„A műszerfalon pedig ott feküdt az én mp3-asom.”
Nagy, tág szemekkel bámultam a megkerült tárgyra. Nem kis értetlenség és hitetlenkedés ült ki az arcomra, ami kicsit megrémisztette Jacobot, aki időközben beszállt a kocsiba. Aggódó pillantásokat küldött felém, hol rám, hol a lejátszóra lesett. Legalábbis én így láttam a szemem sarkából. Aztán végül lehunytam a szemem, és visszafelé kezdtem számolni. 10, 9, 8, 7, 6...
- Mi a baj? – szakított félbe Jake, én pedig rögvest kinyitottam a szememet. Hitetlenkedve megráztam a fejemet, majd végiggondoltam az egészet.
Oké. Most tulajdonképpen miért is vagyunk idegesek? Hiszen meglett az mp3-am. De hogy az istenbe találta meg? Ó, persze, egyszerű. Meglátta a földön. De… nem tudom. Miért lepődök meg ezen ennyire? Nem kellene. Elvégre ilyen történhet. Csak nyugi. Nincs ebben semmi különös. Nincs hát.
- Semmi – feleltem Jacobnak pár perccel később. Újra lehunytam a szemem, majd kinyitottam, és a lejátszóra meredtem. Jake egy pár percig elgondolkodva nézett engem, aztán a kis tárgyra esett a pillantása, és halkan felnevetett.
- Oda akartam adni, csak aztán amikor megláttalak a sziklák között… - Homlokát ráncolva elhallgatott, csak aztán folytatta. – Szóval, elfelejtettem. De nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakadsz. Talán épp azért hagytad el, mert olyannyira meg akartál szabadulni tőle?
- Nem, nem… - mondtam gyorsan. – Csak meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy így megtalálod. Szerencsém volt. Tulajdonképpen nagyon is örülök, mert… hát, szóval meg akartalak kérni, hogy nem lenne-e kedved segíteni a keresésben. Csak aztán én is elfelejtettem… - Grimaszt vágtam. Na vajon miért felejtettem el? Jake karjában nem nehéz elfeledni az ilyen kis semmiséget. Úgy látszott, Jacob valamennyire megértette az arckifejezésemet, mert széles mosolyra húzódott a szája. Aztán pedig váratlanul zavart lett, és elfordult. Én pedig kezembe vettem a lejátszómat.
Előkapott a farmerzsebéből egy kulcsot, és beindította a motort. Fáradtan dőltem hátra, és ismét lehunytam a szememet. Nem akartam elaludni, de ez a testhelyzet most felettébb kényelmes volt. Egy kicsit pihentem, de olyannyira, hogy észre se vettem, hogy egyáltalán megyünk az autóval. Csak akkor eszméltem fel, amikor Jake szólt, hogy hazaérkeztünk.
- Ó, ó, köszi… - mondtam, azzal ki is szálltam a kocsiból. Jake is így tett, egyenesen a platóhoz sétált. Egy könnyed mozdulattal – legalábbis nekem annak tűnt – leemelte a kerékpáromat, és kérdőn felvonta a szemöldökét. A ház mellé böktem, mert úgy gondoltam, ott tökéletes helyen lesz. Holnap is szükségem lesz rá.
És aztán leesett valami.
Honnan tudja Jacob, hogy hol lakom? Tudtommal soha nem említettem neki, csak azt, hogy Forksban. Oké, ebben a nyavalyás városban nem nehéz megkérdezni, hogy ki hol él, de… kémkedett volna utánam? Ez talán egy kicsit erős fogalom. Akkor… kérdezősködött? Érdekes…
Jake figyelte, ahogy kővé dermedve állok az autó mellett, és már szóra nyitotta a száját, amikor felemeltem a kezem.
- Semmi baj. Csak meglepődtem, hogy tudod, hol lakom. – Azzal már el is indultam az ajtónk felé. Nem néztem vissza Jake-re, de egy vigyort nem sikerült elfojtanom. Kíváncsi lettem a megszeppent, vagy éppen bűnbánó arcára, mert biztos nagyon aranyos lett volna. De ellenálltam a kísértésnek.
Aztán mély, öblös hangú nevetést hallottam magam mögött. Akaratlanul és megpördültem, keményen arcom csapva magamat hosszú hajammal. Jacob vigyorogva nézett rám, aztán csak, mint aki mulatna valamin, megrázta a fejét, és beszállt a kocsijába. Aztán egy szó nélkül elhajtott. Igaz, integetett, de már nem tudtam visszainteni. Megsemmisülve álltam a lábtörlőn.
Számított volna rá, hogy megkérdezem? Vagy azért nevetett, mert a lakcímem ismerését valami magától értetődő dolognak gondolná? Nem tudhattam. De mindenesetre teljesen össze voltam zavarodva.
Aztán hirtelen a zavarodottságot felváltotta a bánat. A mellkasom máris sajgott a hiányától, minden egyes olyan részemmel egyetemben, ahol hozzáért. Ehhez úgy nagyjából a bal fél testem hozzátartozik. Nem mondhattam, hogy valami remekül éreztem magamat. Nem csak a fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy ma már nem lesz velem.
És akkor hirtelen arra is ráébredtem, hogy egy csomó lehetőséget halasztottam el. Ahelyett, hogy pihenek a kocsiban, el kellett volna kérnem a telefonszámát. Vagy meg kellett volna beszélnünk egy legközelebbi időpontot, már ha neki lett volna kedve hozzá. Meg mondjuk be kellett volna számolnom neki a lakcímemről, és akkor elkerült volna ez az idegesség, hogy mégis honnan tudja. Persze, örültem volna annak, hogy kérdezősködött, de valahogy sejtettem, hogy nem ez a magyarázat. Valami más, ami nem éppen hétköznapi.
De mi lehet az?
Nem tudtam, de nem akartam nagyon törni magam rajta. Fáradt voltam, akármennyire is fél hatra járt az idő. Aludni semmiképpen nem fogok tudni, ezt már akkor tudtam, de talán lefekszem és olvasok egy kicsit. Kivéve persze, ha anyu nem tol le, vagy nem kezd el áradozni a randijáról.
A randi! Hát persze! Hiszen akkor még nincs is itthon. Csak most tűnt fel, hogy egyetlen fekete Mercedes sincs a közelben, és ez alighanem azt bizonyítja, hogy még a randin van. Ó, hála az égnek. Legalább lesz pár szabad percem, és anyu se fog vitázni velem…
Feléledtem a kővé dermedésemből, és sóhajtozva az ajtóhoz léptem. Elkezdtem turkálni a zsebemben, és szerencsésen megtaláltam a kis, réz kulcsot. Kinyílt az ajtó, én pedig beléptem.
Valóban, tiszta sötét volt az egész ház, egy lélek sem járt itt. Legalábbis amióta én innen elindultam a partra, az biztos. Ismét sóhajtottam, és egyenest a konyhába mentem. Éhes voltam, és már vacsoraidő van. Letettem az mp3-am az asztalra, és felkapcsoltam a villanyt. A hűtőhöz léptem, és keresgélni kezdtem valami ehető kaja után, amikor kezeim ráakadtak egy dobozra. Joghurtos doboz volt az, én pedig úgy gondoltam, hogy az tökéletes vacsora lesz most. Ráöntjük a müzlire, és az úgy felettébb finom és laktató. Mikor megláttam, milyen joghurttal van dolgom, elmosolyodtam. Mézeskalácsos? Miket ki nem találnak manapság. Ráadásul anya vett ilyet? Az idők változnak ezek szerint.
Úgy készítettem el a vacsorámat, ahogy az előbb elrendeztem, és lassan ettem. Minden falatot alaposan megrágtam, szerettem volna igazán jóllakni. Miután végeztem, elmosogattam, hogy anyának már ne kelljen, és az mp3-mammal a kezemben felmentem a szobámba.
Elpakoltam mindent, ami elő volt, az összes ruhámat például. Nem tartott sok időbe, mert roppant gyorsan tudtam pakolni. Azt hiszem, erre az is rájátszott, hogy nagyon gyakran kellett magam után összepakolnom, mert mindig nagy rendetlenséget hagyok. Ez az én formám.
Rápillantottam az órára, és örültem, hogy már majdnem hat óra volt. Egyáltalán nem akartam olvasni, teljesen elment tőle a kedvem. Leckém is ezer lett volna, de egyszerűen agyilag nulla voltam. Tudtam, hogy képtelen lennék megcsinálni, még ha akarnám is. Így hát engedtem a kísértésnek, és pikk-pakk pizsamába öltöztem. Reméltem, hogy nem fogom bírni végigaludni az egész éjszakát. Ágyba bújtam, kényelmesen elhelyezkedtem, és…
„Miért vagyok itt? Ez az egyik kedvenc helyem. De miért ilyen csúnya? Az én tengerpartom nem ilyen szeméttel teli, sötét és ködös. Az enyém világos homokkal tarkított, naplementés part, zölden és kéken pompázó tengerrel. De ez nem úgy néz ki, márpedig ez is La Push. Látom innen a rezervátumot, pontosan olyan szögből, mint délután, amikor Jacobbal voltunk itt. De ez a hely most borzalmasan sötét. Félek.
Valami csörögni kezd mögöttem, én pedig automatikusan megfordulok. Rémülten veszem észre, hogy mögém került az erdő, és ekkor jövök csak rá, hogy ez nem a valóság. De ha ez nem az, akkor én nem akarok itt lenni. Ez rossz hely. Félelmetes. Még mindig félek. Sőt. Most jobban. Rettegek.
Újra zörgés, én pedig hátrálni kezdek. Arcom rémült maszkba torzul, és mintha egy sötét árnyt látnék magam előtt. Valami van ott, ami folyamatosan közeledik, gondolom, és pár perc múlva meg is jelenik az ismeretlen. De ez nem ember – annál sokkal nagyobb, hatalmasabb. Az egész testét szőr borítja, mégis vannak végtagjai. Ormótlan, kolosszális teste felém közeledik, és én egyre inkább pánikba esem. Ráemelem tekintetem az arcára, és valósággal fogva ejtenek nagy, sötétbarna szemei. Egy pillanatra egy ismerős képe villan az agyamba… Jacob. Megrázom a fejem, és újra hátrálni kezdek. Félek.
A szörny szemeiről még mindig nem tudom levenni a tekintetem, olyan érzésem van, mintha hipnotizálnának. Rémisztően, vérszomjasan csillog az írisze, szinte látom benne, amint megnyalja a szája szélét. És, erre a borzalmas gondolatra meglátom a szörny száját, és tekintetem a szeméről arra siklik. Ajkai enyhén szétnyílnak, és egy hatalmas, fehér szemfog bukkan elő. A végén friss, vörös vér csordogál. Sikítok…”
Zihálva ébredtem. Automatikusan is magam elé meredtem, és kerestem a szörnyeteget a szememmel. Nagyon megnyugodtam, amikor rájöttem, hogy senki nincs itt, és én a szobámban vagyok. Beletúrtam a hajamba, ami az izzadságtól zsíros lett. Próbáltam megnyugodni, de valahogy nem sikerült. A szemem előtt lebegett a szörnyeteg képe, és egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Megráztam a fejem. Még mindig ott volt. Tűnjön már el…
Ránéztem az órára, ami fél nyolcat mutatott. Nem aludtam valami sokat, anyu biztos nincs még itthon. Lassan abbahagytam a zihálást, és kikászálódtam az ágyból. Nem érdekelt, hogy izzadt a pizsamám, semmi kedvem nem volt átöltözni. Sóhajtottam egyet, és leszaladtam a lépcsőn.
Valóban nem volt még itthon senki. Kíváncsi lennék azért, hogy mikor fog anyu hazajönni. Hazajön egyáltalán? Előfordulhat, hogy már most smárolnak a kollégájával. Sőt… ahogy anyut ismerem, már talán az ágyban vannak.
Oké, ez egy kicsit erős volt. De mégis! Anyu bármire képes, ha szerelmes. Csak istenem, védekezzenek…! Nem akarok egy kistesót. Tökéletesen meg vagyok egyedül, legalább több a szabadidőm. Ha jönne egy kisbaba, állandóan segítenem kéne anyának, és akkor mi lenne az én Jacobommal? Pontosan. El kéne felejtenem az én drága kistesóm miatt. Anya, remélem tudod, hogy nem akarok tesót. Nagyon remélem, és azt is, hogy figyelembe veszed.
