21. fejezet - Az utazás előtti nap

A cél Rach szobája volt, én legalábbis reméltem, hogy nem ment el megint valahova a lány. Mikor azonban bekopogtunk a szobájába, és hallottunk Jake-kel egy „tessék”-et, meggyőződtem arról, hogy itthon van.

- Szia, Rach. Csak gondoltuk most, hogy már Jake is itt van, megbeszélhetnénk az utazást, és a többit.

Rachel bólintott. – Ez egy jó ötlet. Először szerintem a kocsi-problémát kéne megoldani, mert ugye valahogy el kell juttatni a kocsimat Miamiba, és én arra gondoltam, hogy azzal kimegyünk a reptérre, és még ma felhívom Steven sofőrjét, hogy vigye el a megadott címre a kocsit.

- Stevennek már sofőrje is van? – mormoltam, de nem kaptam választ. Nem is vártam igazán.

- Az én cuccaim is kint vannak a kocsimon, de én már elintéztem, hogy az enyém hogy kerül haza – szólt Jacob, mire Rach elmosolyodott, majd felsóhajtott.

- Akkor már csak az enyém bizonytalan. De szerintem az lesz, amit mondtam, különben fogalmam sincs, hogy kerül Miamiba. Már csak abban reménykedek, hogy Gustave rá fog érni. – Úristen, ráadásul francia is?!

- Reméljük. És te mikor szándékozol indulni? – kérdeztem, mire Rachel megrántotta a vállát.

- Hát, én holnapra gondoltam. Elindulhatnánk mondjuk reggel hétkor, és akkor körülbelül két-három óra fele már ott vagyunk. Akkor még van időnk bevásárolni, meg egyebek, mert gondolom, a bútorokon kívül nem sok minden van a házban, amit Cullenék adtak. Úgy értem, kaja. És akkor… - Rachel közelebb hajolt felénk, és úgy suttogta: - Ezt a hetet még kibírhatnánk suli nélkül. – Elvigyorodtam, és egyáltalán nem volt ellenemre ez az ötlet. A francnak se volt kedve rögtön a Miamiba költözés első hetén a sulival foglalkozni, főleg, amikor az ember a tengerparton is eltölthette az idejét.

Igazából meglepett, hogy Rachel nyolc órásnak tekinti az odautat Miami-ig, mert én úgy emlékszem, hogy nekünk anyuval hat óra bőven elég volt. Jó, mondjuk a repülőn is függ, és nem valószínű, hogy Cullenék a legdrágább jegyet vették meg nekünk.

- Szóval, akkor, nézzük át. Össze vagy már pakolva, Rachel? Mert Jacob készen van, és nekem is csak a legfontosabb cuccok maradtak a szobámban. – Rachel bólintott, majd elnevette magát.

- Nézz az íróasztal mellé! – mondta, majd úgy is tettem, ahol megláttam Rachel két bőröndjét, az egyik látszólag ki se volt pakolva, a másik pedig csak félig.

- Á, értem. Szóval, akkor pakolás kipipálva. Holnap reggel akkor körülbelül ötkor van kelés. Nekem legalábbis minimum egy óra kell, hogy elkészüljek, aztán meg még fél óra körülbelül az út Seattle-ig. És ha hétkor akarunk indulni, háromnegyedre jó lenne kint lenni a reptéren. – A többieknek leesett az álluk, így gyorsan hozzátettem: - De ti kelhettek később persze, ha kevesebb idő kell az elkészüléshez.

- Na az egy jó ötlet – mormolta Jacob, mire megrándult a szám sarka. Rachel azonban rázta a fejét.

- Nem, nekem semmi bajom nincs a reggel öttel. De te sokszor repültél már, ugye? Mert tökre úgy beszélsz, mint egy profi utazó – nevetett Rachel, mire nekem is kacagnom kellett.

- Pedig nem voltam olyan sokszor repülővel, körülbelül négyszer… na de, mindegy is. A reptérre meg úgy jutunk ki, hogy…

- Hatra iderendelem Gustave-ot, aki kivisz minket az én kocsimmal a reptérre, ahonnan ő majd továbbviszi azt Miamiba.

- Erről jut eszembe – szólaltam meg hirtelen, Rachel mondandója közepébe vágva. – Te hogy jöttél ide? Mármint a saját kocsiddal?

