18. fejezet - Hivatalos lakótárs és önuralom

Összenéztem Jake-kel, de nem szóltam semmit. Nyitottam a számat, de nem jött ki hang. Berezeltem, pedig nem kellett volna. Elvégre csak egy látogató, ugye? Ugye?!

Nem. Látogató, de olyan, akit utálnunk kéne. Főleg anyunak, hisz a volt férje – és egyben a gyereke apja – új feleségének a nevelt lánya, akiben Stone-vér folyik. És az nem vezet semmi jóra, legalábbis biztos vagyok benne, hogy anya így gondolja. Egyszer meg is említette, pár hete.

Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.

- Anyu, én… - De nem bírtam befejezni a mondatot, mert Rachel ujjongása hangzott fel a vendégszobából, és én automatikusan is odakaptam a fejemet. Ő állt az ajtóban, és amint meglátta anyut és Dave-et, földbe gyökerezett a lába. Egy gyors, alig észrevehető pillantást vetett rám, majd visszanézett anyura, én pedig az ajkamba haraptam.

- Anyu, ő itt Rachel… Stone – mondtam neki, miközben ránéztem, és figyeltem a reakcióját. Anyu szemöldöke hirtelen a magasba szökött, és értetlenül nézett rám, majd Rachelre, oda-vissza. Aztán megrázta a fejét.

- Rachel… Stone? – kérdezett vissza, és nehéz volt nem észrevenni az undort a hangjában, amikor kiejtette a lány vezetéknevét. Nem néztem Rachre, nem akartam tudni, hogy mit szól hozzá, csak lassan bólintottam anyának. Ő összeszorította a száját, és szemében gyűlölet villant. De nem szólt semmit.

És ez rosszabb volt mindennél. Anyánál ez azt jelentette, hogy felkészül egy dühkitörésre. Jól tudom, mert egyszer, még amikor kicsi voltam, anyu úgy elvesztette a fejét, hogy megdobott egy tányérral – persze véletlenül – és az eléggé felszántotta a karomat. Azóta anyu így próbálja visszatartani a hirtelen feltörő ingereket, és hálás voltam neki. Ha ezt nem csinálja meg, valószínűleg Rachel már alulról szagolta volna a parkettát.

- Megtudhatnám, hogy ki ez? – sziszegte anyu a fogain keresztül gúnyosan, de nem nézett rám, hanem Rachelen legeltette a tekintetét. Némán segítségért kiáltozva néztem Jacobra, de ő is teljesen tanácstalan volt. Hát persze, mit is várhattam egy férfitól?! Nyilván Jake sem volt még soha ilyen helyzetben. De még csak hasonlóban sem.

- Anyu, kérlek, ne akadj ki. Steven… - kezdtem, de anya felmordult, és szemei szikrákat szórtak, amikor rám nézett.

- Ki ne merd ejteni a nevét!

Soha nem láttam még ennyire gyűlölködőnek. Eddig nem is vettem rajta észre, mennyire utálja volt apámat, de most tisztán látszott. Ahogy megfeszült a bőr az arcán, ahogy összeszorította a száját, ahogy ott villogott a gyűlölet a szemében…

Borzalmas látvány volt. Nem szerettem, ha anya szomorú, de azt sem, ha gyűlölködik. Főleg, ha tudom, miért utálja az illetőt, és hogy mik voltak az előzmények. Világossá vált számomra, hogy anyu nagyon szenvedett, amikor Steven bejelentette, hogy elhagyja. Ez fel sem tűnt eddig. Milyen lánya vagyok én az anyámnak?!

- Anyu, kérlek. Ő Rachel, nem családtagja a Stone családnak. Jessica és… - Az ajkamba haraptam, és úgy folytattam. – Tudod, hogy kicsoda nevelt lánya.

- Aha. Akkor kérlek szívem, dobd ki innen.