Felhúztam az orromat, mert hirtelen nagyon büdös szagot éreztem. Találgatnom sem kellett, hogy honnan jön – rögvest a fürdőszobába mentem. Nem tudom, hogy izzadhattam meg ennyire, de mindenesetre jót fog tenni egy kis fürdés. Az sosem árthat…
Miközben vizet locsoltam magamra, az álmon gondolkodtam. Tudni akartam, hogy honnan jött ez az egész. Elvégre én még soha nem láttam ilyen szörnyeteget, és ma nem is olvastam semmi fantasyt. Márpedig valami köze kell, hogy legyen a valósághoz. Olvastam egyszer, hogy az álmainkban aznap átélt események jelennek meg másféleképpen. Az oké, hogy tengerpart, meg La Push, de hogy kerül a képbe a szörny? Nem értem…
Emlékezzünk csak vissza, hogy nézett ki. Hatalmas, torz test, szürke szőrzet, nagy fej. Nem hasonlított medvére, farkasra sem, más állat pedig nem él az erdőben, ami ilyen szinten szőrös, vagy amitől félnem kéne. Egy bibi volt csak… hogy került a vér a fogára? Az olyan hátborzongató. Mintha nem is egy szörnnyel, hanem egy vámpírral találkoztam volna álmomban. Márpedig azokat én nem így képzeltem el. Azok sápadtak, mint a halottak, tekintve, hogy nincs bennük vér. Nem szőrösek. Képtelenség. Mintha valami mutáns lett volna.
Megráztam a fejem, és elzártam a vizet. Elég volt ezekből a rémképekből! Minél inkább belelovagolom magam a témába, annál inkább nem fogok tudni aludni. Márpedig nem akarok holnap karikás szemmel ébredni, és megint órákat rostokolni a tükör előtt. Ha pedig visszatér az álmom… hát, akkor nagy bajban vagyok. És akkor borzalmas estém lesz. De erre még gondolni sem akartam.
Törülközőt csavartam magam köré, és a szobámba mentem. Kerestem egy hálóinget, és felöltöztem. Eszembe jutott a leckém, és örültem, hogy van valami, amivel leköthetem a figyelmemet. Már épp készültem felrakni a táskám az asztalra, amikor megcsörrent a telefon.
Lerobogtam a lépcsőn, ami persze most is vadul nyikorgott. Kíváncsi vagyok, mikor fogunk már végre új lépcső után nézni. Elvégre ezek a fokok már nem sokáig bírják. Amilyen ramaty állapotban vannak…
Felkaptam a telefont a kisasztalról, és mohón a fülemhez emeltem. Szinte biztos voltam benne, hogy anya lesz az, és nekem most szükségem van bármire, ami lekötheti a figyelmemet.
A vonal túlsó végéről azonban egy teljesen más hang érkezett.
- Halló! – szólt az ismeretlen, akinek valamilyen szinten mégis ismerős volt a hangja.
- Ööö, helló… Kivel beszélek?
- Szia Lily! Jacob vagyok. – Ott helyben megmerevedtem.
- Nahát… Jake… - dadogtam. – Mi járatban?
- Gondoltam felhívlak, mert nem beszéltük meg, hogy holnap mikor találkozunk. – Holnap? Te jó isten!
- Miért… fogunk?
- Hát, ha van kedved. Nem lesz hangulatom itthon ücsörögni. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Oké. – Én is elvigyorodtam. – Szóval, mikor?
- Hány órád van holnap?
- Öt.
- Oké, akkor ha végeztél a suliban?
- Benne vagyok – vigyorogtam. – Hol?
- A rezervátum mellett van egy utca. A sarkon van egy ház. Ott lakom. Meg fogod találni.
- Rendben.
- Hát akkor…
- Igen. Szia.
- Szia!
- Várj! – szóltam gyorsan.
- Igen?
- Honnan tudod a számomat? – Jacob felnevetett. Mintha ez is valami magától értetődő dolog lenne…
- Telefonkönyv.
- Ó, persze. – A homlokomra csaptam. Hát ez tényleg elég egyértelmű. – Bocs. Kész vagyok.
- Mert? – kérdezte Jake meglepetten.
- Holnap elmesélem. Hosszú.
- Oké, akkor holnap találkozunk.
- Igen, szia! – Azzal letettem a telefont.
A szívem ide-oda ugrált örömében. Jake felhívott! Képes volt felhívni, hogy találkozzunk holnap. Istenem, nem hiszem el. Érdeklem! A fiút, akibe halálosan bele vagyok zúgva, érdeklem! Talán mégsem vagyok olyan lehetetlen alak?
Feltáncoltam a lépcsőn, és dúdolgatva kezdtem neki a leckémnek, most már tényleg. Az álmomra szinte egyáltalán nem is gondoltam. Ugyan kit érdekelne egy szőrös mutáns, ami csak egy kép? Senkit. Legalábbis akkor nem, amikor valakinek a szerelme már a második randira hívja. Hát nem ez a legjobb érzés a világon? Nem. Ennél már csak egy szenvedélyes csók lehet jobb. Vagy… ebbe ne menjünk bele.
Nem igazán figyeltem a leckére, mégis, a ceruza mintha magától mozgott volna, úgy írtam a betűket. Angol, irodalom, spanyol, és a matek… még azt is mintha egy robot írta volna! Az agyam fel volt turbózva, úgy gondoltam, hogy most nincs olyan egyenlet, amit meg ne tudnék oldani. Ha már a leckét sikerült elkészítenem!
Mikor végeztem, mosolyogva pakoltam be holnapra. Van, amikor ezt reggel teszem meg, de most nem éreztem szükségét ennek. Elvégre holnap egy nagy nap lesz, és talán már a matektanártól sem kell tartanom. Ráadásul, ha késnék is, Jacob megvár. Ha tegnap képes volt várni, ma is fog. Ugye, fog?
Nem féltem, hogy álmodni fogok. Továbbra is mosolyogva bújtam be az ágyamba, és mielőtt elaludtam volna, elénekeltem egy dalt. Már fogalmam sincs, miket zagyváltam össze meg vissza, de tény, hogy nagyon élveztem. Ilyet!
Aztán magával ragadott a képzelet világa…
**
Frissen ébredtem, csakúgy, mint reggel. Ha minden nap Jake-kel fogok találkozni, valóságos kakas leszek már itt kora reggel. Anya ha ezt tudná!
Anya. Hazajött? Ha igen, akkor is már nincs itthon. Neki már rég munkában kell lennie. Na majd este elkapom, és kifaggatom!
Nem lacafacáztam sokat, azonnal fürödni mentem, azután pedig elvégeztem a fontos teendőket. Fogmosás, arcmosás, és egyebek. Nagy szerencsémre alig volt karikás a szemem, így nem éreztem szükségét annak, hogy kifessem magam. Tudjátok – természetesség.
Tizenöt perc múlva már felöltözve, táskával megrakodva álltam a biciklim mellett. Aggódó tekintettel méregettem a járgányt, és azon filóztam, hogy rá merjek-e egyáltalán ülni. Elnéztem nyugatra, amerre a suli volt, majd vissza a járműre, és úgy döntöttem, hogy gyalog nem megyek. És hát mi mással mehettem volna? Csak a biciklivel tudtam. Hacsak…
Elvigyorodtam, és a fészerhez sétáltam. Benyitottam, és máris több ezer pókhálóval találtam szembe magam. Ezek engem azonban most nem érdekeltek. Keresgélni kezdtem egy nagy, narancssárga cipő után…
Megtaláltam! Mosolyogva nyúltam felé, és amikor megragadtam, felrántottam magamhoz. A cipő jól hason talált, én pedig hanyatt estem. Felnevettem a saját bénaságom miatt, és tanulmányozni kezdtem a görkorimat. Vajon tudok-e még ezzel az izével menni? Mindjárt kiderül…
Felálltam, és levettem a cipőmet. Belebújtam a koriba, és megpróbáltam megállni. Kitotyogtam valahogy a járdára, mert hát a fűben hiába is próbálnám ki, ott minden bizonnyal perfektül mennék. Vettem egy nagy levegőt, és ellöktem magam. Mentem! Még egy lökés, meg még egy, és úgy tűnt, hogy megy ez nekem. Aztán megfordultam, hogy elrakjam a cipőmet. Még ez a mozdulat is sikerült, így hát mosolyogva pakoltam el a Converse-csukát. Vidáman korizva mentem iskolába.
Viszonylag hamar beértem. Mindenesetre nem késtem el, és ez volt a lényeg. Egy páran megbámultak, hogy „hé, mégis ki ez az idióta csaj itt görkorival?”, de aztán jól nevelten elfordultak. A bejárat előtt aztán levettem a korit, és felvettem a rendes cipőmet. Úgy határoztam, hogy a szekrényben tökéletes helye lesz az én kis járművemnek. Pár ismerős arcot fedeztem fel utam közben, néhányan integettek, én pedig mosolyogva viszonoztam. Miután beraktam a korit a szekrénybe, becsuktam az ajtót. Megfordultam, és egy ismerős arccal találtam szembe magam.
- Lily, szia – köszöntött Bella, de vontatott volt a hangja.
- Szia, Bella – mosolyogtam rá. – Valami baj van?
- Beszélnünk kell, Lily.
2009. december 26., szombat
5. fejezet: A "baleset"
Eszeveszett tempóval rontottam be a házba, és a fürdőszobáig meg sem álltam. Mindent lekapkodtam magamról, és fel sem kötve a hajamat, beléptem a zuhany alá. Gyorsan megmosakodtam mindenütt, eltüntettem magamról a nyirkos izzadságot. Siettem, ahogy csak tudtam. Mikor kész lettem, a hajamat se szárítottam meg, csak a szobámba szaladtam, és kerestem magamnak egy normális ruhát. Lila, kivágott felső, és fekete farmer. Tudtam, hogy valószínűleg fázni fogok, de ez engem már nem érdekelt.
Két copfba fogtam a hajamat, hogy ne érjen olyan sok helyen hozzá a hátamhoz. Nem kétséges, hogy ez is rátesz egy lapáttal a megfázásom eshetőségére, de már oly mindegy. Nem akartam normális életet élni Jacob nélkül. Egyszerűen nem volt értelme. Számomra.
Felvettem a pulcsimat, és már az ajtó előtt álltam. A szél erősebb lett, és keményen az arcomba csapott. Meglebegtette egy kissé nedves hajamat, amitől hidegrázás szaladt végig a tagjaimon. Semmi baj. Kibírod, Lily. Csak juss el a tengerpartra. Ez a lényeg. Semmi más most ne érdekeljen. Csak menj.
És mentem. Felültem a bringára, és tekertem. Minden egyes alkalommal egyre bizonytalanabb lett a jármű alattam, de rendkívül szívós volt. Nem tűnt úgy, mintha mindjárt szétesne, csupán dől ide-oda. Ez bőven elég nekem, a lényeg, hogy eljussak La Push-ba. Ha sikerül, saját magam fogom össze-vissza csókolgatni ezt a bringát. Na jó, átvitt értelemben. De meg fogom majd kímélni a rázós utaktól.
Tíz perc alatt beértem La Push-ba. Ez rekord, még kocsival is vagy húsz perc. De annyira tekertem, annyira száguldottam, hogy simán elmentem a megengedett sebességgel haladó autók mellett. Igen, tíz perc alatt beértem La Push-ba.
Mikor leszálltam a bringáról, csak akkor éreztem meg az erőteljes tekerés következményeit. Remegtek a lábaim, és úgy éreztem, mindjárt összecsuklok. Görcsösen merev lábszárakkal kezdtem sétálni a sziklák felé, és próbáltam ellazulni. Nem akartam, hogy akárki így lásson meg engem, remegő tagokkal. Kihúztam magam, és sétáltam. Behajlít. Kinyújt. Behajlít. Kinyújt. Kinyújt. Behajlít. Kinyújt. Oké, nagyjából megy. Gyerünk Lily, meg kell tenned. Meg kell próbálnod.
Mikor odaértem a sziklákhoz, már nem remegett annyira a lábam, de továbbra is fájtak. Sikítva tiltakoztak, amikor megpróbáltam felkapaszkodni és felmászni az egyik kőtömbre. Éreztem a fájdalmat, amikor tökig behajlítottam a vádlimat, de másztam. Sikerült feljutnom a sziklára, ahol aztán felálltam. Csak lépésről lépésre, ahogy első alkalommal.
Végignéztem a tengerparton.
Nem volt sehol senki.
Senki az égvilágon.
