A NAGY HELYZET

Ajjaj, azt hiszem, ez sem lesz túl jó hír Nektek. Az a nagy helyzet van, hogy unom az egész Twilight-témát. Jacobot meg Lilyt nem, tehát a párosítást nem, magát a történetet, hogy vámpírok, vérfarkasok, Cullen-család, meg minden. Annyira nagy a felhajtás a Twilight körül még most is, hogy egyszerűen nem szeretem már... Taylor még mindig a mindenem, és az is marad még szerintem egy jó darabig Jacobbal együtt, de fogalmam sincs, hogy folytassam. Arra gondoltam, hogy elutaztatnám a párosomat valahova messze Forkstól, csak azt nem tudom, Ti mennyire örülnétek ennek... láttam az Avatart pár napja, és nekem most az a legjobb film, történet, meg minden a világon! Ha esetleg tudnátok valami ötletet adni... vagy mit gondoltok? Inkább írjak egy rövid befejezést a történetnek, és el van intézve? Vagy örülnétek annak is, ha elhagynánk Forksot, elhagynánk a vámpírokat, elhagynánk a vérfarkasokat...? Kérlek, segítsetek, mert ez így borzalmas - csak hogy Amanda Seyfriedet idézzem a Mamma Miából. Számítok rátok!

EGY KIS SZÜNET

Nem hosszú, egy hetes. Muszáj, mert várjátok a következő részeket, csakhogy nekem időm sincs semmire a farsang miatt :S. Mi szervezzük az egészet, és kell egy kis idő :S. Az egésznapos rohangálások mellett sajnos nem lehet írni =/. Ígérem, igyekszem, pénteken lesz a farsang, utána remélhetőleg visszatérek :). Egy kis türelem, kérlek benneteket :).

18. fejezet - Hivatalos lakótárs és önuralom

Összenéztem Jake-kel, de nem szóltam semmit. Nyitottam a számat, de nem jött ki hang. Berezeltem, pedig nem kellett volna. Elvégre csak egy látogató, ugye? Ugye?!

Nem. Látogató, de olyan, akit utálnunk kéne. Főleg anyunak, hisz a volt férje – és egyben a gyereke apja – új feleségének a nevelt lánya, akiben Stone-vér folyik. És az nem vezet semmi jóra, legalábbis biztos vagyok benne, hogy anya így gondolja. Egyszer meg is említette, pár hete.

Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.

- Anyu, én… - De nem bírtam befejezni a mondatot, mert Rachel ujjongása hangzott fel a vendégszobából, és én automatikusan is odakaptam a fejemet. Ő állt az ajtóban, és amint meglátta anyut és Dave-et, földbe gyökerezett a lába. Egy gyors, alig észrevehető pillantást vetett rám, majd visszanézett anyura, én pedig az ajkamba haraptam.

- Anyu, ő itt Rachel… Stone – mondtam neki, miközben ránéztem, és figyeltem a reakcióját. Anyu szemöldöke hirtelen a magasba szökött, és értetlenül nézett rám, majd Rachelre, oda-vissza. Aztán megrázta a fejét.

- Rachel… Stone? – kérdezett vissza, és nehéz volt nem észrevenni az undort a hangjában, amikor kiejtette a lány vezetéknevét. Nem néztem Rachre, nem akartam tudni, hogy mit szól hozzá, csak lassan bólintottam anyának. Ő összeszorította a száját, és szemében gyűlölet villant. De nem szólt semmit.

És ez rosszabb volt mindennél. Anyánál ez azt jelentette, hogy felkészül egy dühkitörésre. Jól tudom, mert egyszer, még amikor kicsi voltam, anyu úgy elvesztette a fejét, hogy megdobott egy tányérral – persze véletlenül – és az eléggé felszántotta a karomat. Azóta anyu így próbálja visszatartani a hirtelen feltörő ingereket, és hálás voltam neki. Ha ezt nem csinálja meg, valószínűleg Rachel már alulról szagolta volna a parkettát.

- Megtudhatnám, hogy ki ez? – sziszegte anyu a fogain keresztül gúnyosan, de nem nézett rám, hanem Rachelen legeltette a tekintetét. Némán segítségért kiáltozva néztem Jacobra, de ő is teljesen tanácstalan volt. Hát persze, mit is várhattam egy férfitól?! Nyilván Jake sem volt még soha ilyen helyzetben. De még csak hasonlóban sem.

- Anyu, kérlek, ne akadj ki. Steven… - kezdtem, de anya felmordult, és szemei szikrákat szórtak, amikor rám nézett.

- Ki ne merd ejteni a nevét!

Soha nem láttam még ennyire gyűlölködőnek. Eddig nem is vettem rajta észre, mennyire utálja volt apámat, de most tisztán látszott. Ahogy megfeszült a bőr az arcán, ahogy összeszorította a száját, ahogy ott villogott a gyűlölet a szemében…

Borzalmas látvány volt. Nem szerettem, ha anya szomorú, de azt sem, ha gyűlölködik. Főleg, ha tudom, miért utálja az illetőt, és hogy mik voltak az előzmények. Világossá vált számomra, hogy anyu nagyon szenvedett, amikor Steven bejelentette, hogy elhagyja. Ez fel sem tűnt eddig. Milyen lánya vagyok én az anyámnak?!

- Anyu, kérlek. Ő Rachel, nem családtagja a Stone családnak. Jessica és… - Az ajkamba haraptam, és úgy folytattam. – Tudod, hogy kicsoda nevelt lánya.

- Aha. Akkor kérlek szívem, dobd ki innen.

Valami ilyesmire számítottam, most mégis villámcsapásként ért. – Nem dobhatod ki, anya! Nincs hova mennie! És te papoltál nekem anno arról, hogy segítsük a hajléktalanokat?! – fakadtam ki, és magam sem értettem, miért védem ennyire Rachelt. Lopva rápillantottam, és pont engem nézett. Megeresztett felém egy hálás félmosolyt, de nem válaszoltam neki, csak gyorsan visszanéztem anyára. Úgy láttam, mintha kissé elbizonytalanodott volna, de szeméből nem tűnt el a gyűlölet. Dave csak állt mellette, és amikor anyu vállára tette a kezét, ő lesöpörte, így hát nyugton maradt.

- Az más. Ők ártatlanok.

- Rachel is az. Most az, hogy a nevelőanyja – aki ráadásul még nem is a vérszerinti rokona – miket tett veled és velem, anyu, még nem jelenti azt, hogy Rach beleszeret Dave-be. – Ez elég, nos… durva kifejezés volt, de érzékeltetni akartam a valószínűtlenséget. – Érted, anya? Ő csak egy lány!

- Jane… - kezdte anya, de Rachel megköszörülte a torkát, így mind a négyen felé fordultunk. Látszólag egy kicsit megszeppent a hirtelen nézőközönségtől, de aztán összeszedte magát. Én pedig azt gondoltam, hogy lehet ilyen hülye, hogy még nagyobb balhét akar csinálni.

- Elnézést, nagyon sajnálom, hogy illetéktelenül beállítottam ide. De ha a… a… barátnőm anyukája úgy gondolja, én elmegyek. Van kocsim – sóhajtott fel, én pedig ismét az ajkamba haraptam.

- Látod, Jane? Van kocsija. Akkor bizonyára pénze is, hogy elszállásolja magát. Ergó, nem hajléktalan. – Hitetlenkedve-bosszúsan néztem anyára, majd hevesen megráztam a fejem.

- Nem, anya. Nem küldheted el.

- Miért nem? – húzta fel anyu fogcsikorgatva a szemöldökét. Megijedtem tőle. Nyeltem egyet, és úgy válaszoltam.

- Mert ő a barátnőm, és közel sem olyan nagy kurva, mint Jessica. – Biztos voltam benne, hogy anyu le fog cseszni, de nem érdekelt, mert célom volt a kijelentéssel. Nagyon reméltem, hogy beválik. Hogy miért? Azt… nem mondhatom el. Egyelőre.

Anya vonásai finomabbá váltak, arca kisimult, és már csak a gyűlölet sugárzott az arcán. Összeszorított ajkai most már szétnyíltak, és próbált kifejezéstelen arccal nézni rám. Rápillantott Rachelre, és nézte őt egy darabig. Láttam, hogy Rach elpirul, de makacsul állta anya pillantását, amíg utóbbi fel nem sóhajtott.

- Nem volt szép tőled, Jane.

- Tudom. De ez az igazság.

- Egyszer megbánod. – Nyilvánvalóan azt akarta, hogy komolyan vegyem, de valahogy kihallottam a hangjából a hamisságot. Kurtán bólintottam, és mondani akartam volna valamit, amikor Dave megszólalt.

- Csajok, miről van szó?

Hallottam, hogy Jake motyogott valamit mellettem, de olyan halkan, hogy nem tudtam kivenni a szavakat. Először hallottam Dave hangját, és közel sem olyan volt, mint amire számítottam. Hanem nagyon, nagyon fiatalos.

Anya hirtelen megrázta a fejét, és arra gondoltam, hogy már most elrontotta. Tudtam, hogy hazudni fog, de azzal, hogy ilyen hevesen reagált, elárulta magát.

- Ugyan semmiről. – Dave ingatta a fejét pár pillanatig, de csöndben maradt. Úgyse hitte el. Csak azt tudtam remélni, hogy nem kérdez majd rá anyánál a dologra. Ha megtudná…

Anya felsóhajtott, és újra Rachre pillantott. – Meddig maradnál? – kérdezte, mire Rach megvonta a vállát.

- Nem sokáig, az biztos. Nem szeretnék zavarni… remélem, mihamarabb véget ér a nászutuk. – Ezt lehet, hogy nem kellett volna.

Anya vonásai újra megkeményedtek, és megrázta a fejét. Haragos pillantást vetettem Rachel felé, habár tudtam, hogy nem direkt mondta, amit mondott.

- Szóval összeházasodtak? – kérdezte anya gúnyosan, mire Rachel enyhén bólintott.

- Igen. Két napja…

- És nem hívtak meg az esküvőre. – Meglepődötten pillantottam anyura, amikor ezt mondta. Felhúztam a szemöldökömet, de ő Rachelt nézte.

- Én se voltam ott… - próbált Rachel hazudni, de nem ment neki. Ebben határozottan tehetségesebb vagyok én. – Vagyis igen, de a lagzin már nem. Az zártkörű volt – mondta fanyarul, és meg tudtam állapítani, hogy ez már bizony igaz.

- Jellemző. Szegény lány – mondta anyu, de úgy hittem, hogy nem gondolta túl őszintén. Mindenesetre újra felsóhajtott, Dave-re nézett, majd megvonta a vállát.

- Na jó. Pár hétig maradhatsz… mondjuk kettőig.

Szárnyalt a szívem. Fogalmam sem volt, miért, hiszen Rachel teljesen közömbös lány nekem, mégis örültem annak, hogy anya így döntött. Két hét! Azta! Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy anya a majdnem-dühkitörése után képes ilyen hosszú időt is mondani. Mindenesetre nagy kő esett le a szívemről.

Rachel szélesen elvigyorodott, ölöm és hála kevergett a mosolyában. Láttam, hogy egy könnycsepp összegyűlt már a szeme sarkában, de nem tudtam, hogy vajon anyu legelső reakciójától, vagy a hálától-e. Mindenesetre úgy tűnt, mint aki bármelyik percben odarohanhat anyához, és megölelheti. De persze azért neki is volt annyi esze, hogy ezzel ne próbálkozzon.

- Nagyon szépen köszönöm, miss! – kurjantotta Rachel, és kissé nevetségesnek tartottam a megszólítást. Elvégre anya nem volt már fiatal se annyira, és túl is van egy házasságon, szóval semmiképpen sem illik rá a „miss” titulus.

- Inkább Mrs. Cole, jó? – kérdezte anya, fintorogva a megszólításon, mire én felkaptam a fejem.

- Cole?

- Cole.

- David… Cole? – kérdeztem, az említett személyre nézve, aki elmosolyodott és bólintott. Amint megláttam a mosolyát, megértettem, hogy tudott anya ilyen hamar belehabarodni ebbe a férfiba. De természetesen a közelébe sem ért az én Jake farkaskám vigyorának. Mosolyogva ránéztem, ő pedig visszavigyorgott. Igen, határozottan édesebb. Sokkal.

