15. fejezet - A mi helyünk

Nem hiszem el, hogy megint nem álmodtam semmit. Talán Jake annyira jó hatással van rám, hogy tök mélyen alszom mindig? De én ezt nem akarom! Vele akarok álmodni, mindig. Hát nem is számít a tudatalattimnak, hogy itt van velem, átölel, és őrzi az álmom? Ezek szerint nem. Hihetetlen.
Csukott szemmel felsóhajtottam, és megmozdítottam a bal kezemet. Meglepetésemre nem éreztem meg Jake kemény felsőtestét, hanem ahelyett a lepedőt ragadtam meg. Gyorsan kinyitottam a szemem, és felemeltem a fejem, hogy megnézzem, hol van.

Nem volt a szobában. Ide-oda rángattam a fejemet, de nem láttam azt a kedves, szeretett, csodaszép arcot, amit szerettem volna. Ránéztem a faliórára, és elégedetten állapítottam meg, hogy még jó korán van, és hogy nem aludtam át az egész napot. Általában sokat alszom, de mióta Jake itt van… lám, ma is sikerült nyolc után nem sokkal felkelnem. Kész őrület!

De idegesített a tény, hogy Jake nem volt itt. Elment volna? Belesajdult a szívem, ha erre gondoltam, így gyorsan elhessegettem ezt az alternatívát. Lehet, hogy vécén van, vagy pedig fürdik. Bár nem hiszem, hogy engedély nélkül elmenne fürdeni, amilyen ’jól nevelt’. Abba pedig már száz százalékig biztos vagyok, hogy anyát nem kérdezte erről. Sőt, lehet, hogy ő még fönt sincs. Anya a másik fele, ő is képes délig aludni.

Basszus! De hiszen itt van Dave… és itt van Jake. Istenem, két férfi is a házban van. Ez nem jó jel… talán lehet, hogy mégis le kéne mennem felmérni a helyzetet. Lehet, hogy odalent találom majd Jake-et, újsággal a kezében. Ez a kép számomra olyan különös és nevetséges volt, hogy halkan kuncogtam egyet.

Kikászálódtam az ágyból, és a minitükörben megnéztem a frizurámat. Nagyjából rendben volt, úgyhogy nem foglalkoztam vele sokáig, és már épp mentem volna le, amikor eszembe jutott valami. Az egy dolog, hogy Jake előtt nem vagyok – annyira – szégyenlős, de Dave már más tészta. Gyorsan kerestem egy virágos köntöst, amit felvettem, és megkötöttem a fekete övet a derekamnál. Felsóhajtottam, és kimentem a szobámból.

Mielőtt azonban még letrappoltam volna a lépcsőn, hangokat hallottam meg odalentről. Az egyik anyué volt, a másik pedig… Jake-é. Jake és anya beszélgetnek?

Csendesen térdre ereszkedtem, és magamban ujjongtam, hogy sikerült mindezt hangtalanul elvégeznem. Óvatosan lejjebb hajoltam, hogy közelebb legyen a fülem a többiekhez, és hallgatózni kezdtem. Emlékszem, hogy kisebb koromban ez volt a legfőbb hobbim az éneklés mellett, és mindig nagyon élveztem. Amikor valamilyen meglepetést tartogattak nekem, én mindig megtudtam. Aztán egyszer anya rajtakapott a hallgatózáson, és azóta kétszer meggondolja, hogy a nappaliban titkos dolgokról beszéljen. Mondjuk ez volt vagy négy éve…

- Szóval ez Lily kedvenc kajája? – hallottam Jake halk, de erőteljes hangát a konyha felől. Legalábbis azt hiszem, hogy onnan jött.

- Hát, az egyik. Reggelire nagyon szeret ilyet enni, de hétköznaponként már nem vagyok itthon, amikor ő felkel. És magának nagyon lassan csinálja meg… úgyhogy általában müzlit eszik, vagy pedig egy almát. Vagy semmit – csacsogott anya frissen, vidáman. Frissen?

- Pedig állítólag fontos az egészségnek, hogy mindig reggelizzünk.

- Igen, ezt már én is mondtam Jane-nek. De ő fittyet hány az egészre…

- Pedig nem szabadna. Majd beszélek vele – bizonygatta Jake határozottan.