Magam voltam.
Egyedül.
A reményvesztettség úgy szakadt rám, mint egy húszkilós súly. Eddig is remegő lábaim most végleg összecsuklottak, és én vészesen közeledtem a homokhoz. Végigcsúsztam a sziklán, és tudtam, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó. Kezeimmel hiába hadonásztam, nem tudtam fogást találni a sziklán, csak azt értem el vele, hogy bevertem. Úgy, mint a fejemet is. Amikor már ott ültem a szikla előtt, a fejemet simogatva. Éreztem az ütés után maradt fájdalmat, ami majdnem kettéhasította a koponyámat. Olyan volt, mint ami a szívemnél szokott lenni – csak ez éppen jó pár centivel feljebb fájt. Elvettem a kezemet, hogy megnézzem.
Apró ujjaimon friss, tűzvörös vér folyt le a homokra. Kitágult szemekkel levegőért kezdtem kapkodni, és összeszorítottam a számat. Nem sikerült. Annyira kellett sikoltanom, hogy végül megtörtént. Nem, nem sikítás ez. Csak pár másodpercig tartott, szerencsére, de annyira tele volt rémülettel, hogy magam is megijedtem. Még jobban. Néztem a vért a kezemen, és jó pár horrorfilm eszembe jutott.
Mi van, ha elvérzek? Eddig azt kívántam, bárcsak meghalnék. Igen. De akkor gyorsan akarok. Nem pedig lassan, fájdalmasan. Haza kéne sétálnom? Nem hinném, hogy sikerülne. Annyira sajgott a fejem, hogy úgy gondoltam, egy lépést sem tudok megtenni hazáig. Pláne véres fejjel. El fogok szédülni, és akkor kisodródok egy kocsi alá…
Jaj. Ne. Elképzelni is rossz. De mégis, mit csináljak? Itt ülök vérző fejjel három szikla között, senki se találna meg. Nem tudok már sikítani. Úgy éreztem, teljesen kiszáradt a torkom, ez nem lenne elég semmire, talán egy ártatlan kis nyávogásra. Azzal meg kivagyok a vízből.
Istenem, de fáj. Nem csak a lábam, hanem még a fejem is. Plusz, ott van a hasogató fájdalom a mellkasomnál. Három sérült terület egyszerre. Hogy lehetne ezt elviselni? Vérzek. Lassacskán minden véremet el fogom veszíteni. Lassú folyamat lesz. Én ezt nem akarom. Nem akarom…
A szikla, ami előttem állt, elhomályosult. A tenger hömpölygő zaját is elmosódva hallottam. Elkezdtem szédülni, mire azt gondoltam, hogy na, még ez is. Aztán már nem voltak értelmes gondolatok. Csak egyetlen egy, ami soha nem szabadult belőlem.
Jacob.
***
Borzalmasan fájtak a tagjaim. Nem, nem is – inkább csak egy, a fejem. De az nagyon. Jaj. Miért fáj? Kéne aspirin. Vagy akármilyen gyógyszer. Csak múljon el. Ez a hasogató érzés… Rossz. Borzalmas. Nem akarom én ezt. Mulasszák el!
A kezemhez hozzáért valami meleg. Hihetetlen, de ennek hatására kezdett visszatérni az „emlékezetem”. Rájöttem, mi is történt velem. A hasogató érzés immár a szívemet mardosta, a fejfájás eltörpült mellette. Sírni akartam, zokogni, az elvesztett remény és szerelmem miatt. Rázkódni szerettem volna, és azt akartam, hogy anya ott üljön mellettem, és simogasson.
De anya nem volt sehol. Legalábbis nem hittem. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egyre több részem lett forró, nekem pedig eszembe jutott valami.
Meghaltam? A pokolba kerültem? De miért? Ennyire nem voltam rossz gyerek. Jaj, ne. Ne. A pokol? Hogy kerülhettem oda? Miért akarta ezt az isten? Nem érdemlem meg. Nem akarok a tüzes világba csöppenni, az ördögök közé. Azok közé a szörnyetegek közé, akik tüzes vasvillával kergetnek. Ó, istenem. Akkor inkább maradok itt, és úgy teszek, mintha aludnék.
Aztán valami azt súgta, hogy nem haltam meg. Erősebbek lettek az érzékszerveim, és rájöttem, hogy egy meleg kéz fogja az enyémet. Akkor tehát mégis itt van anya? Valaki meghallotta a sikoltásomat, és értem jött? Aztán értesítette anyát. Hát persze. Ez meglehet.
Nem. Ez nem anya keze. Ez túl meleg. És… hatalmas. Amint ez a szó megjelent az elmémben, nagyot dobbant a szívem. Hatalmas kéz. Meleg. Te úristen. Nem lehet. Nem lehet.
Mégis. Meghallottam a hangját, ami annyira dallamos volt számomra, hogy senki mással nem tudtam összekeverni. A nevemet mondogatta aggodalmas hangsúllyal. Aggodalmas? Istenem, aggódik értem!
Ki akartam nyitni a szememet. Ellazultam, és megkértem az izmaimat, hogy segítsenek. Látnom kell. Muszáj, mert akkor megszűnik a fájdalom, és mert szeretem. Látni akarom, mielőtt még elmegy. Kérlek, izmok. Segítsetek, könyörgöm!
És meghallgattak. Pislogni kezdtem, hogy a szemem megszokja a halvány fényt, és egyre élesebb lett a kép. Egy gyönyörű, csokoládébarna szempárt láttam magam felett – vagy előtt, isten tudja –, amik aggodalomtól csillogtak. De aztán látta, hogy kinyílnak a szemeim, és hogy jól vagyok. Ellágyult az arca.
Jól vagyok? Istenkém, remekül! Soha nem voltam jobban. Itt van ő, akit hihetetlenül szeretek. Hát mégsem lesz olyan borzalmas a nap. Hiszen itt van! Nem álmodom. Érzem a kezét az enyémen, a meleget, ami belőle árad, a gyönyörű, helyes arcát, a csokoládébarna szemeit, a fekete fürtöket, mindent. Ez nekem elég. Örök időkre elég. Csak maradjon itt…
- Hogy érzed magad, Lily? – Hangja mély, dallamos, lágy. Összeszorítottam a számat. Megint rám tört a késztetés, hogy megcsókoljam. Nyugodj, Lily. Ne tedd tönkre a pillanatot.
- Jól. A fejem már alig fáj. – Felsóhajtottam, és felemeltem a kezemet. A fejem alá nyúltam, ami már nem vérzett. Mióta lehetek eszméletlen? Elhajoltam kicsit jobbra, és megláttam a napot. Még alig egy vékony csík volt narancssárga, azaz még nincs napnyugta. Mikor indultam el? Négy körül. Most lehet olyan fél öt. Vagy… nem tudom. Az agyam még nem igazán volt képes számítani. Főleg a matek korrepetálás után.
- Mióta vagyok itt? – kérdeztem halkan, már csak a biztonság kedvéért. No meg azért, hogy halljam a hangját.
- Nem tudom – felelte zavartan. – Amikor ideértem, már ébredeztél. Vagyis, úgy két-három perce értem ide. És már ébren vagy. – Az utolsó mondatot akkora megkönnyebbüléssel mondta ki, hogy majdnem elsírtam magam az örömtől.
- Négy körül értem ide, azt hiszem. Apropó, nagyon sajnálom… a matek tanár… korrepetálást akart tartani, bent tartott hetedik órában. Annyira sajnálom… - Hangom alig volt több gyenge suttogásnál. Jake értetlenül nézett rám.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Késtem. Egy órát… - Nem értettem, miért ilyen zavart.
- Ja, ugyan. Megesik. Vártalak, de aztán éhes lettem, így hazamentem egy kis ennivalóért. Apám azonban nem akart elengedni. Úgy gondolta, már nem fogsz jönni, így ott maradtam vacsorázni. Mikor végeztem, visszajöttem, de te… szóval, ilyen állapotban voltál. – Várt rám? Képes volt egy órán keresztül várni? Istenem. És nekem pont ilyenkor kell baleseteket csinálnom – ami egyébként nem túl jellemző. Ha nem estem volna le arról a szikláról, most vidáman csacsognék Jake-kel. Oké, most is azt csinálom, csak éppen fekszem a földön, fájó fejjel.
- Vártál? De hát késtem egy órát…
- És? – Jacob újra zavart lett, kereste a szavakat. Vártam a válaszát, a kelleténél izgatottabban, mint eddig.
- És? Egy óra az rengeteg.
- Ugyan. Neked maximum. De nekem rengeteg időm van manapság. – Zavartan elmosolyodott, majd mosolya vigyorba húzódott. Mint aki mulatna valamin. Pontosan olyan arcot vágott, mint tegnap Edward az ebédnél, amikor először találkoztunk. Csakhogy Jacob sokkal helyesebb, mint Edward.
- Jó neked. De… neked nem kell suliba járnod?
- De. Nekem azonban minden nap csak három órám van – mosolygott rám kedvesen, én pedig már olvadoztam. A szívem folyamatosan dübörgött, mint szobába zárt őrült a kulcsra zárt ajtón.
- Mázlista… - suttogtam, majd becsuktam a szemem. A meleg továbbra is áradt felém, mintha Jake valami radiátor lenne. Nem, nem az. Hősugárzó. Jó, oké, az meg kicsit túlzás, maradjunk a radiátornál. Hogy…? Lázas? Beteg?
- Jake... – kezdtem.
- Igen? – kérdezte ő.
- Beteg vagy?
- Nem. Miért?
- Forró vagy, mint a friss láva – sóhajtottam, mire felnevetett. Kinyitottam a szemem, így épp láttam, amint megrázza a fejét.
- Nem vagyok beteg. Ez ilyen… - Elhallgatott, megint kereste a szavakat. – Tudod, a quileute-oknak ilyen a hőmérsékletük. A többieknek is a rezervátumban, mert hogy oda járok suliba. De ha zavar – tette hozzá sietve. – Akkor elengedlek.
- Nem, nem zavar – vágtam rá, mire Jake szája sarka megrándult. Tetszett neki? – Olyan jó meleg – tettem hozzá, nem akartam, hogy félreértse. Pedig megtehette volna, mert hogy jogos lett volna. Csakhogy én ezt nem akartam az orrára kötni.
- Oké. – Csak ennyit mondott, pedig én úgy szerettem volna még beszélni vele. Jobbra-balra kezdtem billegtetni a fejem, és elégedetten konstatáltam, hogy már egyáltalán nem fáj. Na jó, épp, hogy egy kicsit. Szabad kezemet tenyérrel lefelé a földre raktam – eszem ágában sem volt azt a mancsomat használni, amit Jake fog éppen, ó persze – és megpróbáltam felnyomni magamat.
- Úgy érzed, fel tudsz ülni? – kérdezte Jacob, mire csak bólintottam. Akcióba lépett – megragadta a hátamat, és segített felhúzni. Elhelyezkedtem a kis helyen, a három szikla között. Nekidőltem a mögöttem lévőnek, annak, amelyikről lecsúsztam. Fejemet megtámasztottam az egyik érdes bemélyedés segítségével.
Jacobot néztem. Akármennyire is el akartam kapni a tekintetemet, nem tudtam. Most, hogy ültem, több mindent láttam – eddig észre se vettem, milyen hatalmas. Vagy másfél fejjel magasabb nálam, százkilencven centi biztos volt. Minden területén izmok hasadoztak, olyanok, mint amilyenek a body-buildereknek szokott lenni. Oké, nem olyan hatalmas, mégis, ha ránéztem, biztos voltam benne, hogy erősebb azoknál a fajankóknál. Tekintetem lejjebb haladt, a hasára, amin kockák sorakoztak.
Emlékszem, Miamiban mennyi lány áradozott folyton az ilyen pasikról. Izmos, kockás has, hatalmas bicepszek, plusz még mellé cuki arc. A tesi tanárunk is izmos volt, nem is kicsit – persze Jacobbal nem ért fel -, így mindig azzal ugrattuk egymást, hogy csábítsa el Mr. Warnert.
Most pedig itt ül előttem egy sokkal helyesebb, izmosabb, kockásabb hasú srác, és vele beszélgetek. Vagyis fogok. Merthogy eldöntöttem, hogy szóba elegyedek vele. Gondolkodtam, vajon miről is tudnánk beszélgetni. Azt latolgattam, hogy kérdezzem-e őt a családjáról, sulijáról, haverjairól, és már épp nyitottam a számat, amikor Jake megelőzött.