Valami ilyesmire számítottam, most mégis villámcsapásként ért. – Nem dobhatod ki, anya! Nincs hova mennie! És te papoltál nekem anno arról, hogy segítsük a hajléktalanokat?! – fakadtam ki, és magam sem értettem, miért védem ennyire Rachelt. Lopva rápillantottam, és pont engem nézett. Megeresztett felém egy hálás félmosolyt, de nem válaszoltam neki, csak gyorsan visszanéztem anyára. Úgy láttam, mintha kissé elbizonytalanodott volna, de szeméből nem tűnt el a gyűlölet. Dave csak állt mellette, és amikor anyu vállára tette a kezét, ő lesöpörte, így hát nyugton maradt.

- Az más. Ők ártatlanok.

- Rachel is az. Most az, hogy a nevelőanyja – aki ráadásul még nem is a vérszerinti rokona – miket tett veled és velem, anyu, még nem jelenti azt, hogy Rach beleszeret Dave-be. – Ez elég, nos… durva kifejezés volt, de érzékeltetni akartam a valószínűtlenséget. – Érted, anya? Ő csak egy lány!

- Jane… - kezdte anya, de Rachel megköszörülte a torkát, így mind a négyen felé fordultunk. Látszólag egy kicsit megszeppent a hirtelen nézőközönségtől, de aztán összeszedte magát. Én pedig azt gondoltam, hogy lehet ilyen hülye, hogy még nagyobb balhét akar csinálni.

- Elnézést, nagyon sajnálom, hogy illetéktelenül beállítottam ide. De ha a… a… barátnőm anyukája úgy gondolja, én elmegyek. Van kocsim – sóhajtott fel, én pedig ismét az ajkamba haraptam.

- Látod, Jane? Van kocsija. Akkor bizonyára pénze is, hogy elszállásolja magát. Ergó, nem hajléktalan. – Hitetlenkedve-bosszúsan néztem anyára, majd hevesen megráztam a fejem.

- Nem, anya. Nem küldheted el.

- Miért nem? – húzta fel anyu fogcsikorgatva a szemöldökét. Megijedtem tőle. Nyeltem egyet, és úgy válaszoltam.

- Mert ő a barátnőm, és közel sem olyan nagy kurva, mint Jessica. – Biztos voltam benne, hogy anyu le fog cseszni, de nem érdekelt, mert célom volt a kijelentéssel. Nagyon reméltem, hogy beválik. Hogy miért? Azt… nem mondhatom el. Egyelőre.

Anya vonásai finomabbá váltak, arca kisimult, és már csak a gyűlölet sugárzott az arcán. Összeszorított ajkai most már szétnyíltak, és próbált kifejezéstelen arccal nézni rám. Rápillantott Rachelre, és nézte őt egy darabig. Láttam, hogy Rach elpirul, de makacsul állta anya pillantását, amíg utóbbi fel nem sóhajtott.

- Nem volt szép tőled, Jane.

- Tudom. De ez az igazság.

- Egyszer megbánod. – Nyilvánvalóan azt akarta, hogy komolyan vegyem, de valahogy kihallottam a hangjából a hamisságot. Kurtán bólintottam, és mondani akartam volna valamit, amikor Dave megszólalt.

- Csajok, miről van szó?

Hallottam, hogy Jake motyogott valamit mellettem, de olyan halkan, hogy nem tudtam kivenni a szavakat. Először hallottam Dave hangját, és közel sem olyan volt, mint amire számítottam. Hanem nagyon, nagyon fiatalos.

Anya hirtelen megrázta a fejét, és arra gondoltam, hogy már most elrontotta. Tudtam, hogy hazudni fog, de azzal, hogy ilyen hevesen reagált, elárulta magát.

- Ugyan semmiről. – Dave ingatta a fejét pár pillanatig, de csöndben maradt. Úgyse hitte el. Csak azt tudtam remélni, hogy nem kérdez majd rá anyánál a dologra. Ha megtudná…

Anya felsóhajtott, és újra Rachre pillantott. – Meddig maradnál? – kérdezte, mire Rach megvonta a vállát.

- Nem sokáig, az biztos. Nem szeretnék zavarni… remélem, mihamarabb véget ér a nászutuk. – Ezt lehet, hogy nem kellett volna.