- Hát úgy, hogy mielőtt elváltam volna Jesséktől, Vancouverbe repültünk mind a hárman, ott laktunk körülbelül egy hétig, és ott kaptam meg a kocsimat. És onnan jöttem ide.

- Á, értem – bólogattam, majd felsóhajtottam. – Szóval, akkor megbeszéltük nagyjából? Mert ha igen, akkor el kéne mondani anyunak, hogy tisztában legyen a dolgokkal. – Rachel bólintott, úgyhogy felkeltem, és kimentem a szobából. A konyhában megtaláltam anyut, aki dúdolva tett-vett, vagy pontosabban, főzött. Éppen kevergetett valamit a tűzhelyen, mire én odamentem, és átvettem a fakanalat.

- Mit szeretnél, kicsim? – érdeklődött anya, miközben én a húslevest kavargattam.

- Elmondani, hogy holnap megyünk. – Anyu hirtelen köhögésekbe kezdett, akkor vettem észre, hogy épp ivott, és félrenyelt.

- Mi az, anyu?

- Szóval tényleg ilyen hamar akartok indulni? Máris holnap? – Anya hangja egyszerre volt bosszús és bánatos.

- Igen. Minek várni? Semmi sem lesz másabb, és jó lenne minél hamarabb túlesni a dolgokon. – Persze azt nem mondhattam anyámnak, hogy „hé, anyuci, egy vérszomjas vámpír vadászik rám, ezért kell elmennünk Miamiba”, szóval, ezért próbáltam más okot keresni a sietésre.

- Értem. – Felsóhajtott.

- Hatkor indulunk innen, Rachel kocsijával megyünk ki, a sofőrje, Gustave visz ki minket, aztán ő majd elfuvarozza a Peugeot-t Miamiba.

- Jó, akkor… még hat előtt felkelek, hogy elköszönhessek tőled. – Lopva rápillantottam anyura, és mintha csillogást vettem volna észre a szemében. Sírt?

Abbahagytam a leves kavarását, és hátulról átöleltem anyut.

- Tudod, anya, hogy szeretlek, ugye? – kérdeztem suttogva, mire anyu hevesen bólogatni kezdett, és megfordult, hogy átöleljen.

- Persze, hogy tudom kicsim, de most, hogy elmész… kezdek rájönni, hogy lassan felnősz, és hogy többé már nem tudsz az én édes kislányom maradni. – Anyu megeresztett felém egy halvány félmosolyt, aztán arcon pusziltam. Egy-két percig még öleltük egymást, aztán anya elengedett, és megtörölte a szemeit.

- Erről jut eszembe, jön ma ide Dave?

- Igen, ha nem gond, édesem – mondta anya, azzal elkezdte ő kevergetni a levest.

- Ha már itt tartuuuunk… - kezdtem, lassan forgatva a szemeimet, és megnyújtva az „u” betűt. – Arra gondoltam anyu, hogy esetleg… ma is itt aludhatna Jake, hogy holnap reggel már ne kelljen idejönnie. Itt van a kocsijában a bőröndje, előbbit meg a barátja viszi haza holnap.

Anyu felsóhajtott, majd megvonta a vállát. – Amíg semmi rosszat nem csináltok, addig maradhat. De kérlek benneteket, hogy ne maradjatok fent sokáig, mert holnap reggel nem keltek fel senkit! – Az utóbbi mondatot már tréfálkozva mondta, és nevettem is.

- Igenis, anyuci! – Azzal vissza akartam menni Rachel szobájába, de aztán eszembe jutott még valami. – Mikor lesz kaja?

- Még negyed óra körülbelül – hangzott a válasz, én pedig új információval gazdagodva indultam vissza a többiekhez. Mielőtt azonban még beléptem volna az ajtón, megtorpantam, mert Rachel épp harsogva és vidáman felnevetett, mielőtt megjelentem volna.

Csak nyugi, Lily. Csak elvannak, semmi ok a féltékenykedésre. Ilyeneket mondogattam magamban, és próbáltam visszatolni az elmém mélyére a zöld szörnyet, és többé-kevésbé azt hiszem, sikerült is. Aztán mosolyt erőltettem az arcomra, és beléptem a többiekhez, és mind a ketten felkapták a fejüket.