- Hol éltél ezelőtt?
- Miamiban – vágtam rá azonnal, ez az egyetlen szó már annyira megrögződött volt bennem.
- A napos, tengerpartos helyen? Minek hagytad akkor ott? Tudtommal minden lány álma egy… beach, nem igaz? – nevetett fel. Elmosolyodtam, és bólintottam.
- Lehet. Szerettem is Miamit, legalábbis a strandot, de ott kellett hagynunk. Mellesleg, Forksot is kezdem megszokni. La Push meg egyszerűen gyönyörű. – Azért, mert itt van ő? Vagy mert tényleg szépnek találom? Nem tudtam volna megmondani. – Még ha alig süt a nap, akkor is.
- És miért kellett ott hagynotok Miamit? – kérdezgetett kíváncsian, de amikor elsötétült a tekintetem, lesütötte a fejét. – Azaz, nem muszáj válaszolnod, ha nem szeretnél.
- Elmondhatom. – És el is fogom. Ugyan hogyan tudnék ellenállni neki? Egyszer úgyis el kell majd mondanom valakinek. – Tudod, apám ingatlanvezető volt. A régi titkárnője felmondott, így keresett egy újat. Ez nem is lett volna baj, csak hogy…
- Apád beleszeretett. Gyakori eset – sóhajtott fel Jake. – Nagyon sajnálom.
- Már rég történt. Vagyis, nem, de nekem nagyon távoli esemény. Főleg, hogy úgy tekintem, nincs apám – feleltem savanyúan. Jacob együttérzőn rám mosolygott. A szívem újra hevesen vert, most ki akart ugrani a helyéről.
- Ez érthető. A helyedben én is úgy venném. De próbáld azt gondolni, hogy nem lehetett igazi apa, ha egyszerűen csak elhagyott. Így talán nem fáj annyira.
- Tudod, már egyáltalán nem fáj. Ott van nekem anyu, aki úgy szeret, mint saját magát, és nekem ő tökéletesen elég. Kicsit ugyan hóbortos, de szeretnivaló.
- Az anyukák gyakran szeszélyesek – vigyorgott Jake. Hogy tudja…
- Ahogy mondod. – Felsóhajtottam, mert újra elkezdett sajogni a fejem. Csak nem lehet nyugtom. Kérem, csak egy kicsit hadd beszélgethessek Jake-kel fejfájás nélkül. Olyan jó lenne… úgy szeretném. Soha többé nem szólok vissza anyának. Ígérem…
Jacob nem vette le rólam a szemét. Végig halványan mosolygott, és olyan édes volt, hogy rá akartam nézni, mégse tudtam. Egyszerűen képtelen voltam ráemelni a tekintetemet, fél szemmel néztem csak. Ennyi nekem máris elég volt ahhoz, hogy súlyos mellkasi fájdalmaim legyenek a dübörgő szívemtől, de többet szerettem volna. Oda akartam menni hozzá, megérinteni, simogatni, az ölében ülni, puszilgatni, csókolgatni… de tudtam, hogy nem lehet. Visszafogtam magam, és csak féloldalasan gyönyörködtem szerelmemben. Hogy mennyire imádom…
Észre se vettem, hogy vacogok. Önkéntelenül húztam össze magamat. A szél nagyon felerősödött, kellemetlenné és hideggé vált. A fogaim is vacogtak, én magam egész testemben reszkettem, de nem mertem azt mondani, hogy fázok. Mi van, ha akkor azt mondja, menjek haza? Nem akarok hazamenni. Nem, még nem. Még olyan kevés időt töltöttünk együtt. Beszélgetni akarok még vele, hiába fázom. Nem lesz semmi bajom.
- Úristen! De hiszen te remegsz! Fázol? – kérdezte aggódva Jake, én pedig hevesen megráztam a fejemet. Hiába, a reszketést nem tudtam abbahagyni – ahhoz túl erősen fújt a szél. Jacobra emeltem a tekintetemet, és megijedtem, amikor észrevettem, hogy nincs a felsőtestén semmi. Eddig se volt, de most én majd megfagyok! Ő miért nem?
- Akarod, hogy… hát, tudod, elég meleg a bőröm… - Nem tudta normálisan elmondani a mondatát, zavart volt. Nem értettem, mit szeretne kifejezni, elmondani, ezért értetlenül néztem rá. Felemelte a kezét, és hozzáérintette a felé közelebb eső karomhoz (azaz a balhoz).
Forróság szaladt végig egész testemen. Minden porcikámban éreztem azt a meleget, ami Jake kezéből áradt. Magamban azt gondoltam, hogy az istenbe lehet valakinek ilyen meleg bőre, de aztán csak élveztem. Egy kis idő után, amikor a fogaim már nem vacogtak, többet akartam. Fáztam még, de közel sem annyira, mint az elején. Nem csak azt akartam, hogy a kezével fogjon. Vegyen az ölébe, hogy hozzábújhassak, hogy felmelegíthesse az egész testemet. Majdnem meg is kérdeztem, de aztán végül a józan eszem egy hatalmas lapáttal visszakólintott a valóságba.
De mégis újra rám tört a vágy. Megpróbáltam vacogást színlelni, fogaimat újra össze-össze kocogtattam. Azt akartam, hogy lássa, mennyire remegek, mennyire fázom, még akkor is, ha a kezével fog. Jacob figyelt, nagyon éber tekintettel, így könnyen észrevette. Kicsit mintha… elpirult volna? Megköszörülte a torkát.
- Úgy látom, ez nem elég. Felmelegíthetlek… és majd ha már nem fázol annyira… hozhatunk neked egy felsőt. – Nem. Nem akarok pulcsit. Őt akarom. Hát nem veszi észre, milyen vérszomjjal vágyom rá? Megpróbáltam az előbb is hozzábújni, és nem sok kellett volna hozzá. Legszívesebben átkarolnám, nem engedném el soha, és agyon csókolgatnám. De ezt nem lehet…
Hülye lettem volna nem elfogadni a felajánlását. Elvégre azért vagyok itt, mert halálosan belezúgtam ebbe a srácba, és ugyan melyik lány utasítaná vissza azt az ajánlatot, hogy odabújhasson élete szerelméhez? Egyik sem. Így én sem. Enyhén bólintottam, és elkezdtem felé mászni.
Levette rólam a kezét, és helyette az egész karját kinyújtotta. Az olyan hosszú volt, hogy szerintem képes lett volna akár egy másik lányt is átkarolni mellettem. Ez a gondolat féltékennyé tett, így gyorsan elhessegettem. Nem, nyilván csak egy lánynak elég. És ez a lány én vagyok.
Ügyetlenül átkarolt, én pedig újra lángoltam. Immár nem csak a 40 fokos hőmérséklettől, amit Jake egész teste sugárban bocsátott ki, hanem a közelsége miatt is. A szívem most már nem csak dörömbölt, hanem dagadt is, hevesen pumpálva a vért egész testemben. Felforrósodott mindenem, a lábam, a karom, a hasam, a fejem, minden. A vér vadul száguldott ereimben, és már megint buja vágyak öntöttek el. Hevesen meg akartam csókolni Jacobot, itt, most mindjárt, beletúrni rövid, fekete fürtös hajába, végighúzni a kezemet izmos felsőtestén…
Újra elhessegettem a gondolatot. Miért kell ilyen borzalmasan lehetetlen vágyaknak kavarognia bennem pont most? Pont most nem akarom elrontani az egészet. Jacob hozzám ért, Jacob átkarol, és én mindjárt tönkreteszem a pillanatot, mert nem tudok parancsolni a józan eszemnek. Csak alig-alig. Minden szerelmes lány így van vele? Vagy csak én?
Elfáradtam. Vidámnak éreztem magam, mégis borzalmasan kimerültnek. Nem akartam bágyadt lenni. Frissen szerettem volna beszélgetni Jake-kel, hallani akartam a hangját. Oké, az is nagy szám, hogy átkarol, de mégis hallani szerettem volna a hangját. Pedig sokan úgy vannak vele, hogy a csönd sokkal jobb, sokkal szenvedélyesebb. Nem tudom, de nekem a hangja… muzsika. Ahhoz képest, hogy mély. De nagyon kellemesen mély.
Fejem akaratlanul csuklott oldalra, egyenesen Jake vállára. Az egész bal felem felforrt, a hirtelen jött forróság térített észhez. Elkaptam a fejemet, és éreztem, amint az arcom fájdalmasan sajog. Nem, nem a melegtől. Hanem mert megvonták azt. A hely, ahol hozzáértem Jake meztelen vállához, sajgott. Mégsem törődtem vele, mert már így is túl messzire mentem. Túl elengedtem magam. Megfeszítettem az államat, és próbáltam egyenesen tartani a fejemet.
- Biztos elfáradtál – szólt lágyan Jacob. – Nem zavar. Visszateheted a fejedet.
Ez komoly? Megengedi?
- Biztos nem zavar? – kérdeztem vissza rekedtes hangon, és felnéztem Jake-re. Rám vigyorgott, és megrázta a fejét.
- Miért zavarna?
- Nem tudom… - morogtam, és már tettem is, amit olyannyira akartam, a testemmel együtt. Visszahajtottam a fejemet Jake vállára, és éreztem, amint megfeszített tagjaim ellazulnak. Az arcom megint égett, de a sajgás elmúlt, és ez örömömre talált. Nagyon élveztem mind a közelséget, mind a meleget, főleg, hogy a szél folyamatosan fújt a sziklák közötti réseken át. Egyszer-egyszer egy erősebb fuvallat miatt újra remegni kezdtem, de aztán hamar felmelegedtem.
Nem tudom, meddig ültünk így. Egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, de idővel be kellett ismernem, hogy ez így is roppant kellemes, sőt. Soha nem néztem fel Jake arcára, nem mertem, plusz folyton magamon éreztem a tekintetét. Ez kicsit zavarba ejtett, és néha elpirultam, de reméltem, hogy ő ezt nem veszi észre. Örültem, hogy engem néz, de nem tudtam, miért. Ennyire ronda vagyok, hogy folyamatosan keresi a szépséghibáimat? Nem hinném, hogy akkor nézne. De azért sem teheti, mert hogy szép vagyok. Miért? Mert nem vagyok az.
Úgy gondoltam, ideje, hogy szóljak neki. Hogy elhúzódjak. Nem, nem én akartam. De ki tudja, mi jó neki. És én azt szerettem volna, ha legközelebb is találkozhatnánk.
- Azt hiszem… felmelegedtem. – Jacob bólintott, és gyorsan elhúzódott. Ez egyáltalán nem esett jól, de aztán megnyugtatgattam magamat. Elvégre lehet, hogy nekem nem akart rosszat a közelségével. Persze, ez csak egyetlen alternatíva. Ki tudja, mi az igazi szándéka… Ó, istenkém, bárcsak gondolatolvasó lennék!
Felsóhajtottam, és megpróbáltam felállni. Belehelyeztem a tenyeremet két mélyedésbe a sziklán, és megpróbáltam felnyomni magamat. Már majdnem álltam, amikor megcsúszott a lábam, és szépen vissza is csúsztam volna a földre, ha Jake nem fogja meg a karomat. Megkönnyebbülten és hálásan rámosolyogtam. Semmi kedvem nem volt egy újabb balesethez. Jake visszavigyorgott rám, én pedig végre két lábra álltam. Jacob elengedte a karomat. Sajgott a hely, ahol megfogott.
- Hát… akkor, én… - Nem tudtam, mit mondjak. Hogy most megyek? Semmi kedvem nem volt hozzá. Azonban anya sem tud semmiről. Szereti, ha hamar otthon vagyok, és ha nem szólok neki, két perc késés miatt is aggódik. Úgyhogy valószínűleg már régóta azt teszi, azon sem csodálkoznék, ha kihívná a rendőröket.
- Menned kell? – kérdezte csüggedten Jake. Jól hallottam? Szomorúan? Ajkamba haraptam, és szelíden bólintottam.
- Muszáj. Anyám halálra aggódja magát miattam. Megígértem neki, hogy öt előtt hazaérek.
- Hát, arról már lehet, hogy lekéstél – vigyorgott Jake, mire a magasba szaladt a szemöldököm. Nevetett az arckifejezésem, de kacagása közel sem volt gúnyos, mint inkább kedves. Mikor abbahagyta, még mindig vigyorgott.
