14. fejezet - Te meg tudsz vigasztalni?

- Izgulsz? – kérdezte Jake, aki most először szólalt meg a hazaút alatt. Valamiért különösen csöndben volt, talán lehet, hogy felkészült anyámmal való találkozásra.


- Egy kicsit. Te? – kíváncsiskodtam, habár szinte biztos voltam benne, hogy a válasza egy rövid és tömör ’nem’ lesz. Elvégre minden srác védi a büszkeségét, és még véletlenül sem ismerné be a gyengeségét, ha van. Márpedig mindenkinek van… Igaz, lehet, hogy Jake más. Talán ő jobban szereti az őszinteséget, mint hogy megvédje a becsületét a barátnője előtt.

- Hát… egy kicsit. Tudod, szerintem minden srác izgul, mielőtt találkozik a barátnője anyjával. Nem is igazán amiatt, hogy milyen lesz a nő… hanem hogy a nő milyennek találja majd őt. Vagyis a srácot. Ez mindenkiben benne van, kivéve az olyan fiúban, aki csak kihasználja a lányt. – Hát, én mondtam, hogy Jake más.

- Ahaa. Szóval, te majd beavatsz engem a kamasz srácok féltve őrzött titkaiba? – csillant fel a szemem, miközben felnéztem rá – mert hogy megint átkarolva vezetett. Kész őrület, de tetszik.

- Be, de… minek? Én mindig igazat fogok mondani neked, vagy ha el is akarok titkolni valamit, te úgyis kihúzod belőlem – nevetett fel.

- Az oké, de akkor legalább már az első szónál leleplezem majd azt a srácot, aki nem ismerkedni, hanem lefektetni akar.

- Kezdjük ott, hogy el sem engedlek magam mellől, drágám.

- Ja, bocs – vigyorodtam el, miközben arrébb löktem egy arcomba hulló tincset.

- Nem gondoltál még arra, hogy felkösd a hajad? – kérdezte Jake merengve.

- Volt már felkötve, képzeld. Csak tudod, azt hittem, a srácok szeretik, ha a lány szexisen lóbálja a haját ide-oda – kuncogtam, mire Jake ciccegett.

- Szerintem is gyönyörű vagy így, de kíváncsi lennék, hogy nézel ki más frizurával. Mármint. hogy mennyire vagy szebb.

- Szerintem te egy kicsit elfogult vagy, Jake.

- Szerintem meg nem. Mit vársz akkor tőlem? Hogy kritizáljalak? – kérdezte Jake hitetlenkedve.

- Mondjuk. Tudod, építő kritikák.

- Hát, akkor szólj az egyik barátnődnek. Én nem tudok mit kritizálni rajtad – kuncogott bele a hajamba.

- Bellán kívül nem nagyon van barátnőm – ismertem be sóhajtozva. Jake idegesen felhorkant.
- Mert azoknak a hülyéknek odabent csak a rossz megítélésük van. Bella legalább nem ítél azelőtt, mielőtt meg nem ismert volna. De ennyi erővel ne is legyen onnan barátnőd. De… szerintem Emilyvel meg Leah-val jóban lesztek.

- Emilyvel talán, de Leah… az a lány egy rejtély – sóhajtottam fel.

- Tudom – sóhajtott Jake is. – Leah-nak nincs igazi barátnője. Sőt, barátnője sincs. Emily az volt, de…

- De? – kérdeztem, miközben magasba szökött a szemöldököm. Kíváncsi voltam, hogy Jake miért hallgatott el.

- Tudtad, hogy Leah Sammel járt?

- Nem. Tényleg?

- Aha. De Sam… tudod, meséltem már erről a bevésődéses dologról.

- Te jesszus… Sam meglátta Emilyt, és ott hagyta Leah-t?

- Hát… nem egészen. Tudod, ez a dolog teljesen kiszámíthatatlan, és megváltoztatni sem tudod. Tehát, ha én mondjuk Leah-t akarnám a társamnak… - Mikor akaratlanul is felhördültem, Jake gyorsan folytatta. – De persze nem akarom. De ha mondjuk mégis, akkor is te maradnál az örök szerelmem. Még ha Sam meg is tudta volna változtatni… tudod, minek akarsz lemondani arról, akit szeretsz, csak hogy mást szeress helyette?

