hogy megzúzódott.

És akkor hirtelen kitört belőlem a zokogás. Nem a fájdalom miatt, mind inkább az esés keltette pánik volt az, ami miatt sírni kezdtem. Annyira megijedtem, hogy még sikítani sem tudtam, és most kijött belőlem minden felgyülemlett ijedtség. Simogatni kezdtem a jobb lábamat, miközben megpróbáltam leráncigálni a görkorit magamról. Elhatároztam, hogy soha többet nem fogok ilyennel menni a suliba. De sehova sem.

Aztán szép lassan abbahagytam a sírást, és átadtam magam a kétségbeesésnek. Az erdő egyik legeldugottabb részében voltam, mindenfelé fákat láttam magam mögött, és tudtam, hogy innen soha nem kerülök ki. Még ha nem lennék olyan reménytelenül elveszett az erdőkben, még akkor sem sikerülne kijutnom ebből a labirintusból. Pánikkal telve túrtam bele a hajamba, és kinyújtottam magam elé a kezemet. Vártam valami csodára, valami szellemre, ami segíthetne nekem kijutni innen. Pontosan tudtam, hogy ez úgy sem fog megtörténni, de mégis reménykedtem.

Nem tudtam, mennyi időt töltöttem el az erdőben. Semmit nem tudtam tenni, csak annyit, hogy kiáltozom, de ez persze fikarcnyit sem segített. Ráadásul, a hangom olyan volt, mint egy két hónapja beteg öregemberé, szinte még magam is alig értettem meg. Már-már olyan hangnak tűnt, mint egy elesett állaté, aki az utolsó perceit éli. Szánalmas volt.


Tehetetlenségemben a földre feküdtem, és dúdolgatni kezdtem. A mocskos cuccaimnak már oly mindegy volt, egy-két plusz falevél már mit sem számított. Különféle vidámabb dalokkal kezdtem, de aztán nem sikerült olyanokat dúdolgatnom a kétségbeesett hangulatom miatt, ezért átváltottam lassabb, szomorúbbakra.


Aztán hirtelen nesz ütötte meg a fülemet. Automatikusan felkaptam a fejemet a földről, és feltoltam magam. Ide-oda kapkodtam a tekintetem, hogy megkeressem, mi van a közelben. Nem volt reménykedés bennem, mert szó szerint lehetetlennek tartottam azt, hogy ember legyen a titokzatos „látogatóm”. Egyre inkább azt hittem, hogy farkas van a közelben, és az nem lett volna valami szerencsés helyzet.


Lassan elkezdtem hátrafelé csúszni. A hang a fák közül, azaz elölről jött, és én nem akartam közelebb lenni ahhoz a lényhez. A neszezés folytatódott, és én egyre hátrább kerültem. Csak aztán beleütköztem a lejtőbe, és meg kellett állnom.

Egy alakot láttam kirajzolódni a fák közül, pont előttem. Csak most vettem észre, hogy vacogok, habár azt már nem tudtam, hogy vajon a félelemtől, vagy pedig a hidegtől. Mert hogy nem volt éppen meleg, azt azért meg kell jegyezni. Ráadásul még a pulcsim is szanaszét van szakadva, úgyhogy nem véd semmi a hideg fuvallatoktól. Rettegve figyeltem az egyre erőteljesebbé váló körvonalat.

Aztán megláttam. Egy ugyanolyan hullasápadt nő lépett elém, mint a Cullenék. Hosszú, nagyon göndör, élénkvörös tincsei voltak, és furcsa, macskaszerű arca, amin kárörvendő és vágyakozó vigyort láttam. Összeborzongtam a tekintetétől, annyira sütött belőle a gyűlölet, és a gyilkos vágy. Hirtelen olyan érzésem lett, hogy ez nem emberi lény, és valahogy összekötöttem őt a Cullenékkal. Ezen a nőn kívül egyedül nekik van ilyen holtsápadt bőrük. De akkor kik ők? Mik ők?


- Félsz? – szólalt meg a nő, én pedig megborzongtam a hangjától. Csiripelően magas volt, és nagyon kárörvendő. Kétséget igényel, ez nem a barátom. Ez a lény… a halálomat akarja. Egyre jobban bepánikoltam, de már nem tudtam hova futni. Főleg nem a fájó lábammal.

