16. fejezet - Az idegen

„A mi helyünk volt, a mi közös, titkos helyünk, éreztem, hogy kettőnknek építették – építette. Egy könnycsepp kezdte meg az útját az arcomon.”


- Mi a baj, Lily? – kérdezte gyorsan Jake, és elém állt, hogy meg tudja fogni az államat. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Jacob arcáról leolvastam, hogy megijedt, és hogy fogalma sincs, mi a bajom. Elmosolyodtam, és átöleltem. Próbáltam megszorítani, de nem nagyon hittem, hogy meg is érezte.

- Köszönöm – suttogtam rekedtes hangon, mire Jacob beletemette arcát a hajamba.

- Ne csinálj ilyet, légy szíves, mert… - Jacob elhallgatott. – Mert azt hiszem, baj van.

- Dehogyis, hogy lenne már baj? Ez gyönyörű, Jake. Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd. Nem csak neked építettem, hanem kettőnkért. Reménykedtem, hogy tetszeni fog, és hogy nem fogsz itt hagyni az erdő közepén – sóhajtott fel Jake, majd simogatni kezdte a hajamat.

- Ilyennek ismersz? – kérdeztem komolyan, mire Jake halkan felnevetett.

- Nem. De a nőket nem lehet kiismerni.

- Ezt pont te mondod? A férfiakat sem – vontam meg a vállam, majd letöröltem a könnyeimet. Elengedtem Jake-et, és elnéztem mellette, hogy láthassam a kis „odút”. Így fogom hívni, a mi odúnknak.

- Oké. Akkor egyik nemet sem – nevetett fel Jake, majd megragadta a kezemet, és húzni kezdett a kis kuckó felé. Arcáról sugárzott a boldogság, ugyanakkor valami kifürkészhetetlen érzelem is tükröződött rajta, és azt kívántam, bár tudnám, micsoda. A kíváncsiságomnak nem szabhattam határt, és nem is akartam.

Nem kellett húzni-vonni, mert magamtól is mentem utána, közelebb az odúhoz. Mindvégig mosolyogtam, és repestem a boldogságtól, csakúgy, mint Jake. Úgy láttam, nagyon örül annak, hogy tetszik a kis kuckó, de el nem tudtam képzelni, hogy mi másra számíthatott. Felőlem építhet akár sárból is várat, nekem az is tetszene!

- Mikor csináltad ezt? – kérdeztem, mire Jake megvonta a vállát.

- Két napja kezdtem el.

- De mikor? Iskola után?

- Akkor is, meg éjszakánként.

- Éjszakánként? – torpantam meg, és hirtelen dühös arcot vágtam. – Szóval elmentél, ameddig én aludtam?

- De nem azért, mert el akartam menni – mentegetőzött Jacob. – Csak ezt építeni.

- Arra nem gondoltál, hogy neked is aludnod kéne?! – Próbáltam komolyra venni a figurát, de Jake megérezte a mondatomban a tréfálkozást, így megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Volt, hogy egy hétig nem aludtam, szóval ez már meg se kottyant.

- Egy hétig?! – kiáltottam hisztérikusan, de Jake csak kuncogott. – Hogy a francba bírod te ki egy hétig alvás nélkül?

- Vérfarkas vagyok, nem emlékszel? – húzta fel Jake mosolyogva a szemöldökét, mire az égnek emeltem a tekintetem.

- De, emlékszem. De aludni azért neked is kéne néhanapján.

- Amíg kibírom, addig nincs gond. – Azzal Jake megfordult, lépet kettőt előre, és már az odú előtt volt. Egy határozott mozdulattal arrébb lökte az ajtónak szolgáló levélfüggönyt, és így elém tárult a kuckó belseje.

Megtorpantam.

Jake észrevette, hogy nem követem, így hátrafordult, és kíváncsi tekintettel nézett. Én csak álltam, és a kuckó belsejét bámultam.

Hatalmas volt. Közel akkora volt, mint az én szobám, az pedig, valljuk be, nem kicsi. Az ember kívülről nem is látja, hogy mekkora belülről. Hihetetlen. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam, és én is bementem a kuckóba.


- Szóval ezt egyedül építetted? – kérdeztem, miközben Jake szokásához híven az egyik hajtincsemet csavargatta, én pedig a mellkasán feküdtem. Miután Jacobbal átestünk a lelkizésen, meg hogy a ’jaj, ezt nem kellett volna’, és az ’aludtál-e egyáltalán?’ féle megszólalásokon is túl voltunk, egy ideig csendben élveztük egymás közelségét, de aztán hiányozni kezdett mély, öblös hangja. Így hát én törtem meg a csendet, mert Jake láthatóan nem akarta, vagy pedig nem is érdekelte.