- Nekem úgy is jó. Haza fogok jutni, azt hiszem… - Mikor ezt a mondatot kimondtam, Jake arca hirtelen élénkebb lett. Nem, nem ez a megfelelő szó. Mintha… mintha csak most jutott volna valami az eszébe.
- Öö, mivel jöttél?
- Biciklivel. Miért?
- Hát… - Oldalra döntötte a fejét. – Nem hiszem, hogy ebben az állapotban haza tudnál bicajozni. – Na ne! Csak nem haza akar vinni? Szívverésem felgyorsult az izgalomtól és a reménykedéstől.
- Öö, dehogynem…
- Nem, nem hiszem. Akarod, hogy hazavigyelek? Van kocsim, gyorsabb is, mint a bicaj? – Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy „naná”, de azért nekem is – ha nem túl nagy számban – de ott volt a józan eszem.
- De… - kezdtem. – Mi lesz a bicajjal?
- Hm… - Úgy látszik, ez eszébe se jutott. Aztán felragyogott a szeme. – Felrakjuk a kocsira.
- A kocsira? – pislogtam megszeppenten. – Milyen kocsid van neked?
- Hát egy VW Rabbit. Azt hiszem, van elég hely benne… amilyen kicsi az a bicaj – vigyorgott rám, de ahelyett, hogy leszidtam volna, kitágult a szemem. Honnan tudja, mekkora? Innen vagy körülbelül 100 méterre van. És ha úgy vesszük, hogy a rezervátumban él, akkor az pont a másik oldalon van.
- Honnan tudod, mekkora?
Jake arca egy pillanatra elkomorodott. Most vette csak észre, hogy elszólta magát valamivel kapcsolatban. Végül zavar jelent meg az arcán.
- Hát… múltkor néztem, amint… amint elhajtasz. És hát, mit ne mondjak, elég kicsinek tűnt az a bringa. – Majdnem elvigyorodtam, annyira tetszett az, amit mondott. Nézte, amint elhajtok? Hát ennyire érdekes lenne? Legközelebb is nézni fogja? Ugye, igen!
Ezt a hülyeséget. Már ennyinek is képes vagyok örülni. Micsoda apró örömök érek az embert, ha szerelmes…
- Hát, oké. De figyelmeztetlek! Vigyázz vele. Pár mozdulat, és szétesik. – Jacob felnevetett, és bólintott. Azzal el is indult volna, de ráébredt, hogy sziklákkal vagyunk körbevéve. Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és összecsaptam a tenyeremet. Gyerünk, Lily! Meg tudod csinálni. Ugye, hogy te se akarod, hogy kómában legyél, amíg Jake hazafuvaroz? Ugye, hogy nem!
Kezemmel felnyúltam a szikla tetejére, és már emeltem a lábamat, hogy valamelyik mélyedésbe beletegyem, amikor valaki a talpamhoz nyúlt, és pár pillanat múlva már a sziklán ültem. Meghökkenten pislogtam körbe, majd Jake felnevetett, és integetni kezdett előttem. Zavart kifejezéssel néztem, majd jelentőségteljes pillantást vetett rám. Ja, hogy ő segített nekem felmászni! Már értem!
Ácsi, ácsi! Ilyen könnyű vagyok? Azért szerintem senki nem tud ilyen hamar felnyomni egy kőtömbre. De neki elég volt egyetlen határozott mozdulat, és már ott is ültem. Hihetetlen!
- Azta! Köszi.
- Nincs mit. – Azzal ő is felkapaszkodott a mellettem lévő sziklára, és felugrott. Tátott szájjal bámultam, milyen kecsesen szökkent fel. Jake ismét elvigyorodott, és már lent is volt a másik oldalon. Felém nyújtotta a karjait, de én harciasan felszegtem a fejemet.
- Egyedül is le tudok menni. – Jake azonban csak nevetett, és továbbra is felém tartotta a karját. Végül halványan elmosolyodtam, az égnek emeltem a tekintetemet, és feltartottam a kezeimet. Jake megragadta a derekamat – mondanom sem kell, milyen jól esett – és egy határozott mozdulattal leemelt. Mosolyogva köszöntem meg neki, és le nem vette volna rólam a kezét. Vigyorgott, mint a tejbetök, de örültem, hogy jó kedve van. Aztán váratlanul elengedett, és elindult arra, amerre leraktam a bicajomat. Csak néztem nagy bambán, de aztán úgy gondoltam, biztos arról jött. Mi más lenne a magyarázat?
Elértünk a bicajig, ő pedig felállította, és tolni kezdte. Határozott léptekkel haladt nyugat felé, én csak csendesen követtem. Ahogy meg mertem ítélni, nagyon óvatosan tolta a bicajt, de mégis gyorsan. Ügyes keze van. Talán szerelni is tud? Vagy szobrokat készít? Vagy rajzol? Barkácsol? Valami biztos van, ami miatt ilyen.
Végig egy ösvényen haladtunk, ami az erdő mellett vezetett a főútra. Nem kellett sokat gyalogolnunk, még ez a kis táv is semmiségnek tűnt, mert nem voltunk csendben. Jacob állandóan kérdezgetett rólam meg a családomról, az előző iskolámról, hogy milyen volt ott az életem, és egyebek. Meglepett, hogy mennyi mindent tud kérdezni, az meg pláne, hogy érdekli is. Ezt persze nem tudhattam biztosra, mert nem láttam az arcát, de a hangja ezt tükrözte. Én pedig készségesen válaszoltam minden egyes kérdésére.
És aztán megláttam az említett autót. Egész jó állapotban volt, ahhoz képest, hogy régi típus. Nekem még kocsim sincsen, sőt, egyetlen rozoga bicajjal közlekedek. Szánalmas.
Jake áttolta az úton a bringát, és elért a kocsihoz. A kocsi hátulján volt egy kisebb plató, gondoltam, oda fogja felrakni a járművemet. Nem aggódtam, hogy valami baja esik; a bicikli valóban nem volt túl nagy, nehéz meg pláne nem. Nehéz! Az a csotrogány? Miután a jármű sikeresen felkerült a kocsira, Jake kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, én pedig mosolyogva szálltam be.
A műszerfalon pedig ott feküdt az én mp3-asom.
Két copfba fogtam a hajamat, hogy ne érjen olyan sok helyen hozzá a hátamhoz. Nem kétséges, hogy ez is rátesz egy lapáttal a megfázásom eshetőségére, de már oly mindegy. Nem akartam normális életet élni Jacob nélkül. Egyszerűen nem volt értelme. Számomra.
Felvettem a pulcsimat, és már az ajtó előtt álltam. A szél erősebb lett, és keményen az arcomba csapott. Meglebegtette egy kissé nedves hajamat, amitől hidegrázás szaladt végig a tagjaimon. Semmi baj. Kibírod, Lily. Csak juss el a tengerpartra. Ez a lényeg. Semmi más most ne érdekeljen. Csak menj.
És mentem. Felültem a bringára, és tekertem. Minden egyes alkalommal egyre bizonytalanabb lett a jármű alattam, de rendkívül szívós volt. Nem tűnt úgy, mintha mindjárt szétesne, csupán dől ide-oda. Ez bőven elég nekem, a lényeg, hogy eljussak La Push-ba. Ha sikerül, saját magam fogom össze-vissza csókolgatni ezt a bringát. Na jó, átvitt értelemben. De meg fogom majd kímélni a rázós utaktól.
Tíz perc alatt beértem La Push-ba. Ez rekord, még kocsival is vagy húsz perc. De annyira tekertem, annyira száguldottam, hogy simán elmentem a megengedett sebességgel haladó autók mellett. Igen, tíz perc alatt beértem La Push-ba.
Mikor leszálltam a bringáról, csak akkor éreztem meg az erőteljes tekerés következményeit. Remegtek a lábaim, és úgy éreztem, mindjárt összecsuklok. Görcsösen merev lábszárakkal kezdtem sétálni a sziklák felé, és próbáltam ellazulni. Nem akartam, hogy akárki így lásson meg engem, remegő tagokkal. Kihúztam magam, és sétáltam. Behajlít. Kinyújt. Behajlít. Kinyújt. Kinyújt. Behajlít. Kinyújt. Oké, nagyjából megy. Gyerünk Lily, meg kell tenned. Meg kell próbálnod.
Mikor odaértem a sziklákhoz, már nem remegett annyira a lábam, de továbbra is fájtak. Sikítva tiltakoztak, amikor megpróbáltam felkapaszkodni és felmászni az egyik kőtömbre. Éreztem a fájdalmat, amikor tökig behajlítottam a vádlimat, de másztam. Sikerült feljutnom a sziklára, ahol aztán felálltam. Csak lépésről lépésre, ahogy első alkalommal.
Végignéztem a tengerparton.
Nem volt sehol senki.
Senki az égvilágon.
Magam voltam.
Egyedül.
A reményvesztettség úgy szakadt rám, mint egy húszkilós súly. Eddig is remegő lábaim most végleg összecsuklottak, és én vészesen közeledtem a homokhoz. Végigcsúsztam a sziklán, és tudtam, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó. Kezeimmel hiába hadonásztam, nem tudtam fogást találni a sziklán, csak azt értem el vele, hogy bevertem. Úgy, mint a fejemet is. Amikor már ott ültem a szikla előtt, a fejemet simogatva. Éreztem az ütés után maradt fájdalmat, ami majdnem kettéhasította a koponyámat. Olyan volt, mint ami a szívemnél szokott lenni – csak ez éppen jó pár centivel feljebb fájt. Elvettem a kezemet, hogy megnézzem.
Apró ujjaimon friss, tűzvörös vér folyt le a homokra. Kitágult szemekkel levegőért kezdtem kapkodni, és összeszorítottam a számat. Nem sikerült. Annyira kellett sikoltanom, hogy végül megtörtént. Nem, nem sikítás ez. Csak pár másodpercig tartott, szerencsére, de annyira tele volt rémülettel, hogy magam is megijedtem. Még jobban. Néztem a vért a kezemen, és jó pár horrorfilm eszembe jutott.
Mi van, ha elvérzek? Eddig azt kívántam, bárcsak meghalnék. Igen. De akkor gyorsan akarok. Nem pedig lassan, fájdalmasan. Haza kéne sétálnom? Nem hinném, hogy sikerülne. Annyira sajgott a fejem, hogy úgy gondoltam, egy lépést sem tudok megtenni hazáig. Pláne véres fejjel. El fogok szédülni, és akkor kisodródok egy kocsi alá…
Jaj. Ne. Elképzelni is rossz. De mégis, mit csináljak? Itt ülök vérző fejjel három szikla között, senki se találna meg. Nem tudok már sikítani. Úgy éreztem, teljesen kiszáradt a torkom, ez nem lenne elég semmire, talán egy ártatlan kis nyávogásra. Azzal meg kivagyok a vízből.
Istenem, de fáj. Nem csak a lábam, hanem még a fejem is. Plusz, ott van a hasogató fájdalom a mellkasomnál. Három sérült terület egyszerre. Hogy lehetne ezt elviselni? Vérzek. Lassacskán minden véremet el fogom veszíteni. Lassú folyamat lesz. Én ezt nem akarom. Nem akarom…
A szikla, ami előttem állt, elhomályosult. A tenger hömpölygő zaját is elmosódva hallottam. Elkezdtem szédülni, mire azt gondoltam, hogy na, még ez is. Aztán már nem voltak értelmes gondolatok. Csak egyetlen egy, ami soha nem szabadult belőlem.
Jacob.
***
Borzalmasan fájtak a tagjaim. Nem, nem is – inkább csak egy, a fejem. De az nagyon. Jaj. Miért fáj? Kéne aspirin. Vagy akármilyen gyógyszer. Csak múljon el. Ez a hasogató érzés… Rossz. Borzalmas. Nem akarom én ezt. Mulasszák el!
A kezemhez hozzáért valami meleg. Hihetetlen, de ennek hatására kezdett visszatérni az „emlékezetem”. Rájöttem, mi is történt velem. A hasogató érzés immár a szívemet mardosta, a fejfájás eltörpült mellette. Sírni akartam, zokogni, az elvesztett remény és szerelmem miatt. Rázkódni szerettem volna, és azt akartam, hogy anya ott üljön mellettem, és simogasson.
De anya nem volt sehol. Legalábbis nem hittem. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egyre több részem lett forró, nekem pedig eszembe jutott valami.