- Tudod, Jake, nagyon örülök, hogy Jane pont beléd szeretett. Voltak már pasijai, de mind olyan… olyan… nemtörődömök voltak, és szerintem egyáltalán nem is szerették a lányomat. Rajtad tisztán látom, hogy szereted őt – sóhajtotta anyu, mire az égnek emeltem a szememet. Ezt igazán hanyagolhatta volna. Minden pasi rémálma, ha a csaja előző kapcsolatait említik. Főleg, ha az anyja.

- Köszi, Mary – vigyorgott Jake, legalábbis a hangjából ezt állapítottam meg. Úgy imádom, hogy mindig ilyen vidám! – Jól látod a dolgokat. Nem minden fiú készít reggel rántottát a barátnőjének manapság. – Á, szóval nekem főznek? Ezt nem hiszem el… akárki is találta ki, majd elkapom. Jake főz… vajon tud egyáltalán főzni? Mondjuk tök mindegy, mert akármilyen rántottát készít, én így is úgy is megeszem!

- Na látod, ebben igazad van. Manapság… - Anya hangnemén és hangsúlyán lehetett hallani, hogy forgatja a szemeit. Még jó, hogy ilyen jól ismerem anyu ’hangsúlyait’. Volt rá tizenhét évem.

- Manapság inkább nem mondom, mit akarnak a srácok – felelte Jake, és ezzel lezárták a beszélgetést.

Ha anya és Jake ilyen jól kijönnek egymással… akkor azt hiszem, a legnehezebb akadályt le is küzdöttem! Persze biztos neheztelnék anyára, ha nem tetszene neki Jake, de… igazából őt sem így ismertem meg. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen komolyan elbeszélgetni anyámmal, és most mégis. Vajon mennyi meglepetést tartogat még ez a srác?

Csendben felegyenesedtem, és elhatároztam, hogy most már ideje lemenni. Közepes hangerővel dobbantottam kettőt a padlón, hogy azt higgyék, most jöttem ki a szobámból. Aztán elkezdtem lefelé trappolni a lépcsőn, és mikor a fordulóhoz értem, megtorpantam. Próbáltam csodálkozó képet vágni.

- Nahát, Jake és anyu… mit csináltok? – kérdeztem még mindig megszeppenten, mire Jake szélesen elvigyorodott, de helyette anyu válaszolt.

- A barátod felvállalta, hogy elkészíti neked a reggelit – mosolygott rám anyu kedvesen, miután valamit kivett a konyhaszekrényből. Beleszagoltam a levegőbe, és elmosolyodtam.

- Csak nem rántottát?

- De, azt – motyogta anya, miután visszanyúlt a szekrénybe, és kutatott.

- Mit keresel olyan nagyon, anya? – kérdeztem, hátha tudok neki segíteni. Aztán küldtem Jake felé egy elbűvölő – vagy legalábbis annak szánt – mosolyt, mire még szélesebben elvigyorodott, és csillogni kezdett a szeme.

- A borszórót. Tegnapelőtt elraktam valahova…

- Azt hiszem, a tűzhely feletti szekrényben van – feleltem, mire anya átnyúlt oda, és mikor a kezében megláttam a jó öreg borsszórót, diadalittasan elvigyorodtam.

- Látod, anya, nekem szólj, ha valamit nem találsz.

- Kösz drágám – küldött felém egy puszit, majd a szórót lerakta az asztalra, ami szépen meg volt terítve. Megszeppenten szökött magasba a szemöldököm a látványtól. Ezt nem lehetett hallani fentről.

- Hú. Ki terített meg?

- Én – felelte széles vigyorral Jake, és büszkén kihúzta magát. – Először terítettem életemben.

Felnevettem, majd odasétáltam hozzá, és megfogtam a kezét. Adtam neki egy puszit az arcára, és széles vigyorral megdicsértem:

- Nagyon szép lett. – Jake ha lehetséges, még szélesebben elvigyorodott, és úgy tűnt, tényleg boldoggá teszi a kis dicséretem. Anya megköszörülte mögöttünk a torkát, mire egy emberként fordultunk felé. Egy kicsit megszeppent a hirtelen ráirányuló „nézőközönségtől”, de aztán elmondta, ami bökte a csőrét:

- Talán először enned kéne, drágám. Mellesleg, szinte biztos vagyok benne, hogy nem nagyon lesztek ma itthon.