- Ebben van igazság – ismertem be. – De mi lett Leah-val?

- Sam nem sokkal Emily megérkezése előtt változott át vérfarkassá. Ez a titok is egy gátat épített közéjük, akadályt jelentett a kapcsolatuknak, mert Leah nem tudhatott a dologról. Emily viszont…

- Ő tudhatott – bólintottam. – Elvégre én is tudhatom. Legalábbis senki nem szedte le a fejem…

- Tudhatsz, mert a bevésődésem vagy. De Leah nem az volt Samnek… így titkolóznia kellett. Leah pedig nagyon nehezen tudta ezt elfogadni. És akkor megjelent Emily, Sam pedig találkozott vele. Azonnal tudta, hogy neki ő kell, és nem Leah. És ez ellen nem tehet semmit.

- Szegény Leah… szegény Sam… - sóhajtottam fel, de Jake még nem végzett.

- Sam nagyon nehezen bírta elmondani Leah-nak a dolgot. De megtette, meg kellett tennie. Nagyon jól tudja, hogy összetörte a lány szívét… és mindig óriási bűntudata van, főleg most, hogy Leah is vérfarkas lett.

- Az ember nem is gondolná, hogy ilyen létezik. Akkor végül is meg tudom érteni, hogy Leah miért ilyen… szerintem én is hasonlóképpen viselkednék a helyében.

- De már tudja, hogy működik az egész… és el kéne ismernie, hogy Sam nem tehet a dologról. Sőt, arról sem tehet, hogy ő az egyetlen női vérfarkas.

- Jake… - mondtam békítően, már csak azért is, mert rohamosan közeledtünk a házunkhoz. Már öt perce Forksban voltunk. – Ezt ti nem fogjátok megérteni. Egy nő teljesen máshogy gondolkodik, mint egy férfi. Én például azt nem értem bennetek, hogy miért véditek annyira a büszkeségeteket. Jó, mondjuk most nem konkrétan rád gondolok, hanem másokra. Azt hittem, nem fogod bevallani még akkor sem, hogy izgulsz, ha tényleg. De bevallottad… úgyhogy te kivétel vagy.

- Ezt örömmel hallom – nevetett fel, hallhatóan jobb lett a kedve. Aztán felsóhajtott. – Hát jó. Majd talán megértem… egyszer.

Bólintottam, majd felsóhajtottam, amikor megláttam a házunkat. Jake levette rólam a karját, és leállította a kocsit a Mercedes mellett. Olyan érzésem volt, hogy figyelnek, és erről rögtön az a kép ugrott be, hogy anya virágos köntösben, hangányit arrébb húzva a függönyt kukkol a konyhaablakból. Elmosolyodtam, és lopva az ablakra pillantottam. Nem volt ott senki, úgyhogy megnyugodtam. Anya nem szokott kukkolni, mert nagyon jól tudja, hogy nem járok tilosban. Legalábbis általában.

Mind a ketten kiszálltunk a kocsiból, de Jake még nem indult el az ajtóhoz, hanem a kocsi hátsó ajtaját nyitotta ki, és keresgélni kezdett valamit az ülésen. Pár pillanat múlva felegyenesedett, kezében egy sima, szürke pólóval, és gyorsan magára kapta. Halkan kuncogni kezdtem, de Jake így is meghallotta, és cserébe egy szemtelen vigyort kaptam. Aztán mögém settenkedett, és készségesen megadta az elsőbbséget. Bezzeg, ha másról van szó!

Mielőtt még kinyitottam volna az ajtót, egy mély levegőt vettem. Aztán benyitottam, és különösebb csodálkozás nélkül vettem tudomásul, hogy anya megint nyitva hagyta az ajtót.

Amint mi beléptünk, anya felénk fordította a fejét a kanapéról. Megint tévét nézett.

- Á, szia Jane, és… Jacob, ugye? – kérdezte, miközben feltápászkodott a bútorról, és elindult felénk. Amikor teljessé vált számára a kép, láttam, hogy kicsit hátrahőköl, és egy gyors, hitetlenkedő pillantást küld felém. Majdnem elnevettem magam, de ehelyett csak elvigyorodtam.