Meghaltam? A pokolba kerültem? De miért? Ennyire nem voltam rossz gyerek. Jaj, ne. Ne. A pokol? Hogy kerülhettem oda? Miért akarta ezt az isten? Nem érdemlem meg. Nem akarok a tüzes világba csöppenni, az ördögök közé. Azok közé a szörnyetegek közé, akik tüzes vasvillával kergetnek. Ó, istenem. Akkor inkább maradok itt, és úgy teszek, mintha aludnék.
Aztán valami azt súgta, hogy nem haltam meg. Erősebbek lettek az érzékszerveim, és rájöttem, hogy egy meleg kéz fogja az enyémet. Akkor tehát mégis itt van anya? Valaki meghallotta a sikoltásomat, és értem jött? Aztán értesítette anyát. Hát persze. Ez meglehet.
Nem. Ez nem anya keze. Ez túl meleg. És… hatalmas. Amint ez a szó megjelent az elmémben, nagyot dobbant a szívem. Hatalmas kéz. Meleg. Te úristen. Nem lehet. Nem lehet.
Mégis. Meghallottam a hangját, ami annyira dallamos volt számomra, hogy senki mással nem tudtam összekeverni. A nevemet mondogatta aggodalmas hangsúllyal. Aggodalmas? Istenem, aggódik értem!
Ki akartam nyitni a szememet. Ellazultam, és megkértem az izmaimat, hogy segítsenek. Látnom kell. Muszáj, mert akkor megszűnik a fájdalom, és mert szeretem. Látni akarom, mielőtt még elmegy. Kérlek, izmok. Segítsetek, könyörgöm!
És meghallgattak. Pislogni kezdtem, hogy a szemem megszokja a halvány fényt, és egyre élesebb lett a kép. Egy gyönyörű, csokoládébarna szempárt láttam magam felett – vagy előtt, isten tudja –, amik aggodalomtól csillogtak. De aztán látta, hogy kinyílnak a szemeim, és hogy jól vagyok. Ellágyult az arca.
Jól vagyok? Istenkém, remekül! Soha nem voltam jobban. Itt van ő, akit hihetetlenül szeretek. Hát mégsem lesz olyan borzalmas a nap. Hiszen itt van! Nem álmodom. Érzem a kezét az enyémen, a meleget, ami belőle árad, a gyönyörű, helyes arcát, a csokoládébarna szemeit, a fekete fürtöket, mindent. Ez nekem elég. Örök időkre elég. Csak maradjon itt…
- Hogy érzed magad, Lily? – Hangja mély, dallamos, lágy. Összeszorítottam a számat. Megint rám tört a késztetés, hogy megcsókoljam. Nyugodj, Lily. Ne tedd tönkre a pillanatot.
- Jól. A fejem már alig fáj. – Felsóhajtottam, és felemeltem a kezemet. A fejem alá nyúltam, ami már nem vérzett. Mióta lehetek eszméletlen? Elhajoltam kicsit jobbra, és megláttam a napot. Még alig egy vékony csík volt narancssárga, azaz még nincs napnyugta. Mikor indultam el? Négy körül. Most lehet olyan fél öt. Vagy… nem tudom. Az agyam még nem igazán volt képes számítani. Főleg a matek korrepetálás után.
- Mióta vagyok itt? – kérdeztem halkan, már csak a biztonság kedvéért. No meg azért, hogy halljam a hangját.
- Nem tudom – felelte zavartan. – Amikor ideértem, már ébredeztél. Vagyis, úgy két-három perce értem ide. És már ébren vagy. – Az utolsó mondatot akkora megkönnyebbüléssel mondta ki, hogy majdnem elsírtam magam az örömtől.
- Négy körül értem ide, azt hiszem. Apropó, nagyon sajnálom… a matek tanár… korrepetálást akart tartani, bent tartott hetedik órában. Annyira sajnálom… - Hangom alig volt több gyenge suttogásnál. Jake értetlenül nézett rám.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Késtem. Egy órát… - Nem értettem, miért ilyen zavart.
- Ja, ugyan. Megesik. Vártalak, de aztán éhes lettem, így hazamentem egy kis ennivalóért. Apám azonban nem akart elengedni. Úgy gondolta, már nem fogsz jönni, így ott maradtam vacsorázni. Mikor végeztem, visszajöttem, de te… szóval, ilyen állapotban voltál. – Várt rám? Képes volt egy órán keresztül várni? Istenem. És nekem pont ilyenkor kell baleseteket csinálnom – ami egyébként nem túl jellemző. Ha nem estem volna le arról a szikláról, most vidáman csacsognék Jake-kel. Oké, most is azt csinálom, csak éppen fekszem a földön, fájó fejjel.
- Vártál? De hát késtem egy órát…
- És? – Jacob újra zavart lett, kereste a szavakat. Vártam a válaszát, a kelleténél izgatottabban, mint eddig.
- És? Egy óra az rengeteg.
- Ugyan. Neked maximum. De nekem rengeteg időm van manapság. – Zavartan elmosolyodott, majd mosolya vigyorba húzódott. Mint aki mulatna valamin. Pontosan olyan arcot vágott, mint tegnap Edward az ebédnél, amikor először találkoztunk. Csakhogy Jacob sokkal helyesebb, mint Edward.
- Jó neked. De… neked nem kell suliba járnod?
- De. Nekem azonban minden nap csak három órám van – mosolygott rám kedvesen, én pedig már olvadoztam. A szívem folyamatosan dübörgött, mint szobába zárt őrült a kulcsra zárt ajtón.
- Mázlista… - suttogtam, majd becsuktam a szemem. A meleg továbbra is áradt felém, mintha Jake valami radiátor lenne. Nem, nem az. Hősugárzó. Jó, oké, az meg kicsit túlzás, maradjunk a radiátornál. Hogy…? Lázas? Beteg?
- Jake... – kezdtem.
- Igen? – kérdezte ő.
- Beteg vagy?
- Nem. Miért?
- Forró vagy, mint a friss láva – sóhajtottam, mire felnevetett. Kinyitottam a szemem, így épp láttam, amint megrázza a fejét.
- Nem vagyok beteg. Ez ilyen… - Elhallgatott, megint kereste a szavakat. – Tudod, a quileute-oknak ilyen a hőmérsékletük. A többieknek is a rezervátumban, mert hogy oda járok suliba. De ha zavar – tette hozzá sietve. – Akkor elengedlek.
- Nem, nem zavar – vágtam rá, mire Jake szája sarka megrándult. Tetszett neki? – Olyan jó meleg – tettem hozzá, nem akartam, hogy félreértse. Pedig megtehette volna, mert hogy jogos lett volna. Csakhogy én ezt nem akartam az orrára kötni.
- Oké. – Csak ennyit mondott, pedig én úgy szerettem volna még beszélni vele. Jobbra-balra kezdtem billegtetni a fejem, és elégedetten konstatáltam, hogy már egyáltalán nem fáj. Na jó, épp, hogy egy kicsit. Szabad kezemet tenyérrel lefelé a földre raktam – eszem ágában sem volt azt a mancsomat használni, amit Jake fog éppen, ó persze – és megpróbáltam felnyomni magamat.
- Úgy érzed, fel tudsz ülni? – kérdezte Jacob, mire csak bólintottam. Akcióba lépett – megragadta a hátamat, és segített felhúzni. Elhelyezkedtem a kis helyen, a három szikla között. Nekidőltem a mögöttem lévőnek, annak, amelyikről lecsúsztam. Fejemet megtámasztottam az egyik érdes bemélyedés segítségével.
Jacobot néztem. Akármennyire is el akartam kapni a tekintetemet, nem tudtam. Most, hogy ültem, több mindent láttam – eddig észre se vettem, milyen hatalmas. Vagy másfél fejjel magasabb nálam, százkilencven centi biztos volt. Minden területén izmok hasadoztak, olyanok, mint amilyenek a body-buildereknek szokott lenni. Oké, nem olyan hatalmas, mégis, ha ránéztem, biztos voltam benne, hogy erősebb azoknál a fajankóknál. Tekintetem lejjebb haladt, a hasára, amin kockák sorakoztak.
Emlékszem, Miamiban mennyi lány áradozott folyton az ilyen pasikról. Izmos, kockás has, hatalmas bicepszek, plusz még mellé cuki arc. A tesi tanárunk is izmos volt, nem is kicsit – persze Jacobbal nem ért fel -, így mindig azzal ugrattuk egymást, hogy csábítsa el Mr. Warnert.
Most pedig itt ül előttem egy sokkal helyesebb, izmosabb, kockásabb hasú srác, és vele beszélgetek. Vagyis fogok. Merthogy eldöntöttem, hogy szóba elegyedek vele. Gondolkodtam, vajon miről is tudnánk beszélgetni. Azt latolgattam, hogy kérdezzem-e őt a családjáról, sulijáról, haverjairól, és már épp nyitottam a számat, amikor Jake megelőzött.
- Hol éltél ezelőtt?
- Miamiban – vágtam rá azonnal, ez az egyetlen szó már annyira megrögződött volt bennem.
- A napos, tengerpartos helyen? Minek hagytad akkor ott? Tudtommal minden lány álma egy… beach, nem igaz? – nevetett fel. Elmosolyodtam, és bólintottam.
- Lehet. Szerettem is Miamit, legalábbis a strandot, de ott kellett hagynunk. Mellesleg, Forksot is kezdem megszokni. La Push meg egyszerűen gyönyörű. – Azért, mert itt van ő? Vagy mert tényleg szépnek találom? Nem tudtam volna megmondani. – Még ha alig süt a nap, akkor is.
- És miért kellett ott hagynotok Miamit? – kérdezgetett kíváncsian, de amikor elsötétült a tekintetem, lesütötte a fejét. – Azaz, nem muszáj válaszolnod, ha nem szeretnél.
- Elmondhatom. – És el is fogom. Ugyan hogyan tudnék ellenállni neki? Egyszer úgyis el kell majd mondanom valakinek. – Tudod, apám ingatlanvezető volt. A régi titkárnője felmondott, így keresett egy újat. Ez nem is lett volna baj, csak hogy…
- Apád beleszeretett. Gyakori eset – sóhajtott fel Jake. – Nagyon sajnálom.
- Már rég történt. Vagyis, nem, de nekem nagyon távoli esemény. Főleg, hogy úgy tekintem, nincs apám – feleltem savanyúan. Jacob együttérzőn rám mosolygott. A szívem újra hevesen vert, most ki akart ugrani a helyéről.
- Ez érthető. A helyedben én is úgy venném. De próbáld azt gondolni, hogy nem lehetett igazi apa, ha egyszerűen csak elhagyott. Így talán nem fáj annyira.
- Tudod, már egyáltalán nem fáj. Ott van nekem anyu, aki úgy szeret, mint saját magát, és nekem ő tökéletesen elég. Kicsit ugyan hóbortos, de szeretnivaló.
- Az anyukák gyakran szeszélyesek – vigyorgott Jake. Hogy tudja…
- Ahogy mondod. – Felsóhajtottam, mert újra elkezdett sajogni a fejem. Csak nem lehet nyugtom. Kérem, csak egy kicsit hadd beszélgethessek Jake-kel fejfájás nélkül. Olyan jó lenne… úgy szeretném. Soha többé nem szólok vissza anyának. Ígérem…
Jacob nem vette le rólam a szemét. Végig halványan mosolygott, és olyan édes volt, hogy rá akartam nézni, mégse tudtam. Egyszerűen képtelen voltam ráemelni a tekintetemet, fél szemmel néztem csak. Ennyi nekem máris elég volt ahhoz, hogy súlyos mellkasi fájdalmaim legyenek a dübörgő szívemtől, de többet szerettem volna. Oda akartam menni hozzá, megérinteni, simogatni, az ölében ülni, puszilgatni, csókolgatni… de tudtam, hogy nem lehet. Visszafogtam magam, és csak féloldalasan gyönyörködtem szerelmemben. Hogy mennyire imádom…
Észre se vettem, hogy vacogok. Önkéntelenül húztam össze magamat. A szél nagyon felerősödött, kellemetlenné és hideggé vált. A fogaim is vacogtak, én magam egész testemben reszkettem, de nem mertem azt mondani, hogy fázok. Mi van, ha akkor azt mondja, menjek haza? Nem akarok hazamenni. Nem, még nem. Még olyan kevés időt töltöttünk együtt. Beszélgetni akarok még vele, hiába fázom. Nem lesz semmi bajom.