Megszeppenten pislogtam rá, és csodálkoztam, hogy anya ilyenekre gondolt. Megmondom őszintén, én sem szándékoztam ma itthon maradni, de hogy anyának is ez jusson eszébe… az kicsit különös. Ráadásul ilyen könnyen elenged? Te jó isten, ezek ketten mióta vannak fent, és mióta beszélgetnek? Mi mindenről maradhattam le?

- Öhm. Ja. Végül is, nem terveztem, hogy itthon maradok – mondtam végül óvatosan. – De… elengednél, anya?

- El, szívem – mosolygott ő rám kedvesen, miközben borsot szórt a rántottára.

- Oké. Miről maradtam le? Hogy sikerült ilyen hamar összebarátkoznotok? Jake, hipnotizáltad anyut? – néztem rá tettetett daccal, és látszott rajta, hogy próbálja visszatartani a nevetését. Visszanéztem anyára, aki azonban egyáltalán nem zavartatta magát, és halkan elnevette magát.

- Nem, biztos, hogy nem tud hipnotizálni. Csak beszélgettünk, és kész.

- Aha. Biztos. Ha te mondod – sóhajtottam, majd elengedtem Jake kezért, és leültem az asztalhoz. Anya már rakta is elém a tányért, és abban a pillanatban olyan furcsán magasabb rangúnak éreztem magam, holott persze erről szó sem volt. De mégis, nem mindennap szolgálják ki az embert egy finom rántottával, és ezt azért ki kell élvezni. Már ragadtam is a villát, de aztán vettem észre, hogy a többiek nem ültek le. Félúton megállt a villa, és ide-oda járattam a tekintetem anyu és Jake között.

- Ti nem esztek?

- De, csak... – kezdte anya, majd vetett egy gyors pillantást Jake felé, akinek olyan arca volt, mint aki nagyon izgul.

- Csak? – kérdeztem csodálkozva, és kíváncsian.

- Csak tudni szeretnénk, hogy ehető-e – válaszolta Jake, majd megeresztett felém egy halvány mosolyt. Kuncogni kezdtem, és bólintottam.

- Oké. – Azzal bekaptam azt az egy falatot, és ízlelgetni kezdtem.

Meg kell, hogy mondjam, nagyon ízlett. Annyi bajom volt csak vele, hogy anya kevés borsot rakott rá, de ezen kívül… fenomenális volt. Rég, nagyon rég ettem rántottát, és akkor sem ilyet, hanem a „kapkodjuk-össze-gyorsan-Lilynek” félét, amit mindig anyu készített el. De ez… ezen érezni lehetett, hogy nem ötperces főzés eredménye, és hogy tele van fűszerrel – ami mellesleg nem baj, mert én szeretem a fűszeres dolgokat. Elmosolyodtam, és elismerő pillantást vetettem Jake felé.

- Először főztél, Jake? – kérdeztem, habár szinte biztos voltam benne, hogy nem. Kizárt, hogy egy kezdő ilyet tudjon készíteni. Kivéve persze, hogy ha anya is besegített egy kicsit.

- Hát, nem, de nem gyakran főzök… - mondta merengve, és óvatosan. – Olyan rossz lett?

- Nem, egyáltalán nem lett rossz – mosolyogtam rá Jake-re kedvesen, mire fellélegzett, és visszamosolygott. Anyu összecsapta a tenyerét – igen, ezt a mozdulatot tőle vettem át – és már hozta is az asztalhoz a serpenyőt. Kiszedett magának, majd kérdőn Jake-re pillantott.

- Mennyit kérsz?

- Nem sokat, Mary – felelte szerelmem, majd gyorsan leült mellém. Rám vigyorgott, majd megvárta, míg anyu szed neki, aztán pedig elvette a borsszórót, és ő is megfűszerezte a rántottáját.