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem volt bátorságom, se erőm. Csak ültem, és farkasszemet néztem azzal a lénnyel, aki előlépett a fák közül. Csak most vettem észre a szemét; koromfekete. Ha lehet, még jobban megijedtem, úgy sütött minden egyes tagjából a gyűlölet, és a gyilkolhatnék. Felső ajkát felhúzta a hibátlan, hófehér fogsoráról, és hirtelen eszembe jutott az álmom. Saját szemeimmel láttam a lény szemfogait…

Abban a pillanatban pedig fülsüketítő sikoltás rázta végig a testemet, és törte meg az erdő csendjét.

6. fejezet - A rémálom

„A műszerfalon pedig ott feküdt az én mp3-asom.”
Nagy, tág szemekkel bámultam a megkerült tárgyra. Nem kis értetlenség és hitetlenkedés ült ki az arcomra, ami kicsit megrémisztette Jacobot, aki időközben beszállt a kocsiba. Aggódó pillantásokat küldött felém, hol rám, hol a lejátszóra lesett. Legalábbis én így láttam a szemem sarkából. Aztán végül lehunytam a szemem, és visszafelé kezdtem számolni. 10, 9, 8, 7, 6...

- Mi a baj? – szakított félbe Jake, én pedig rögvest kinyitottam a szememet. Hitetlenkedve megráztam a fejemet, majd végiggondoltam az egészet.

Oké. Most tulajdonképpen miért is vagyunk idegesek? Hiszen meglett az mp3-am. De hogy az istenbe találta meg? Ó, persze, egyszerű. Meglátta a földön. De… nem tudom. Miért lepődök meg ezen ennyire? Nem kellene. Elvégre ilyen történhet. Csak nyugi. Nincs ebben semmi különös. Nincs hát.

- Semmi – feleltem Jacobnak pár perccel később. Újra lehunytam a szemem, majd kinyitottam, és a lejátszóra meredtem. Jake egy pár percig elgondolkodva nézett engem, aztán a kis tárgyra esett a pillantása, és halkan felnevetett.


- Oda akartam adni, csak aztán amikor megláttalak a sziklák között… - Homlokát ráncolva elhallgatott, csak aztán folytatta. – Szóval, elfelejtettem. De nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakadsz. Talán épp azért hagytad el, mert olyannyira meg akartál szabadulni tőle?

- Nem, nem… - mondtam gyorsan. – Csak meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy így megtalálod. Szerencsém volt. Tulajdonképpen nagyon is örülök, mert… hát, szóval meg akartalak kérni, hogy nem lenne-e kedved segíteni a keresésben. Csak aztán én is elfelejtettem… - Grimaszt vágtam. Na vajon miért felejtettem el? Jake karjában nem nehéz elfeledni az ilyen kis semmiséget. Úgy látszott, Jacob valamennyire megértette az arckifejezésemet, mert széles mosolyra húzódott a szája. Aztán pedig váratlanul zavart lett, és elfordult. Én pedig kezembe vettem a lejátszómat.

Előkapott a farmerzsebéből egy kulcsot, és beindította a motort. Fáradtan dőltem hátra, és ismét lehunytam a szememet. Nem akartam elaludni, de ez a testhelyzet most felettébb kényelmes volt. Egy kicsit pihentem, de olyannyira, hogy észre se vettem, hogy egyáltalán megyünk az autóval. Csak akkor eszméltem fel, amikor Jake szólt, hogy hazaérkeztünk.

- Ó, ó, köszi… - mondtam, azzal ki is szálltam a kocsiból. Jake is így tett, egyenesen a platóhoz sétált. Egy könnyed mozdulattal – legalábbis nekem annak tűnt – leemelte a kerékpáromat, és kérdőn felvonta a szemöldökét. A ház mellé böktem, mert úgy gondoltam, ott tökéletes helyen lesz. Holnap is szükségem lesz rá.

És aztán leesett valami.


Honnan tudja Jacob, hogy hol lakom? Tudtommal soha nem említettem neki, csak azt, hogy Forksban. Oké, ebben a nyavalyás városban nem nehéz megkérdezni, hogy ki hol él, de… kémkedett volna utánam? Ez talán egy kicsit erős fogalom. Akkor… kérdezősködött? Érdekes…


Jake figyelte, ahogy kővé dermedve állok az autó mellett, és már szóra nyitotta a száját, amikor felemeltem a kezem.


- Semmi baj. Csak meglepődtem, hogy tudod, hol lakom. – Azzal már el is indultam az ajtónk felé. Nem néztem vissza Jake-re, de egy vigyort nem sikerült elfojtanom. Kíváncsi lettem a megszeppent, vagy éppen bűnbánó arcára, mert biztos nagyon aranyos lett volna. De ellenálltam a kísértésnek.