- Úristen! De hiszen te remegsz! Fázol? – kérdezte aggódva Jake, én pedig hevesen megráztam a fejemet. Hiába, a reszketést nem tudtam abbahagyni – ahhoz túl erősen fújt a szél. Jacobra emeltem a tekintetemet, és megijedtem, amikor észrevettem, hogy nincs a felsőtestén semmi. Eddig se volt, de most én majd megfagyok! Ő miért nem?
- Akarod, hogy… hát, tudod, elég meleg a bőröm… - Nem tudta normálisan elmondani a mondatát, zavart volt. Nem értettem, mit szeretne kifejezni, elmondani, ezért értetlenül néztem rá. Felemelte a kezét, és hozzáérintette a felé közelebb eső karomhoz (azaz a balhoz).
Forróság szaladt végig egész testemen. Minden porcikámban éreztem azt a meleget, ami Jake kezéből áradt. Magamban azt gondoltam, hogy az istenbe lehet valakinek ilyen meleg bőre, de aztán csak élveztem. Egy kis idő után, amikor a fogaim már nem vacogtak, többet akartam. Fáztam még, de közel sem annyira, mint az elején. Nem csak azt akartam, hogy a kezével fogjon. Vegyen az ölébe, hogy hozzábújhassak, hogy felmelegíthesse az egész testemet. Majdnem meg is kérdeztem, de aztán végül a józan eszem egy hatalmas lapáttal visszakólintott a valóságba.
De mégis újra rám tört a vágy. Megpróbáltam vacogást színlelni, fogaimat újra össze-össze kocogtattam. Azt akartam, hogy lássa, mennyire remegek, mennyire fázom, még akkor is, ha a kezével fog. Jacob figyelt, nagyon éber tekintettel, így könnyen észrevette. Kicsit mintha… elpirult volna? Megköszörülte a torkát.
- Úgy látom, ez nem elég. Felmelegíthetlek… és majd ha már nem fázol annyira… hozhatunk neked egy felsőt. – Nem. Nem akarok pulcsit. Őt akarom. Hát nem veszi észre, milyen vérszomjjal vágyom rá? Megpróbáltam az előbb is hozzábújni, és nem sok kellett volna hozzá. Legszívesebben átkarolnám, nem engedném el soha, és agyon csókolgatnám. De ezt nem lehet…
Hülye lettem volna nem elfogadni a felajánlását. Elvégre azért vagyok itt, mert halálosan belezúgtam ebbe a srácba, és ugyan melyik lány utasítaná vissza azt az ajánlatot, hogy odabújhasson élete szerelméhez? Egyik sem. Így én sem. Enyhén bólintottam, és elkezdtem felé mászni.
Levette rólam a kezét, és helyette az egész karját kinyújtotta. Az olyan hosszú volt, hogy szerintem képes lett volna akár egy másik lányt is átkarolni mellettem. Ez a gondolat féltékennyé tett, így gyorsan elhessegettem. Nem, nyilván csak egy lánynak elég. És ez a lány én vagyok.
Ügyetlenül átkarolt, én pedig újra lángoltam. Immár nem csak a 40 fokos hőmérséklettől, amit Jake egész teste sugárban bocsátott ki, hanem a közelsége miatt is. A szívem most már nem csak dörömbölt, hanem dagadt is, hevesen pumpálva a vért egész testemben. Felforrósodott mindenem, a lábam, a karom, a hasam, a fejem, minden. A vér vadul száguldott ereimben, és már megint buja vágyak öntöttek el. Hevesen meg akartam csókolni Jacobot, itt, most mindjárt, beletúrni rövid, fekete fürtös hajába, végighúzni a kezemet izmos felsőtestén…
Újra elhessegettem a gondolatot. Miért kell ilyen borzalmasan lehetetlen vágyaknak kavarognia bennem pont most? Pont most nem akarom elrontani az egészet. Jacob hozzám ért, Jacob átkarol, és én mindjárt tönkreteszem a pillanatot, mert nem tudok parancsolni a józan eszemnek. Csak alig-alig. Minden szerelmes lány így van vele? Vagy csak én?
Elfáradtam. Vidámnak éreztem magam, mégis borzalmasan kimerültnek. Nem akartam bágyadt lenni. Frissen szerettem volna beszélgetni Jake-kel, hallani akartam a hangját. Oké, az is nagy szám, hogy átkarol, de mégis hallani szerettem volna a hangját. Pedig sokan úgy vannak vele, hogy a csönd sokkal jobb, sokkal szenvedélyesebb. Nem tudom, de nekem a hangja… muzsika. Ahhoz képest, hogy mély. De nagyon kellemesen mély.
Fejem akaratlanul csuklott oldalra, egyenesen Jake vállára. Az egész bal felem felforrt, a hirtelen jött forróság térített észhez. Elkaptam a fejemet, és éreztem, amint az arcom fájdalmasan sajog. Nem, nem a melegtől. Hanem mert megvonták azt. A hely, ahol hozzáértem Jake meztelen vállához, sajgott. Mégsem törődtem vele, mert már így is túl messzire mentem. Túl elengedtem magam. Megfeszítettem az államat, és próbáltam egyenesen tartani a fejemet.
- Biztos elfáradtál – szólt lágyan Jacob. – Nem zavar. Visszateheted a fejedet.
Ez komoly? Megengedi?
- Biztos nem zavar? – kérdeztem vissza rekedtes hangon, és felnéztem Jake-re. Rám vigyorgott, és megrázta a fejét.
- Miért zavarna?
- Nem tudom… - morogtam, és már tettem is, amit olyannyira akartam, a testemmel együtt. Visszahajtottam a fejemet Jake vállára, és éreztem, amint megfeszített tagjaim ellazulnak. Az arcom megint égett, de a sajgás elmúlt, és ez örömömre talált. Nagyon élveztem mind a közelséget, mind a meleget, főleg, hogy a szél folyamatosan fújt a sziklák közötti réseken át. Egyszer-egyszer egy erősebb fuvallat miatt újra remegni kezdtem, de aztán hamar felmelegedtem.
Nem tudom, meddig ültünk így. Egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, de idővel be kellett ismernem, hogy ez így is roppant kellemes, sőt. Soha nem néztem fel Jake arcára, nem mertem, plusz folyton magamon éreztem a tekintetét. Ez kicsit zavarba ejtett, és néha elpirultam, de reméltem, hogy ő ezt nem veszi észre. Örültem, hogy engem néz, de nem tudtam, miért. Ennyire ronda vagyok, hogy folyamatosan keresi a szépséghibáimat? Nem hinném, hogy akkor nézne. De azért sem teheti, mert hogy szép vagyok. Miért? Mert nem vagyok az.
Úgy gondoltam, ideje, hogy szóljak neki. Hogy elhúzódjak. Nem, nem én akartam. De ki tudja, mi jó neki. És én azt szerettem volna, ha legközelebb is találkozhatnánk.
- Azt hiszem… felmelegedtem. – Jacob bólintott, és gyorsan elhúzódott. Ez egyáltalán nem esett jól, de aztán megnyugtatgattam magamat. Elvégre lehet, hogy nekem nem akart rosszat a közelségével. Persze, ez csak egyetlen alternatíva. Ki tudja, mi az igazi szándéka… Ó, istenkém, bárcsak gondolatolvasó lennék!
Felsóhajtottam, és megpróbáltam felállni. Belehelyeztem a tenyeremet két mélyedésbe a sziklán, és megpróbáltam felnyomni magamat. Már majdnem álltam, amikor megcsúszott a lábam, és szépen vissza is csúsztam volna a földre, ha Jake nem fogja meg a karomat. Megkönnyebbülten és hálásan rámosolyogtam. Semmi kedvem nem volt egy újabb balesethez. Jake visszavigyorgott rám, én pedig végre két lábra álltam. Jacob elengedte a karomat. Sajgott a hely, ahol megfogott.
- Hát… akkor, én… - Nem tudtam, mit mondjak. Hogy most megyek? Semmi kedvem nem volt hozzá. Azonban anya sem tud semmiről. Szereti, ha hamar otthon vagyok, és ha nem szólok neki, két perc késés miatt is aggódik. Úgyhogy valószínűleg már régóta azt teszi, azon sem csodálkoznék, ha kihívná a rendőröket.
- Menned kell? – kérdezte csüggedten Jake. Jól hallottam? Szomorúan? Ajkamba haraptam, és szelíden bólintottam.
- Muszáj. Anyám halálra aggódja magát miattam. Megígértem neki, hogy öt előtt hazaérek.
- Hát, arról már lehet, hogy lekéstél – vigyorgott Jake, mire a magasba szaladt a szemöldököm. Nevetett az arckifejezésem, de kacagása közel sem volt gúnyos, mint inkább kedves. Mikor abbahagyta, még mindig vigyorgott.
- Nekem úgy is jó. Haza fogok jutni, azt hiszem… - Mikor ezt a mondatot kimondtam, Jake arca hirtelen élénkebb lett. Nem, nem ez a megfelelő szó. Mintha… mintha csak most jutott volna valami az eszébe.
- Öö, mivel jöttél?
- Biciklivel. Miért?
- Hát… - Oldalra döntötte a fejét. – Nem hiszem, hogy ebben az állapotban haza tudnál bicajozni. – Na ne! Csak nem haza akar vinni? Szívverésem felgyorsult az izgalomtól és a reménykedéstől.
- Öö, dehogynem…
- Nem, nem hiszem. Akarod, hogy hazavigyelek? Van kocsim, gyorsabb is, mint a bicaj? – Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy „naná”, de azért nekem is – ha nem túl nagy számban – de ott volt a józan eszem.
- De… - kezdtem. – Mi lesz a bicajjal?
- Hm… - Úgy látszik, ez eszébe se jutott. Aztán felragyogott a szeme. – Felrakjuk a kocsira.
- A kocsira? – pislogtam megszeppenten. – Milyen kocsid van neked?
- Hát egy VW Rabbit. Azt hiszem, van elég hely benne… amilyen kicsi az a bicaj – vigyorgott rám, de ahelyett, hogy leszidtam volna, kitágult a szemem. Honnan tudja, mekkora? Innen vagy körülbelül 100 méterre van. És ha úgy vesszük, hogy a rezervátumban él, akkor az pont a másik oldalon van.
- Honnan tudod, mekkora?
Jake arca egy pillanatra elkomorodott. Most vette csak észre, hogy elszólta magát valamivel kapcsolatban. Végül zavar jelent meg az arcán.
- Hát… múltkor néztem, amint… amint elhajtasz. És hát, mit ne mondjak, elég kicsinek tűnt az a bringa. – Majdnem elvigyorodtam, annyira tetszett az, amit mondott. Nézte, amint elhajtok? Hát ennyire érdekes lenne? Legközelebb is nézni fogja? Ugye, igen!
Ezt a hülyeséget. Már ennyinek is képes vagyok örülni. Micsoda apró örömök érek az embert, ha szerelmes…
- Hát, oké. De figyelmeztetlek! Vigyázz vele. Pár mozdulat, és szétesik. – Jacob felnevetett, és bólintott. Azzal el is indult volna, de ráébredt, hogy sziklákkal vagyunk körbevéve. Tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és összecsaptam a tenyeremet. Gyerünk, Lily! Meg tudod csinálni. Ugye, hogy te se akarod, hogy kómában legyél, amíg Jake hazafuvaroz? Ugye, hogy nem!
Kezemmel felnyúltam a szikla tetejére, és már emeltem a lábamat, hogy valamelyik mélyedésbe beletegyem, amikor valaki a talpamhoz nyúlt, és pár pillanat múlva már a sziklán ültem. Meghökkenten pislogtam körbe, majd Jake felnevetett, és integetni kezdett előttem. Zavart kifejezéssel néztem, majd jelentőségteljes pillantást vetett rám. Ja, hogy ő segített nekem felmászni! Már értem!
Ácsi, ácsi! Ilyen könnyű vagyok? Azért szerintem senki nem tud ilyen hamar felnyomni egy kőtömbre. De neki elég volt egyetlen határozott mozdulat, és már ott is ültem. Hihetetlen!
- Azta! Köszi.
- Nincs mit. – Azzal ő is felkapaszkodott a mellettem lévő sziklára, és felugrott. Tátott szájjal bámultam, milyen kecsesen szökkent fel. Jake ismét elvigyorodott, és már lent is volt a másik oldalon. Felém nyújtotta a karjait, de én harciasan felszegtem a fejemet.