- Rendben van – mondta Rachel udvariasan és kissé bűnbánóan, de anya nem szólt hozzá. Furcsa, számomra értelmezhetetlen pillantást vetett Dave-re, aki továbbította azt Jake-nek, ő nekem, én pedig Rachelnek. Fogalmam sem volt, hogy miről van szó, de Rachel és Jake is érthetett belőle, hisz mind a ketten megmozdultak. Jake felállt, és kézen fogva engem is felhúzott a kanapéról, Rach pedig mellénk battyogott.

- Akkor megmutatjátok a várost? – kérdezte tőlünk Rachel, mire kérdő pillantást vetettem Jake-re. Lehunyta a szemét, mire én bólintottam.

- Persze.

Azzal elköszöntem egy puszival anyától, és már kint is voltunk az udvaron. Középen álltam, Jake a balomon, Rachel pedig a jobbomon, mire mindkettőjüknek megragadtam a felém eső karját, és húzni kezdtem őket a járdáig. Miután kiértünk oda, kérdő pillantással néztem ide-oda rájuk.

- Na? Mi volt ez? Nem értettem azt a sorozatpillantást, de meg szeretném.

Jake kuncogott. – Anyud és az a Dave kettesben akartak maradni.

Kifejezéstelen arccal nyögtem ki: - Hú.

Rachel felnevetett. – Imádom anyukádat.

- De ha lehet, ezt ne hangoztasd neki, kérlek.

- Oké – trillázta Rach, de mintha nem is figyelt volna rám.

- Akkor… nem is megyünk várost nézni? – kérdeztem reménykedve, miközben arra gondoltam, hogy nem akarok most Rachellel lenni. Jake-kel akarok a kuckóban romantikázni. Vagy sétálni a tengerparton. Vagy valami hasonló.

- Hát, tudod… én egyedül szeretek nézelődni. Úgyhogy, ha nem haragszotok…

- Ó, dehogyis! – feleltem széles vigyorral, és már ragadtam is meg Jake kezét. Ő kuncogott, de nem törődtem vele. – Nekünk úgyis dolgunk van.

Rach egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézett, majd azt suttogta: - Az, amire gondolok…?

- Nem, dehogyis! – vetettem rá rosszalló pillantást. – Persze, majd a bokorban, mi?!

- Jól van na – felelte Rachel sértődötten, de hamar visszatért a jókedve. Jake felnevetett, majd átkarolt.

- Akkor, szia Rach! – köszönt Jacob, én pedig máris rángattam be a fák közé. Jacob könnyen lépést tartott velem, miközben Rachelnek integetett, én pedig egy pillanatra megálltam.

- Szerinted nagyon kibukna, ha nem integetnél neki? – kérdeztem gúnyosan, mire Jacob megszeppenten nézett rám. Aztán elvigyorodott.

- Féltékeny vagy, édesem?

- Én? Ugyan nem. – Hát persze, hogy az vagyok. Amióta Rachel megjelent, Jacob egy szót sem szólt szinte, és most meg nem velem jön, hanem annak a nőszemélynek integet. Nem kéne féltékenynek lennem?

- Csodásan hazudsz, de ezt nem hiszem el.

- Te bajod. Szoktad nézni a „Hazudj, ha tudsz!”-ot?

- Nem. Nem is ismerem. Miért? – ráncolta a homlokát Jake. A szám sarkában mosoly bujkált.

- Tudod, drágám, megleshetnéd az egyik részt. Tömérdek információ van az arckifejezésekkel kapcsolatban, és akkor pontosan tudnád, mikor hazudok, és mikor nem. – Elvigyorodtam, mire Jacob csúnyán nézett rám.

- Nagyon vicces. Úgyis tudom, hogy nekem van igazam.

- Ó, valóban. Bizonyítsd be! – gúnyolódtam, de amikor Jacob halványan elvigyorodott, már tudtam, hogy nem kellett volna bevállalnom. Két másodperc múlva Jake eltűnt mellőlem, és Rachel után indult. A düh kapott lángra bennem, és egyszerre voltam mérges Jake-re és Rachra. Ha nem lett volna önuralmam, elkezdtem volna toporzékolni, de szerencsére sikerült szerelmem után szaladnom. Mikor utolértem, megragadtam a kezét, és megpróbáltam visszahúzni – persze eredménytelenül. De legalább megállt.

- Jól van, beismerem, féltékeny vagyok! – Fortyogtam dühömben, de tudtam, mire készült az előbb Jake, és még véletlenül sem akartam neki engedni. Háttal állt nekem, és a vörös hajzuhatag után nézett, hogy még jobban idegesítsen. Ráncigáltam a karját, hogy forduljon már meg, de nem mozdult. – Nézz már rám!

Abban a pillanatban forró ajkakat éreztem meg az enyéimen. Jake csak lágyan nyomta neki a száját az enyémnek, és én automatikusan nyaka köré fontam a karomat. Jacob azonban, ahelyett, hogy hevesebben csókolt volna, elhúzódott tőlem. Csúnyán, durcásan néztem rá, de ő csak vigyorgott.

- Ez most minek kellett?! – Az előbbi hercehurcára, meg a csókra is gondoltam. Jacob gyorsan megpuszilta a homlokomat, majd vállat vont.

- Olyan édes vagy, amikor féltékenykedsz.

- Haha. Úgy utálom, amikor ilyen vagy. – Hazugság. Úgy tűnik, Jake ezt se vette be, mert vigyora még szélesebb lett.

- Ha ez az ára annak, hogy féltékenykedni lássalak…

- De miért jó az neked? – húztam fel a szemöldököm. – Mi tetszik benne?

- Akkor hiszem el igazán, hogy szeretsz.

Ellágyult a tekintetem. Akartam neki mondani, hogy ha erről van szó, akkor mindig féltékenykedni fogok. De inkább a hallgatást választottam, és a farkasszem-nézést. Tekintetünk teljesen az egymáséba fúródott, és már annyira perzselt Jake érzelmekkel teli szempárja, hogy kénytelen voltam lehunyni pilláimat. Lábujjhegyre emelkedve homlokomat az övének döntöttem, és pár percig csak álltunk a járdán, nem törődve azzal a néhány kíváncsi tekintettel. Aztán felsóhajtottam, és elhúzódtam tőle.

- Le kéne mennünk La Pushba – mondtam, mire Jake felhúzta a szemét.

- Minek?

- Nem akarod meglátogatni a haverjaidat?

- Minek? – kérdezte újra Jacob, mire az égnek emeltem a tekintetemet.

- Mert a haverjaid.

- Te meg a barátnőm vagy. – Kissé rosszul esett, hogy csak ezt mondta, de aztán megértettem. Ő is csak egy férfi. Biztos nehéz kimutatnia az érzelmeit. Végül is… úgyis látom a szemeiben.

- Oké. Akkor nem megyünk.

- De, de, mehetünk. Csak azért nem kell, hogy meglátogassam a falkát. Különben is, tegnap láttam őket.

- De… ti egy csapat vagytok – makacskodtam, bár magam sem tudom, hogy miért. Talán, mert azt akartam, hogy Jacob tudja, nem akarom irányítani az életét. Sokszor mondták a barátnőim Miamiban, hogy egy férfinak nagyon hiányzik a szabadság, és hogy nem szabad ráakaszkodni. De ezek szerint… Jacob nem igényli ezt a fajta szabadságot. Legalábbis egyelőre.

Bólintottam, mivel nem válaszolt, és megfogtam a kezét.

- Akkor irány La Push! Csak úgy. – Elvigyorodott, és én is így tettem. A kocsi felé vettük utunkat, miközben ő átkarolt, én pedig a hajamat simítottam a fülem mögé. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, és megálltam.

- Egy pillanat, és jövök. – Azzal gyorsan berohantam a házba, ott hagyva az értetlen pillantású Jacobot, de nem érdekelt. Fülemet befogtam, hogy még véletlenül se halljak semmilyen csúnya dolgot anyuék szobájából, és olyan gyorsan rohantam fel a szobámba, amilyen gyorsan csak tudtam. Kutakodni kezdtem a polcomon, mindent széttúrtam, amit csak találtam, egészen addig, amíg a kezembe nem akadt egy hajgumi. Ráhúztam a csuklómra, majd tovább keresgéltem, amíg nem találtam még egyet. Szélsebesen a fürdőbe szaladtam, és már fogtam is a fésűt, hogy szétválasszam középen a hajamat. Miután ez sikerült, gyorsan összefogtam két copfba a hajamat, és az eredményen elmosolyodtam. Igazi kislánynak tűntem, de nem zavart, mert úgy gondoltam, tetszeni fog Jake-nek.

Igazam is lett. Mikor kiértem, Jacob ott állt, ahol hagytam, és szélesen elvigyorodott, amikor meglátott. Visszavigyorogtam rá, majd kinyújtotta a kezét, én pedig mohón megragadtam. Magához rántott finoman, és adott a számra egy puszit, majd magához ölelt egy pillanatra, és ajkai a fejbőrömet súrolták. Majd elengedett, én pedig már mentem is át a kocsi másik oldalára. Mind a ketten szinte egyszerre szálltunk be, és ezen halványan elmosolyodtam. Jake beindította a motort, és már mentünk is az úton.

- Szóval, miért is pont La Pushba szeretnél menni? Azt hittem, hogy a lányok jobban szeretik a butikokat – jegyezte meg Jake, de elbizonytalanodott, amikor vágtam egy grimaszt.

- Én teljes szívemből gyűlölöm őket – fintorogtam, és láttam Jacob arcán, hogy nem nagyon hitte el.

- Valóban?

- Valóban. A hideg is kiráz tőlük. Talán a butikoktól nem, de a plázáktól hőgutát kapok.

- Tudod drágám, a hidegrázás, meg a hőguta nem éppen illik össze – vigyorgott rám Jake szemtelenül, én pedig csúnyán néztem rá.

- Nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem hiszem, hogy valaha is azért megyek majd Port Angelesbe, hogy butikokat nézegessek. Főleg nem veled.

- Kösz… - mondta Jacob gunyorosan, de viccelt, mert a szája sarkában mosoly bujkált.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – mosolyodtam el gyorsan. – De nem hiszem, hogy te élveznéd. Tudod, a shoppingolás nem éppen egy fiús elfoglaltság… talán akkor, ha velem vagy. Mert hogy én nem húzom sokáig az időt, az is biztos. Persze egy lánnyal már nehezebb, mert ha te nem is próbálod fel minden második ruhát, ő biztosan, és illik megvárni. Ezért nem is nagyon volt sok barátnőm Miamiban, mert soha nem mentem velük sehova. Nem tehetek róla – vontam vállat. – Ilyen vagyok.

- És én így is szeretlek – vigyorgott Jake, én pedig rámosolyogtam. Nem nézett rám, mert az utat figyelte, de nem érdekelt, mert a mosolyom nélkül is tudja, hogy tetszett a mondata. Meg hogy mennyire odavagyok érte.

Pár percig csendben üldögéltünk, de nem volt olyan kínos csend, mint amilyen néha fellép egy fiú és egy lány között. Csak gondolatainkba merültünk mind a ketten, és egyszer-egyszer kívántam, hogy bárcsak beleláthatnék a fejébe. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is olyan egyszerű teremtés, mint a többi fiú, majd sokkal összetettebb, többrétegű. Nem, nem pont arra gondolok, amire Shrek is… eszembe sem jutna Jacobot egy hagymához hasonlítani. De azért mégis szívesen megtudnám, mikre gondol néhány helyzetben. Például, amikor azt mondom neki, hogy szeretem, vagy ha a vérfarkasságáról kérdezek. Ekkor pedig eszembe jutott valami, amire tegnap este nem kaptam választ.

- Áruld el… – kezdtem, mire Jacob csendben biccentett. – Miért kavart fel tegnap este, amikor megtudtad, mit álmodtam?

Jacob egy pillanatig hallgatott, majd felsóhajtott.

– Tudod, néha gonosznak érzem magam, amiért pont téged kellett kiszemelnem. És amiért te is úgy érzel irántam, ahogy én irántad. – Megint elhallgatott, látszólag kereste a szavakat. – Tudod, nem veszélytelen egy vérfarkassal járni.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom értetlenül, mire Jacob keserűen felnevetett.

- Láttad Emily arcát, ugye?

Fájdalmas grimaszt vágtam. – Igen. Mi van vele?

- Az Sam miatt van.

Elkerekedett a szemem. – Sam miatt? Sam…?