- Na, hogy ment? – kérdezte Jake, mint aki tényleg nem hallotta volna, mi történt a konyhában. Kérdőn és bambán néztem rá, de aztán eszembe jutott, hogy Rachelnek valószínűleg nincs olyan kifinomult hallása, mint farkasomnak, így hát elmeséltem, miről beszélgettünk. Aztán, mondandóm végére azt is megosztottam a többiekkel, hogy hamarosan ebéd. Aminek ideje volt már, mert néhány perc múlva már két óra.

- Ez az! – kiáltott fel Jacob, nekem pedig muszáj volt kinevetnem. Jellemző, hogy a férfiak mindig a hasukra gondolnak. Oké, a gondolnak kicsit túlzás, de akkor is. Az a tény Jacob számára, hogy kaja lesz, felemelő lehetett. Végül is meg tudom érteni… nem, mégsem.

- Te falánk far… amuszi! – nevettem kissé erőltetetten, próbáltam leplezni azt, hogy majdnem olyasmit mondtam, amit nem kellene. Nem gondoltam, hogy Rachel máris különös lénynek gondolja Jake-et amiatt a megnevezés miatt, hogy „farkas”, sőt, biztos voltam ebben, de ösztönösen kijavítottam magam. Jacob észrevette a bakit, de direkt nem tért át rá, és próbált más témát felhozni.

- Mit fogunk csinálni, miután megérkeztünk Miamiba? – kérdezte hát, mire Rachel azonnal tervezgetni kezdett.

- Hát, először is jól bevásárlunk, hogy legyen kaja, meg minden, aztán megvizsgáljuk a házat, kiosztjuk a szobákat, és a többit, kipakolunk, beköltözünk, aztán lemegyünk a partra, és csapunk egy zártkörű Miami Soundot! – Rachel elnevette magát, majd hozzátette: - Kinek tetszik az ötlet?

Mivel se én, se Jake nem nyilatkozott, felsóhajtott.

- Akkor Miami Sound kizárva. De lemegyünk a partra, és kész! Punktum, ezen nem vitatkozunk. – Rachel hangja egyszerre volt határozott, viccelődő és komoly. Csodálkoztam, hogy lehetséges ez, de aztán csak vállat vontam.

- Ezen én sem – mosolyodtam el, majd vállon böktem Jake-et, aki megvonta azt.

- Felőlem. De csakis akkor, ha mindkettőtöket lenyomhatom a víz alá! – nevetett ő, nekem azonban lefagyott arcomról a mosoly. Két okból is, az egyiket gondolom meg sem kell említenem, a másikat pedig… a másik az volt, hogy ettől megijedtem. Nem tudtam, hogy juthatott olyan lehetetlenség eszembe, ami eszembe jutott. Hogy Jake megfullasztaná valamelyikünket…? Komolyan, normális vagyok én? Egyértelmű, hogy nem. De végül is ez nem újdonság.

Aztán újra elmosolyodtam, ám ez a mosoly nem volt valami szívből jövő, sokkal inkább mű, és erőltetett, de Jacob aligha vette észre, Rachel azonban gyanakvó pillantással kémlelt, szemében kíváncsiság csillogott. Elfordítottam a fejem, merően Jacobot néztem, bár ez valószínűleg még feltűnőbb volt.

- Srácok, ebéd! – Anya, a megmentő hangja hallatszódott a konyhából, mi pedig egy emberként pattantunk fel Rach ágyáról. Jacob, udvarias férfi létére előreengedett engem és Rachelt, mi pedig a szaglásunkat követve jutottunk el az ebédlőig.

A húslevesnek pazar illata volt, mind a hárman gyorsan helyet is foglaltunk az asztalnál, és vártuk, hogy anyu is így tegyen. De mivel egyelőre nem úgy látszott, hogy anya is velünk akar enni, ezért megragadtam a merőkanalat, és Jake-re, majd Rachelre néztem.

- Szedj csak nyugodtan, hölgyeké az elsőbbség – szólt Jacob, aztán Rachel felé pillantottam.

- Vendégek előbb – azzal felé fordítottam a merőkanalat, és Rach egy mosoly kíséretében szedett magának levest. Aztán én, majd Jacob, és végül körülbelül tíz perc múlva anyu is csatlakozott hozzánk.