Aztán mély, öblös hangú nevetést hallottam magam mögött. Akaratlanul és megpördültem, keményen arcom csapva magamat hosszú hajammal. Jacob vigyorogva nézett rám, aztán csak, mint aki mulatna valamin, megrázta a fejét, és beszállt a kocsijába. Aztán egy szó nélkül elhajtott. Igaz, integetett, de már nem tudtam visszainteni. Megsemmisülve álltam a lábtörlőn.

Számított volna rá, hogy megkérdezem? Vagy azért nevetett, mert a lakcímem ismerését valami magától értetődő dolognak gondolná? Nem tudhattam. De mindenesetre teljesen össze voltam zavarodva.

Aztán hirtelen a zavarodottságot felváltotta a bánat. A mellkasom máris sajgott a hiányától, minden egyes olyan részemmel egyetemben, ahol hozzáért. Ehhez úgy nagyjából a bal fél testem hozzátartozik. Nem mondhattam, hogy valami remekül éreztem magamat. Nem csak a fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy ma már nem lesz velem.


És akkor hirtelen arra is ráébredtem, hogy egy csomó lehetőséget halasztottam el. Ahelyett, hogy pihenek a kocsiban, el kellett volna kérnem a telefonszámát. Vagy meg kellett volna beszélnünk egy legközelebbi időpontot, már ha neki lett volna kedve hozzá. Meg mondjuk be kellett volna számolnom neki a lakcímemről, és akkor elkerült volna ez az idegesség, hogy mégis honnan tudja. Persze, örültem volna annak, hogy kérdezősködött, de valahogy sejtettem, hogy nem ez a magyarázat. Valami más, ami nem éppen hétköznapi.

De mi lehet az?


Nem tudtam, de nem akartam nagyon törni magam rajta. Fáradt voltam, akármennyire is fél hatra járt az idő. Aludni semmiképpen nem fogok tudni, ezt már akkor tudtam, de talán lefekszem és olvasok egy kicsit. Kivéve persze, ha anyu nem tol le, vagy nem kezd el áradozni a randijáról.


A randi! Hát persze! Hiszen akkor még nincs is itthon. Csak most tűnt fel, hogy egyetlen fekete Mercedes sincs a közelben, és ez alighanem azt bizonyítja, hogy még a randin van. Ó, hála az égnek. Legalább lesz pár szabad percem, és anyu se fog vitázni velem…

Feléledtem a kővé dermedésemből, és sóhajtozva az ajtóhoz léptem. Elkezdtem turkálni a zsebemben, és szerencsésen megtaláltam a kis, réz kulcsot. Kinyílt az ajtó, én pedig beléptem.


Valóban, tiszta sötét volt az egész ház, egy lélek sem járt itt. Legalábbis amióta én innen elindultam a partra, az biztos. Ismét sóhajtottam, és egyenest a konyhába mentem. Éhes voltam, és már vacsoraidő van. Letettem az mp3-am az asztalra, és felkapcsoltam a villanyt. A hűtőhöz léptem, és keresgélni kezdtem valami ehető kaja után, amikor kezeim ráakadtak egy dobozra. Joghurtos doboz volt az, én pedig úgy gondoltam, hogy az tökéletes vacsora lesz most. Ráöntjük a müzlire, és az úgy felettébb finom és laktató. Mikor megláttam, milyen joghurttal van dolgom, elmosolyodtam. Mézeskalácsos? Miket ki nem találnak manapság. Ráadásul anya vett ilyet? Az idők változnak ezek szerint.


Úgy készítettem el a vacsorámat, ahogy az előbb elrendeztem, és lassan ettem. Minden falatot alaposan megrágtam, szerettem volna igazán jóllakni. Miután végeztem, elmosogattam, hogy anyának már ne kelljen, és az mp3-mammal a kezemben felmentem a szobámba.

Elpakoltam mindent, ami elő volt, az összes ruhámat például. Nem tartott sok időbe, mert roppant gyorsan tudtam pakolni. Azt hiszem, erre az is rájátszott, hogy nagyon gyakran kellett magam után összepakolnom, mert mindig nagy rendetlenséget hagyok. Ez az én formám.