- Ne értsd félre – mondta hirtelen Jacob, mint aki eltökélten védi a falkavezért. – Nem szándékos volt.

- Persze, véletlen össze… - De még mielőtt kimondtam volna azt a szót, amit eredetileg akartam, rájöttem, hogy okozhatta Sam azt a sebet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán megnyugodtam.

- Már értem. Sam farkasként sebezte meg Emilyt.

- Pontosan.

- De miért? Nem vagytok magatoknál, amikor átváltoztok? – Ezt nem tartottam megfelelő magyarázatnak, hiszen Jacob akkor simán rám ugorhatott volna a tengerparton. De nem tette.

- Nem, csak… amikor nagyon feldühít valami… átváltozunk, és pár másodpercig nem tudunk uralkodni magunkon. Valamin veszekedtek Emilyvel, Sam pedig a feszültségtől és a dühtől változott át, és így sebezte meg a lányt. A lányt, akit szeret, és akit el fog venni.

- Anyám, de szörnyű… - húztam el a számat, és próbáltam kiűzni az elmémből a képeket, miszerint velem is megtörténik ugyanaz, mint Jacobbal. De akárhogy is próbáltam, nem ment. Automatikusan visszatért a kép, ahol én a parton állok, előttem Jake, és heves kézmozdulatok közepette veszekedünk. Majd Jacob átvedlik vérfarkassá, vicsorog rám, és egyre közelebb jön. Majd…

Megráztam a fejem, és ezzel egy időben meg is borzongtam. Biztosra vettem, hogy Jacob engem soha nem bántana, de ez a gondolat nem nyugtatott meg. Sam sem akarta bántani Emilyt, biztos vagyok benne… Szóval ez nem erről szól. Ez irányíthatatlan. De ugyanakkor azt is tudtam, hogy még ha meg is történne, akkor sem mondanék le Jake-ről. Nem tudnék. Lehetetlen.

- Lehet, néha jobb lenne, ha nem szeretnél… - motyogta magának Jacob, de én is hallottam, és elszorult a szívem. Bánattal töltött el, hogy Jake ennyire fél, hogy valami kárt tesz bennem, én pedig attól, hogy esetleg távol tartja magát tőlem emiatt. De hogy is van ez a bevésődés? Vonzalom… mit is mondott Jake…

- De szeretlek, és bármennyire is próbálod megváltoztatni, nem fog menni – feleltem kissé hevesen és sértődöttebben, mint szerettem volna. Jacob szomorkásan rám mosolygott, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan körbenéztem, hol vagyunk, és amikor észrevettem, hogy már közel vagyunk a parthoz, odanyúltam a kormányhoz, és félrerántottam, magam felé, de csak finoman. A kocsi jobbra kanyarodott, és lesodródott az útról, a bozót mellé. Jacob egy pillanatra dühösnek tűnt, de utána én már az ölében voltam, és megfogtam a vállát.

- Nem engedem, hogy ez közénk álljon. Tudom, hogy nem bántanál, és nem is fogsz. Nálad úgysincs ügyesebb vérfarkas – mosolyogtam rá, mire ő is visszavigyorgott rám. Szeme boldogabban csillogott, mint valaha, én pedig örültem, hogy legalább az ölében olyan magas vagyok, mint ő. Ezt kihasználva lassan közelebb hajoltam, és pár pillanatig csak egymás szemébe néztünk. Nem bírtam ki mosolygás nélkül, és ő is nehezen, de benne volt annyi önuralom, hogy ne vigyorodjon el – csak félig. Nem kellettek szavak, hogy megtudjam, mindez nagyon tetszik Jacobnak, csakhogy tartottam még a távolságot. Nem akartam, hogy elveszítse a fejét, sem hogy ő, sem hogy én, több okból kifolyólag is. Először is, megbeszéltük, hogy várunk tizennyolc éves koromig, másodszor pedig az út szélén ültünk, egy kocsiban. Nem nagyon szeretnék kíváncsi tekintetekkel találkozni, miközben romantikázunk. Meg amúgy is túl kicsi lenne a hely.

Mindenesetre láttam Jake-en, hogy már nem sokáig bírja így, és hogy mindjárt megcsókol. Csakhogy én megelőztem, és mielőtt még jobban felém hajolhatott volna, az ajkaim már az övéin voltak, és próbáltam gyengéden csókolni. Tényleg megpróbáltam.

De Jacobot annyira feltüzelhette az előbbi távolságtartásom – vagy valami más –, hogy nem bírta ki. Átkarolt hátulról, én pedig valahogy magasabb lettem hirtelen, mint ő. Csodálkoztam, hogy elférünk a kocsiban, de nem tudtam ezen sokat agyalni, mert annyira elvonta a figyelmemet Jacob csókja. Heves volt, de mégsem az a „mindent felfal, ami az útjába kerül” fajta. Mindenesetre teljesen felébresztette bennem is a vágyat, és észre se vettem, hogy közben Jake mindenhol csókolgat. Az ajkaim minden szegletét felfedezte már, aztán áttért a szám és az orrom közötti apró bemélyedéshez, majd az orrom oldalához, aztán vissza le, a szám széléhez és az államhoz. Hirtelen hátracsuklott a fejem, és Jacob eljutott a nyakamhoz, ami ugyan jólesett, de mégis idegesített, mert így nem értem el az ajkait. Így hát gyorsan visszahajoltam hozzá, és számat újra az övéihez érintettem, úgy, hogy még véletlenül se tudjam elengedni. Aztán amikor megéreztem Jacob forró kezét a pólóm alatt, rájöttem, hogy mit is csinálok.

Gyorsan elhúzódtam, és hevesen zihálva meredtem szerelmemre a kis helyen. Jacob szemében zavarodottságot és elégedetlenséget is láttam, de nem érdekelt, mert mérges voltam magamra – és kicsit Jake-re is. Megráztam a fejem, minek következtében bevertem a fejem a tetőbe, de szerencsére nem fájt.

- Ne. El fogom veszíteni a fejem. Már így is megtettem.

- Nem fogod – mondta Jacob az ajkát harapdálva. Meglepődtem rajta, és rájöttem, hogy sokkal kívánatosabb vagyok neki, mint valaha is gondoltam. – Majd én leállítalak.

- Nem fogsz – használtam az ő szavait csak más személyben. – Férfiból vagy, Jake. Tudom, hogy úgysem állítanál le. Ne is próbálkozz.

Jacob egy pillanatig sértetten nézett rám, de aztán megadóan felsóhajtott. – Ne haragudj. De annyira… annyira… - Elhallgatott, én pedig felhúztam a szemöldököm. Sejtettem, mit akart mondani, de mint általában, az ő szájából akartam hallani. Ismét halkan felsóhajtott, és kimondta: - Kívánlak.

Nem akartam, mégis elvigyorodtam. Nyomtam gyorsan egy édes csókot az ajkaira, majd elhúzódtam, még mielőtt ott akart volna tartani magánál.

- Annyira szeretlek. – Homlokom az övéhez érintettem, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Majd vigyorom kedves mosollyá halványult, én pedig felegyenesedtem – már amennyire tudtam – és visszaültem az anyósülésre. Miután lehuppantam, még mindig egy kissé szaporán vettem a levegőt, így egy „hú” kíséretében a hajamba túrtam, teljesen szétszedve a két copfot. Kiszedtem hát a gumikat, és megráztam a hajam, hogy valamennyire visszaálljon a régi helyzetébe, majd a hajgumikat elraktam a zsebembe. Ránéztem Jacobra, aki maga elé meredt, és még mindig csalódottnak tűnt. Az ajkamba haraptam, és próbáltam biztatni.

- Ne aggódj… tizenkilencedike nemsokára itt van. Ha gondolod, születésnapom alkalmából… lehet ez a szülinapi ajándékom.

Jacob megrázta a fejét, de halványan elvigyorodott. – Nem, annak mást tartogatok. – Mikor elkerekedtek a szemeim, nem reagált, csak kiszélesítette a vigyorát, és kuncogott. – De természetesen lehet az egy mellékajándék, ha gondolod.

Finoman rávágtam a vállára, de közben nevettem. Hogy is hibáztatnám Jacobot azért, mert kíván? És várja a nagy alkalmat? Elvégre én is épp úgy izgatott vagyok miatta, és elég nehezen bírom már novemberig. Az viszont teljesen váratlanul ért, hogy ajándékot szeretne adni nekem – méghozzá nem is azt, amire én gondoltam.

Törtem a fejem, hogy vajon mit is akarhat venni nekem, de körülbelül olyan volt, mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. Végül feladtam, és felsóhajtottam. Észre sem vettem, hogy azóta újra megindultunk, és hogy már meg is érkeztünk. A kocsi La Push parkolójában állt, és előttünk hullámzott a távolban a tenger.

17. fejezet - Rachel

Egy hozzám hasonlóan vörös hajú, de sokkal, sokkal sötétebb vörös hajú lány állt előttem. Egyáltalán nem volt ismerős, ő azonban úgy nézett rám, mint aki évek óta a barátom. Tág szemekkel pislogtam rá, értetlenül, mire ő elmosolyodott.

- Öö, helló! Te vagy Lily Fletcher? – kérdezte széles vigyorral, én pedig lassan bólintottam.

- Azt hiszem. De te ki vagy?

- Ó, igen, bocsika – forgatta a szemeit a lány. – Még be sem mutatkoztam. Rachel Stone vagyok. – Amint meghallottam a vezetéknevét, megállt bennem az ütő.

Ugyanúgy hívják apa új barátnőjét, Jessicát is. Véletlen egybeesés?

- Aha. És honnan ismersz? – kérdeztem fagyosan. Nem szoktam bunkó lenni, de elég furcsa, hogy ezt a csajt is Stone-nak hívják, ráadásul ismer is engem. Lehet, hogy sok Stone van a világban, na de kérem szépen… az ösztöneim azt súgták, hogy ennek a csajnak van valami köze Jessica Stone-hoz. Az pedig semmi jót nem jelenthet…

- Hát, nem ismerlek, mert eddig csak meséltek nekem rólad. Ismered Jessicát? Tudod, akivel a… - csücsörített, és elpirult. Biztos voltam benne, hogy észrevette, ahogy szememben megvillant a gyűlölet, és ezért most keresi a megfelelő szavakat. Én azonban megelőztem, mielőtt még bármit is mondhatott volna.

- Mármint azt a Jessica Stone-t, aki elrabolta az apámat? Igen, sajnálatos módon ismerem – feleltem nyers hangnemben, majd észrevettem, hogy a lány szemében szomorúság villan fel. Na ne…

- Igen, azt a Jessica Stone-t – mondta végül Rachel, majd felsóhajtott.

- Mondd, hogy nem a lánya vagy! – nyögtem fel, mert rögtön ez jutott eszembe a lány szomorúságáról, és arról, hogy megegyezik a vezetéknevük.

- Hát, öhm, nem egészen – felelte Rachel zavartan, majd mikor értetlenül felhúztam a szemöldököm, magyarázni kezdett. – Szóval, az igazi szüleimnek nem kellettem, és mivel Jess a barátjuk volt, megkérték, hogy neveljen fel engem, ő pedig így örökbe fogadott. De tulajdonképpen én az anyámnak tekintem…

- Sajnálom – feleltem gépiesen, mire Rachel halványan elmosolyodott.

- Rég volt már, mikor még kisbaba voltam. Nem nagy szám, már nem is nagyon érdekel, főleg, hogy nem is ismertem az igazi szüleimet.

- Aha. És mi járatban errefelé? – kérdeztem kíváncsian, mert most már tényleg kezdett érdekelni, hogy miért jött ide, és hogy egyáltalán hogy talált ide.

- Öhm… nos… tudod, anyu és a te papád… szóval, összeházasodtak, és nászútra mentek. Engem el akartak szállásolni a nagyinál, de nem voltam hajlandó ott maradni, így a papád azt ajánlotta, hogy jöjjek ide Forksba, és ismerkedjek meg veled.

- Hát igen, eddig is tudtam, hogy jó hülye apám van – feleltem egyszerűen, majd tettetett bánattal néztem Rachelre. – Sajnos, itt már nincs több kiadó szoba.

Ekkor Rachel levette rólam a tekintetét, és elnézett a vállam felett. Összeráncoltam a homlokom, majd követtem a tekintetét, és nagyot ugrottam, amikor majdnem találkozott a fejünk Jacobbal.

- Jaj, Jake! Ilyet ne csinálj, légy szíves.