Anya vonásai újra megkeményedtek, és megrázta a fejét. Haragos pillantást vetettem Rachel felé, habár tudtam, hogy nem direkt mondta, amit mondott.

- Szóval összeházasodtak? – kérdezte anya gúnyosan, mire Rachel enyhén bólintott.

- Igen. Két napja…

- És nem hívtak meg az esküvőre. – Meglepődötten pillantottam anyura, amikor ezt mondta. Felhúztam a szemöldökömet, de ő Rachelt nézte.

- Én se voltam ott… - próbált Rachel hazudni, de nem ment neki. Ebben határozottan tehetségesebb vagyok én. – Vagyis igen, de a lagzin már nem. Az zártkörű volt – mondta fanyarul, és meg tudtam állapítani, hogy ez már bizony igaz.

- Jellemző. Szegény lány – mondta anyu, de úgy hittem, hogy nem gondolta túl őszintén. Mindenesetre újra felsóhajtott, Dave-re nézett, majd megvonta a vállát.

- Na jó. Pár hétig maradhatsz… mondjuk kettőig.

Szárnyalt a szívem. Fogalmam sem volt, miért, hiszen Rachel teljesen közömbös lány nekem, mégis örültem annak, hogy anya így döntött. Két hét! Azta! Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy anya a majdnem-dühkitörése után képes ilyen hosszú időt is mondani. Mindenesetre nagy kő esett le a szívemről.

Rachel szélesen elvigyorodott, ölöm és hála kevergett a mosolyában. Láttam, hogy egy könnycsepp összegyűlt már a szeme sarkában, de nem tudtam, hogy vajon anyu legelső reakciójától, vagy a hálától-e. Mindenesetre úgy tűnt, mint aki bármelyik percben odarohanhat anyához, és megölelheti. De persze azért neki is volt annyi esze, hogy ezzel ne próbálkozzon.

- Nagyon szépen köszönöm, miss! – kurjantotta Rachel, és kissé nevetségesnek tartottam a megszólítást. Elvégre anya nem volt már fiatal se annyira, és túl is van egy házasságon, szóval semmiképpen sem illik rá a „miss” titulus.

- Inkább Mrs. Cole, jó? – kérdezte anya, fintorogva a megszólításon, mire én felkaptam a fejem.

- Cole?

- Cole.

- David… Cole? – kérdeztem, az említett személyre nézve, aki elmosolyodott és bólintott. Amint megláttam a mosolyát, megértettem, hogy tudott anya ilyen hamar belehabarodni ebbe a férfiba. De természetesen a közelébe sem ért az én Jake farkaskám vigyorának. Mosolyogva ránéztem, ő pedig visszavigyorgott. Igen, határozottan édesebb. Sokkal.

- Rendben van – mondta Rachel udvariasan és kissé bűnbánóan, de anya nem szólt hozzá. Furcsa, számomra értelmezhetetlen pillantást vetett Dave-re, aki továbbította azt Jake-nek, ő nekem, én pedig Rachelnek. Fogalmam sem volt, hogy miről van szó, de Rachel és Jake is érthetett belőle, hisz mind a ketten megmozdultak. Jake felállt, és kézen fogva engem is felhúzott a kanapéról, Rach pedig mellénk battyogott.

- Akkor megmutatjátok a várost? – kérdezte tőlünk Rachel, mire kérdő pillantást vetettem Jake-re. Lehunyta a szemét, mire én bólintottam.

- Persze.

Azzal elköszöntem egy puszival anyától, és már kint is voltunk az udvaron. Középen álltam, Jake a balomon, Rachel pedig a jobbomon, mire mindkettőjüknek megragadtam a felém eső karját, és húzni kezdtem őket a járdáig. Miután kiértünk oda, kérdő pillantással néztem ide-oda rájuk.

- Na? Mi volt ez? Nem értettem azt a sorozatpillantást, de meg szeretném.

Jake kuncogott. – Anyud és az a Dave kettesben akartak maradni.

Kifejezéstelen arccal nyögtem ki: - Hú.

Rachel felnevetett. – Imádom anyukádat.