- Te biztos tizenhat éves vagy? – húzta fel a szemöldökét anyu, miközben Jake-et nézte. – Vagy a drága lányom megint ugratott?

- Annyi vagyok, Mrs. Fletcher – válaszolt Jacob udvariasan, és rendre próbáltam visszatartani a vigyoromat. – Márciusban töltöm majd be a tizenhetet.

- Ühüm – hümmögött anya, majd mint aki hirtelen rájött, hol is van, kezet nyújtott Jake-nek, aki azt finoman megrázta. Anyu talán még nálam is kisebb tenyere teljesen elveszett Jacobéban.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Jake! – Ez az! Ha anyu már becézi Jacobot, akkor nyert ügyem – ügyünk – van. Meg ezt mondjuk az is mutatta, hogy anyu szája fülig ért, mikor megpróbált kettőnkre nézni egyszerre (nem mintha ment volna neki).

- Szintén, Mrs. Fletcher! – mondta Jake, majd diadalittas mosoly jelent meg az arcán. Csodás, hibátlan fehér fogsora csak úgy ragyogott a rézszínű bőr miatt.

- Szólíts csak Marynek, drágám – legyintett anyu, majd a tévé felé nézett. Aztán pedig vissza rám.

- Hát jó, akkor én… öhm, Jane drágám, változott a terv. Tudod, beszéltem Dave-vel, és…

- Idejön? – húztam fel a szemöldököm, de anya nem válaszolt azonnal. Ez pedig pont elég válasz volt a számomra.

- Igen, kicsim, ha nem baj – felelte végül anya óvatosan. Egy pillanatig fontolgattam a dolgot, majd Jake-re néztem, és vissza anyára. Utóbbi azonnal átlátott rajtam, és a tekintete hirtelen szigorú lett.

- Nem gyors még egy kicsit, szívem?

- Nem, anya, és különben sem azért… - forgattam meg a szemeimet, mire anya egy hangányit fellélegzett. Ide-oda járatta a tekintetét köztem, és Jake között, akin tisztán látszott, hogy nagyon elvesztette a fonalat. Kérdő pillantást vetett rám, de én egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy tudassam vele, majd később elmagyarázom.

- Nem tudom…

- Egyébként meg te is elég hamar kezdted, nem? – húztam fel a szemöldököm, mire anya csúnyán nézett rám. Nem biztos, hogy jól láttam, de… mintha meg lett volna egy kicsit sértődve. Összeszorítottam a számat, hogy el tudjam rejteni a mosolyomat.

- Oké, megadom magam – sóhajtott fel anya, én pedig dagadó mellkassal elvigyorodtam. Hálás pillantást vetettem anyára, majd adtam neki gyorsan egy puszit.

- Imádlak, anya! Még ha Jane-nek szólítasz, akkor is. – Azzal vigyorogva húzni kezdtem Jake-et a lépcsőhöz, aki még mindig össze volt zavarodva. Sőt, egyre inkább elvesztette a fonalat, és immár semmi más nem volt a szemében, csak a zavar. Nagyon aranyosnak tűnt így, főleg, mert az ember azt hiszi, hogy egy ekkora srác soha nem tud összezavarodni. Lám, mégis.

Miután felértünk a szobámba, kuncogva hasra vetettem magam az ágyamon, és belenevettem a párnámba. Elképzeltem, milyen ferde szemekkel nézhet most rám Jake, mert fogalma sincs, mi a bajom. Mondjuk, nekem sincs, de valószínűleg csak annak örültem, hogy ilyen könnyen meg tudtam fűzni anyát.

- Oooké – szólt Jake, direkt megnyújtva az ’o’ hangot. – Akkor most már tudhatom, mi volt az anyukáddal való kommunikálás témája?

Gyorsan felegyenesedtem, majd törökülésbe magam alá húztam a lábaimat. Csücsörítettem, aztán bólintottam.

- Megfűztem, hogy itt aludhass.

Figyeltem Jake arckifejezését, a szemében egy pillanatra megjelent a felismerés, aztán szívből elvigyorodott.

- Nagyon jó fej anyud van, szerencsés vagy.