- Bocsi – mentegetőzött. – Csak kíváncsi voltam, ki a látogatónk. – Azzal Rachelre nézett, és én is úgy tettem. A lány Jake-et nézte, valami furcsa érzés volt az arckifejezésében, amit nem ismertem fel. De arra azért így is rájöttem, hogy tetszik neki Jacob, és a düh apró szikrája lángra kapott bennem.

- Ne is álmodj róla – figyelmeztettem bosszúsan. – Lehet, hogy a családod ellopta az apámat, de a pasimat már nem fogja.

Rachel gyorsan megrázta a fejét, és rám nézett. – Mi, hogy? Ja, nem, nem, dehogy, én csak…

- Gyönyörködtél Jake-ben – sziszegtem, de Rachel nem válaszolt. Ez pedig épp elég válasz volt a számomra.

- Úgysem fogsz gyakran találkozni vele, azt garantálom – tettem hozzá, mire Rachel összeszorított szájjal meredt rám. Nyilván valami bökte a csőrét, de nem akarta kimondani, és lehet, hogy jobban is tette.

Nem szoktam bunkó lenni, de tényleg. De most… nem csak hogy beállít ide az apám új nőjének a fogadott lánya, de még a pasimat is le akarja nyúlni. Na azért álljon meg a menet! Tisztában voltam vele, hogy Jake nem fog szakítani velem Rachel miatt, már csak a bevésődés miatt sem, de nem árt, ha távol tartja magát ettől a csajtól.

Ugyanakkor… észrevettem a lányon, hogy bűntudata van. Nem tudtam, miért, vajon azért-e, mert idejött, azért, mert szemet vetett Jacobra, vagy pedig azért, mert a mostohaanyja hozzáment az apámhoz. Nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy rosszul érezte magát, és ez azért felélesztette bennem a jóságot is. Elhúztam a számat, és kissé finomabb, kedvesebb hangnemben szóltam oda neki.

- Hát, figyelj. Azt hiszem, van egy kisebb, üres vendégszobánk, és ha anyum is beleegyezik… talán el tudunk szállásolni egy kis ideig.

Rachel felkapta a fejét, és megcsillant a szeme. – Az nagyszerű lenne! Tudod, semmi kedvem visszamenni a nagyihoz…

- Hány éves vagy? – kérdeztem hirtelen, mert furcsának tartottam, hogy egy tizenhat évesnek tűnő lány egyedül utazgat Washington állam és Miami között.

- Nemrég töltöttem be a tizennyolcat. Miért? – kérdezte, mire vállat vontam.

- Fiatalabb tűntél, és tudod, tizennyolc éven aluliak nem nagyon utazgathatnak ide-oda az államok között…

- Ja, persze. De én már legálisan utazgathatok – vigyorgott rám Rachel, és én is megengedtem egy halvány félmosolyt. Jacob a hátam mögött nagyon csendben volt, és nem néztem hátra, mert nem akartam látni, hogy kit, vagy mit néz.

- Akkor… öhm, mikor jön anyukád?

- Fogalmam sincs – feleltem őszintén, majd felsóhajtottam. – De addig ne ácsorogj idekint. Van cuccod?

- Van, ott van a kocsimban.

Ismét megállt bennem az ütő, és a szemöldököm a magasba szökött.

Kocsim? Kocsija van ennek a csajnak? És tud is vezetni? Ezek szerint… vagy Steven keres nagyon jól Miamiban, vagy pedig az üresfejű liba. Jesszus… és nekem még egy nyamvadt, normális bicajom sincs.

Hallottam, ahogy Jacob felmordul mögöttem, és még láttam, ahogy Rachel eltűnik. Kihasználtam az alkalmat, amíg Jake-kel kettesben voltunk, és megfordultam. Ő kicsit szomorkásan nézett vissza rám, és meg tudtam érteni.

A délutánunknak annyi. Most itt lesz velünk ez a „minden-lében-kanál” nőszemély, aki ráadásul itt fog lakni egy ideig. Egy ideig? Volt egy érzésem, hogy itt nem egy-két hétről lesz szó, hanem többről, sokkal többről. Egy-két hónapról. Persze nagyon reménykedtem, hogy nem így lesz, de a mai nap elég sok mindent súgott az ösztönöm, és sokszor jót, úgyhogy azt hiszem, most is igazam lesz. Felsóhajtottam, és csókot nyomtam Jake ajkaira. Nem húztam sokáig, mert tudtam, hogy Rachel bármelyik pillanatban újra megjelenhet az ajtóban, és nem akartam, hogy lásson engem Jake-kel csókolózni. Hogy miért? Azt nem tudom.

Igazam lett, mert Rachel két másodperc múlva megjelent az ajtóban két nagyobb bőrönddel. Kicsit kitágult a szemem, mikor megláttam a pakkjait, de aztán magamhoz tértem, és próbáltam kifejezéstelen arcot vágni.

- Jó, akkor… öhm, nos… rakd le addig bent valahova. – Azzal arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedhessem Rachelt, aki félúton vetett rám egy hálás mosolyt. El kellett ismernem, hogy a lány nagyon udvarias és kedves volt, egyáltalán nem tűnt annak a nagyvárosi, üresfejű libának, mint amilyen a nevelőanyja. Persze ezt nem kötöttem az orrára, mert még véletlenül sem akartam, hogy vita legyen belőle. Jacob átkarolta a derekamat, én pedig figyeltem, ahogy Rachel pakolászik. Egy ideig fontolgatta, hova is rakja le a bőröndjeit, és miután eldöntötte, rám nézett.

- Menjek el valahova? – kérdezte udvarias hangnemben, mire én felsóhajtottam, és megráztam a fejem.

- Dehogy, erre semmi szükség. Nos, nem is tudom, mit tudnál most itt csinálni… tévézhetsz nyugodtan, és… várj, először szerintem megmutatom neked a vendégszobát. – Azzal bocsánatkérő pillantást küldtem Jake felé, és kibontakoztam az öleléséből. Odamentem Rachelhez, és az egyik bőröndjének a kallantyúját megfogva mutattam a konyha mellé, balra.

- Ott van a vendégszoba. Nem túl nagy, de szerintem el fogsz férni benne. Még tévé is van ott. – Azzal húzni kezdtem magam után a bőröndöt, és miután beléptem a szobába, felkapcsoltam a lámpát. Nem volt még sötét, de itt csak egyetlen, apró ablak van, és ettől eléggé befeketedik a szoba.

A falak kellemes, világoskék színben pompáztak, és az embernek azonban szembetűnt a citromsárga függöny, ami a húszcentis ablak előtt libegett. Az anyag selyemből készült, így nagyon könnyen felkaphatta akár a legkisebb fuvallat is. A szoba hátsó bal sarkában volt az egyszemélyes ágy, lila virágos ágyneművel. A jobb oldali sarokban volt egy kisebb könyvespolc, az előtt pedig csakugyan kis íróasztal.

Rachel kiadott magából valamilyen csodálkozó hangot mögöttem, és nem tudtam, hogy ez jót, vagy rosszat jelent-e. Hátrasandítottam, és megláttam, hogy újdonsült lakótársam mosolyog, így úgy gondoltam, csak tetszhet neki a szoba. Elégedetten sóhajtottam fel, majd megfordultam, és megvontam a vállam.

- Megfelel?

- Meg, tökéletesen! – vigyorgott rám boldogan Rachel boldogan, és örültem, hogy tetszik neki a helyiség.

- Akkor cuccolj le, pakolj szét, rakd ki a dolgaidat a polcra, és ecetera.

- Köszi. Ez így tök jó lesz.

Azzal bólintottam, és már hátat is fordítottam a szobának. Becsuktam magam mögött az ajtót, és már száguldottam is vissza Jake-hez. Igaz, már nem állt az ajtóban, hanem a kanapén ült, és csipszet evett. Mikor észrevett, rám nézett, és elvigyorodott, én pedig felsóhajtottam. Kinyújtottam felé a kezemet, ő pedig megfogta, és maga mellé húzott. Ismét felsóhajtottam, és a vállára hajtottam a fejemet.

- Ez így nem jó. Nagyon nem jó. Most van a házunkban egy élősködő. Nagyszerű. – És mit fog szólni anya?! Fogalmam sem volt, hogy fogja fogadni az egészet, de tény és való, hogy nem lesz túl lelkes. Lehet, hogy az első szónál kihajítja Rachelt, amiből egyébként nem sülne ki semmi jó.

- Ugyan, miért vagy ilyen pesszimista? Neki lent van a szobája, neked meg fent. Annyi intelligenciája biztos van, hogy nem fog feleslegesen felmenni hozzád. Úgyhogy lehetünk még kettesben… nem beszélve a kis kuckóról, ahol az előbb voltunk. – Rám villantott egy büszke vigyort, én pedig halkan kuncogtam.

- Ebben látod igazad van. De mi van akkor, ha anyu azt mondja Rach-nek, hogy ’kívül tágasabb?’ – kérdeztem, miközben az ajkamat harapdáltam.

- Akkor visszamegy a szüleihez – vont vállat Jacob, majd az ajkaimra tette a mutatóujját. Ledermedtem, mire ő kuncogott.

- Ezt ne csináld légy szíves, mert megsebzed a szádat. – Csak ennyi? Azt hittem, meg akar csókolni, erre csak rám szól. Felsóhajtottam.

- Jól van.

Jacob magához ölelt, én pedig lehunytam a szemeimet. Fáradt voltam, és legszívesebben már most ágyba bújtam volna, hiába nem járt még késő délután felé sem az idő. Magamban sóhajtoztam, Jake pedig a fejemre hajtotta az övét.

Nem tudom, meddig ültünk így, de arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó, és két személy lép be rajta. Kinyitottam a szemem, és a bejárat felé néztem, amikor megpillantottam anyut és Dave-et.

Nyeltem egyet, és anya valószínűleg észrevette rajtam a feszültséget, mert így szólt:

- No, mi a baj, fiatalok?

Díj ^^

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1. Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm az alábbiaknak :). Imádom őket <3:
ízisz96 {http://entortenet.blogspot.com}
Rami23 {http://haujnapkelbyrami.blogspot.com}
Szatti {http://bennunkrejlik.blogspot.com}
Nita {http://nita-irasaim.blogspot.com}

2. Megvan :).
3. Ez is megvan :).
4. - Nagyon szeretem a Twilight Saga-t, azon belül Jacobot.
    - Ki nem állhatom Robert Pattinsont.
    - Szeretem a történelmet, nagyon is.
    - Karatéra járok.
    - Zene nélkül nem tudok se élni, se írni.
    - Imádok szerepjátékozni.
5. Továbbküldöm ezeknek a nagyszerű blogoknak:
Ginewra {http://ginewrafiction.blogspot.com}
Monshe {http://vigyazzalelkedre.blogspot.com}
Alice23 {http://cullenlove-alice23.blogspot.com}
Spirit Bliss {http://twilightfic.blogspot.com}
Iccsinee {http://iccsinee.blogspot.com}
Lana {http://edandbellstw4.blogspot.com}
Freeb {http://freebfanfictions.blogspot.com}

16. fejezet - Az idegen

„A mi helyünk volt, a mi közös, titkos helyünk, éreztem, hogy kettőnknek építették – építette. Egy könnycsepp kezdte meg az útját az arcomon.”


- Mi a baj, Lily? – kérdezte gyorsan Jake, és elém állt, hogy meg tudja fogni az államat. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Jacob arcáról leolvastam, hogy megijedt, és hogy fogalma sincs, mi a bajom. Elmosolyodtam, és átöleltem. Próbáltam megszorítani, de nem nagyon hittem, hogy meg is érezte.

- Köszönöm – suttogtam rekedtes hangon, mire Jacob beletemette arcát a hajamba.

- Ne csinálj ilyet, légy szíves, mert… - Jacob elhallgatott. – Mert azt hiszem, baj van.

- Dehogyis, hogy lenne már baj? Ez gyönyörű, Jake. Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd. Nem csak neked építettem, hanem kettőnkért. Reménykedtem, hogy tetszeni fog, és hogy nem fogsz itt hagyni az erdő közepén – sóhajtott fel Jake, majd simogatni kezdte a hajamat.

- Ilyennek ismersz? – kérdeztem komolyan, mire Jake halkan felnevetett.

- Nem. De a nőket nem lehet kiismerni.