Rápillantottam az órára, és örültem, hogy már majdnem hat óra volt. Egyáltalán nem akartam olvasni, teljesen elment tőle a kedvem. Leckém is ezer lett volna, de egyszerűen agyilag nulla voltam. Tudtam, hogy képtelen lennék megcsinálni, még ha akarnám is. Így hát engedtem a kísértésnek, és pikk-pakk pizsamába öltöztem. Reméltem, hogy nem fogom bírni végigaludni az egész éjszakát. Ágyba bújtam, kényelmesen elhelyezkedtem, és…

„Miért vagyok itt? Ez az egyik kedvenc helyem. De miért ilyen csúnya? Az én tengerpartom nem ilyen szeméttel teli, sötét és ködös. Az enyém világos homokkal tarkított, naplementés part, zölden és kéken pompázó tengerrel. De ez nem úgy néz ki, márpedig ez is La Push. Látom innen a rezervátumot, pontosan olyan szögből, mint délután, amikor Jacobbal voltunk itt. De ez a hely most borzalmasan sötét. Félek.



Valami csörögni kezd mögöttem, én pedig automatikusan megfordulok. Rémülten veszem észre, hogy mögém került az erdő, és ekkor jövök csak rá, hogy ez nem a valóság. De ha ez nem az, akkor én nem akarok itt lenni. Ez rossz hely. Félelmetes. Még mindig félek. Sőt. Most jobban. Rettegek.


Újra zörgés, én pedig hátrálni kezdek. Arcom rémült maszkba torzul, és mintha egy sötét árnyt látnék magam előtt. Valami van ott, ami folyamatosan közeledik, gondolom, és pár perc múlva meg is jelenik az ismeretlen. De ez nem ember – annál sokkal nagyobb, hatalmasabb. Az egész testét szőr borítja, mégis vannak végtagjai. Ormótlan, kolosszális teste felém közeledik, és én egyre inkább pánikba esem. Ráemelem tekintetem az arcára, és valósággal fogva ejtenek nagy, sötétbarna szemei. Egy pillanatra egy ismerős képe villan az agyamba… Jacob. Megrázom a fejem, és újra hátrálni kezdek. Félek.



A szörny szemeiről még mindig nem tudom levenni a tekintetem, olyan érzésem van, mintha hipnotizálnának. Rémisztően, vérszomjasan csillog az írisze, szinte látom benne, amint megnyalja a szája szélét. És, erre a borzalmas gondolatra meglátom a szörny száját, és tekintetem a szeméről arra siklik. Ajkai enyhén szétnyílnak, és egy hatalmas, fehér szemfog bukkan elő. A végén friss, vörös vér csordogál. Sikítok…”


Zihálva ébredtem. Automatikusan is magam elé meredtem, és kerestem a szörnyeteget a szememmel. Nagyon megnyugodtam, amikor rájöttem, hogy senki nincs itt, és én a szobámban vagyok. Beletúrtam a hajamba, ami az izzadságtól zsíros lett. Próbáltam megnyugodni, de valahogy nem sikerült. A szemem előtt lebegett a szörnyeteg képe, és egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Megráztam a fejem. Még mindig ott volt. Tűnjön már el…

Ránéztem az órára, ami fél nyolcat mutatott. Nem aludtam valami sokat, anyu biztos nincs még itthon. Lassan abbahagytam a zihálást, és kikászálódtam az ágyból. Nem érdekelt, hogy izzadt a pizsamám, semmi kedvem nem volt átöltözni. Sóhajtottam egyet, és leszaladtam a lépcsőn.


Valóban nem volt még itthon senki. Kíváncsi lennék azért, hogy mikor fog anyu hazajönni. Hazajön egyáltalán? Előfordulhat, hogy már most smárolnak a kollégájával. Sőt… ahogy anyut ismerem, már talán az ágyban vannak.

Oké, ez egy kicsit erős volt. De mégis! Anyu bármire képes, ha szerelmes. Csak istenem, védekezzenek…! Nem akarok egy kistesót. Tökéletesen meg vagyok egyedül, legalább több a szabadidőm. Ha jönne egy kisbaba, állandóan segítenem kéne anyának, és akkor mi lenne az én Jacobommal? Pontosan. El kéne felejtenem az én drága kistesóm miatt. Anya, remélem tudod, hogy nem akarok tesót. Nagyon remélem, és azt is, hogy figyelembe veszed.