Csendben ettünk, nem beszélgettünk, de nem is volt rá szükség. A leves után anya hozott nekünk egy kis elvis-csirkét barackos rizzsel, amit én már alig bírtam megenni. Nem azért, mert nem ízlett, hanem azért, mert a levesből két adagot is ettem, ez pedig már igen nehezen fért belém, de megoldottam. Rachel hasonlóképpen tele volt, Jacob azonban olyan vágyakozó pillantással kémlelte a megmaradt csirkét, hogy kuncognom kellett.

- Senki más nem kér már csirkét? – kérdezte hirtelen anya, és rögtön arra gondoltam, hogy észrevette, Jake mennyire vágyakozik a megmaradt étel után. Mivel Rachellel ráztuk a fejünket, anya Jacobra nézett, és a csirkére mutatott. – Akkor edd csak meg.

- Köszönöm. – Azzal Jacob már szedte is a tányérjára a kaját, mi pedig Rachellel összenéztünk aztán felnevettünk. Amíg szerelmem evett, addig Dave-ről kérdezgettem anyát, néha Rach is feltett egy-egy kérdést. Megtudtuk, hogy harminchat éves, ami kissé furcsa volt, hiszen anya meg harminchét. Az egy más kérdés, hogy nem néz ki annyinak, és nem a kor számít a szerelemben, de attól még furcsa volt. Azt is megtudtam, hogy Dave-nek még nem volt felesége, csak barátnője, ergo gyereke sincs, aminek kifejezetten örültem. Nem akartam egy mostohatesót, olyat, aki két vadidegen embernek a gyereke, mégis a rokonomnak vallja magát. Aztán kiderült, hogy Dave is ügyvéd – bár ezt eddig is sejtettem, hisz ugyanott dolgozik, mint anyu –, és hogy ezelőtt Londonban élt. Aha, akkor azért beszél kicsit olyan furcsán…

Mire végzett, apróbbnál apróbb dolgokat is megtudhattunk anya hódolójáról, és miután mindenki elvonult, én anyának segítettem elpakolni a cuccokat, meg elmosogatni. Aztán mikor végeztünk, én is a nappaliba mentem, ahol a többiek az American Idol ismétlését nézték. Épp a kedvenc versenyzőm énekelt egy dalt, a „One” a U2-tól.

- Imádom Adam Lambert-öt – sóhajtottam fel, hangot adva elégedettségemnek a srác énektudását illetően. Rachel helyeslően bólogatni kezdett.

- Én is. Olyan kár, hogy csak azért nem nyert, mert kiderült, hogy meleg – fintorodott el, és én is hasonlóan tettem.

- Tök igazságtalan. És még az ember azt hiszi, hogy a tehetségkutatókban tényleg igazságosan döntenek. Pff, itt a bizonyíték, hogy nem. – Az égnek emeltem a tekintetem, majd leültem a kanapéra, Jake mellé, és odabújtam hozzá. Ő átkarolt, és a fejemre hajtotta az övét, és így néztük a tévét.

Időközben megérkezett Dave is, és anyu azonnal eltűnt vele – elmentek valahova kettesben, lehet moziba, vagy bárhova máshova, anya nem mondta. Mindenesetre amint kiléptek az ajtón, nekem perverzebbnél perverzebb és abszurd gondolatok árasztották el az elmémet, de ezeket próbáltak elzárni valahova az agyam egyik zsákutcájába. Nos, nem igazán ment.

Felkeltem a kanapéról, és kisasszéztam a konyhába, ahol körbenéztem a hűtőben, csak azért, hogy lefoglaljam magam, és még véletlenül se mondjak olyat, amit később megbánhatok. Már csak azért sem, mert Rachel itt volt, és nem hiszem, hogy szívesen hallgatná a Jake-kel való terveimet és hülyeségeimet. Amikor megtaláltam a Rigó Jancsis fagylaltot, vidáman vettem ki a mélyhűtőből, leraktam a pultra, és kerestem egy nagyobb edényt, amibe aztán meleg vizet engedtem, és abba raktam bele a fagyisdobozt. Muszáj volt, elvégre október elején nem szoktak az emberek fagyit enni, méghozzá a rossz időjárás miatt – és a forksi körülményekről már ne is beszéljünk –, úgyhogy totál be volt fagyva a fagyi a dobozába. Szükségem volt hát valamire, ami kicsit megolvasztja.

Visszamentem hát a nappaliba, és megkérdeztem: - Kér majd valaki fagyit?