- Neked nem ilyen az anyud? – kérdeztem érdeklődve, de megrémültem, amikor Jake arca megkeményedett. A szemében megjelent egy cseppnyi szomorúság, ahogy farkasszemet néztünk.

- Nincs anyám, elhunyt, még amikor kicsi voltam – felelte végül, engem pedig elkapott a bűntudat, ami az arcomra is kiült.

- Ó, sajnálom – mondtam neki bűnbánóan, és közben szidtam magam, amiért megemlítettem a dolgot. – Ne haragudj, hogy megemlítettem.

- Ugyan – vigyorodott el, majd ő is leült az ágyamra, a másik oldalra mellém, és átkarolt. Megpróbáltam a vállára hajtani a fejem, de túl magas volt hozzám, képest, így hát kénytelen voltam szögegyenes háttal ülni.

- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar meggyőzöm – váltottam gyorsan témát, visszatérve az előzőre.

- Én semmire nem gondoltam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fenéről beszéltek. Mondjuk a ’nem azért’-os részt megértettem – nevetett fel Jake, én pedig oldalba böktem, minek következményeképpen sajogni kezdett a könyököm. Jake gyorsan elengedett, és megragadta a karomat. Bűnbánó arccal pislogott rám.

- Ne haragudj – mondta. – Legközelebb nem mondok olyasmit, ami miatt oldalba akarnál bökni. Tudod, elég kemény a testem, és nem szeretném, ha úgy járnál, mint Bella.

- Miért, mi történt vele? – kérdeztem kíváncsian, és furcsálltam, hogy Jake ilyet mondott.

- Megpofozott, és eltört a keze. Azt hiszem, három ujja is…

- Miért pofozott meg? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, és egy picit haragudtam Bellsre, amiért ilyet csinált. Bár, ha tényleg nagyon jóban vannak Jake-kel, akkor nyilván volt valami oka rá…

Jake nem válaszolt. Nézegette a könyökömet, mire makacsul elrántottam. Megragadtam az állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Felsóhajtott, mire elengedtem, de aztán megrázta a fejét.

- Nem fog tetszeni.

- Nem érdekel. Miért pofozott meg? – követeltem a választ, mire újból felsóhajtott.

- Megcsókoltam – vallotta be. Az égnek emeltem a tekintetem, majd hitetlenkedve mondtam:

- Ezt nem akartad elmondani? Jake, természetes, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életedben. Nekem se te vagy az első. – Csak az első igazi. Igazi kapcsolatom még soha nem volt, egy se tartott tovább egy hétnél. És ilyen volt… egy, talán?

- De az vagy – bizonygatta Jake.

- Jó, most már. De ezelőtt…

- Ezelőtt boldogtalan voltam, mert olyanba voltam szerelmes, aki nem szeretett viszont.

- Hát, akkor örülj annak, hogy ez jelen esetben megváltozott – mosolyodtam el, mire Jake-nek is fülig szaladt a szája mindkét sarka. – És hagyjuk a hátunk mögött a múltat.

Azzal mosolyogva felé hajoltam, és ajkaimat az övéihez érintettem. Karjai megragadtak hátulról, és magához szorított, megint úgy, mint aki el sem akar engedni. Nem csókolóztunk – csak egymáson pihentettük ajkainkat, de nekem ez is olyan varázslatos érzés volt, hogy melegedni kezdett a vérem. Nem forrni, csak lassan melegedni. Mint amikor valaki a tűzhelyre helyez egy lábasban langyos vizet, és az pár perc múlva elkezd lassan felforrni.

Aztán nyílt az ajtó, és Jake gyorsan elhajolt. Az küszöbön anya állt ledermedve, én pedig mosolyogva felé fordultam. A kezében egy tálca volt, amin csokis sütik zömét szállított. Aztán anyu, látva, hogy nem jöttem zavarba, halványan elmosolyodott, és felmutatta a tálcát.

- Tudom, hogy este van, és hogy szénhidrát, meg édesség, meg minden, de ennek is el kell fogynia egyszer. Tegnap csináltam, de mivel… este csináltam, ezért nem szóltam neked, Jane, mert tudom, hogy olyankor már nem eszel ilyeneket.