Felhúztam az orromat, mert hirtelen nagyon büdös szagot éreztem. Találgatnom sem kellett, hogy honnan jön – rögvest a fürdőszobába mentem. Nem tudom, hogy izzadhattam meg ennyire, de mindenesetre jót fog tenni egy kis fürdés. Az sosem árthat…


Miközben vizet locsoltam magamra, az álmon gondolkodtam. Tudni akartam, hogy honnan jött ez az egész. Elvégre én még soha nem láttam ilyen szörnyeteget, és ma nem is olvastam semmi fantasyt. Márpedig valami köze kell, hogy legyen a valósághoz. Olvastam egyszer, hogy az álmainkban aznap átélt események jelennek meg másféleképpen. Az oké, hogy tengerpart, meg La Push, de hogy kerül a képbe a szörny? Nem értem…

Emlékezzünk csak vissza, hogy nézett ki. Hatalmas, torz test, szürke szőrzet, nagy fej. Nem hasonlított medvére, farkasra sem, más állat pedig nem él az erdőben, ami ilyen szinten szőrös, vagy amitől félnem kéne. Egy bibi volt csak… hogy került a vér a fogára? Az olyan hátborzongató. Mintha nem is egy szörnnyel, hanem egy vámpírral találkoztam volna álmomban. Márpedig azokat én nem így képzeltem el. Azok sápadtak, mint a halottak, tekintve, hogy nincs bennük vér. Nem szőrösek. Képtelenség. Mintha valami mutáns lett volna.


Megráztam a fejem, és elzártam a vizet. Elég volt ezekből a rémképekből! Minél inkább belelovagolom magam a témába, annál inkább nem fogok tudni aludni. Márpedig nem akarok holnap karikás szemmel ébredni, és megint órákat rostokolni a tükör előtt. Ha pedig visszatér az álmom… hát, akkor nagy bajban vagyok. És akkor borzalmas estém lesz. De erre még gondolni sem akartam.


Törülközőt csavartam magam köré, és a szobámba mentem. Kerestem egy hálóinget, és felöltöztem. Eszembe jutott a leckém, és örültem, hogy van valami, amivel leköthetem a figyelmemet. Már épp készültem felrakni a táskám az asztalra, amikor megcsörrent a telefon.


Lerobogtam a lépcsőn, ami persze most is vadul nyikorgott. Kíváncsi vagyok, mikor fogunk már végre új lépcső után nézni. Elvégre ezek a fokok már nem sokáig bírják. Amilyen ramaty állapotban vannak…


Felkaptam a telefont a kisasztalról, és mohón a fülemhez emeltem. Szinte biztos voltam benne, hogy anya lesz az, és nekem most szükségem van bármire, ami lekötheti a figyelmemet.

A vonal túlsó végéről azonban egy teljesen más hang érkezett.


- Halló! – szólt az ismeretlen, akinek valamilyen szinten mégis ismerős volt a hangja.

- Ööö, helló… Kivel beszélek?

- Szia Lily! Jacob vagyok. – Ott helyben megmerevedtem.


- Nahát… Jake… - dadogtam. – Mi járatban?

- Gondoltam felhívlak, mert nem beszéltük meg, hogy holnap mikor találkozunk. – Holnap? Te jó isten!

- Miért… fogunk?

- Hát, ha van kedved. Nem lesz hangulatom itthon ücsörögni. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Oké. – Én is elvigyorodtam. – Szóval, mikor?


- Hány órád van holnap?


- Öt.

- Oké, akkor ha végeztél a suliban?

- Benne vagyok – vigyorogtam. – Hol?

- A rezervátum mellett van egy utca. A sarkon van egy ház. Ott lakom. Meg fogod találni.


- Rendben.


- Hát akkor…

- Igen. Szia.

- Szia!

- Várj! – szóltam gyorsan.

- Igen?

- Honnan tudod a számomat? – Jacob felnevetett. Mintha ez is valami magától értetődő dolog lenne…


- Telefonkönyv.


- Ó, persze. – A homlokomra csaptam. Hát ez tényleg elég egyértelmű. – Bocs. Kész vagyok.

- Mert? – kérdezte Jake meglepetten.

- Holnap elmesélem. Hosszú.


- Oké, akkor holnap találkozunk.

- Igen, szia! – Azzal letettem a telefont.


A szívem ide-oda ugrált örömében. Jake felhívott! Képes volt felhívni, hogy találkozzunk holnap. Istenem, nem hiszem el. Érdeklem! A fiút, akibe halálosan bele vagyok zúgva, érdeklem! Talán mégsem vagyok olyan lehetetlen alak?

Feltáncoltam a lépcsőn, és dúdolgatva kezdtem neki a leckémnek, most már tényleg. Az álmomra szinte egyáltalán nem is gondoltam. Ugyan kit érdekelne egy szőrös mutáns, ami csak egy kép? Senkit. Legalábbis akkor nem, amikor valakinek a szerelme már a második randira hívja. Hát nem ez a legjobb érzés a világon? Nem. Ennél már csak egy szenvedélyes csók lehet jobb. Vagy… ebbe ne menjünk bele.