Jacob rögtön bólintott, Rachel azonban először elgondolkodott, és csak aztán biccentett. Bólintottam, aztán visszamentem a konyhába, kivettem a falon lógó tartóból a mai újságot. Azzal a kezemben leültem az étkezőasztalhoz, és olvasni kezdtem. Mivel semmi érdekeset nem találtam, ezért a keresztrejtvényes részhez lapoztam, és kerítettem magamnak egy tollat. Szerettem fejteni, így hát viszonylag hamar végeztem vele, nem volt valami nehéz példány. Felsóhajtottam, és pont ezzel egy időben, valaki hátulról átölelt, ami azt eredményezte, hogy ugrottam egy nagyot, és pár pillanat múlva az asztalon találtam magamat.

Jacob harsányan felnevetett, én azonban csúnyán néztem rá. – Ez nem vicces! Megijesztettél! – róttam meg, mire ő kisfiú módjára bűntudatos képet erőltetett magára, de a szája sarka minden pillanatban megrándult. Meglöktem a mellkasánál, de nem sikerült eltaszítanom magamtól, inkább azt értem el vele, hogy közelebb jött, és leemelt az asztalról.

- Bocsi – mosolygott rám édesen, én pedig olvadni kezdtem. De aztán magamhoz tértem, és felemeltem a mutatóujjamat.

- Nincs bocsi. – Azzal megfordultam, színpadiasan hátradobtam a hajamat, és elsétáltam Rachel mellett, aki kíváncsi tekintettel nézett utánam, de nem érdekelt. Felmentem az emeletre, onnan pedig a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót. Kíváncsi voltam, hogy Jacob kéri-e majd, hogy nyissam ki az ajtót, de ekkor tekintetem az ablakra esett, így gyorsan odamentem, és becsuktam. Elégedett mosollyal vettem kézbe a laptopom, és vetettem le magam az ágyra hason, magam elé rakva a gépemet.

Miután bekapcsoltam, és Fifi – a laptopom – életet lehelt magába, gyorsan megnéztem az emailjeimet. Igazából nem reméltem, hogy lesz akár egy levelem is, de a „Beérkező levelek” felirat mellett mégis a hatos szám állt zárójelben. Kíváncsian futattam át a postaládámat, és miután négy reklámemailt a kukába helyeztem, megnéztem, mi a másik kettő. Csodálkozva meredtem a képernyőre, mikor a feladó helyén megláttam azt a nevet, hogy „Amanda Forbes”. El sem tudtam képzelni, hogy mit írhatott nekem a volt osztálytársam, épp ezért gyorsan meg is nyitottam az emailt, és olvasni kezdtem.

„Szia Lily!

Hú csajszi, nagyon hiányzol mkinek! Olyan kár, h elmentetek, és h nyáron is alig találkoztunk :(. Remélem, jól érzed magad ott vhol Washington megyében. Bár abban biztos vagyok, h nem jobb mint Miami ;). Elvégre mintha aszontad volna, h csupa eső meg minden francom… na mind1 azért mesélhetnél pár dolgot!!! Kíváncsi vagyok, hogy mi van veled ott, mert nem nagyon hallunk felőled pedig aszittük írsz majd vmikor :/ :/. Na de mind1, bepasiztál?? Mondd, hogy igen! :P Biztos vagyok benne h találtál már vkit magadnak :D :D. Milyen az új suli? Fú, ne tudd meg, milyen borzalmas itt… :S. A tanároknak az agyát mintha átprogramozták vna és annyi házit adnak mindennap, hogy az nemigaz… tényleg borzasztó :S. Ráadásul jött vmi új gyerek a suliba (hála istennek nem az osztályba!!), aki drogozik, és próbál mkit bevonni! Na de mind1 légyszi írj, és mesélj vmit csaaj!!!
Pusziillaaak!
Amanda <3”

Miután elolvastam a szlengekkel és hangulatjelekkel teli levelet, bosszús lettem. Miket hord itt össze Amanda? Hiányzok nekik, na persze. Bezzeg amikor még Miamiban voltam, akkor sokszor történt meg az, hogy magasról tojtak rám, most meg itt nyalják a… oké, ebbe inkább nem megyek bele.