- Szóval akkor megehetem? – kérdezte, mire felnevettem, és bólintottam. Jake csücsörített, de aztán ő is szájába vett egy falatot. Ízlelgette, majd büszkén elvigyorodott, és boldogan kijelentette:

- Tényleg finom lett!

Anyával felnevettünk, és a reggeli további része csöndben telt. Biztos vagyok benne, hogy Jake tisztán láthatta, milyen jóízűen eszem a rántottát, és reméltem, hogy ez megnyugtatja. Az még továbbra is különös volt számomra, hogy Jake hol tanult meg így főzni, és az is, hogy vajon anyu segített-e neki. Plusz… egyáltalán miért akartak ennyire a kedvemre tenni? Nem hiszem, hogy csak úgy, semmilyen ok nélkül. De, anyától kitelik, és azt hiszem, Jake is megtenné…

Miután végeztünk, anyutól megkérdeztem, hogy hova tűnt Dave, és elmondta, hogy még el kell intéznie valamit, de hamarosan visszajön. Csendben megkérdeztem, hogy most együtt vannak-e, mire anya széles vigyorral bevallotta, hogy így van. Remélte, hogy nem nagy baj, és hogy össze fogunk majd barátkozni Dave-vel. Bevallom, ezt én is reméltem, és már nagyon kíváncsi lettem erre a pasasra. Mert már láttam, de nem nagyon beszéltünk, így nem is ismertem meg a belsőjét. De majd talán ma kiderül, mit rejt a külső…

- Mit csináljunk? – kérdezte Jake, amikor már fent voltunk a szobámban. Az ajtó kulcsra zárva, mi pedig a változatosság kedvéért az ágyon feküdtünk, csak éppen ellentétesen, mint kellene. A zöld párnám ott volt a lábamnál, amivel épp szegény lovacska fején tapostam. Könyökölve néztem az ajtót, Jake pedig mögöttem feküdt, csakugyan könyökölve, és az oldalamon húzta fel s alá az ujját. Volt olyan, amikor ezt nagyon csikisnek éreztem, és akkor mindig kuncogtam.

- Nem tudom – feleltem őszintén, mert tényleg semmi ötletem nem volt. – Nekem semmi tippem.

- Hm. Nekem lenne… - Jake hangján éreztem, hogy elvigyorodik, mire gyorsan megfordultam, és felhúztam a szemöldököm. Jake rájött, hogy mire gondoltam, és gyorsan megrázta a fejét.

- Nem, nem, ne értsd félre. Csak… szeretsz az erdőben túrázni?

- Túrázni? Azt nem igazán, de az erdő ellen semmi kifogásom – vontam meg a vállam, mire Jacob gondolkodóba esett. Egyik ujját most a térdemtől húzta fel, keresztül a combjaimon, és az oldalamon. Aztán a karomhoz ért, majd a könyökömhöz, és a vállamhoz. Végül pedig elért az arcomhoz, és ott megállapodott a keze.

Eddig nem vettem észre – talán mert túlságosan lekötött Jake arca –, de most érezni kezdtem, hogy a karom sajog, ott, ahol megérintett. Ez egyáltalán nem volt kellemetlen, de furcsa érzés igen, mivel ezt még soha nem tapasztaltam azelőtt. Mármint, mielőtt megjelent volna az életemben. Sok fiú megérintett már, volt köztük olyan is, aki szerelemből, de soha életemben nem éreztem még ezt a kellemes sajgást. Jake tényleg különbözik a többi fiútól, és Ő tényleg örökké velem lesz. Legalábbis Ő így gondolja, és én hiszek neki.

- És ha viszlek? Nem kell majd sokat gyalogolni, de az erdő mélyére mennénk. – Jake, látva az arckifejezésemet, szélesen elvigyorodott. – Sajnálom, de másmilyen lehetőség nincs.

- De Jake, én nem akarlak ekkora nyomásnak kitenni – sóhajtottam fel, mire Jake felháborodott arcot vágott.

- Te komolyan azt hiszed, hogy nehéz vagy nekem? A létrát elbírom, de téged nem? Néha akkora butaságokat tudsz mondani, szépségem – emelte égnek a tekintetét, mire csúnyán néztem rá.