- Azt hiszem. Attól függ, mert a fát, és a hozzávalókat a srácok segítettek összegyűjteni – vont vállat Jake.

- Szóval ők is tudtak róla? – néztem rá megszeppenten, mire Jacob kuncogott.

- Persze. Nem emlékszel? Telepátia.

- Ja, persze-persze. És ők önként felajánlották a segítségüket?

Jacob megvonta a vállát. – Biztosan unatkozhattak, vagy pedig bírnak téged.

- Aha. Az első a valószínűbb – nevettem fel, majd végigjárattam mutatóujjamat a hasa kockáin. Jake elvigyorodott, majd felsóhajtott.

- Jaj, Lily, mi lenne velem nélküled!

- Na mi? – kérdeztem nevetve, mire Jacob megforgatta a szemeit. Megfogta az állam, és maga felé húzta a fejem, hogy forró ajkait az enyéimhez érinthesse. Egy rövid szájrapuszi volt csak, de én még ezt is képes vagyok élvezni. Viccelsz?

- Még mindig egy szenvedő balek lennék, aki itatja az egeret, mert a szeretett lány nem szereti viszont – felelte Jake, majd halványan rám vigyorgott. Miután magamhoz tértem, bólintottam egyet, de amint felfogtam, mit is mondott, megráztam a fejem.

- Nem hiszem, hogy te tudnál szenvedő balek lenni – mutattam rá, mire Jake felnevetett.

- Nem-e? Kérdezd csak meg Bellát, vagy valamelyik farkast.

- Ó, talán Pault? Ő tuti, hogy zombinak adna ki, miközben jót röhögne rajtad.

- Igen, az is biztos, de legalább megtudnád, hogy igazat mondtam.

- De én akkor sem tudlak téged balekként elképzelni. Egy balek sosem bírt volna meghódítani, ahhoz túl makacs vagyok.

- Hm, ez érdekes. Ahhoz képest elég hamar belém zúgtál – vigyorgott Jake, mire szelíden fejbe vágtam. Még szerencse, hogy nem fejtettem ki túl nagy erőt, mert így is megsajdult egy kicsit a tenyerem. Micsoda pech… és még megpofozni sem tudom. Na, nem mintha akarnám.

- És mi a helyzet veled? Te is elég hamar belém estél, nem? Még hamarabb, mint én beléd. Az első találkozásunkkor én csak helyesnek találtalak, de nem szívdöglesztőnek. – Ez persze korántsem volt igaz, de kizárt, hogy ő nyerje meg ezt a vitát. – Te azonban azonnal ellágyultál, amikor megláttál. Ezt mégis mivel magyarázod? – húztam fel kérdőn a szemöldököm, mire Jake csücsörített, és csúnyán nézett rám.

- Ez így nem fair. Te is belém estél ám, azonnal, láttam én. Nem tudsz átverni.

- Dehogynem. De ez mellékes, most nem verlek át. – Aha, tényleg nem. – Szóval, mivel magyarázod a "szerelem első látásra"-dolgot?

- Minek magyarázni? Nem elég annyi, hogy igaz, és hogy élvezed? – kérdezte Jake, miközben ő is felhúzta a szemöldökét. Mosolyogva sóhajtottam egyet, majd bólintottam.

- Dehogynem. De egy nő kíváncsisága határtalan.

- Igen, vettem észre.

- Azért ti sem panaszkodhattok – jegyeztem meg durcásan. – Te is jó sok mindent tudni akarsz.

- Az… - felelte Jake, miközben az ajkát harapdálta. – Egy más dolog.

- Hogyne. Tudod mit? Ne filozófáljunk a két fő nem kíváncsiságáról, oké? – nevettem fel, mire Jake elvigyorodott.

- Oké. Szerintem sem kéne.

Visszafektettem a fejem a mellkasára, ő pedig simogatni kezdte a hajamat, és egyszer-kétszer megpuszilta a fejem búbját. Nem gondoltam semmire, próbáltam kiüríteni az elmém, és csak a jelenre koncentrálni, arra, hogy Jake itt van mellettem, és hogy kettesben vagyunk. Próbáltam nem a kis, csodálatos kuckóra gondolni, mert akkor biztos, hogy rosszul esett volna az egész. De ez most, hogy megemlítettem, már nem volt olyan könnyű. Hány éjszakán át nem aludhatott Jacob? Vagy ha aludt is, mennyit? Rosszul esett, hogy én mindig kényelmesen szenderegtem, amíg ő idekint építgette ezt a helyet. Elkomorult a tekintetem, és eddig folyamatosan mozgásban lévő mutatóujjam is ledermedt.