Kopogást hallottam, majd aztán Jacob kérlelő hangját az illetően, hogy engedjem be. Mivel azonban először akartam írni egy kedves, és barátságos levelet az én jófej barátnőmnek, és semmi kedvem nem volt kinyitni az ajtót, csak odakiáltottam neki:

- Gyere vissza tíz perc múlva! – Azzal már nyomtam is a „Válasz”-ra, és írni kezdtem a levelet.

„Szia Amanda! Jaj, nagyon drágák vagytok, ti is nagyon hiányoztok! Egyébként, remélem örülsz, de karácsonyig visszamegyek Miamiba. Nem egyedül, hanem a pasimmal, Jacobbal – jajj, marhára helyes, és imádom, szóval amikor találkozunk, nem rámászni!!! –, meg egy barátnőmmel, Rachellel, habár ő már nem fog a suliba járni. Bár, ha így mondod, hogy mennyire borzasztóak a tanárok, lehet, nem a BS-be kéne járnom… De majd eldől. Az itteni egyébként tök szuper, tele van különlegesebbnél különlegesebb emberekkel. És mindannyian nagyon rendesek, szóval nincs baj egyikkel sem. Hát, az új gyerekkel valószínűleg nem kéne találkoznom… de amíg egy suliba járok Jake-kel, nem hiszem, hogy történni tudna velem valami. Nagyon szupi, hogy írtál, köszi! Várom válaszod, puszillak: Lily”

Vigyorogva elküldtem a levelet, aztán pedig gyorsan kikapcsoltam a laptopot, és visszaraktam az asztalra. Majd kinyitottam az ajtót, és kitártam, akkor láttam meg, hogy Jake a falnak támaszkodva bambulja a padlót. Aztán meglátott engem és a kinyílt ajtót, úgyhogy gyorsan beiszkolt a szobámba, majd becsukta maga után.

- Mi volt ez az egész? – követelte Jake, mire én megvontam a vállamat.

- Lusta voltam felkelni az ágyról. – Jacob csak sóhajtott, aztán közelebb jött, lehajolt, és megcsókolt.

És megtörtént ugyanaz, ami a kocsiban tegnapelőtt. A vágyaim forró lávaként kezdtek keringeni bennem, én pedig ösztönösen átkaroltam Jacobot a nyakánál, nekidöntve a falnak, aminek persze hangja is volt, de nem érdekelt. Jake megérezte, hogy pillanatnyilag nem vagyok teljesen eszemnél, és éreztem, hogy csók közben elmosolyodik. Kihasználta az alkalmat, szorosan magához ölelt, és úgy falta az ajkaimat, mint még soha, vad oroszlán módjára, én pedig engedtem. Jake a derekamra helyezte a kezét, és az egyikkel feltűrte oldalt a felsőmet, amit szinte meg sem éreztem, annyira bele voltam feledkezve a csókolózásba. Teljesen elfelejtettem mindent, nem érdekelt semmi más, csakis az, hogy minél tovább csókolhassam Jake-et, és hogy minél tovább az enyém lehessen… csak az enyém.

Aztán Jake lekapta a felsőmet, és erre eszméltem fel. Kinyitottam eddig lehunyt szemeimet, és ellöktem magamtól őt. Felkaptam a földre ejtett felsőmet, és gyorsan felvettem. Elhátráltam Jake-től, és leültem az ágyamra. Ziháltam, villámgyorsan szedtem a levegőt. A mellkasomra helyeztem a kezemet, és figyelni kezdtem a légzésemre. Miután már lenyugodtam, felálltam, és dühös arckifejezéssel mentem Jacob felé.

Ő, aki eddig vigyorgott, most ijedt tekintetre váltott, és próbált elhátrálni előlem, de hiába, gyorsabb voltam, és jobban „ismertem” a szobámat. Mikor már elég közel voltam hozzá, megragadtam a karját, magam felé fordítottam, és akartam egyet lökni rajta, de Jacob gyorsan lefogott, én pedig dühösen felsóhajtottam.

- Miért csináltad? Megegyeztünk! Mégis hagytad, hogy elveszítsem a fejem, és még segítettél is! Hogy tehetted? És hogy képzelted, hogy most megtörténhet, ebben a pillanatban? – Úgy folyt belőlem a szó, hogy Jacobnak a számra kellett tennie a kezét, de én még akkor is hallattam a hangomat, hiába nem érthetett belőle egy szót se.