- Igazán? Nem bánom, vigyél, de utána ne panaszkodj, ha izomlázad lesz – figyelmeztettem, mire megforgatta a szemeit, de közben pedig vigyorgott. Az én kis-nagy örök vidám Jacobom.

- Nem lesz, ne aggódj. Akkor mehetünk?

- És hova mennénk az erdőn belül? Csak túrázni?

- Meglepetés – villantotta rám Jake hibátlan, hófehér fogsorát, mire kelletlenül felnyögtem. Szerettem a meglepetéseket, nem arról volt szó, de azért nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy milyen meglepetés lehet az erdőben. Őzike? Róka? Netán átvedlik nekem farkassá? Ötletem sem volt, mert mindezek nagyon valószínűtlennek tűntek.

Mégis próbáltam visszafojtani azokat a kissé talán perverz és hülye gondolataimat, amik elleptek egyik pillanatról a másikra, miközben öltöztem. Jake bent volt a szobámban, és nem küldtem ki, mert egyáltalán nem éreztem cikisnek, hogy fehérneműben álldogáljak előtte – de ő azért udvariasan próbált nem rám, hanem valahova a falra nézni. Azért még így is elkaptam párszor a pillantását, és próbáltam visszafojtani a vigyoromat, mert nem akartam udvariatlan lenni. Mire végre sikerült valami normális, és viszonylag meleg ruhát felvennem, addigra Jake már rég pereputtyal várakozott a szoba ajtajában. Mert hogy időközben kiment, hogy összepakolja a fontosabb dolgokat, olyanokat, mint a kulacs, nassolnivaló, elemlámpa, párna és takaró. Úgy tűnt, mintha Jake éjszakára is bepakolt volna, pedig szinte biztos voltam benne, hogy azt már anya nem engedné meg, hogy kint aludjak az erdőben. Hiába is tudná, hogy Jacob vigyázna rám, egyszerűen nem merne elengedni, és ebben tökéletesen egyetértek vele.

Miután Jacobbal együtt beszámoltunk arról, hogy túrázni megyünk, rájöttem, hogy anyu már ettől az ötlettől sincs nagyon elragadtatva. Egész végig húzta a száját, és ’nem tudom’-okat szúrt minden mondat végére. Végül Jake győzte meg; nagyon komolyan, mindenféle vigyorgás nélkül megfogadta anyámnak, hogy ha nem épségben hoz haza, akkor saját maga fogja megbánni. Annyira, de annyira komoly volt, hogy elhittem, amit mondott, és nem akartam hinni a fülemnek. A monológ végére beszúrtam egy halk ’azt azért nem kell’-et, de Jake lepisszegett, és várta anya válaszát, aki végül beleegyezett a túrázásba.

Jacob, hátán a kisebb hátizsákkal úgy nézett ki, mint egy izgatott turista, aki épp élete legjelentősebb útjára készül. Ez jó érzéssel árasztotta el a tagjaimat, és egyre boldogabb lettem, hogy túrázni megyünk. Elvégre az volt a fontos, hogy együtt legyek Jake-kel, és így ráadásul még anya és Dave jelenléte sem zavar majd. Igaz, kíváncsi lettem volna már a férfira, de ő várhat. Jake azonban nem…

Mikor kiléptünk az utcára, kellemes meglepetésként ért az, hogy a nap a szemembe sütött, és hogy hunyorítanom kellett. Persze nem volt egyáltalán nagy meleg, de sütött a nap, és ez Forksban elég ritka eseménynek számított, legalábbis úgy hallottam. Ennek ellenére ez már a második nap, hogy látom ott fent azt a ’kicsi’, narancssárga karikát. Most azonban még jobban örültem, mint előző alkalommal, de ugyanúgy bosszantott is, mert fölöslegesen vettem fel meleg ruhát.

- Oké, akkor indulhatunk. Állj egyenesen, légyszi – szólt Jake, miközben mögém lopódzott, és felkapott, amikor szót fogadtam neki. Elámultam, hogy mennyire hirtelen és hogy különösebb erő nélkül bírt felemelni, ráadásul úgy, hogy még a hátizsák is rajta volt. Próbáltam nem kapálódzni a lábaimmal, mert nem akartam megnehezíteni a dolgát.