- Ezt pont te mondod? A férfiakat sem – vontam meg a vállam, majd letöröltem a könnyeimet. Elengedtem Jake-et, és elnéztem mellette, hogy láthassam a kis „odút”. Így fogom hívni, a mi odúnknak.

- Oké. Akkor egyik nemet sem – nevetett fel Jake, majd megragadta a kezemet, és húzni kezdett a kis kuckó felé. Arcáról sugárzott a boldogság, ugyanakkor valami kifürkészhetetlen érzelem is tükröződött rajta, és azt kívántam, bár tudnám, micsoda. A kíváncsiságomnak nem szabhattam határt, és nem is akartam.

Nem kellett húzni-vonni, mert magamtól is mentem utána, közelebb az odúhoz. Mindvégig mosolyogtam, és repestem a boldogságtól, csakúgy, mint Jake. Úgy láttam, nagyon örül annak, hogy tetszik a kis kuckó, de el nem tudtam képzelni, hogy mi másra számíthatott. Felőlem építhet akár sárból is várat, nekem az is tetszene!

- Mikor csináltad ezt? – kérdeztem, mire Jake megvonta a vállát.

- Két napja kezdtem el.

- De mikor? Iskola után?

- Akkor is, meg éjszakánként.

- Éjszakánként? – torpantam meg, és hirtelen dühös arcot vágtam. – Szóval elmentél, ameddig én aludtam?

- De nem azért, mert el akartam menni – mentegetőzött Jacob. – Csak ezt építeni.

- Arra nem gondoltál, hogy neked is aludnod kéne?! – Próbáltam komolyra venni a figurát, de Jake megérezte a mondatomban a tréfálkozást, így megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Volt, hogy egy hétig nem aludtam, szóval ez már meg se kottyant.

- Egy hétig?! – kiáltottam hisztérikusan, de Jake csak kuncogott. – Hogy a francba bírod te ki egy hétig alvás nélkül?

- Vérfarkas vagyok, nem emlékszel? – húzta fel Jake mosolyogva a szemöldökét, mire az égnek emeltem a tekintetem.

- De, emlékszem. De aludni azért neked is kéne néhanapján.

- Amíg kibírom, addig nincs gond. – Azzal Jake megfordult, lépet kettőt előre, és már az odú előtt volt. Egy határozott mozdulattal arrébb lökte az ajtónak szolgáló levélfüggönyt, és így elém tárult a kuckó belseje.

Megtorpantam.

Jake észrevette, hogy nem követem, így hátrafordult, és kíváncsi tekintettel nézett. Én csak álltam, és a kuckó belsejét bámultam.

Hatalmas volt. Közel akkora volt, mint az én szobám, az pedig, valljuk be, nem kicsi. Az ember kívülről nem is látja, hogy mekkora belülről. Hihetetlen. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam, és én is bementem a kuckóba.


- Szóval ezt egyedül építetted? – kérdeztem, miközben Jake szokásához híven az egyik hajtincsemet csavargatta, én pedig a mellkasán feküdtem. Miután Jacobbal átestünk a lelkizésen, meg hogy a ’jaj, ezt nem kellett volna’, és az ’aludtál-e egyáltalán?’ féle megszólalásokon is túl voltunk, egy ideig csendben élveztük egymás közelségét, de aztán hiányozni kezdett mély, öblös hangja. Így hát én törtem meg a csendet, mert Jake láthatóan nem akarta, vagy pedig nem is érdekelte.

- Azt hiszem. Attól függ, mert a fát, és a hozzávalókat a srácok segítettek összegyűjteni – vont vállat Jake.

- Szóval ők is tudtak róla? – néztem rá megszeppenten, mire Jacob kuncogott.

- Persze. Nem emlékszel? Telepátia.

- Ja, persze-persze. És ők önként felajánlották a segítségüket?

Jacob megvonta a vállát. – Biztosan unatkozhattak, vagy pedig bírnak téged.

- Aha. Az első a valószínűbb – nevettem fel, majd végigjárattam mutatóujjamat a hasa kockáin. Jake elvigyorodott, majd felsóhajtott.

- Jaj, Lily, mi lenne velem nélküled!

- Na mi? – kérdeztem nevetve, mire Jacob megforgatta a szemeit. Megfogta az állam, és maga felé húzta a fejem, hogy forró ajkait az enyéimhez érinthesse. Egy rövid szájrapuszi volt csak, de én még ezt is képes vagyok élvezni. Viccelsz?

- Még mindig egy szenvedő balek lennék, aki itatja az egeret, mert a szeretett lány nem szereti viszont – felelte Jake, majd halványan rám vigyorgott. Miután magamhoz tértem, bólintottam egyet, de amint felfogtam, mit is mondott, megráztam a fejem.

- Nem hiszem, hogy te tudnál szenvedő balek lenni – mutattam rá, mire Jake felnevetett.

- Nem-e? Kérdezd csak meg Bellát, vagy valamelyik farkast.

- Ó, talán Pault? Ő tuti, hogy zombinak adna ki, miközben jót röhögne rajtad.

- Igen, az is biztos, de legalább megtudnád, hogy igazat mondtam.

- De én akkor sem tudlak téged balekként elképzelni. Egy balek sosem bírt volna meghódítani, ahhoz túl makacs vagyok.

- Hm, ez érdekes. Ahhoz képest elég hamar belém zúgtál – vigyorgott Jake, mire szelíden fejbe vágtam. Még szerencse, hogy nem fejtettem ki túl nagy erőt, mert így is megsajdult egy kicsit a tenyerem. Micsoda pech… és még megpofozni sem tudom. Na, nem mintha akarnám.

- És mi a helyzet veled? Te is elég hamar belém estél, nem? Még hamarabb, mint én beléd. Az első találkozásunkkor én csak helyesnek találtalak, de nem szívdöglesztőnek. – Ez persze korántsem volt igaz, de kizárt, hogy ő nyerje meg ezt a vitát. – Te azonban azonnal ellágyultál, amikor megláttál. Ezt mégis mivel magyarázod? – húztam fel kérdőn a szemöldököm, mire Jake csücsörített, és csúnyán nézett rám.

- Ez így nem fair. Te is belém estél ám, azonnal, láttam én. Nem tudsz átverni.

- Dehogynem. De ez mellékes, most nem verlek át. – Aha, tényleg nem. – Szóval, mivel magyarázod a "szerelem első látásra"-dolgot?

- Minek magyarázni? Nem elég annyi, hogy igaz, és hogy élvezed? – kérdezte Jake, miközben ő is felhúzta a szemöldökét. Mosolyogva sóhajtottam egyet, majd bólintottam.

- Dehogynem. De egy nő kíváncsisága határtalan.

- Igen, vettem észre.

- Azért ti sem panaszkodhattok – jegyeztem meg durcásan. – Te is jó sok mindent tudni akarsz.

- Az… - felelte Jake, miközben az ajkát harapdálta. – Egy más dolog.

- Hogyne. Tudod mit? Ne filozófáljunk a két fő nem kíváncsiságáról, oké? – nevettem fel, mire Jake elvigyorodott.

- Oké. Szerintem sem kéne.

Visszafektettem a fejem a mellkasára, ő pedig simogatni kezdte a hajamat, és egyszer-kétszer megpuszilta a fejem búbját. Nem gondoltam semmire, próbáltam kiüríteni az elmém, és csak a jelenre koncentrálni, arra, hogy Jake itt van mellettem, és hogy kettesben vagyunk. Próbáltam nem a kis, csodálatos kuckóra gondolni, mert akkor biztos, hogy rosszul esett volna az egész. De ez most, hogy megemlítettem, már nem volt olyan könnyű. Hány éjszakán át nem aludhatott Jacob? Vagy ha aludt is, mennyit? Rosszul esett, hogy én mindig kényelmesen szenderegtem, amíg ő idekint építgette ezt a helyet. Elkomorult a tekintetem, és eddig folyamatosan mozgásban lévő mutatóujjam is ledermedt.

- Lily…

- Igen? – kérdeztem, és szinte biztos voltam benne, hogy meg fogja kérdezni, mi a bajom.

Jake habozott. – Hát, öhm, kérdezhetek valamit? Valami… valami…

- Valami? – kérdeztem vissza, miközben felnéztem rá. Jacob arca nagyon zavart volt, még el is pirult, már amennyire ezt a bőrszínéből meg tudtam állapítani. Nem nézett a szemembe, tekintete a kuckó falára tévedt, és látszólag kereste a szavakat.

- Jake, bármit kérdezhetsz tőlem – bíztattam mosolyogva, és kaptam egy halvány vigyort. De még ez a vigyor is zavart volt. Mit akarhat kérdezni, ami ennyire zavarba hozza? Elmém mélyén volt egy elég megfelelőnek tűnő alternatíva, de ezt megpróbáltam elhessegetni.

- Hát, valami intimebbet – bökte ki végül, én pedig éreztem, hogy kicsit elpirulok. Pontosan erre gondoltam, és már volt is kész válaszom a kérdésére. Így hát amikor ő nyitotta a száját, én megszólaltam.

- Még szűz vagyok. – Jacob arca egy pillanatra megszeppentté, majd kifejezéstelenné vált. Aztán pedig elvigyorodott, és hozta a formáját. A zavar is lassacskán eltűnt az arcáról, ez pedig nekem okozott örömet.

- Honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni?

- Jake, te is csak egy srác vagy – emeltem égnek a tekintetem, miközben arcszínem is visszanyerte eredeti árnyalatát. – Minden második srác ezt kérdezi meg először, hogy ha intimebb kérdésről van szó.

- És te akarod, hogy elmondjam neked a fiúk agyműködésének menetét? – kérdezte Jake hitetlenkedve. – Én ezt nem is tudtam.

- Mert ti nem vagytok olyanok, mint az amerikai fiúk háromnegyede. Ti… - Keresgélni kezdtem a szavakat, amivel pontosan ki tudom fejezni Jake-nek a másságukat. – Nem is tudom, ti jobbak vagytok, mint a többiek. A többieket csak a szex érdekli többnyire, de… - Jake-re sandítottam, szigorúvá vált az arcom, majd úgy folytattam. – Ugye téged nem csak az érdekel?

Jacob elvigyorodott, majd megrázta. – Ne aggódj, engem nem nagyon érdekel ez a része.

- Aha. – Arcom kifejezéstelenné vált. – Minden srác ezt mondja.

- Jól van – sóhajtott Jake. – Egy kicsit érdekel. – Felhúztam a szemöldököm, mire Jake lett durcás.

- Nem mindegy? Nem akarom, hogy azt hidd, csak ez számít. Én nem vagyok Paul.

- Én meg nem hiszem, hogy neked csak ez fontos. De mint már említettem, a nők kíváncsisága…

- Határtalan – fejezte be helyettem is a mondatot Jacob, majd felsóhajtott. – Szerintem úgyis tudod a választ.

- Persze, hogy tudom – legyintettem lazán. – De jó lenne a te szádból hallani.

- Muszáj? – fintorgott Jacob, mire sóhajtottam és megráztam a fejem.

- Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz. – Ez egyébként nem teljesen volt igaz, de részben igen. Végül is tényleg érdekelt a reakciója, de az is, hogy mit gondol, és hogy neki tényleg fontos-e a testi kapcsolat. De hát ő is egy srác… meg lehet érteni. Mellesleg pedig én is így vagyok vele, csak maximum nem annyira, mint ő. Nekem az is elég, ha megcsókol, nem kell le is feküdnöm vele. De egyszer talán eljutunk odáig is… És ha már egyszer idáig kibírtam szex nélkül, akkor várjam meg már a tizennyolcat, nem? Igaz, ez így elég nehéz, tekintve, hogy én már nagykorú leszek, de ő még nem. Vicces.

- Ha akarod, várhatunk addig is, amíg én be nem töltöm a tizennyolcat – vont vállat Jacob. – Ha te nem akarod az egészet, akkor várhatunk, nagyon türelmes tudok lenni, ha veled vagyok. Legalábbis bizonyos esetekben.

Felsóhajtottam, majd kuncogni kezdtem. – Nem hiszem, hogy bírnál várni másfél évet. Ahhoz túlságosan is srácból vagy, én pedig egyáltalán nem foglak leállítani, hogy ha esetleg… - Kissé elpirultam, és úgy folytattam, viszonylag lezserül. – Megkívánsz. Szóval erre semmi szükség.

- Milyen diplomatikus valaki – vigyorgott Jake, mire csúnyán néztem rá.