- De ha lehet, ezt ne hangoztasd neki, kérlek.

- Oké – trillázta Rach, de mintha nem is figyelt volna rám.

- Akkor… nem is megyünk várost nézni? – kérdeztem reménykedve, miközben arra gondoltam, hogy nem akarok most Rachellel lenni. Jake-kel akarok a kuckóban romantikázni. Vagy sétálni a tengerparton. Vagy valami hasonló.

- Hát, tudod… én egyedül szeretek nézelődni. Úgyhogy, ha nem haragszotok…

- Ó, dehogyis! – feleltem széles vigyorral, és már ragadtam is meg Jake kezét. Ő kuncogott, de nem törődtem vele. – Nekünk úgyis dolgunk van.

Rach egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézett, majd azt suttogta: - Az, amire gondolok…?

- Nem, dehogyis! – vetettem rá rosszalló pillantást. – Persze, majd a bokorban, mi?!

- Jól van na – felelte Rachel sértődötten, de hamar visszatért a jókedve. Jake felnevetett, majd átkarolt.

- Akkor, szia Rach! – köszönt Jacob, én pedig máris rángattam be a fák közé. Jacob könnyen lépést tartott velem, miközben Rachelnek integetett, én pedig egy pillanatra megálltam.

- Szerinted nagyon kibukna, ha nem integetnél neki? – kérdeztem gúnyosan, mire Jacob megszeppenten nézett rám. Aztán elvigyorodott.

- Féltékeny vagy, édesem?

- Én? Ugyan nem. – Hát persze, hogy az vagyok. Amióta Rachel megjelent, Jacob egy szót sem szólt szinte, és most meg nem velem jön, hanem annak a nőszemélynek integet. Nem kéne féltékenynek lennem?

- Csodásan hazudsz, de ezt nem hiszem el.

- Te bajod. Szoktad nézni a „Hazudj, ha tudsz!”-ot?

- Nem. Nem is ismerem. Miért? – ráncolta a homlokát Jake. A szám sarkában mosoly bujkált.

- Tudod, drágám, megleshetnéd az egyik részt. Tömérdek információ van az arckifejezésekkel kapcsolatban, és akkor pontosan tudnád, mikor hazudok, és mikor nem. – Elvigyorodtam, mire Jacob csúnyán nézett rám.

- Nagyon vicces. Úgyis tudom, hogy nekem van igazam.

- Ó, valóban. Bizonyítsd be! – gúnyolódtam, de amikor Jacob halványan elvigyorodott, már tudtam, hogy nem kellett volna bevállalnom. Két másodperc múlva Jake eltűnt mellőlem, és Rachel után indult. A düh kapott lángra bennem, és egyszerre voltam mérges Jake-re és Rachra. Ha nem lett volna önuralmam, elkezdtem volna toporzékolni, de szerencsére sikerült szerelmem után szaladnom. Mikor utolértem, megragadtam a kezét, és megpróbáltam visszahúzni – persze eredménytelenül. De legalább megállt.

- Jól van, beismerem, féltékeny vagyok! – Fortyogtam dühömben, de tudtam, mire készült az előbb Jake, és még véletlenül sem akartam neki engedni. Háttal állt nekem, és a vörös hajzuhatag után nézett, hogy még jobban idegesítsen. Ráncigáltam a karját, hogy forduljon már meg, de nem mozdult. – Nézz már rám!

Abban a pillanatban forró ajkakat éreztem meg az enyéimen. Jake csak lágyan nyomta neki a száját az enyémnek, és én automatikusan nyaka köré fontam a karomat. Jacob azonban, ahelyett, hogy hevesebben csókolt volna, elhúzódott tőlem. Csúnyán, durcásan néztem rá, de ő csak vigyorgott.

- Ez most minek kellett?! – Az előbbi hercehurcára, meg a csókra is gondoltam. Jacob gyorsan megpuszilta a homlokomat, majd vállat vont.

- Olyan édes vagy, amikor féltékenykedsz.