Végül aztán úgy tűnt, hogy Jake szinte meg sem érzi azt a hatvan kilómat. Egy ideig sétáltunk, de utána futni kezdett, és mindvégig olyan egyenletesen lélegzett, hogy azt hittem, megromlott a hallásom. Akárhányszor felnéztem rá, mindig boldogan vigyorgott vissza, és az én szívem is dalolt legbelül, mert mindig elkapott egy érzés. Egy érzés, ami azt próbálta tudatni velem, hogy ez egy csodálatos nap lesz, és hogy végig Jacobról fog szólni. Nekem pedig nem is kellett más, csak Ő. Akkor sem kellene más, ha egy modellt ajánlanának fel helyette. Ugyan minek, amikor itt van Ő?

Miközben vitt, én nézelődtem, vagy az ő arcát csodáltam, vagy pedig az erdőt. Hihetetlen, hogy mégis van ennek a kisvárosnak valami kisebb ereklyéje, ez a gyönyörű erdő, amiről pár napja még azt gondoltam, hogy magányos, sötét hely. Mikor Victoriával találkoztam, a félelem és a sötétség miatt ez az erdő is gonosznak tűnt, most azonban, hogy világos volt, ráadásul még a nap sugara is be-beszűrődött a fák eléggé megritkult lombjain keresztül, teljesen máshogy láttam az egész helyet. Olyan békésnek, és kedvesnek tűnt. Egy pillanatig azt hittem, hogy csak azért gondolom ezt, mert Jake itt van velem, de utána beláttam, hogy nem, egyáltalán nem – csak – ő az oka. Hanem a hely is olyan, amilyen.

Tényleg nem volt hosszú az út, de azért rövid sem. Jake kitartóan vitt az egész séta alatt, és amikor váratlanul letett, semmi nyomát sem láttam rajta, hogy fáradt lenne. Szokásos, fülig érő vigyorát rám villantotta, majd letette a hátizsákot, és előremeredt a… semmibe.

- Oké. És most? Megérkeztünk? – kérdeztem, mert elég furcsának találtam azt a helyet, ahol épp álltunk. Semmi különöset nem láttam, csak az erdőt, a fákat, az avart a lábam alatt, és barnaságot mindenfelé. Most, hogy november elején jártunk, azaz az ősz vége felé, már kevesebb páfrányt, kevesebb zöldet láttam, mert mindenhova lehulltak a levelek, amik pedig kétségtelenül barnák, sárgák, vörösek. Az pedig igencsak elüt a zöldtől, hála az égnek. Forks most már nem egy csupa zöld hely, hanem… egy színes, maradjunk ennél. Majd télen csupa fehér hely lesz…

- Majdnem. Még egy kicsit sétálunk, egy-két percet, de azt szeretném, ha csukva lenne a szemed – vigyorgott rám Jake szemtelenül, nekem pedig a magasba szökött a szemöldököm.

- Szerinted tudok én becsukott szemmel sétálni a sok gyökér, levél és bokor között? – kérdeztem tőle még mindig magasba szökött szemöldökkel, mire Jake még szélesebben elvigyorodott.

- Majd én vezetlek, drága. Ne aggódj, nem fogsz elesni, ha én a tökéletes reflexemet használom.

- Aha. Tökéletes. Én meg Viktória királynő vagyok, és félek az egerektől – mondtam szárazon, de a szemem mosolygott. Jake színpadiasan forgatta a szemeit, majd várakozva nézett rám. Felsóhajtottam, majd becsuktam a szememet.

- Így jó lesz? – kérdeztem.

- Tökéletes – felelte, majd hallottam, hogy a hátizsákot felkapta a földről. Valószínűleg visszavette a hátára, hogy tudjon rendesen vezetni, és nagyon-nagyon reméltem, hogy tényleg nem fogok elesni. Bár szerintem akkor sem orra esek, annyira nekem is jók a reflexeim, hogy meg bírjak támaszkodni a kezeimmel a talajon még az utolsó pillanatban. Azt hiszem.