- Lily…

- Igen? – kérdeztem, és szinte biztos voltam benne, hogy meg fogja kérdezni, mi a bajom.

Jake habozott. – Hát, öhm, kérdezhetek valamit? Valami… valami…

- Valami? – kérdeztem vissza, miközben felnéztem rá. Jacob arca nagyon zavart volt, még el is pirult, már amennyire ezt a bőrszínéből meg tudtam állapítani. Nem nézett a szemembe, tekintete a kuckó falára tévedt, és látszólag kereste a szavakat.

- Jake, bármit kérdezhetsz tőlem – bíztattam mosolyogva, és kaptam egy halvány vigyort. De még ez a vigyor is zavart volt. Mit akarhat kérdezni, ami ennyire zavarba hozza? Elmém mélyén volt egy elég megfelelőnek tűnő alternatíva, de ezt megpróbáltam elhessegetni.

- Hát, valami intimebbet – bökte ki végül, én pedig éreztem, hogy kicsit elpirulok. Pontosan erre gondoltam, és már volt is kész válaszom a kérdésére. Így hát amikor ő nyitotta a száját, én megszólaltam.

- Még szűz vagyok. – Jacob arca egy pillanatra megszeppentté, majd kifejezéstelenné vált. Aztán pedig elvigyorodott, és hozta a formáját. A zavar is lassacskán eltűnt az arcáról, ez pedig nekem okozott örömet.

- Honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni?

- Jake, te is csak egy srác vagy – emeltem égnek a tekintetem, miközben arcszínem is visszanyerte eredeti árnyalatát. – Minden második srác ezt kérdezi meg először, hogy ha intimebb kérdésről van szó.

- És te akarod, hogy elmondjam neked a fiúk agyműködésének menetét? – kérdezte Jake hitetlenkedve. – Én ezt nem is tudtam.

- Mert ti nem vagytok olyanok, mint az amerikai fiúk háromnegyede. Ti… - Keresgélni kezdtem a szavakat, amivel pontosan ki tudom fejezni Jake-nek a másságukat. – Nem is tudom, ti jobbak vagytok, mint a többiek. A többieket csak a szex érdekli többnyire, de… - Jake-re sandítottam, szigorúvá vált az arcom, majd úgy folytattam. – Ugye téged nem csak az érdekel?

Jacob elvigyorodott, majd megrázta. – Ne aggódj, engem nem nagyon érdekel ez a része.

- Aha. – Arcom kifejezéstelenné vált. – Minden srác ezt mondja.

- Jól van – sóhajtott Jake. – Egy kicsit érdekel. – Felhúztam a szemöldököm, mire Jake lett durcás.

- Nem mindegy? Nem akarom, hogy azt hidd, csak ez számít. Én nem vagyok Paul.

- Én meg nem hiszem, hogy neked csak ez fontos. De mint már említettem, a nők kíváncsisága…

- Határtalan – fejezte be helyettem is a mondatot Jacob, majd felsóhajtott. – Szerintem úgyis tudod a választ.

- Persze, hogy tudom – legyintettem lazán. – De jó lenne a te szádból hallani.

- Muszáj? – fintorgott Jacob, mire sóhajtottam és megráztam a fejem.

- Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz. – Ez egyébként nem teljesen volt igaz, de részben igen. Végül is tényleg érdekelt a reakciója, de az is, hogy mit gondol, és hogy neki tényleg fontos-e a testi kapcsolat. De hát ő is egy srác… meg lehet érteni. Mellesleg pedig én is így vagyok vele, csak maximum nem annyira, mint ő. Nekem az is elég, ha megcsókol, nem kell le is feküdnöm vele. De egyszer talán eljutunk odáig is… És ha már egyszer idáig kibírtam szex nélkül, akkor várjam meg már a tizennyolcat, nem? Igaz, ez így elég nehéz, tekintve, hogy én már nagykorú leszek, de ő még nem. Vicces.

- Ha akarod, várhatunk addig is, amíg én be nem töltöm a tizennyolcat – vont vállat Jacob. – Ha te nem akarod az egészet, akkor várhatunk, nagyon türelmes tudok lenni, ha veled vagyok. Legalábbis bizonyos esetekben.