- Dehogynem, csak te nem tudsz róla – hazudtam neki vigyorogva, mire felhúzta a szemöldökét, de utána elnevette magát. Odasétált az íróasztalomhoz, és lerakta a laptop mellé a tálcát. Már ment volna ki, de aztán megfordult, és bűnbánó arcot vágott.

- Legközelebb kopogok, jó?

- Az egy jó ötlet, anya – bólintottam, majd még utoljára rám mosolygott, és miután kiment, ránk csukta az ajtót. Visszanéztem Jake-re, aki csodálkozva csücsörített, de hála az égnek, ő sem volt zavarban.

- Mi jár a fejedben? – kérdeztem kíváncsiskodva.

- Hogy az anyukád tényleg nagyon jó fej. – Felnevettem, majd felkeltem az ágyról, és elvettem az íróasztalomról a sütis tálcát. Pár percig szemeztem az egyik darabbal, majd Jake kuncogni kezdett, és így szólt:

- Egyél nyugodtan, annyit, amennyit csak akarsz. Nem bánom, ha egy kicsit molettebb leszel. – Ránéztem, és a tekintete olyan őszinte volt, hogy megvontam a vállam. Odavittem a tálcát az ágyra, és miután visszaültem a helyemre, a sütikre mutattam.

- Kérsz? Te vagy a vendég.

- Ez igaz, de lányoké az elsőbbség.

- Csak nem Emily tanított meg erre? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva, mire nevetni kezdett.

- Nem. Akár hiszed, akár nem, ezt még a két nővérem tukmálta belém kisebb koromban.

- Van két nővéred? – csodálkoztam, mire megadva magam vettem egy sütit, és a tenyerem az állam alá helyezve beleharaptam. Egész finom volt, igaz, nem gyakran süt anya sem csokis sütit. Jake bólintott, majd az égnek emelte a tekintetét.

- Ja, kettő is. Ikrek… és szörnyen idegesítőek. Az egyiket csak az érdekelte, hogy mikor lesz már gyereke, a másik meg állandóan tanult.

- Miért, talán baj, ha valaki folyton tanul? – tudakoltam, majd Jake is vett egy sütit. – Egyébként pár éve még én is állandóan egy kisbabáról álmodtam. De aztán rájöttem, hogy először egy csomó szörnyűséget kell elviselni, és hogy ahhoz azért fel kell nőni.

- Nem baj – rázta meg a fejét Jake. – Csak kezdtek az agyamra menni egy idő után. Folyton engem piszkáltak, mert én nem tanultam annyit.

- Rossz gyerek voltál? – kérdeztem vigyorogva, mire Jake vágott egy grimaszt.

- Nem, de nem szerettem tanulni.

- Azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül. De hol vannak most a nővéreid? Ők hány évesek?

- Az egyik egyetemen van, a másik pedig Hawaii-on a férjével, és mind a ketten tizenkilenc évesek.

- Hú, Hawaii – sóhajtottam vágyakozva, majd megettem az utolsó falatot is. Jake egyetlen harapással legyűrt egy darabot, bár ezen már meg sem lepődtem. – Oda én is szívesen elmennék.

- Majd én elviszlek, ígérem – mondta kedvesen Jake, miközben átölelt.

- Nem azért mondtam – tiltakoztam. – Csak… hanem csak úgy.

- Akkor is elviszlek – akaratoskodott. – Majd összeszedem rá a pénzt.

- Majd. Száz év múlva, a halálunk előtt.

- Nem, majd a nászutunk előtt.

- Nem.

- De igen.

- Makacs! – sóhajtottam fel, majd mellkasának döntöttem a fejemet. Jake a fejemre helyezte az övét, és így maradtunk percekig. Lehunytam a szemeimet, és átadtam magam a gondolataimnak.

Eddig nem foglalkoztam a dologgal, de azért nagyon kíváncsivá tett, hogy milyen lesz majd velem Dave. Ha jól gondolom, anyu hosszútávra tervezi a dolgot, így össze kell majd barátkoznunk. De mégis… milyen lesz? Kedves, megértő, csendes, vagy szigorú és parancsolgató? Nekem még nagyon új ez az egész pótapa dolog, mert csak másfél hete nincs igazi apám. Na, nem mintha borzalmas dolog lenne, mert már elég régóta rosszban voltam Stevennel. Igen, így hívják az apámat, de nem hívom így, mert… mert már nem az apám. Csak egy férfi, aki valamikor az életem része volt, és aki összetörte anyám szívét. Senki más, csak egy rossz Casanova, akinek egyetlen szavát sem lehet elhinni, és aki simán otthagyja a lányát egy seggriszáló plázacicáért. Egy barom.