Aztán egy forró kéz érintette meg az alkaromat, és húzta végig ujját végig rajta. Éreztem, hogy libabőrös leszek, és pár pillanat múlva Jake finoman húzni kezdett előre. Készségesen megindultam előre, és próbáltam a lábammal kipuhatolózni, hogy milyen a talaj. Egyenes vagy hepehupás-e. Szerencsére nem nagyon éreztem a talpam alatt kiálló gyökereket, vagy ilyeneket, és éreztem, hogy Jake karja is készen állnak arra, hogy ha esetleg úgy adódna, megragadjanak. Bőre forrósága égette a bőrömet, de ugyanakkor folyton ki is rázott a hideg, amit nagyon érdekes jelenségnek tartottam. Furcsa érzés volt, hogy egyik pillanatban majd felrobban a karom a forróságtól és a közelségétől, a másik pillanatban meg megborzongok. Azt reméltem, hogy Jake nem hiszi majd azt, hogy fázok, mert ez persze nem igaz. Elég rétegesen felöltöztem, és ennek örültem, mert legalább majd le tudok venni ruhákat, ha melegem lesz. Ezt pár napja még aligha hittem el, de most, hogy belegondoltam, nagyon is könnyű leizzadni, még ha nem is süt annyira a nap. Itt van mellettem az én személyes napom, legalábbis van annyira forró, hogy így hívjam. És mégis csak szebb, mint a radiátor, nem? De akár hívhatnám forró csokinak is, elvégre elég sötét a bőre. Oké, leálltam.

Megbotlottam egy kiálló gyökérben, de nem kellett Jake segítsége, hogy ne essek el. Szerencsére én voltam az, aki megkapaszkodott benne, és nem ő, aki megtartott. Ez büszkeséggel töltött el, és akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Elképzeltem Jake furcsa arckifejezését, de nem akartam kinyitni a szemem, mert akkor azt hinné, hogy csalok. Persze szívesen néztem volna meg, hogy hol vagyunk, de azzal bíztattam magam, hogy hamarosan odaérünk, és hogy… egyáltalán Forksban vagyunk még? Ez a kérdés annyira kíváncsivá tett, hogy suttogva megkérdeztem.

- Még mindig Forksban vagyunk? Vagy már nem?

- Nem, már majdnem La Pushnál járunk, de még nem teljesen. Viszont az erdő ezen része már nem Forkshoz tartozik.

- Azt hittem, La Push messzebbre van.

- És te tudod, mióta sétálunk?

- Nem. Régóta?

- Fél órája biztos.

- Ne már? Komoly? – kérdeztem megszeppenten, és lesújtva.

Fél órája sétálunk?

- Aha, körülbelül. De most maradj csöndben egy kicsit, már tényleg nem kell sokat várnod – kérte halkan.

- Oké. Bocsi.

Tényleg nem kellett már sokat várnom. Jake egyszer csak elengedte a karom, de még mentem pár lépést előre. Egyszer csak a csukott szemhéjamon keresztül láttam, hogy eltűnt a nap, a valódi, és hogy nem látom azt a pár sugarát. Lebiggyesztettem az ajkaimat, de aztán csalódottságom hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy egy eldugott, titkos részen vagyunk. Legalábbis valami olyasmin.

- Kinyithatod a szemed, Lily. – Jake hangjából tisztán kihallottam az izgatottságot, és még soha nem éreztem ezt ilyen hatalmasnak, ilyen mélynek, ilyen borzalmasan őszintének. Jake nagyon, de nagyon kíváncsi volt a véleményemre, én pedig arra, hogy mi lesz az, amit majd én megpillantok, ha kinyitom a szememet.

Végül búcsút mondtam a sötétségnek, és két pillanatig pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom. Először nem vettem észre semmi különöset, de aztán egyre inkább élesedett a kép, és lassacskán egy kis, levelekből és ágakból épített kunyhószerű valami körvonalait véltem felfedezni. Oldalra fordított fejjel bámultam pár percig a kis „odút”, és nagyot dobbant a szívem, amikor rájöttem, mi is az tulajdonképpen.

A mi helyünk volt, a mi közös, titkos helyünk, éreztem, hogy kettőnknek építették – építette. Egy könnycsepp kezdte meg az útját az arcomon.