17. fejezet - Rachel

Egy hozzám hasonlóan vörös hajú, de sokkal, sokkal sötétebb vörös hajú lány állt előttem. Egyáltalán nem volt ismerős, ő azonban úgy nézett rám, mint aki évek óta a barátom. Tág szemekkel pislogtam rá, értetlenül, mire ő elmosolyodott.

- Öö, helló! Te vagy Lily Fletcher? – kérdezte széles vigyorral, én pedig lassan bólintottam.

- Azt hiszem. De te ki vagy?

- Ó, igen, bocsika – forgatta a szemeit a lány. – Még be sem mutatkoztam. Rachel Stone vagyok. – Amint meghallottam a vezetéknevét, megállt bennem az ütő.

Ugyanúgy hívják apa új barátnőjét, Jessicát is. Véletlen egybeesés?

- Aha. És honnan ismersz? – kérdeztem fagyosan. Nem szoktam bunkó lenni, de elég furcsa, hogy ezt a csajt is Stone-nak hívják, ráadásul ismer is engem. Lehet, hogy sok Stone van a világban, na de kérem szépen… az ösztöneim azt súgták, hogy ennek a csajnak van valami köze Jessica Stone-hoz. Az pedig semmi jót nem jelenthet…

- Hát, nem ismerlek, mert eddig csak meséltek nekem rólad. Ismered Jessicát? Tudod, akivel a… - csücsörített, és elpirult. Biztos voltam benne, hogy észrevette, ahogy szememben megvillant a gyűlölet, és ezért most keresi a megfelelő szavakat. Én azonban megelőztem, mielőtt még bármit is mondhatott volna.

- Mármint azt a Jessica Stone-t, aki elrabolta az apámat? Igen, sajnálatos módon ismerem – feleltem nyers hangnemben, majd észrevettem, hogy a lány szemében szomorúság villan fel. Na ne…

- Igen, azt a Jessica Stone-t – mondta végül Rachel, majd felsóhajtott.

- Mondd, hogy nem a lánya vagy! – nyögtem fel, mert rögtön ez jutott eszembe a lány szomorúságáról, és arról, hogy megegyezik a vezetéknevük.

- Hát, öhm, nem egészen – felelte Rachel zavartan, majd mikor értetlenül felhúztam a szemöldököm, magyarázni kezdett. – Szóval, az igazi szüleimnek nem kellettem, és mivel Jess a barátjuk volt, megkérték, hogy neveljen fel engem, ő pedig így örökbe fogadott. De tulajdonképpen én az anyámnak tekintem…

- Sajnálom – feleltem gépiesen, mire Rachel halványan elmosolyodott.

- Rég volt már, mikor még kisbaba voltam. Nem nagy szám, már nem is nagyon érdekel, főleg, hogy nem is ismertem az igazi szüleimet.

- Aha. És mi járatban errefelé? – kérdeztem kíváncsian, mert most már tényleg kezdett érdekelni, hogy miért jött ide, és hogy egyáltalán hogy talált ide.

- Öhm… nos… tudod, anyu és a te papád… szóval, összeházasodtak, és nászútra mentek. Engem el akartak szállásolni a nagyinál, de nem voltam hajlandó ott maradni, így a papád azt ajánlotta, hogy jöjjek ide Forksba, és ismerkedjek meg veled.

- Hát igen, eddig is tudtam, hogy jó hülye apám van – feleltem egyszerűen, majd tettetett bánattal néztem Rachelre. – Sajnos, itt már nincs több kiadó szoba.

Ekkor Rachel levette rólam a tekintetét, és elnézett a vállam felett. Összeráncoltam a homlokom, majd követtem a tekintetét, és nagyot ugrottam, amikor majdnem találkozott a fejünk Jacobbal.

- Jaj, Jake! Ilyet ne csinálj, légy szíves.

- Bocsi – mentegetőzött. – Csak kíváncsi voltam, ki a látogatónk. – Azzal Rachelre nézett, és én is úgy tettem. A lány Jake-et nézte, valami furcsa érzés volt az arckifejezésében, amit nem ismertem fel. De arra azért így is rájöttem, hogy tetszik neki Jacob, és a düh apró szikrája lángra kapott bennem.

- Ne is álmodj róla – figyelmeztettem bosszúsan. – Lehet, hogy a családod ellopta az apámat, de a pasimat már nem fogja.

Rachel gyorsan megrázta a fejét, és rám nézett. – Mi, hogy? Ja, nem, nem, dehogy, én csak…

- Gyönyörködtél Jake-ben – sziszegtem, de Rachel nem válaszolt. Ez pedig épp elég válasz volt a számomra.