- Haha. Úgy utálom, amikor ilyen vagy. – Hazugság. Úgy tűnik, Jake ezt se vette be, mert vigyora még szélesebb lett.

- Ha ez az ára annak, hogy féltékenykedni lássalak…

- De miért jó az neked? – húztam fel a szemöldököm. – Mi tetszik benne?

- Akkor hiszem el igazán, hogy szeretsz.

Ellágyult a tekintetem. Akartam neki mondani, hogy ha erről van szó, akkor mindig féltékenykedni fogok. De inkább a hallgatást választottam, és a farkasszem-nézést. Tekintetünk teljesen az egymáséba fúródott, és már annyira perzselt Jake érzelmekkel teli szempárja, hogy kénytelen voltam lehunyni pilláimat. Lábujjhegyre emelkedve homlokomat az övének döntöttem, és pár percig csak álltunk a járdán, nem törődve azzal a néhány kíváncsi tekintettel. Aztán felsóhajtottam, és elhúzódtam tőle.

- Le kéne mennünk La Pushba – mondtam, mire Jake felhúzta a szemét.

- Minek?

- Nem akarod meglátogatni a haverjaidat?

- Minek? – kérdezte újra Jacob, mire az égnek emeltem a tekintetemet.

- Mert a haverjaid.

- Te meg a barátnőm vagy. – Kissé rosszul esett, hogy csak ezt mondta, de aztán megértettem. Ő is csak egy férfi. Biztos nehéz kimutatnia az érzelmeit. Végül is… úgyis látom a szemeiben.

- Oké. Akkor nem megyünk.

- De, de, mehetünk. Csak azért nem kell, hogy meglátogassam a falkát. Különben is, tegnap láttam őket.

- De… ti egy csapat vagytok – makacskodtam, bár magam sem tudom, hogy miért. Talán, mert azt akartam, hogy Jacob tudja, nem akarom irányítani az életét. Sokszor mondták a barátnőim Miamiban, hogy egy férfinak nagyon hiányzik a szabadság, és hogy nem szabad ráakaszkodni. De ezek szerint… Jacob nem igényli ezt a fajta szabadságot. Legalábbis egyelőre.

Bólintottam, mivel nem válaszolt, és megfogtam a kezét.

- Akkor irány La Push! Csak úgy. – Elvigyorodott, és én is így tettem. A kocsi felé vettük utunkat, miközben ő átkarolt, én pedig a hajamat simítottam a fülem mögé. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, és megálltam.

- Egy pillanat, és jövök. – Azzal gyorsan berohantam a házba, ott hagyva az értetlen pillantású Jacobot, de nem érdekelt. Fülemet befogtam, hogy még véletlenül se halljak semmilyen csúnya dolgot anyuék szobájából, és olyan gyorsan rohantam fel a szobámba, amilyen gyorsan csak tudtam. Kutakodni kezdtem a polcomon, mindent széttúrtam, amit csak találtam, egészen addig, amíg a kezembe nem akadt egy hajgumi. Ráhúztam a csuklómra, majd tovább keresgéltem, amíg nem találtam még egyet. Szélsebesen a fürdőbe szaladtam, és már fogtam is a fésűt, hogy szétválasszam középen a hajamat. Miután ez sikerült, gyorsan összefogtam két copfba a hajamat, és az eredményen elmosolyodtam. Igazi kislánynak tűntem, de nem zavart, mert úgy gondoltam, tetszeni fog Jake-nek.

Igazam is lett. Mikor kiértem, Jacob ott állt, ahol hagytam, és szélesen elvigyorodott, amikor meglátott. Visszavigyorogtam rá, majd kinyújtotta a kezét, én pedig mohón megragadtam. Magához rántott finoman, és adott a számra egy puszit, majd magához ölelt egy pillanatra, és ajkai a fejbőrömet súrolták. Majd elengedett, én pedig már mentem is át a kocsi másik oldalára. Mind a ketten szinte egyszerre szálltunk be, és ezen halványan elmosolyodtam. Jake beindította a motort, és már mentünk is az úton.