- Tudod, szívem, akár hiszed, akár nem, egy nőnek is kicsit zavarba ejtő erről beszélni, ugyanúgy, mint neked – vágtam vissza, mire Jacob kuncogott. – Szóval ne tessék kiakadni a hangnememen, mert én így próbálom leplezni a zavarom. Legalábbis többnyire.

- Oké, akkor legközelebb odafigyelek a hangnemedre – vigyorgott Jake még mindig, mire megforgattam a szemeimet.

- Egyébként… te meg akarod várni ezzel a tizennyolcat? – kérdezte hirtelen Jake, visszatérve az előző témánkra. Nagyon úgy tűnt, hogy a zavara kezdett eltűnni, és reméltem, hogy velem is így lesz. Egy pillanatig átgondoltam a választ, majd bólintottam.

- Szeretném. Az már nincs egy hónap, pontosan tizenkilenc nap. És az egyáltalán nem sok – vigyorogtam rá, mire Jacob felnevetett. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, és ledermedtem. Szemem üvegessé vált, és úgy néztek le a talajra.

- Mi az?

- Semmi, csak… - szedtem össze magam. – Eszembe jutott valami.

- Te is kérdezhetsz bármit – mutatott rám, mire felnéztem rá, és lassan bólintottam.

- Szóval… ti, vérfarkasok tudtok egyáltalán nemzeni?

Láttam, hogy Jacob arca megszeppentté, majd elgondolkodóvá válik. Szerencsére zavart nem véltem látni rajta, így megnyugodtam, miközben Jacob a válaszon gondolkodott.

- Tudod… ez nehéz kérdés lenne, ha… ha már nem tudnánk rá a választ. – Jake figyelte a reakciómat, de úgy hiszem, semmi érdekeset nem vehetett észre rajtam.

- És tudod?

- Azt hiszem, igen. Tudod, ha minden igaz, akkor Emily várandós…

- Ne már! – szóltam közbe kitágult szemekkel, csodálkozó arccal. – Ez most komoly?

Jacob bólintott. – Mostanában ez elég sokszor jár Sam eszében. Persze nem biztos, hogy igaz, de szerintem könnyen lehetséges, hogy egy vérfarkas teherbe ejtsen egy embert.

- Hű – kuncogtam, majd végighúztam ujjamat a teste közepén, végig a szegycsonton a hasa aljáig, de ott azonban megálltam. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a vigyoromat, és kíváncsi lettem volna Jacob arckifejezésére, de inkább nem néztem rá. Aztán lentről haladtam felfelé, végig a nyakán, majd fel az állán, és a kezem végül megállapodott az ajkán. Most már felnéztem rá, és láttam, hogy Jacob vívódik, küszködik valamivel, és azt is észrevettem rajta, hogy visszatartja a lélegzetét.

Felhúztam magam, és lehunyt pillákkal, lágyan hozzáérintettem ajkaimat az övéhez. Jacob hagyta, hogy én irányítsak, és nem csókolt vissza, csak én voltam az, aki végigkóstolgatta szája minden szegletét. Hol az állát csókolgattam, hol az ajkait, és díjaztam, hogy Jacob ilyen – viszonylag – sokáig mozdulatlan bírt maradni.

Ám amikor ajkaimat kicsit erőteljesebben nyomtam az övéire, akkor már felegyenesedett, és keze beletúrt a hajamba. Másik karjával átölelt, én pedig csók közben mosolyogtam, és büszke voltam magamra. Sikerült felébresztenem Jake-ben a férfit, de még nem fogom kiengedni. Még nem.

Elhúzódtam tőle, Jake pedig megszeppenten nézett vissza rám. Én csak mosolyogtam, és nem értette, hogy mi a bajom most, de még mielőtt megszólalhatott volna, én a szájára helyeztem a mutatóujjam. Adtam neki még egy gyors csókot, majd visszafeküdtem a mellkasára.

- Muszáj ilyeneket csinálnod? – sóhajtott Jacob durcásan. – El fogod érni, hogy olyat teszek, amit később megbánok.

- Hű, félek – vigyorogtam, majd ujjaimmal folytattam vándorutamat a hasán. – Állok elébe.

- De te mondtad, hogy tizennyolc éves korodig várni akarsz – felelte Jacob összezavarodva. Magamban kuncogtam azon, hogy így elvesztette a fonalat. – Akkor csak vicceltél?

- Jaj, Jake – mosolyogtam fel rá. – Kellenek ilyenek. Valamivel pótolni kell a… azt.

- Á, már értem – csillant fel Jacob szeme. – Szóval akkor legközelebb is elkényeztetsz?

Felnevettem. – Telhetetlen.

- Igen, vagy nem? – követelte a választ Jake, de én csak mosolyogva vállat vontam.

- Még majd meglátom. – Persze a válaszom egy határozott ’igen’, mert bármikor szívesen kényeztetem, hogy az ő szavaival éljek. Jacob csúnyán nézett rám, de aztán felsóhajtott.

- Lassan mennünk kéne.

- Máris? – kérdeztem nyafogós hangnemben.

- Elég régóta itt vagyunk, és nálatok is tudunk ám kettesben lenni.

- De az nem olyan jó… - sóhajtottam fel, de azért megtámaszkodtam a talajon, és felálltam. Ügyeltem arra, hogy ne verjem be a fejem, és azon gondolkodtam, hogy miért építette ilyen alacsonyra Jake. Szánt szándékból?

Ó, hát persze. Hiszen minek állni, ha egyszer feküdni is lehet? Hogy ez miért nem jutott azonnal az eszembe…

Jacob is felállt, és neki még inkább vigyáznia kellett, nehogy beverje a buksiját. Igazából kétszer olyan magas volt, mint a helyiség belmagassága. Szegény ott görnyedt, én pedig igyekeztem, hogy minél hamarabb kiérjünk és kinyújtózhasson.

- Megint viszlek. – Nem kérdés, hanem kijelentés volt, és nem tudtam, de nem is akartam tiltakozni. Jacob könnyedén felkapott, és már szaladt is velem át az erdőn. Még utoljára visszanéztem a kuckónkra, mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Az utat csendben tettük meg, már ha lehet az avar állandó zizegését csendesnek nevezni. Én teljesen ellustulva kapaszkodtam Jacobba, habár erre szükség sem volt igazán, és nagyon kellett figyelnem, hogy el ne aludjak. Nem azért, mert unatkoztam, vagy valami, de elringatott a száguldás, és ezek szerint elfáradhattam a kuckóban. Pedig nem voltunk túl sokat ott… vagy mégis? Lehet, hogy túl sok idő telt el azzal, hogy csendben élveztük egymás társaságát. Ki tudja, otthon úgyis kiderül.

Mikor megláttam a kis, takaros házunkat, Jacob lassított, majd megállt, és letett. Én elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére Jake-nek sikerült még időben megragadnia. Hálásan pislogtam rá, majd kézen fogva sétáltunk oda a ház bejáratához.

Meglepődtem, amikor a Mercedest nem találtam a házunk előtt, és amikor rájöttem, hogy be van zárva az ajtó. Rögtön az jutott az eszembe, hogy anya Dave-vel van, és örültem, hogy csakugyan sikerül kettesben maradnunk Jake-kel. Elővettem az elrejtett pótkulcsot, és azzal nyitottam meg az ajtót.



- Szóval még nem ismered ezt a Dave-et? – kérdezte Jake, miközben ő a nappaliban ült a kanapén, én pedig éppen a hűtőben kerestem a tejet. Mikor megtaláltam, kézbe kaptam, és miután becsuktam a hűtőajtót, megráztam a fejem.

- Nem igazán. Csak látásból. – A konyhaszekrénybe nyúlva kivettem a csokis gabonapelyhet, és egy mélyebb tálat is mellé.

- Mikor láttad úgy, hogy nem beszéltél vele? – kíváncsiskodott Jacob, miközben én a kajámmal foglalatoskodtam. Megvontam a vállam, majd ráöntöttem a tejet a gabonapehelyre.

- A második találkozónk után láttam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy leüljek beszélgetni vele meg anyával. Különben sem akartam őket zavarni, szóval egyenest mentem fel a szobámba. Dave pedig hozzám sem szólt, úgyhogy nekem miért kellett volna törnöm magam? – Miután mindent visszapakoltam a helyére, kezemben a zabpelyhes tállal ültem le Jake mellé.

- Végül is. – Nem mondott többet, de nem azért, mert nem akart, hanem mert…

Megszólalt a csengő. Leraktam a tálam az asztalra, és már pattantam is, hogy kinyissam az ajtót, és még útközben vetettem egy mosolyt Jake felé. Aztán megtöröltem a számat, hogy még véletlenül sem legyen tejes, és kinyitottam az ajtót.

15. fejezet - A mi helyünk

Nem hiszem el, hogy megint nem álmodtam semmit. Talán Jake annyira jó hatással van rám, hogy tök mélyen alszom mindig? De én ezt nem akarom! Vele akarok álmodni, mindig. Hát nem is számít a tudatalattimnak, hogy itt van velem, átölel, és őrzi az álmom? Ezek szerint nem. Hihetetlen.
Csukott szemmel felsóhajtottam, és megmozdítottam a bal kezemet. Meglepetésemre nem éreztem meg Jake kemény felsőtestét, hanem ahelyett a lepedőt ragadtam meg. Gyorsan kinyitottam a szemem, és felemeltem a fejem, hogy megnézzem, hol van.

Nem volt a szobában. Ide-oda rángattam a fejemet, de nem láttam azt a kedves, szeretett, csodaszép arcot, amit szerettem volna. Ránéztem a faliórára, és elégedetten állapítottam meg, hogy még jó korán van, és hogy nem aludtam át az egész napot. Általában sokat alszom, de mióta Jake itt van… lám, ma is sikerült nyolc után nem sokkal felkelnem. Kész őrület!

De idegesített a tény, hogy Jake nem volt itt. Elment volna? Belesajdult a szívem, ha erre gondoltam, így gyorsan elhessegettem ezt az alternatívát. Lehet, hogy vécén van, vagy pedig fürdik. Bár nem hiszem, hogy engedély nélkül elmenne fürdeni, amilyen ’jól nevelt’. Abba pedig már száz százalékig biztos vagyok, hogy anyát nem kérdezte erről. Sőt, lehet, hogy ő még fönt sincs. Anya a másik fele, ő is képes délig aludni.

Basszus! De hiszen itt van Dave… és itt van Jake. Istenem, két férfi is a házban van. Ez nem jó jel… talán lehet, hogy mégis le kéne mennem felmérni a helyzetet. Lehet, hogy odalent találom majd Jake-et, újsággal a kezében. Ez a kép számomra olyan különös és nevetséges volt, hogy halkan kuncogtam egyet.

Kikászálódtam az ágyból, és a minitükörben megnéztem a frizurámat. Nagyjából rendben volt, úgyhogy nem foglalkoztam vele sokáig, és már épp mentem volna le, amikor eszembe jutott valami. Az egy dolog, hogy Jake előtt nem vagyok – annyira – szégyenlős, de Dave már más tészta. Gyorsan kerestem egy virágos köntöst, amit felvettem, és megkötöttem a fekete övet a derekamnál. Felsóhajtottam, és kimentem a szobámból.

Mielőtt azonban még letrappoltam volna a lépcsőn, hangokat hallottam meg odalentről. Az egyik anyué volt, a másik pedig… Jake-é. Jake és anya beszélgetnek?

Csendesen térdre ereszkedtem, és magamban ujjongtam, hogy sikerült mindezt hangtalanul elvégeznem. Óvatosan lejjebb hajoltam, hogy közelebb legyen a fülem a többiekhez, és hallgatózni kezdtem. Emlékszem, hogy kisebb koromban ez volt a legfőbb hobbim az éneklés mellett, és mindig nagyon élveztem. Amikor valamilyen meglepetést tartogattak nekem, én mindig megtudtam. Aztán egyszer anya rajtakapott a hallgatózáson, és azóta kétszer meggondolja, hogy a nappaliban titkos dolgokról beszéljen. Mondjuk ez volt vagy négy éve…

- Szóval ez Lily kedvenc kajája? – hallottam Jake halk, de erőteljes hangát a konyha felől. Legalábbis azt hiszem, hogy onnan jött.