- Nyugi, Lily! Először is, nem akartam, hogy megtörténjen. Annyira hülye meg bunkó se vagyok, hidd el, hogy itt ilyen spontán csináljuk. Azért ennyire jobban ismerhetnél. – Jacob hangjába egy kis sértődöttség került, de aztán bűnbánóan rám mosolygott. – Ne haragudj, Lily, csak… - Itt hirtelen elpirult, én pedig kicsit felhagytam a szövegeléssel. Összeráncoltam a homlokom, és vártam, mit mond. Jacob azonban csak megrázta a fejét. – Bocsáss meg!

Megragadtam a kezét, és szabaddá tettem a számat, hogy sóhajthassak. – Nem értem még mindig, miért nem csináltad, és azt sem értem, miért nem akarod elmondani. – Itt próbáltam nagyon szépen nézni Jacobra, de mivel nem mondott semmit, ezért folytattam. – De semmi baj, csak… azt hittem, semmit nem is számít az ígéreted.

- Dehogynem, csak... – És Jake megint elhallgatott. Kérdőn néztem rá, de Jacob összeszorította a száját, én pedig feladtam.

- Akkor ne mondd el. – Azzal lefeküdtem az ágyra, és a fejemre tettem a párnát. Nem akartam hallani senkit és semmit, nem akartam látni se. És gondolkodni se, de az nem volt olyan egyszerű.

Miért csinálta Jake? És miért nem akarja elmondani nekem? Fél valamitől? Azt hiszi, ciki, vagy nem bízik meg bennem? Mi lehet az oka? És vajon tényleg nem akarta megtenni, vagy csak mentegetőzik? Ilyen és efféle kérdések százai repkedtek az elmémben, és hiába próbáltam elzárni őket, nem ment. A kíváncsiság és a bosszúság elöl tartotta ezeket, és le kellett volna nyugodnom ahhoz, hogy ki tudjam üríteni az elmémet. Csakhogy az meg még nehezebb volt.

Éreztem, hogy Jake leült az ágyra, mert kissé jobban belesüppedtem a matracba. De attól még ugyanúgy maradtam, mozogni se nagyon mozogtam, mert nem akartam beszélgetni vele. Aggasztott, hogy valamit titkol előlem, még ha úgy is gondoltam, hogy nem valami nagy dolog. De az mégis nagy, hogy épp az előbb vetkőztetett le. Nem teljesen szó szerint, az is igaz.

Végül egy sóhajtás kíséretében levettem a párnát a fejemről, és oldalra fordultam. Felkönyököltem, és Jacobra néztem.

- Miért csináltad? Miért nem mondod el?

- Mert… nem olyan könnyű, és kissé… szégyenlős vagyok, na! – csattant fel, én pedig nem bírtam ki, elnevettem magam. Végigsimítottam Jake karján, majd felsóhajtottam.

- Habár kicsit még mérges vagyok… szeretném tudni. És előttem ne legyél… szégyenlős. – Hitetlenkedve mondtam ki ezt a szót. Létezik, hogy Jacob komolyan szégyenlős?

- Gonosz lesz… - fintorgott Jacob, mire én teljesen összezavarodtam. Most akkor cinkes vagy gonosz, vagy mi van?

- Mondd már! – kértem erőteljes hangerővel, mire ő felsóhajtott.

- Kíváncsi voltam, hogy reagálsz, mert… valamiért az az érzésem, hogy te nem azért akarsz várni novemberig, hogy betöltsd a tizennyolcat, hanem mert… mert nem akarod.

Leesett az állam. Komolyan ezt mondta Jake? Hogy én nem akarom? És komolyan ő mondta? Akinek azért van önbizalma, nem úgy, mint nekem? Elfintorodtam, és nem akartam Jacobnak hinni, azt hittem, csak kitalált valamit, hogy az eredeti okot ne kelljen elmondania.

- Nem hiszem el.

- Mit? – pislogott rám Jacob értetlenül.

- Azt, hogy tényleg ezt gondolod.

- Pedig így van – tárta szét a karjait, de én megráztam a fejem.

- Akkor sem hiszem el.

- De miért nem? – sóhajtott fel Jacob, és felpattant az ágyról. Fel-alá kezdett járkálni, mint aki ideges, és ekkor rájöttem, hogy tényleg az. Ezek szerint mégis igazat mondott?