- Szóval, miért is pont La Pushba szeretnél menni? Azt hittem, hogy a lányok jobban szeretik a butikokat – jegyezte meg Jake, de elbizonytalanodott, amikor vágtam egy grimaszt.

- Én teljes szívemből gyűlölöm őket – fintorogtam, és láttam Jacob arcán, hogy nem nagyon hitte el.

- Valóban?

- Valóban. A hideg is kiráz tőlük. Talán a butikoktól nem, de a plázáktól hőgutát kapok.

- Tudod drágám, a hidegrázás, meg a hőguta nem éppen illik össze – vigyorgott rám Jake szemtelenül, én pedig csúnyán néztem rá.

- Nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem hiszem, hogy valaha is azért megyek majd Port Angelesbe, hogy butikokat nézegessek. Főleg nem veled.

- Kösz… - mondta Jacob gunyorosan, de viccelt, mert a szája sarkában mosoly bujkált.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – mosolyodtam el gyorsan. – De nem hiszem, hogy te élveznéd. Tudod, a shoppingolás nem éppen egy fiús elfoglaltság… talán akkor, ha velem vagy. Mert hogy én nem húzom sokáig az időt, az is biztos. Persze egy lánnyal már nehezebb, mert ha te nem is próbálod fel minden második ruhát, ő biztosan, és illik megvárni. Ezért nem is nagyon volt sok barátnőm Miamiban, mert soha nem mentem velük sehova. Nem tehetek róla – vontam vállat. – Ilyen vagyok.

- És én így is szeretlek – vigyorgott Jake, én pedig rámosolyogtam. Nem nézett rám, mert az utat figyelte, de nem érdekelt, mert a mosolyom nélkül is tudja, hogy tetszett a mondata. Meg hogy mennyire odavagyok érte.

Pár percig csendben üldögéltünk, de nem volt olyan kínos csend, mint amilyen néha fellép egy fiú és egy lány között. Csak gondolatainkba merültünk mind a ketten, és egyszer-egyszer kívántam, hogy bárcsak beleláthatnék a fejébe. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is olyan egyszerű teremtés, mint a többi fiú, majd sokkal összetettebb, többrétegű. Nem, nem pont arra gondolok, amire Shrek is… eszembe sem jutna Jacobot egy hagymához hasonlítani. De azért mégis szívesen megtudnám, mikre gondol néhány helyzetben. Például, amikor azt mondom neki, hogy szeretem, vagy ha a vérfarkasságáról kérdezek. Ekkor pedig eszembe jutott valami, amire tegnap este nem kaptam választ.

- Áruld el… – kezdtem, mire Jacob csendben biccentett. – Miért kavart fel tegnap este, amikor megtudtad, mit álmodtam?

Jacob egy pillanatig hallgatott, majd felsóhajtott.

– Tudod, néha gonosznak érzem magam, amiért pont téged kellett kiszemelnem. És amiért te is úgy érzel irántam, ahogy én irántad. – Megint elhallgatott, látszólag kereste a szavakat. – Tudod, nem veszélytelen egy vérfarkassal járni.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom értetlenül, mire Jacob keserűen felnevetett.

- Láttad Emily arcát, ugye?

Fájdalmas grimaszt vágtam. – Igen. Mi van vele?

- Az Sam miatt van.

Elkerekedett a szemem. – Sam miatt? Sam…?

- Ne értsd félre – mondta hirtelen Jacob, mint aki eltökélten védi a falkavezért. – Nem szándékos volt.

- Persze, véletlen össze… - De még mielőtt kimondtam volna azt a szót, amit eredetileg akartam, rájöttem, hogy okozhatta Sam azt a sebet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán megnyugodtam.

- Már értem. Sam farkasként sebezte meg Emilyt.

- Pontosan.

- De miért? Nem vagytok magatoknál, amikor átváltoztok? – Ezt nem tartottam megfelelő magyarázatnak, hiszen Jacob akkor simán rám ugorhatott volna a tengerparton. De nem tette.