- Úgysem fogsz gyakran találkozni vele, azt garantálom – tettem hozzá, mire Rachel összeszorított szájjal meredt rám. Nyilván valami bökte a csőrét, de nem akarta kimondani, és lehet, hogy jobban is tette.

Nem szoktam bunkó lenni, de tényleg. De most… nem csak hogy beállít ide az apám új nőjének a fogadott lánya, de még a pasimat is le akarja nyúlni. Na azért álljon meg a menet! Tisztában voltam vele, hogy Jake nem fog szakítani velem Rachel miatt, már csak a bevésődés miatt sem, de nem árt, ha távol tartja magát ettől a csajtól.

Ugyanakkor… észrevettem a lányon, hogy bűntudata van. Nem tudtam, miért, vajon azért-e, mert idejött, azért, mert szemet vetett Jacobra, vagy pedig azért, mert a mostohaanyja hozzáment az apámhoz. Nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy rosszul érezte magát, és ez azért felélesztette bennem a jóságot is. Elhúztam a számat, és kissé finomabb, kedvesebb hangnemben szóltam oda neki.

- Hát, figyelj. Azt hiszem, van egy kisebb, üres vendégszobánk, és ha anyum is beleegyezik… talán el tudunk szállásolni egy kis ideig.

Rachel felkapta a fejét, és megcsillant a szeme. – Az nagyszerű lenne! Tudod, semmi kedvem visszamenni a nagyihoz…

- Hány éves vagy? – kérdeztem hirtelen, mert furcsának tartottam, hogy egy tizenhat évesnek tűnő lány egyedül utazgat Washington állam és Miami között.

- Nemrég töltöttem be a tizennyolcat. Miért? – kérdezte, mire vállat vontam.

- Fiatalabb tűntél, és tudod, tizennyolc éven aluliak nem nagyon utazgathatnak ide-oda az államok között…

- Ja, persze. De én már legálisan utazgathatok – vigyorgott rám Rachel, és én is megengedtem egy halvány félmosolyt. Jacob a hátam mögött nagyon csendben volt, és nem néztem hátra, mert nem akartam látni, hogy kit, vagy mit néz.

- Akkor… öhm, mikor jön anyukád?

- Fogalmam sincs – feleltem őszintén, majd felsóhajtottam. – De addig ne ácsorogj idekint. Van cuccod?

- Van, ott van a kocsimban.

Ismét megállt bennem az ütő, és a szemöldököm a magasba szökött.

Kocsim? Kocsija van ennek a csajnak? És tud is vezetni? Ezek szerint… vagy Steven keres nagyon jól Miamiban, vagy pedig az üresfejű liba. Jesszus… és nekem még egy nyamvadt, normális bicajom sincs.

Hallottam, ahogy Jacob felmordul mögöttem, és még láttam, ahogy Rachel eltűnik. Kihasználtam az alkalmat, amíg Jake-kel kettesben voltunk, és megfordultam. Ő kicsit szomorkásan nézett vissza rám, és meg tudtam érteni.

A délutánunknak annyi. Most itt lesz velünk ez a „minden-lében-kanál” nőszemély, aki ráadásul itt fog lakni egy ideig. Egy ideig? Volt egy érzésem, hogy itt nem egy-két hétről lesz szó, hanem többről, sokkal többről. Egy-két hónapról. Persze nagyon reménykedtem, hogy nem így lesz, de a mai nap elég sok mindent súgott az ösztönöm, és sokszor jót, úgyhogy azt hiszem, most is igazam lesz. Felsóhajtottam, és csókot nyomtam Jake ajkaira. Nem húztam sokáig, mert tudtam, hogy Rachel bármelyik pillanatban újra megjelenhet az ajtóban, és nem akartam, hogy lásson engem Jake-kel csókolózni. Hogy miért? Azt nem tudom.

Igazam lett, mert Rachel két másodperc múlva megjelent az ajtóban két nagyobb bőrönddel. Kicsit kitágult a szemem, mikor megláttam a pakkjait, de aztán magamhoz tértem, és próbáltam kifejezéstelen arcot vágni.

- Jó, akkor… öhm, nos… rakd le addig bent valahova. – Azzal arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedhessem Rachelt, aki félúton vetett rám egy hálás mosolyt. El kellett ismernem, hogy a lány nagyon udvarias és kedves volt, egyáltalán nem tűnt annak a nagyvárosi, üresfejű libának, mint amilyen a nevelőanyja. Persze ezt nem kötöttem az orrára, mert még véletlenül sem akartam, hogy vita legyen belőle. Jacob átkarolta a derekamat, én pedig figyeltem, ahogy Rachel pakolászik. Egy ideig fontolgatta, hova is rakja le a bőröndjeit, és miután eldöntötte, rám nézett.