- Hát, az egyik. Reggelire nagyon szeret ilyet enni, de hétköznaponként már nem vagyok itthon, amikor ő felkel. És magának nagyon lassan csinálja meg… úgyhogy általában müzlit eszik, vagy pedig egy almát. Vagy semmit – csacsogott anya frissen, vidáman. Frissen?

- Pedig állítólag fontos az egészségnek, hogy mindig reggelizzünk.

- Igen, ezt már én is mondtam Jane-nek. De ő fittyet hány az egészre…

- Pedig nem szabadna. Majd beszélek vele – bizonygatta Jake határozottan.

- Tudod, Jake, nagyon örülök, hogy Jane pont beléd szeretett. Voltak már pasijai, de mind olyan… olyan… nemtörődömök voltak, és szerintem egyáltalán nem is szerették a lányomat. Rajtad tisztán látom, hogy szereted őt – sóhajtotta anyu, mire az égnek emeltem a szememet. Ezt igazán hanyagolhatta volna. Minden pasi rémálma, ha a csaja előző kapcsolatait említik. Főleg, ha az anyja.

- Köszi, Mary – vigyorgott Jake, legalábbis a hangjából ezt állapítottam meg. Úgy imádom, hogy mindig ilyen vidám! – Jól látod a dolgokat. Nem minden fiú készít reggel rántottát a barátnőjének manapság. – Á, szóval nekem főznek? Ezt nem hiszem el… akárki is találta ki, majd elkapom. Jake főz… vajon tud egyáltalán főzni? Mondjuk tök mindegy, mert akármilyen rántottát készít, én így is úgy is megeszem!

- Na látod, ebben igazad van. Manapság… - Anya hangnemén és hangsúlyán lehetett hallani, hogy forgatja a szemeit. Még jó, hogy ilyen jól ismerem anyu ’hangsúlyait’. Volt rá tizenhét évem.

- Manapság inkább nem mondom, mit akarnak a srácok – felelte Jake, és ezzel lezárták a beszélgetést.

Ha anya és Jake ilyen jól kijönnek egymással… akkor azt hiszem, a legnehezebb akadályt le is küzdöttem! Persze biztos neheztelnék anyára, ha nem tetszene neki Jake, de… igazából őt sem így ismertem meg. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen komolyan elbeszélgetni anyámmal, és most mégis. Vajon mennyi meglepetést tartogat még ez a srác?

Csendben felegyenesedtem, és elhatároztam, hogy most már ideje lemenni. Közepes hangerővel dobbantottam kettőt a padlón, hogy azt higgyék, most jöttem ki a szobámból. Aztán elkezdtem lefelé trappolni a lépcsőn, és mikor a fordulóhoz értem, megtorpantam. Próbáltam csodálkozó képet vágni.

- Nahát, Jake és anyu… mit csináltok? – kérdeztem még mindig megszeppenten, mire Jake szélesen elvigyorodott, de helyette anyu válaszolt.

- A barátod felvállalta, hogy elkészíti neked a reggelit – mosolygott rám anyu kedvesen, miután valamit kivett a konyhaszekrényből. Beleszagoltam a levegőbe, és elmosolyodtam.

- Csak nem rántottát?

- De, azt – motyogta anya, miután visszanyúlt a szekrénybe, és kutatott.

- Mit keresel olyan nagyon, anya? – kérdeztem, hátha tudok neki segíteni. Aztán küldtem Jake felé egy elbűvölő – vagy legalábbis annak szánt – mosolyt, mire még szélesebben elvigyorodott, és csillogni kezdett a szeme.

- A borszórót. Tegnapelőtt elraktam valahova…

- Azt hiszem, a tűzhely feletti szekrényben van – feleltem, mire anya átnyúlt oda, és mikor a kezében megláttam a jó öreg borsszórót, diadalittasan elvigyorodtam.

- Látod, anya, nekem szólj, ha valamit nem találsz.

- Kösz drágám – küldött felém egy puszit, majd a szórót lerakta az asztalra, ami szépen meg volt terítve. Megszeppenten szökött magasba a szemöldököm a látványtól. Ezt nem lehetett hallani fentről.

- Hú. Ki terített meg?

- Én – felelte széles vigyorral Jake, és büszkén kihúzta magát. – Először terítettem életemben.

Felnevettem, majd odasétáltam hozzá, és megfogtam a kezét. Adtam neki egy puszit az arcára, és széles vigyorral megdicsértem:

- Nagyon szép lett. – Jake ha lehetséges, még szélesebben elvigyorodott, és úgy tűnt, tényleg boldoggá teszi a kis dicséretem. Anya megköszörülte mögöttünk a torkát, mire egy emberként fordultunk felé. Egy kicsit megszeppent a hirtelen ráirányuló „nézőközönségtől”, de aztán elmondta, ami bökte a csőrét:

- Talán először enned kéne, drágám. Mellesleg, szinte biztos vagyok benne, hogy nem nagyon lesztek ma itthon.

Megszeppenten pislogtam rá, és csodálkoztam, hogy anya ilyenekre gondolt. Megmondom őszintén, én sem szándékoztam ma itthon maradni, de hogy anyának is ez jusson eszébe… az kicsit különös. Ráadásul ilyen könnyen elenged? Te jó isten, ezek ketten mióta vannak fent, és mióta beszélgetnek? Mi mindenről maradhattam le?

- Öhm. Ja. Végül is, nem terveztem, hogy itthon maradok – mondtam végül óvatosan. – De… elengednél, anya?

- El, szívem – mosolygott ő rám kedvesen, miközben borsot szórt a rántottára.

- Oké. Miről maradtam le? Hogy sikerült ilyen hamar összebarátkoznotok? Jake, hipnotizáltad anyut? – néztem rá tettetett daccal, és látszott rajta, hogy próbálja visszatartani a nevetését. Visszanéztem anyára, aki azonban egyáltalán nem zavartatta magát, és halkan elnevette magát.

- Nem, biztos, hogy nem tud hipnotizálni. Csak beszélgettünk, és kész.

- Aha. Biztos. Ha te mondod – sóhajtottam, majd elengedtem Jake kezért, és leültem az asztalhoz. Anya már rakta is elém a tányért, és abban a pillanatban olyan furcsán magasabb rangúnak éreztem magam, holott persze erről szó sem volt. De mégis, nem mindennap szolgálják ki az embert egy finom rántottával, és ezt azért ki kell élvezni. Már ragadtam is a villát, de aztán vettem észre, hogy a többiek nem ültek le. Félúton megállt a villa, és ide-oda járattam a tekintetem anyu és Jake között.

- Ti nem esztek?

- De, csak... – kezdte anya, majd vetett egy gyors pillantást Jake felé, akinek olyan arca volt, mint aki nagyon izgul.

- Csak? – kérdeztem csodálkozva, és kíváncsian.

- Csak tudni szeretnénk, hogy ehető-e – válaszolta Jake, majd megeresztett felém egy halvány mosolyt. Kuncogni kezdtem, és bólintottam.

- Oké. – Azzal bekaptam azt az egy falatot, és ízlelgetni kezdtem.

Meg kell, hogy mondjam, nagyon ízlett. Annyi bajom volt csak vele, hogy anya kevés borsot rakott rá, de ezen kívül… fenomenális volt. Rég, nagyon rég ettem rántottát, és akkor sem ilyet, hanem a „kapkodjuk-össze-gyorsan-Lilynek” félét, amit mindig anyu készített el. De ez… ezen érezni lehetett, hogy nem ötperces főzés eredménye, és hogy tele van fűszerrel – ami mellesleg nem baj, mert én szeretem a fűszeres dolgokat. Elmosolyodtam, és elismerő pillantást vetettem Jake felé.

- Először főztél, Jake? – kérdeztem, habár szinte biztos voltam benne, hogy nem. Kizárt, hogy egy kezdő ilyet tudjon készíteni. Kivéve persze, hogy ha anya is besegített egy kicsit.

- Hát, nem, de nem gyakran főzök… - mondta merengve, és óvatosan. – Olyan rossz lett?

- Nem, egyáltalán nem lett rossz – mosolyogtam rá Jake-re kedvesen, mire fellélegzett, és visszamosolygott. Anyu összecsapta a tenyerét – igen, ezt a mozdulatot tőle vettem át – és már hozta is az asztalhoz a serpenyőt. Kiszedett magának, majd kérdőn Jake-re pillantott.

- Mennyit kérsz?

- Nem sokat, Mary – felelte szerelmem, majd gyorsan leült mellém. Rám vigyorgott, majd megvárta, míg anyu szed neki, aztán pedig elvette a borsszórót, és ő is megfűszerezte a rántottáját.

- Szóval akkor megehetem? – kérdezte, mire felnevettem, és bólintottam. Jake csücsörített, de aztán ő is szájába vett egy falatot. Ízlelgette, majd büszkén elvigyorodott, és boldogan kijelentette:

- Tényleg finom lett!

Anyával felnevettünk, és a reggeli további része csöndben telt. Biztos vagyok benne, hogy Jake tisztán láthatta, milyen jóízűen eszem a rántottát, és reméltem, hogy ez megnyugtatja. Az még továbbra is különös volt számomra, hogy Jake hol tanult meg így főzni, és az is, hogy vajon anyu segített-e neki. Plusz… egyáltalán miért akartak ennyire a kedvemre tenni? Nem hiszem, hogy csak úgy, semmilyen ok nélkül. De, anyától kitelik, és azt hiszem, Jake is megtenné…

Miután végeztünk, anyutól megkérdeztem, hogy hova tűnt Dave, és elmondta, hogy még el kell intéznie valamit, de hamarosan visszajön. Csendben megkérdeztem, hogy most együtt vannak-e, mire anya széles vigyorral bevallotta, hogy így van. Remélte, hogy nem nagy baj, és hogy össze fogunk majd barátkozni Dave-vel. Bevallom, ezt én is reméltem, és már nagyon kíváncsi lettem erre a pasasra. Mert már láttam, de nem nagyon beszéltünk, így nem is ismertem meg a belsőjét. De majd talán ma kiderül, mit rejt a külső…

- Mit csináljunk? – kérdezte Jake, amikor már fent voltunk a szobámban. Az ajtó kulcsra zárva, mi pedig a változatosság kedvéért az ágyon feküdtünk, csak éppen ellentétesen, mint kellene. A zöld párnám ott volt a lábamnál, amivel épp szegény lovacska fején tapostam. Könyökölve néztem az ajtót, Jake pedig mögöttem feküdt, csakugyan könyökölve, és az oldalamon húzta fel s alá az ujját. Volt olyan, amikor ezt nagyon csikisnek éreztem, és akkor mindig kuncogtam.

- Nem tudom – feleltem őszintén, mert tényleg semmi ötletem nem volt. – Nekem semmi tippem.

- Hm. Nekem lenne… - Jake hangján éreztem, hogy elvigyorodik, mire gyorsan megfordultam, és felhúztam a szemöldököm. Jake rájött, hogy mire gondoltam, és gyorsan megrázta a fejét.

- Nem, nem, ne értsd félre. Csak… szeretsz az erdőben túrázni?

- Túrázni? Azt nem igazán, de az erdő ellen semmi kifogásom – vontam meg a vállam, mire Jacob gondolkodóba esett. Egyik ujját most a térdemtől húzta fel, keresztül a combjaimon, és az oldalamon. Aztán a karomhoz ért, majd a könyökömhöz, és a vállamhoz. Végül pedig elért az arcomhoz, és ott megállapodott a keze.

Eddig nem vettem észre – talán mert túlságosan lekötött Jake arca –, de most érezni kezdtem, hogy a karom sajog, ott, ahol megérintett. Ez egyáltalán nem volt kellemetlen, de furcsa érzés igen, mivel ezt még soha nem tapasztaltam azelőtt. Mármint, mielőtt megjelent volna az életemben. Sok fiú megérintett már, volt köztük olyan is, aki szerelemből, de soha életemben nem éreztem még ezt a kellemes sajgást. Jake tényleg különbözik a többi fiútól, és Ő tényleg örökké velem lesz. Legalábbis Ő így gondolja, és én hiszek neki.

- És ha viszlek? Nem kell majd sokat gyalogolni, de az erdő mélyére mennénk. – Jake, látva az arckifejezésemet, szélesen elvigyorodott. – Sajnálom, de másmilyen lehetőség nincs.

- De Jake, én nem akarlak ekkora nyomásnak kitenni – sóhajtottam fel, mire Jake felháborodott arcot vágott.