De ahogy ezt gondoltam, eszembe jutottak a szép pillanatok is, hiába nem akartam. Mikor tizenhárom évesen dezodorral a kezünkben együtt énekeltük a ’Fame’ című számot, amikor tízévesen megkaptam a legelső mp3-as lejátszómat, amikor tizenöt évesen egy bowling meccsel elfeledtette velem azt a srácot, aki letámadott egy bárban…

Éreztem, hogy egy nagy, sós könnycsepp legurul az arcomon. Nem akartam Jake előtt sírni, és ezt még valamelyik este lefekvés előtt félálomban meg is fogadtam, és most mégis megtettem. Csak abban reménykedtem, hogy Jake nem veszi észre, de ahogy legurult egy csepp, jött a többi is, és átitattam vele Jake felsőjét. Lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam így visszatartani a könnyeimet, de még így is könyörtelenül hulltak.

Jake eltolt magától, megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat. Mikor meglátta a könnyeket, összeráncolta a homlokát, és aggódás jelent meg a szemében. Letörölte a bal szemem alól a könnyeket, de hiába, mert jött egy újabb adag.

- Mi a baj, Lily? – kérdezte halkan és kedvesen, lágy hangnemben. Megráztam a fejemet, amivel azt akartam Jake tudtára adni, hogy igazán semmi, de ő félreértette, és azt vonta le belőle, hogy nem akarom elmondani. Újra átölelt, és simogatni kezdte a hajamat.

- Ne mondd el. Nem kell.

- Nem, nem azért… csak hogy nem érdekes – szipogtam, és mérhetetlenül szégyelltem magam.

- Dehogynem.

- Az apám… - suttogtam, mert éreztem, hogy be vagyok rekedve. Amint kiejtettem a számon azt a szót, a könnyeim már úgy hulltak, mint a záporeső, és rövidesen már rázkódtam is.

Zokogtam. Jake pedig szorosan magához ölelt.

Eddig soha nem gondoltam, hogy nekem hiányzik az apám, hisz amit tett, az számomra megbocsáthatatlan, és jóvátehetetlen. De a sok közös, boldog élményt sem lehet egyik pillanatról a másikra kiradírozni, és elfelejteni. Az én igazi apám nagyon is sok nyomot hagyott bennem, és hiába tette azt, amit. Egyszerűen képtelen leszek bármikor is elfelejteni, és képtelen leszek bármikor is mást tekinteni igazi apámnak. Ő az, aki felnevelt, ő az, akiből születtem, ő az, aki rengeteget adott nekem életem során. Elhagyott, de felnevelt, és rengeteg dologért lehetek hálás neki. Akármit tett, szeretem.

Igen, szeretem, de ezt nagyon nehéz beismerni. És biztos vagyok benne, hogy ha látnám, mérhetetlenül dühös lennék rá, de szeretném. Szeretném, mert az apám.

Aztán a könnyeim elfogytak, és szégyenkezve törültem le őket az arcomról. Aztán elhúzódtam Jake-től, és fáradtan dőltem végig az ágyon. Ő mellém feküdt, és aggódással vegyes kíváncsisággal nézett.

- Ne haragudj – suttogtam, mert még mindig be voltam rekedve.

- Miért kéne, hogy haragudjak? – kérdezte Jake csakugyan suttogva.

- Előtted sírtam. Csúnya dolog volt.

- Lily, erről reggel már szó volt. Bármikor sírhatsz előttem, maximum megőrülök tőle.

- Hát éppen ezért sajnálom. Itt idegesítelek ilyen hülyeségekkel…

- Elég! – fordította maga felé az arcom. Egy ideig farkasszemet néztünk. – Lily, egyáltalán nem idegesít. Csak őrjít a tény, hogy nem tudok segíteni. Hogy teljesen tehetetlen vagyok, hogy nem tudlak megvigasztalni.