- Menjek el valahova? – kérdezte udvarias hangnemben, mire én felsóhajtottam, és megráztam a fejem.

- Dehogy, erre semmi szükség. Nos, nem is tudom, mit tudnál most itt csinálni… tévézhetsz nyugodtan, és… várj, először szerintem megmutatom neked a vendégszobát. – Azzal bocsánatkérő pillantást küldtem Jake felé, és kibontakoztam az öleléséből. Odamentem Rachelhez, és az egyik bőröndjének a kallantyúját megfogva mutattam a konyha mellé, balra.

- Ott van a vendégszoba. Nem túl nagy, de szerintem el fogsz férni benne. Még tévé is van ott. – Azzal húzni kezdtem magam után a bőröndöt, és miután beléptem a szobába, felkapcsoltam a lámpát. Nem volt még sötét, de itt csak egyetlen, apró ablak van, és ettől eléggé befeketedik a szoba.

A falak kellemes, világoskék színben pompáztak, és az embernek azonban szembetűnt a citromsárga függöny, ami a húszcentis ablak előtt libegett. Az anyag selyemből készült, így nagyon könnyen felkaphatta akár a legkisebb fuvallat is. A szoba hátsó bal sarkában volt az egyszemélyes ágy, lila virágos ágyneművel. A jobb oldali sarokban volt egy kisebb könyvespolc, az előtt pedig csakugyan kis íróasztal.

Rachel kiadott magából valamilyen csodálkozó hangot mögöttem, és nem tudtam, hogy ez jót, vagy rosszat jelent-e. Hátrasandítottam, és megláttam, hogy újdonsült lakótársam mosolyog, így úgy gondoltam, csak tetszhet neki a szoba. Elégedetten sóhajtottam fel, majd megfordultam, és megvontam a vállam.

- Megfelel?

- Meg, tökéletesen! – vigyorgott rám boldogan Rachel boldogan, és örültem, hogy tetszik neki a helyiség.

- Akkor cuccolj le, pakolj szét, rakd ki a dolgaidat a polcra, és ecetera.

- Köszi. Ez így tök jó lesz.

Azzal bólintottam, és már hátat is fordítottam a szobának. Becsuktam magam mögött az ajtót, és már száguldottam is vissza Jake-hez. Igaz, már nem állt az ajtóban, hanem a kanapén ült, és csipszet evett. Mikor észrevett, rám nézett, és elvigyorodott, én pedig felsóhajtottam. Kinyújtottam felé a kezemet, ő pedig megfogta, és maga mellé húzott. Ismét felsóhajtottam, és a vállára hajtottam a fejemet.

- Ez így nem jó. Nagyon nem jó. Most van a házunkban egy élősködő. Nagyszerű. – És mit fog szólni anya?! Fogalmam sem volt, hogy fogja fogadni az egészet, de tény és való, hogy nem lesz túl lelkes. Lehet, hogy az első szónál kihajítja Rachelt, amiből egyébként nem sülne ki semmi jó.

- Ugyan, miért vagy ilyen pesszimista? Neki lent van a szobája, neked meg fent. Annyi intelligenciája biztos van, hogy nem fog feleslegesen felmenni hozzád. Úgyhogy lehetünk még kettesben… nem beszélve a kis kuckóról, ahol az előbb voltunk. – Rám villantott egy büszke vigyort, én pedig halkan kuncogtam.

- Ebben látod igazad van. De mi van akkor, ha anyu azt mondja Rach-nek, hogy ’kívül tágasabb?’ – kérdeztem, miközben az ajkamat harapdáltam.

- Akkor visszamegy a szüleihez – vont vállat Jacob, majd az ajkaimra tette a mutatóujját. Ledermedtem, mire ő kuncogott.

- Ezt ne csináld légy szíves, mert megsebzed a szádat. – Csak ennyi? Azt hittem, meg akar csókolni, erre csak rám szól. Felsóhajtottam.

- Jól van.

Jacob magához ölelt, én pedig lehunytam a szemeimet. Fáradt voltam, és legszívesebben már most ágyba bújtam volna, hiába nem járt még késő délután felé sem az idő. Magamban sóhajtoztam, Jake pedig a fejemre hajtotta az övét.

Nem tudom, meddig ültünk így, de arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó, és két személy lép be rajta. Kinyitottam a szemem, és a bejárat felé néztem, amikor megpillantottam anyut és Dave-et.

Nyeltem egyet, és anya valószínűleg észrevette rajtam a feszültséget, mert így szólt:

- No, mi a baj, fiatalok?