Felsóhajtottam, majd kuncogni kezdtem. – Nem hiszem, hogy bírnál várni másfél évet. Ahhoz túlságosan is srácból vagy, én pedig egyáltalán nem foglak leállítani, hogy ha esetleg… - Kissé elpirultam, és úgy folytattam, viszonylag lezserül. – Megkívánsz. Szóval erre semmi szükség.

- Milyen diplomatikus valaki – vigyorgott Jake, mire csúnyán néztem rá.

- Tudod, szívem, akár hiszed, akár nem, egy nőnek is kicsit zavarba ejtő erről beszélni, ugyanúgy, mint neked – vágtam vissza, mire Jacob kuncogott. – Szóval ne tessék kiakadni a hangnememen, mert én így próbálom leplezni a zavarom. Legalábbis többnyire.

- Oké, akkor legközelebb odafigyelek a hangnemedre – vigyorgott Jake még mindig, mire megforgattam a szemeimet.

- Egyébként… te meg akarod várni ezzel a tizennyolcat? – kérdezte hirtelen Jake, visszatérve az előző témánkra. Nagyon úgy tűnt, hogy a zavara kezdett eltűnni, és reméltem, hogy velem is így lesz. Egy pillanatig átgondoltam a választ, majd bólintottam.

- Szeretném. Az már nincs egy hónap, pontosan tizenkilenc nap. És az egyáltalán nem sok – vigyorogtam rá, mire Jacob felnevetett. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, és ledermedtem. Szemem üvegessé vált, és úgy néztek le a talajra.

- Mi az?

- Semmi, csak… - szedtem össze magam. – Eszembe jutott valami.

- Te is kérdezhetsz bármit – mutatott rám, mire felnéztem rá, és lassan bólintottam.

- Szóval… ti, vérfarkasok tudtok egyáltalán nemzeni?

Láttam, hogy Jacob arca megszeppentté, majd elgondolkodóvá válik. Szerencsére zavart nem véltem látni rajta, így megnyugodtam, miközben Jacob a válaszon gondolkodott.

- Tudod… ez nehéz kérdés lenne, ha… ha már nem tudnánk rá a választ. – Jake figyelte a reakciómat, de úgy hiszem, semmi érdekeset nem vehetett észre rajtam.

- És tudod?

- Azt hiszem, igen. Tudod, ha minden igaz, akkor Emily várandós…

- Ne már! – szóltam közbe kitágult szemekkel, csodálkozó arccal. – Ez most komoly?

Jacob bólintott. – Mostanában ez elég sokszor jár Sam eszében. Persze nem biztos, hogy igaz, de szerintem könnyen lehetséges, hogy egy vérfarkas teherbe ejtsen egy embert.

- Hű – kuncogtam, majd végighúztam ujjamat a teste közepén, végig a szegycsonton a hasa aljáig, de ott azonban megálltam. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a vigyoromat, és kíváncsi lettem volna Jacob arckifejezésére, de inkább nem néztem rá. Aztán lentről haladtam felfelé, végig a nyakán, majd fel az állán, és a kezem végül megállapodott az ajkán. Most már felnéztem rá, és láttam, hogy Jacob vívódik, küszködik valamivel, és azt is észrevettem rajta, hogy visszatartja a lélegzetét.

Felhúztam magam, és lehunyt pillákkal, lágyan hozzáérintettem ajkaimat az övéhez. Jacob hagyta, hogy én irányítsak, és nem csókolt vissza, csak én voltam az, aki végigkóstolgatta szája minden szegletét. Hol az állát csókolgattam, hol az ajkait, és díjaztam, hogy Jacob ilyen – viszonylag – sokáig mozdulatlan bírt maradni.

Ám amikor ajkaimat kicsit erőteljesebben nyomtam az övéire, akkor már felegyenesedett, és keze beletúrt a hajamba. Másik karjával átölelt, én pedig csók közben mosolyogtam, és büszke voltam magamra. Sikerült felébresztenem Jake-ben a férfit, de még nem fogom kiengedni. Még nem.

Elhúzódtam tőle, Jake pedig megszeppenten nézett vissza rám. Én csak mosolyogtam, és nem értette, hogy mi a bajom most, de még mielőtt megszólalhatott volna, én a szájára helyeztem a mutatóujjam. Adtam neki még egy gyors csókot, majd visszafeküdtem a mellkasára.

- Muszáj ilyeneket csinálnod? – sóhajtott Jacob durcásan. – El fogod érni, hogy olyat teszek, amit később megbánok.

- Hű, félek – vigyorogtam, majd ujjaimmal folytattam vándorutamat a hasán. – Állok elébe.

- De te mondtad, hogy tizennyolc éves korodig várni akarsz – felelte Jacob összezavarodva. Magamban kuncogtam azon, hogy így elvesztette a fonalat. – Akkor csak vicceltél?