Nem igazán figyeltem a leckére, mégis, a ceruza mintha magától mozgott volna, úgy írtam a betűket. Angol, irodalom, spanyol, és a matek… még azt is mintha egy robot írta volna! Az agyam fel volt turbózva, úgy gondoltam, hogy most nincs olyan egyenlet, amit meg ne tudnék oldani. Ha már a leckét sikerült elkészítenem!

Mikor végeztem, mosolyogva pakoltam be holnapra. Van, amikor ezt reggel teszem meg, de most nem éreztem szükségét ennek. Elvégre holnap egy nagy nap lesz, és talán már a matektanártól sem kell tartanom. Ráadásul, ha késnék is, Jacob megvár. Ha tegnap képes volt várni, ma is fog. Ugye, fog?

Nem féltem, hogy álmodni fogok. Továbbra is mosolyogva bújtam be az ágyamba, és mielőtt elaludtam volna, elénekeltem egy dalt. Már fogalmam sincs, miket zagyváltam össze meg vissza, de tény, hogy nagyon élveztem. Ilyet!

Aztán magával ragadott a képzelet világa…
**
Frissen ébredtem, csakúgy, mint reggel. Ha minden nap Jake-kel fogok találkozni, valóságos kakas leszek már itt kora reggel. Anya ha ezt tudná!

Anya. Hazajött? Ha igen, akkor is már nincs itthon. Neki már rég munkában kell lennie. Na majd este elkapom, és kifaggatom!

Nem lacafacáztam sokat, azonnal fürödni mentem, azután pedig elvégeztem a fontos teendőket. Fogmosás, arcmosás, és egyebek. Nagy szerencsémre alig volt karikás a szemem, így nem éreztem szükségét annak, hogy kifessem magam. Tudjátok – természetesség.

Tizenöt perc múlva már felöltözve, táskával megrakodva álltam a biciklim mellett. Aggódó tekintettel méregettem a járgányt, és azon filóztam, hogy rá merjek-e egyáltalán ülni. Elnéztem nyugatra, amerre a suli volt, majd vissza a járműre, és úgy döntöttem, hogy gyalog nem megyek. És hát mi mással mehettem volna? Csak a biciklivel tudtam. Hacsak…


Elvigyorodtam, és a fészerhez sétáltam. Benyitottam, és máris több ezer pókhálóval találtam szembe magam. Ezek engem azonban most nem érdekeltek. Keresgélni kezdtem egy nagy, narancssárga cipő után…


Megtaláltam! Mosolyogva nyúltam felé, és amikor megragadtam, felrántottam magamhoz. A cipő jól hason talált, én pedig hanyatt estem. Felnevettem a saját bénaságom miatt, és tanulmányozni kezdtem a görkorimat. Vajon tudok-e még ezzel az izével menni? Mindjárt kiderül…

Felálltam, és levettem a cipőmet. Belebújtam a koriba, és megpróbáltam megállni. Kitotyogtam valahogy a járdára, mert hát a fűben hiába is próbálnám ki, ott minden bizonnyal perfektül mennék. Vettem egy nagy levegőt, és ellöktem magam. Mentem! Még egy lökés, meg még egy, és úgy tűnt, hogy megy ez nekem. Aztán megfordultam, hogy elrakjam a cipőmet. Még ez a mozdulat is sikerült, így hát mosolyogva pakoltam el a Converse-csukát. Vidáman korizva mentem iskolába.


Viszonylag hamar beértem. Mindenesetre nem késtem el, és ez volt a lényeg. Egy páran megbámultak, hogy „hé, mégis ki ez az idióta csaj itt görkorival?”, de aztán jól nevelten elfordultak. A bejárat előtt aztán levettem a korit, és felvettem a rendes cipőmet. Úgy határoztam, hogy a szekrényben tökéletes helye lesz az én kis járművemnek. Pár ismerős arcot fedeztem fel utam közben, néhányan integettek, én pedig mosolyogva viszonoztam. Miután beraktam a korit a szekrénybe, becsuktam az ajtót. Megfordultam, és egy ismerős arccal találtam szembe magam.

- Lily, szia – köszöntött Bella, de vontatott volt a hangja.


- Szia, Bella – mosolyogtam rá. – Valami baj van?

- Beszélnünk kell, Lily.