- Most komolyan? Miből gondolod ezt? Azt hittem, ennél azért több önbizalmad van! – Jacob megállt, és megvonta a vállát.

- Egy pasinak nagyon be tud tenni az, hogy ha a szerelme minél tovább akarja halogatni a szexet – bizonygatta feldúltan, mire már én is felálltam.

- De én nem akarom minél tovább húzni, megmondtam, hogy a születésnapomon le akarok feküdni veled! – Miután kimondtam a mondatot feleszméltem, hogy nem vagyunk egyedül a házban, és hogy talán kissé hangos voltam. Lehalkítottam hát a hangomat. – Nem fogom annál tovább húzni. Hidd már el, hogy semmit sem akarok jobban, csak egyszerűen még nem állok rá készen!

Jacob felsóhajtott, majd odajött hozzám, és magához ölelt. Könnyes szemmel visszaöleltem, majd ő elkezdte simogatni a hajamat.

- Ne haragudj, hogy kételkedtem benned, egyszerűen csak… nem olyan könnyű eltüntetni az érzéseket, ha egyszer már megjelentek. – Nekem mondja?

- Tudom – szipogtam, majd egyik kezemmel kitöröltem a könnyeket a szemeimből. Elhúzódtam Jake-től kicsit, majd karjaimat a nyaka köré fontam, és adtam ajkaira egy csókot. Aztán újra átöleltem, és felsóhajtottam. – Te se haragudj rám.

- Akkor, megbeszéltük a dolgot? – vigyorodott el Jacob, mire én is megeresztettem egy félmosolyt.

- Meg. És, akkor most mit csináljunk?

- Először is áruld el, mi történt idebent, amíg én az ajtó másik felén kuksoltam? – Próbálta durcásnak tettetni magát, de nem vágott át. Leültünk hát az ágyra mind a ketten, és meséltem neki az emailről, meg Amandáról is egy kicsit.

A nap további részében nem sok érdekes dolog történt, leginkább filmet néztünk hárman, és az ilyen hármasban eltöltött idők alatt mindig feltűnt, hogy Rachel valahányszor rám néz, nagyon vigyorog valamin, szóval majdnem biztos voltam benne, hogy mindent hallott a veszekedésünkből Jake-kel. Próbáltam közömbös lenni, de valamiért egyre gyakrabban mentem ki a mosdóba, különösebb ok miatt, csak hogy ne kelljen a többiekkel lennem. Fél öt körül anyu is megjött Dave-vel, aki mesélt nekünk az ügyéről. Cseppet sem volt valami kellemes az eset, miszerint egy harmincnyolc éves férfit azzal vádolnak, hogy kirabolta a felesége boltját, és Dave szerint ennek a férfinak az égvilágon semmi köze nincs a bűntényhez. Mindazonáltal nagyon nehéz dolga van, mert a felesége annyira utálja a férjét, hogy elszántan küzd ellene, és egyre súlyosabb vádakat hoz fel a férfi iránt. Ezután én anya kérésére visszaraktam a végül ki nem bontott fagyit a helyére.

Fél nyolc körül még megnéztük Rachellel a Gossip Girl új részét, amit ugyan leadtak már, de nem láttam, így az ismétlés most pont jól jött. Rach már túl volt rajta, épp ezért sokszor elfecsegte, mi fog történni, de miután hatodszorra is megkértem, hogy maradjon már csendben, végre elhallgatott. Ezenkívül nagyon jól elvoltunk így délután és estefelé, úgyhogy nem panaszkodhattam.

Miután Jake abbahagyta a neten szörfölést és a Gossip Girl-nek is vége lett, elmentem zuhanyozni, majd Rachel és végül Jake. Na és persze utánuk anyuék, de ők már annyira nem érdekesek.

Miután elkészültünk, és Jacobbal bezárkóztunk a szobámba, nem sokat beszélgettünk, már csak azért sem, mert nem volt miről. Másrészt pedig azért sem, mert bepakoltam a maradék cuccomat is a bőröndökbe, így már tényleg tök üres volt a szobám, a bútorokon kívül. Egy hátizsákba pakoltam azokat a cuccaimat, amik kellhetnek az úton, de a többi mind a nagy bőröndökbe mentek. Miután végeztem, lefeküdtünk mind a ketten, és hamar el is aludtunk.