- Jaj, Jake – mosolyogtam fel rá. – Kellenek ilyenek. Valamivel pótolni kell a… azt.

- Á, már értem – csillant fel Jacob szeme. – Szóval akkor legközelebb is elkényeztetsz?

Felnevettem. – Telhetetlen.

- Igen, vagy nem? – követelte a választ Jake, de én csak mosolyogva vállat vontam.

- Még majd meglátom. – Persze a válaszom egy határozott ’igen’, mert bármikor szívesen kényeztetem, hogy az ő szavaival éljek. Jacob csúnyán nézett rám, de aztán felsóhajtott.

- Lassan mennünk kéne.

- Máris? – kérdeztem nyafogós hangnemben.

- Elég régóta itt vagyunk, és nálatok is tudunk ám kettesben lenni.

- De az nem olyan jó… - sóhajtottam fel, de azért megtámaszkodtam a talajon, és felálltam. Ügyeltem arra, hogy ne verjem be a fejem, és azon gondolkodtam, hogy miért építette ilyen alacsonyra Jake. Szánt szándékból?

Ó, hát persze. Hiszen minek állni, ha egyszer feküdni is lehet? Hogy ez miért nem jutott azonnal az eszembe…

Jacob is felállt, és neki még inkább vigyáznia kellett, nehogy beverje a buksiját. Igazából kétszer olyan magas volt, mint a helyiség belmagassága. Szegény ott görnyedt, én pedig igyekeztem, hogy minél hamarabb kiérjünk és kinyújtózhasson.

- Megint viszlek. – Nem kérdés, hanem kijelentés volt, és nem tudtam, de nem is akartam tiltakozni. Jacob könnyedén felkapott, és már szaladt is velem át az erdőn. Még utoljára visszanéztem a kuckónkra, mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Az utat csendben tettük meg, már ha lehet az avar állandó zizegését csendesnek nevezni. Én teljesen ellustulva kapaszkodtam Jacobba, habár erre szükség sem volt igazán, és nagyon kellett figyelnem, hogy el ne aludjak. Nem azért, mert unatkoztam, vagy valami, de elringatott a száguldás, és ezek szerint elfáradhattam a kuckóban. Pedig nem voltunk túl sokat ott… vagy mégis? Lehet, hogy túl sok idő telt el azzal, hogy csendben élveztük egymás társaságát. Ki tudja, otthon úgyis kiderül.

Mikor megláttam a kis, takaros házunkat, Jacob lassított, majd megállt, és letett. Én elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére Jake-nek sikerült még időben megragadnia. Hálásan pislogtam rá, majd kézen fogva sétáltunk oda a ház bejáratához.

Meglepődtem, amikor a Mercedest nem találtam a házunk előtt, és amikor rájöttem, hogy be van zárva az ajtó. Rögtön az jutott az eszembe, hogy anya Dave-vel van, és örültem, hogy csakugyan sikerül kettesben maradnunk Jake-kel. Elővettem az elrejtett pótkulcsot, és azzal nyitottam meg az ajtót.



- Szóval még nem ismered ezt a Dave-et? – kérdezte Jake, miközben ő a nappaliban ült a kanapén, én pedig éppen a hűtőben kerestem a tejet. Mikor megtaláltam, kézbe kaptam, és miután becsuktam a hűtőajtót, megráztam a fejem.

- Nem igazán. Csak látásból. – A konyhaszekrénybe nyúlva kivettem a csokis gabonapelyhet, és egy mélyebb tálat is mellé.

- Mikor láttad úgy, hogy nem beszéltél vele? – kíváncsiskodott Jacob, miközben én a kajámmal foglalatoskodtam. Megvontam a vállam, majd ráöntöttem a tejet a gabonapehelyre.

- A második találkozónk után láttam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy leüljek beszélgetni vele meg anyával. Különben sem akartam őket zavarni, szóval egyenest mentem fel a szobámba. Dave pedig hozzám sem szólt, úgyhogy nekem miért kellett volna törnöm magam? – Miután mindent visszapakoltam a helyére, kezemben a zabpelyhes tállal ültem le Jake mellé.

- Végül is. – Nem mondott többet, de nem azért, mert nem akart, hanem mert…

Megszólalt a csengő. Leraktam a tálam az asztalra, és már pattantam is, hogy kinyissam az ajtót, és még útközben vetettem egy mosolyt Jake felé. Aztán megtöröltem a számat, hogy még véletlenül sem legyen tejes, és kinyitottam az ajtót.