- Te komolyan azt hiszed, hogy nehéz vagy nekem? A létrát elbírom, de téged nem? Néha akkora butaságokat tudsz mondani, szépségem – emelte égnek a tekintetét, mire csúnyán néztem rá.

- Igazán? Nem bánom, vigyél, de utána ne panaszkodj, ha izomlázad lesz – figyelmeztettem, mire megforgatta a szemeit, de közben pedig vigyorgott. Az én kis-nagy örök vidám Jacobom.

- Nem lesz, ne aggódj. Akkor mehetünk?

- És hova mennénk az erdőn belül? Csak túrázni?

- Meglepetés – villantotta rám Jake hibátlan, hófehér fogsorát, mire kelletlenül felnyögtem. Szerettem a meglepetéseket, nem arról volt szó, de azért nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy milyen meglepetés lehet az erdőben. Őzike? Róka? Netán átvedlik nekem farkassá? Ötletem sem volt, mert mindezek nagyon valószínűtlennek tűntek.

Mégis próbáltam visszafojtani azokat a kissé talán perverz és hülye gondolataimat, amik elleptek egyik pillanatról a másikra, miközben öltöztem. Jake bent volt a szobámban, és nem küldtem ki, mert egyáltalán nem éreztem cikisnek, hogy fehérneműben álldogáljak előtte – de ő azért udvariasan próbált nem rám, hanem valahova a falra nézni. Azért még így is elkaptam párszor a pillantását, és próbáltam visszafojtani a vigyoromat, mert nem akartam udvariatlan lenni. Mire végre sikerült valami normális, és viszonylag meleg ruhát felvennem, addigra Jake már rég pereputtyal várakozott a szoba ajtajában. Mert hogy időközben kiment, hogy összepakolja a fontosabb dolgokat, olyanokat, mint a kulacs, nassolnivaló, elemlámpa, párna és takaró. Úgy tűnt, mintha Jake éjszakára is bepakolt volna, pedig szinte biztos voltam benne, hogy azt már anya nem engedné meg, hogy kint aludjak az erdőben. Hiába is tudná, hogy Jacob vigyázna rám, egyszerűen nem merne elengedni, és ebben tökéletesen egyetértek vele.

Miután Jacobbal együtt beszámoltunk arról, hogy túrázni megyünk, rájöttem, hogy anyu már ettől az ötlettől sincs nagyon elragadtatva. Egész végig húzta a száját, és ’nem tudom’-okat szúrt minden mondat végére. Végül Jake győzte meg; nagyon komolyan, mindenféle vigyorgás nélkül megfogadta anyámnak, hogy ha nem épségben hoz haza, akkor saját maga fogja megbánni. Annyira, de annyira komoly volt, hogy elhittem, amit mondott, és nem akartam hinni a fülemnek. A monológ végére beszúrtam egy halk ’azt azért nem kell’-et, de Jake lepisszegett, és várta anya válaszát, aki végül beleegyezett a túrázásba.

Jacob, hátán a kisebb hátizsákkal úgy nézett ki, mint egy izgatott turista, aki épp élete legjelentősebb útjára készül. Ez jó érzéssel árasztotta el a tagjaimat, és egyre boldogabb lettem, hogy túrázni megyünk. Elvégre az volt a fontos, hogy együtt legyek Jake-kel, és így ráadásul még anya és Dave jelenléte sem zavar majd. Igaz, kíváncsi lettem volna már a férfira, de ő várhat. Jake azonban nem…

Mikor kiléptünk az utcára, kellemes meglepetésként ért az, hogy a nap a szemembe sütött, és hogy hunyorítanom kellett. Persze nem volt egyáltalán nagy meleg, de sütött a nap, és ez Forksban elég ritka eseménynek számított, legalábbis úgy hallottam. Ennek ellenére ez már a második nap, hogy látom ott fent azt a ’kicsi’, narancssárga karikát. Most azonban még jobban örültem, mint előző alkalommal, de ugyanúgy bosszantott is, mert fölöslegesen vettem fel meleg ruhát.

- Oké, akkor indulhatunk. Állj egyenesen, légyszi – szólt Jake, miközben mögém lopódzott, és felkapott, amikor szót fogadtam neki. Elámultam, hogy mennyire hirtelen és hogy különösebb erő nélkül bírt felemelni, ráadásul úgy, hogy még a hátizsák is rajta volt. Próbáltam nem kapálódzni a lábaimmal, mert nem akartam megnehezíteni a dolgát.

Végül aztán úgy tűnt, hogy Jake szinte meg sem érzi azt a hatvan kilómat. Egy ideig sétáltunk, de utána futni kezdett, és mindvégig olyan egyenletesen lélegzett, hogy azt hittem, megromlott a hallásom. Akárhányszor felnéztem rá, mindig boldogan vigyorgott vissza, és az én szívem is dalolt legbelül, mert mindig elkapott egy érzés. Egy érzés, ami azt próbálta tudatni velem, hogy ez egy csodálatos nap lesz, és hogy végig Jacobról fog szólni. Nekem pedig nem is kellett más, csak Ő. Akkor sem kellene más, ha egy modellt ajánlanának fel helyette. Ugyan minek, amikor itt van Ő?

Miközben vitt, én nézelődtem, vagy az ő arcát csodáltam, vagy pedig az erdőt. Hihetetlen, hogy mégis van ennek a kisvárosnak valami kisebb ereklyéje, ez a gyönyörű erdő, amiről pár napja még azt gondoltam, hogy magányos, sötét hely. Mikor Victoriával találkoztam, a félelem és a sötétség miatt ez az erdő is gonosznak tűnt, most azonban, hogy világos volt, ráadásul még a nap sugara is be-beszűrődött a fák eléggé megritkult lombjain keresztül, teljesen máshogy láttam az egész helyet. Olyan békésnek, és kedvesnek tűnt. Egy pillanatig azt hittem, hogy csak azért gondolom ezt, mert Jake itt van velem, de utána beláttam, hogy nem, egyáltalán nem – csak – ő az oka. Hanem a hely is olyan, amilyen.

Tényleg nem volt hosszú az út, de azért rövid sem. Jake kitartóan vitt az egész séta alatt, és amikor váratlanul letett, semmi nyomát sem láttam rajta, hogy fáradt lenne. Szokásos, fülig érő vigyorát rám villantotta, majd letette a hátizsákot, és előremeredt a… semmibe.

- Oké. És most? Megérkeztünk? – kérdeztem, mert elég furcsának találtam azt a helyet, ahol épp álltunk. Semmi különöset nem láttam, csak az erdőt, a fákat, az avart a lábam alatt, és barnaságot mindenfelé. Most, hogy november elején jártunk, azaz az ősz vége felé, már kevesebb páfrányt, kevesebb zöldet láttam, mert mindenhova lehulltak a levelek, amik pedig kétségtelenül barnák, sárgák, vörösek. Az pedig igencsak elüt a zöldtől, hála az égnek. Forks most már nem egy csupa zöld hely, hanem… egy színes, maradjunk ennél. Majd télen csupa fehér hely lesz…

- Majdnem. Még egy kicsit sétálunk, egy-két percet, de azt szeretném, ha csukva lenne a szemed – vigyorgott rám Jake szemtelenül, nekem pedig a magasba szökött a szemöldököm.

- Szerinted tudok én becsukott szemmel sétálni a sok gyökér, levél és bokor között? – kérdeztem tőle még mindig magasba szökött szemöldökkel, mire Jake még szélesebben elvigyorodott.

- Majd én vezetlek, drága. Ne aggódj, nem fogsz elesni, ha én a tökéletes reflexemet használom.

- Aha. Tökéletes. Én meg Viktória királynő vagyok, és félek az egerektől – mondtam szárazon, de a szemem mosolygott. Jake színpadiasan forgatta a szemeit, majd várakozva nézett rám. Felsóhajtottam, majd becsuktam a szememet.

- Így jó lesz? – kérdeztem.

- Tökéletes – felelte, majd hallottam, hogy a hátizsákot felkapta a földről. Valószínűleg visszavette a hátára, hogy tudjon rendesen vezetni, és nagyon-nagyon reméltem, hogy tényleg nem fogok elesni. Bár szerintem akkor sem orra esek, annyira nekem is jók a reflexeim, hogy meg bírjak támaszkodni a kezeimmel a talajon még az utolsó pillanatban. Azt hiszem.

Aztán egy forró kéz érintette meg az alkaromat, és húzta végig ujját végig rajta. Éreztem, hogy libabőrös leszek, és pár pillanat múlva Jake finoman húzni kezdett előre. Készségesen megindultam előre, és próbáltam a lábammal kipuhatolózni, hogy milyen a talaj. Egyenes vagy hepehupás-e. Szerencsére nem nagyon éreztem a talpam alatt kiálló gyökereket, vagy ilyeneket, és éreztem, hogy Jake karja is készen állnak arra, hogy ha esetleg úgy adódna, megragadjanak. Bőre forrósága égette a bőrömet, de ugyanakkor folyton ki is rázott a hideg, amit nagyon érdekes jelenségnek tartottam. Furcsa érzés volt, hogy egyik pillanatban majd felrobban a karom a forróságtól és a közelségétől, a másik pillanatban meg megborzongok. Azt reméltem, hogy Jake nem hiszi majd azt, hogy fázok, mert ez persze nem igaz. Elég rétegesen felöltöztem, és ennek örültem, mert legalább majd le tudok venni ruhákat, ha melegem lesz. Ezt pár napja még aligha hittem el, de most, hogy belegondoltam, nagyon is könnyű leizzadni, még ha nem is süt annyira a nap. Itt van mellettem az én személyes napom, legalábbis van annyira forró, hogy így hívjam. És mégis csak szebb, mint a radiátor, nem? De akár hívhatnám forró csokinak is, elvégre elég sötét a bőre. Oké, leálltam.

Megbotlottam egy kiálló gyökérben, de nem kellett Jake segítsége, hogy ne essek el. Szerencsére én voltam az, aki megkapaszkodott benne, és nem ő, aki megtartott. Ez büszkeséggel töltött el, és akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Elképzeltem Jake furcsa arckifejezését, de nem akartam kinyitni a szemem, mert akkor azt hinné, hogy csalok. Persze szívesen néztem volna meg, hogy hol vagyunk, de azzal bíztattam magam, hogy hamarosan odaérünk, és hogy… egyáltalán Forksban vagyunk még? Ez a kérdés annyira kíváncsivá tett, hogy suttogva megkérdeztem.

- Még mindig Forksban vagyunk? Vagy már nem?

- Nem, már majdnem La Pushnál járunk, de még nem teljesen. Viszont az erdő ezen része már nem Forkshoz tartozik.

- Azt hittem, La Push messzebbre van.

- És te tudod, mióta sétálunk?

- Nem. Régóta?

- Fél órája biztos.

- Ne már? Komoly? – kérdeztem megszeppenten, és lesújtva.

Fél órája sétálunk?

- Aha, körülbelül. De most maradj csöndben egy kicsit, már tényleg nem kell sokat várnod – kérte halkan.

- Oké. Bocsi.

Tényleg nem kellett már sokat várnom. Jake egyszer csak elengedte a karom, de még mentem pár lépést előre. Egyszer csak a csukott szemhéjamon keresztül láttam, hogy eltűnt a nap, a valódi, és hogy nem látom azt a pár sugarát. Lebiggyesztettem az ajkaimat, de aztán csalódottságom hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy egy eldugott, titkos részen vagyunk. Legalábbis valami olyasmin.

- Kinyithatod a szemed, Lily. – Jake hangjából tisztán kihallottam az izgatottságot, és még soha nem éreztem ezt ilyen hatalmasnak, ilyen mélynek, ilyen borzalmasan őszintének. Jake nagyon, de nagyon kíváncsi volt a véleményemre, én pedig arra, hogy mi lesz az, amit majd én megpillantok, ha kinyitom a szememet.

Végül búcsút mondtam a sötétségnek, és két pillanatig pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom. Először nem vettem észre semmi különöset, de aztán egyre inkább élesedett a kép, és lassacskán egy kis, levelekből és ágakból épített kunyhószerű valami körvonalait véltem felfedezni. Oldalra fordított fejjel bámultam pár percig a kis „odút”, és nagyot dobbant a szívem, amikor rájöttem, mi is az tulajdonképpen.

A mi helyünk volt, a mi közös, titkos helyünk, éreztem, hogy kettőnknek építették – építette. Egy könnycsepp kezdte meg az útját az arcomon.