- Nem, csak… amikor nagyon feldühít valami… átváltozunk, és pár másodpercig nem tudunk uralkodni magunkon. Valamin veszekedtek Emilyvel, Sam pedig a feszültségtől és a dühtől változott át, és így sebezte meg a lányt. A lányt, akit szeret, és akit el fog venni.

- Anyám, de szörnyű… - húztam el a számat, és próbáltam kiűzni az elmémből a képeket, miszerint velem is megtörténik ugyanaz, mint Jacobbal. De akárhogy is próbáltam, nem ment. Automatikusan visszatért a kép, ahol én a parton állok, előttem Jake, és heves kézmozdulatok közepette veszekedünk. Majd Jacob átvedlik vérfarkassá, vicsorog rám, és egyre közelebb jön. Majd…

Megráztam a fejem, és ezzel egy időben meg is borzongtam. Biztosra vettem, hogy Jacob engem soha nem bántana, de ez a gondolat nem nyugtatott meg. Sam sem akarta bántani Emilyt, biztos vagyok benne… Szóval ez nem erről szól. Ez irányíthatatlan. De ugyanakkor azt is tudtam, hogy még ha meg is történne, akkor sem mondanék le Jake-ről. Nem tudnék. Lehetetlen.

- Lehet, néha jobb lenne, ha nem szeretnél… - motyogta magának Jacob, de én is hallottam, és elszorult a szívem. Bánattal töltött el, hogy Jake ennyire fél, hogy valami kárt tesz bennem, én pedig attól, hogy esetleg távol tartja magát tőlem emiatt. De hogy is van ez a bevésődés? Vonzalom… mit is mondott Jake…

- De szeretlek, és bármennyire is próbálod megváltoztatni, nem fog menni – feleltem kissé hevesen és sértődöttebben, mint szerettem volna. Jacob szomorkásan rám mosolygott, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan körbenéztem, hol vagyunk, és amikor észrevettem, hogy már közel vagyunk a parthoz, odanyúltam a kormányhoz, és félrerántottam, magam felé, de csak finoman. A kocsi jobbra kanyarodott, és lesodródott az útról, a bozót mellé. Jacob egy pillanatra dühösnek tűnt, de utána én már az ölében voltam, és megfogtam a vállát.

- Nem engedem, hogy ez közénk álljon. Tudom, hogy nem bántanál, és nem is fogsz. Nálad úgysincs ügyesebb vérfarkas – mosolyogtam rá, mire ő is visszavigyorgott rám. Szeme boldogabban csillogott, mint valaha, én pedig örültem, hogy legalább az ölében olyan magas vagyok, mint ő. Ezt kihasználva lassan közelebb hajoltam, és pár pillanatig csak egymás szemébe néztünk. Nem bírtam ki mosolygás nélkül, és ő is nehezen, de benne volt annyi önuralom, hogy ne vigyorodjon el – csak félig. Nem kellettek szavak, hogy megtudjam, mindez nagyon tetszik Jacobnak, csakhogy tartottam még a távolságot. Nem akartam, hogy elveszítse a fejét, sem hogy ő, sem hogy én, több okból kifolyólag is. Először is, megbeszéltük, hogy várunk tizennyolc éves koromig, másodszor pedig az út szélén ültünk, egy kocsiban. Nem nagyon szeretnék kíváncsi tekintetekkel találkozni, miközben romantikázunk. Meg amúgy is túl kicsi lenne a hely.

Mindenesetre láttam Jake-en, hogy már nem sokáig bírja így, és hogy mindjárt megcsókol. Csakhogy én megelőztem, és mielőtt még jobban felém hajolhatott volna, az ajkaim már az övéin voltak, és próbáltam gyengéden csókolni. Tényleg megpróbáltam.