- Ami azt illeti, meg tudsz. Már most is jobban érzem magam. – Erőtlenül elmosolyodtam, mire Jake megpuszilta a homlokomat.

Ekkor éreztem, hogy borzalmasan fáradt vagyok, és hogy még nem fürödtem. Felsóhajtottam, majd felálltam az ágyról.

- Elmegyek zuhanyozni, pár perc, és jövök. Addig egyél sütit. Vagy… haza is mehetsz, mert lehet, hogy rám jön majd még ez a… roham.

- Megy haza a fene – hördült fel Jake ingerülten. – Kizárt, hogy itt hagyjalak. Nem akarok hazamenni, veled akarok maradni.

Halványan elmosolyodtam, majd bólintottam, és már el is tűntem a fürdőben. Szokásomhoz híven hamar lerendeztem az egész esti teendőimet, és nem telt el tizenöt perc, de már vissza is mentem Jake-hez. Kivételesen nem a bő pizsamámat vettem fel, mert nem akartam annyira megizzadni, mint reggel. Helyette egy rózsaszín, majmos rövid ujjú felsőt kaptam magamra rövid nadrággal. Amint beléptem a szobába, Jake tekintete megakadt rajtam, de aztán összeszedte magát. Halványan elmosolyodtam, amikor láttam, hogy a sütit eszi, és olyan édes volt, mikor bűnbánóan vigyorogva a háta mögé dugta azt. Halkan felnevettem, majd Jake gyorsan bekapta azt az egy falatot.

- Kérsz még? Mert ha nem, az asztalra rakom.

- Nem kérek, köszi. Mást is ilyen finoman készít anyukád?

- Nem mindent. De a legtöbb ételt igen, mondjuk a sütéssel már más a helyzet – feleltem, miközben az íróasztalra raktam a tálcát. Aztán pedig lefeküdtem az ágyra, és szorosan Jake mellé feküdtem, aki már elterült. Átkarolt, majd suttogva így szólt:

- Nem fogsz fázni, szépségem? Ne értsd félre, gyönyörű vagy, nem, még annál is gyönyörűbb, de nem szeretném, ha beteg lennél.

- Komolyan beszélsz, Jacob Black? Melletted megfázni? Kizárt. Azért nem a pizsamát vettem fel, mert nem akartam leizzadni. Legalábbis annyira nem – tettem hozzá, mire Jake kuncogott. Aztán eszembe jutott, hogy még ég a villany, de mielőtt lekapcsoltam volna, kérdő pillantást küldtem Jake felé.

- Nem zavar, ha leoltom?

- Dehogy zavar! Sötétben minden érdekesebb – vigyorgott rám, mire az éjjeliszekrény felé nyúltam, és egy mozdulattal lekapcsoltam a villanyt. Aztán visszafordultam Jake felé, aki a mellkasára vont, és újra simogatni kezdte a hajamat.

- Árulj el nekem valamit, mielőtt elalszol – kérte Jake egy idő után.

- Micsodát?

- Amikor felhívtalak, és megkérdezted, honnan tudom, hol laksz… Akkor azt mondtad, hogy kész vagy, és mikor megkérdeztem, miért, megígérted, hogy majd elmondod. Szóval elmondod?

- Ja, hogy az. Volt egy álmom – mondtam csendesen. – Egy hatalmas szörnyeteget láttam, ami… ami félig vérfarkas volt, és félig vámpír.

Jake nem válaszolt. Keze lemerevedett, én pedig kérdőn néztem fel rá. A sötétben nem láttam az arckifejezését, de éreztem, hogy végigszalad a testén egy remegéshullám.

- Csss, Jake, semmi baj – nyugtatgattam halkan, lágyan. Próbáltam elrejteni a hangomban az ijedtséget, és sikerült is. Jake lenyugodott, legalábbis úgy gondoltam.

- Nagyon sajnálom. Csak… hibásnak érzem magam.

- Miért?

- Nem érdekes, Lily. Álmos vagy, holnap megbeszéljük.

- Hát jó – ásítottam. – Jó éjszakát.

Jake adott egy rövid csókot, majd kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán.

Olyannyira fáradt voltam, hogy pár perc sem kellett ahhoz, hogy elaludjak. Elragadott az álmok világa.