De Jacobot annyira feltüzelhette az előbbi távolságtartásom – vagy valami más –, hogy nem bírta ki. Átkarolt hátulról, én pedig valahogy magasabb lettem hirtelen, mint ő. Csodálkoztam, hogy elférünk a kocsiban, de nem tudtam ezen sokat agyalni, mert annyira elvonta a figyelmemet Jacob csókja. Heves volt, de mégsem az a „mindent felfal, ami az útjába kerül” fajta. Mindenesetre teljesen felébresztette bennem is a vágyat, és észre se vettem, hogy közben Jake mindenhol csókolgat. Az ajkaim minden szegletét felfedezte már, aztán áttért a szám és az orrom közötti apró bemélyedéshez, majd az orrom oldalához, aztán vissza le, a szám széléhez és az államhoz. Hirtelen hátracsuklott a fejem, és Jacob eljutott a nyakamhoz, ami ugyan jólesett, de mégis idegesített, mert így nem értem el az ajkait. Így hát gyorsan visszahajoltam hozzá, és számat újra az övéihez érintettem, úgy, hogy még véletlenül se tudjam elengedni. Aztán amikor megéreztem Jacob forró kezét a pólóm alatt, rájöttem, hogy mit is csinálok.

Gyorsan elhúzódtam, és hevesen zihálva meredtem szerelmemre a kis helyen. Jacob szemében zavarodottságot és elégedetlenséget is láttam, de nem érdekelt, mert mérges voltam magamra – és kicsit Jake-re is. Megráztam a fejem, minek következtében bevertem a fejem a tetőbe, de szerencsére nem fájt.

- Ne. El fogom veszíteni a fejem. Már így is megtettem.

- Nem fogod – mondta Jacob az ajkát harapdálva. Meglepődtem rajta, és rájöttem, hogy sokkal kívánatosabb vagyok neki, mint valaha is gondoltam. – Majd én leállítalak.

- Nem fogsz – használtam az ő szavait csak más személyben. – Férfiból vagy, Jake. Tudom, hogy úgysem állítanál le. Ne is próbálkozz.

Jacob egy pillanatig sértetten nézett rám, de aztán megadóan felsóhajtott. – Ne haragudj. De annyira… annyira… - Elhallgatott, én pedig felhúztam a szemöldököm. Sejtettem, mit akart mondani, de mint általában, az ő szájából akartam hallani. Ismét halkan felsóhajtott, és kimondta: - Kívánlak.

Nem akartam, mégis elvigyorodtam. Nyomtam gyorsan egy édes csókot az ajkaira, majd elhúzódtam, még mielőtt ott akart volna tartani magánál.

- Annyira szeretlek. – Homlokom az övéhez érintettem, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Majd vigyorom kedves mosollyá halványult, én pedig felegyenesedtem – már amennyire tudtam – és visszaültem az anyósülésre. Miután lehuppantam, még mindig egy kissé szaporán vettem a levegőt, így egy „hú” kíséretében a hajamba túrtam, teljesen szétszedve a két copfot. Kiszedtem hát a gumikat, és megráztam a hajam, hogy valamennyire visszaálljon a régi helyzetébe, majd a hajgumikat elraktam a zsebembe. Ránéztem Jacobra, aki maga elé meredt, és még mindig csalódottnak tűnt. Az ajkamba haraptam, és próbáltam biztatni.

- Ne aggódj… tizenkilencedike nemsokára itt van. Ha gondolod, születésnapom alkalmából… lehet ez a szülinapi ajándékom.

Jacob megrázta a fejét, de halványan elvigyorodott. – Nem, annak mást tartogatok. – Mikor elkerekedtek a szemeim, nem reagált, csak kiszélesítette a vigyorát, és kuncogott. – De természetesen lehet az egy mellékajándék, ha gondolod.

Finoman rávágtam a vállára, de közben nevettem. Hogy is hibáztatnám Jacobot azért, mert kíván? És várja a nagy alkalmat? Elvégre én is épp úgy izgatott vagyok miatta, és elég nehezen bírom már novemberig. Az viszont teljesen váratlanul ért, hogy ajándékot szeretne adni nekem – méghozzá nem is azt, amire én gondoltam.

Törtem a fejem, hogy vajon mit is akarhat venni nekem, de körülbelül olyan volt, mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. Végül feladtam, és felsóhajtottam. Észre sem vettem, hogy azóta újra megindultunk, és hogy már meg is érkeztünk. A kocsi La Push parkolójában állt, és előttünk hullámzott a távolban a tenger.