- Egyedül is le tudok menni. – Jake azonban csak nevetett, és továbbra is felém tartotta a karját. Végül halványan elmosolyodtam, az égnek emeltem a tekintetemet, és feltartottam a kezeimet. Jake megragadta a derekamat – mondanom sem kell, milyen jól esett – és egy határozott mozdulattal leemelt. Mosolyogva köszöntem meg neki, és le nem vette volna rólam a kezét. Vigyorgott, mint a tejbetök, de örültem, hogy jó kedve van. Aztán váratlanul elengedett, és elindult arra, amerre leraktam a bicajomat. Csak néztem nagy bambán, de aztán úgy gondoltam, biztos arról jött. Mi más lenne a magyarázat?
Elértünk a bicajig, ő pedig felállította, és tolni kezdte. Határozott léptekkel haladt nyugat felé, én csak csendesen követtem. Ahogy meg mertem ítélni, nagyon óvatosan tolta a bicajt, de mégis gyorsan. Ügyes keze van. Talán szerelni is tud? Vagy szobrokat készít? Vagy rajzol? Barkácsol? Valami biztos van, ami miatt ilyen.
Végig egy ösvényen haladtunk, ami az erdő mellett vezetett a főútra. Nem kellett sokat gyalogolnunk, még ez a kis táv is semmiségnek tűnt, mert nem voltunk csendben. Jacob állandóan kérdezgetett rólam meg a családomról, az előző iskolámról, hogy milyen volt ott az életem, és egyebek. Meglepett, hogy mennyi mindent tud kérdezni, az meg pláne, hogy érdekli is. Ezt persze nem tudhattam biztosra, mert nem láttam az arcát, de a hangja ezt tükrözte. Én pedig készségesen válaszoltam minden egyes kérdésére.
És aztán megláttam az említett autót. Egész jó állapotban volt, ahhoz képest, hogy régi típus. Nekem még kocsim sincsen, sőt, egyetlen rozoga bicajjal közlekedek. Szánalmas.
Jake áttolta az úton a bringát, és elért a kocsihoz. A kocsi hátulján volt egy kisebb plató, gondoltam, oda fogja felrakni a járművemet. Nem aggódtam, hogy valami baja esik; a bicikli valóban nem volt túl nagy, nehéz meg pláne nem. Nehéz! Az a csotrogány? Miután a jármű sikeresen felkerült a kocsira, Jake kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, én pedig mosolyogva szálltam be.
A műszerfalon pedig ott feküdt az én mp3-asom.
4. fejezet: Törés
Borzasztó volt az estém. Nem álmodtam semmit! Pedig annyira igyekeztem. Szemem előtt állandóan Jacob lebegett, a rézszínű bőrével, kócos, fekete hajával, és azzal a cuki mosolyával. Mégis mélyen aludtam. A sors nem akarja, hogy nekem jó legyen, egy kicsit sem. Pedig annyira jó lett volna.
Mielőtt kinyitottam volna a szememet, nagyot sóhajtottam. Síri csönd volt, ami arra utalt, hogy anyu már elment. Talán ennyire nem bírja ki, hogy találkozzon az udvarlójával? Tudnám miért volt tegnap annyira csendes a sütizésnél. Ez nem vall rá. Általában be nem áll a szája, és úgy kell rászólnom, hogy egy picit hallgasson. De tegnap… Egy kukkot sem szólt. Semmi. Elgondolkodott volna? Anyut nem azok jellemzik. Ő olyan, hogy előbb cselekszik, mint gondolkodik. Néha én is ilyen vagyok, főleg, ha nem figyelek. De nem ez a lényeg. Talán majd megkérdezem anyát.
Lerúgtam a takarómat, és csak akkor vettem észre, hogy milyen selymes anyaghoz értem hozzá. Lenéztem, és egy csodaszép szem nézett vissza rám. Pár percig elmélkedtem, minek lehet ilyen szeme, aztán felrémlett előttem egy gyönyörű, fehér ló, amint a tengerparton szalad… Féloldalas mosolyra húzódott a szám, és áldottam anyát, amiért kicserélte a takarómat. Ösztönösen is a fejem alá tettem a kezem, és még szélesebb vigyort produkáltam, amikor megfogtam a kis szőröket. Ezek mind az én zöld szerencsepárnámon voltak. Tényleg jó mélyen aludhattam – ami mellesleg elég jellemző rám – ha nem éreztem semmit.
Kipattantam az ágyból, és a tükör elé sétáltam. Megijedtem magamtól. Vörös tincseim úgy álltak, mint a szénaboglya, szemem alatt karikák sötétlettek, pizsamám és arcom is gyűrött volt. Fekete haj, és ruha választott csak el attól, hogy úgy nézzek ki, mint egy nyugdíjas boszorkány. A hajam még nem is zavart annyira, mert azt meg lehetett oldani, de a karikák! Ahhoz smink kellett, és én nagyon utáltam azt használni. A természetesség híve voltam, még ha nem is találtam magamat szépnek. Végigsimítottam a pizsama felsőmön, és elindultam a fürdőbe.
Megpróbáltam kibontani az összecsomósodott tincseket, ami beletelt egy kis időbe. Eszembe jutott, hogy tegnap nem fürödtem, éppen ezért extrán kellett sietnem. Határozott, gyors mozdulatokkal dolgoztam, és figyeltem, ahogy a hajszálak lassan kiegyenesednek. Ilyenkor örültem csak, hogy nem göndör hajam van. Egyébként mindig elképzeltem, hogy néznék ki göndör tincsekkel. Nem mindig jött ki valami épkézláb kép; sokkal rondább lettem, mint egyenes frizurával.
Mikor nagy nehezen végeztem a fésüléssel, a polcon keresgéltem valami gumit meg hullámcsatot, és gondosan feltűztem a hajamat. Máskor általában meg szoktam mosni, de most már nem volt időm rá. A biztonság kedvéért vetettem egy pillantást az órára, és leolvastam, hogy még fél órám van háromnegyed nyolcig. Csak remélni tudtam, hogy a biciklim lesz olyan állapotban, hogy el tudjak jutni rajta a suliba. Ha nem, egy kis késéstől nem lesz bajom.
Beálltam a zuhany alá, és önteni kezdtem magamra a forró vizet. Fel akartam ébredni teljesen, ha már kések, akkor legalább friss szerettem volna lenni. A víz égette a bőrömet, de ezen kívül jól esett. Éberen és frissen, tettre készen léptem ki a zuhanyzóból, pont, ahogy gondoltam. Vettem egy nagy levegőt, és miután törülközőt csavartam magam köré, elkezdtem eltüntetni a karikákat a szemem alól. Kisebb-nagyobb sikerem volt. Azt reméltem, hogy mire a randira megyek Jake-kel, el fog tűnni az a csúnya folt.
A szobámba érve elkezdtem keresni egy normálisabb ruhát. Tudtam, hogy mielőtt még lemegyek a partra, haza fogok jönni, így nem egy csinosabbat vettem elő. Persze, majd elmegyek tök büdösen – mert hogy tesi óránk is volt ma – egy „randira”. És Jake-kel. Majd ha fagy! Nem fogom még jobban elrontani, ha már mp3-ast fogunk keresni egész nap. Erre a gondolatra felsóhajtottam, és öltözködni kezdtem.
Mire végeztem, csak 5 percem maradt az indulásra. Gyorsan latolgattam, hogy ebbe még vajon belefér-e egy gyors reggeli, majd mikor keserűen rájöttem, hogy nem, csak egy almát vettem magamhoz. Bicajozás közben ugyan nem tudtam enni, de majd megeszem, ha beértem. Almaevésben verhetetlen vagyok.
Mikor kiléptem az ajtón, gondosan bezártam mindent – mint mindig – és a fészer felé vettem az irányt. Felállítottam az eldőlt biciklit, és kívántam, hogy eljuthassak rajta a suliba. Meg hogy haza is tudjak jönni. Valami azt súgta, hogy anyát nem nagyon látom már ma. Kicsit megráztam a bringát, és amikor elégedetten tapasztaltam, hogy nem esik szét, rájöttem, hogy valami hiányzik. A hátamra néztem, és felnyögtem. A táskám bent maradt. Hogy hagyhattam bent? A legfontosabb dolog a bicaj után.
Bosszankodva nyitottam ki újra a lakást, majd felszaladtam a szobámba, hogy lehozzam a táskám. Aztán újra bezártam, és újra a biciklihez sétáltam. Vettem egy mély levegőt, és felültem rá. Kicsit rugóztam, és örültem, hogy így sem esett szét. Aztán pedig nekivágtam az útnak.
A bringa nagyon bizonytalanul gurult alattam, félő volt, hogy bármelyik pillanatban széteshet. Próbáltam kevésbé támaszkodni a járműre, pedig tudtam, hogy lehetetlen. Mégis megpróbáltam. Végig kívántam, hogy ne essen szét, és hogy épségben bejuthassak a suliba. Kérlek istenem.
Szerencsém volt. A bringa megpróbált egybe maradni, és sikerült neki. Mikor megláttam az iskolaépület körvonalait, már tudtam, hogy nincs gond. Ha itt esett volna össze a bicaj, innen már el tudtam sétálni a kapukig. Ránéztem a karórámra, és amikor láttam, hogy két percem van, kicsit rákapcsoltam. A bicaj vészjóslóan nyikorgott alattam, de még mindig nem esett szét. Ismétlem, szerencsém volt.
A bringát félúton elhagytam a parkolóban, miközben szaladtam a kapuhoz. Egy-két diák lézengett már csak a folyosón, én pedig rohantam a matek terem felé. Nem bántam volna, ha lemaradok pár egyenletről, de mégsem tehetem meg, hogy a második iskolai napomon elkések. Talán büntetést is kapnék, és akkor mi lesz a randimmal Jake-kel? Kizárt, hogy egy nyavalyás büntetés törölje el.
Mikor megláttam a huszonhetes termet, még gyorsabban kezdtem futni, majd kiköptem a tüdőmet. Nem szoktam hozzá a rohangáláshoz, és ez ilyen esetekben meg is mutatkozott. Ráadásul, asztmás vagyok, így soha se voltam a legjobb futó. Ám, a rohanásnak meglett a gyümölcse; mikor beestem az ajtón, a tanár még sehol sem volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és reflexszerűen a padunk felé vettem az irányt. Csak mikor leültem a székre, akkor jutott eszembe, hogy ez „bellás” óra – most is ott ült mellettem. Mikor észrevette, mennyire lihegek, biztatóan rám mosolygott.
- Siettünk, siettünk? – kérdezte vigyorogva, de nem gúnyosan. Savanyúan elmosolyodtam, és bólintottam.
- Kicsit sok mindent akartam megcsinálni ma reggel. Tegnap későn értem haza, így csak ma tudtam fürödni. Aztán ott voltak a szem alatti karikák, a gubancos haj, gyűrött arc… - A hatás kedvéért számolgatni kezdtem az ujjaimmal.
Most Bella mosolyodott el savanyúan. – Ismerős.
Erről az egy szóról eszembe jutott, mint mondott Jacob. Magam sem tudom, hogy jön az „ismerős”-höz Jake, de kissé méregetni kezdtem Bellát. Akaratlanul is felmértem, hogy mennyivel lehet jobb nálam. Mennyivel van több esélye Jake-nél. Nem volt szándékos cselekedet, egyszerűen csak jött. Mindenesetre, Bella észrevehetett valamit, mert összeráncolta a homlokát.
- Valami baj van? – Ez a lány ilyen figyelmes?
- Nem, semmi – hazudtam. Miután felmértem, hogy bizony Bellának sokkal több esélye van életem szerelménél, bosszankodni kezdtem. Nem tetszett. Nem akartam, hogy ez a lány kiszeressen Edwardból, vagy ki a csudából, és összejöjjön Jake-kel. Ó, nem, nem. Az éjfekete fürtjei az enyémek… ahogy a cuki mosolyát is csak rám villanthatja.
Miket gondolok én? Semmi jogom nincs ahhoz, hogy másokat sértegessek. És ahhoz sincs, hogy kisajátítsam magamnak Jake-et, bármennyire is akarom. Ő nem az enyém, nem a tulajdonom, szóval nincs jogom hozzá. Ez az igazság, bármennyire is fáj. Nem szabad ilyeneket gondolnom, mert ez hülyeség.
Bella aggódva nézett rám. Talán meglátta a szomorúságot a szememben? Elképzelhető, nem nagyon erőlködtem, hogy elrejtsem bánatom. Minél inkább belelovagoltam magam abba a gondolatba, hogy Jacob nem az enyém. Nem lehet az enyém. Nyilván van valaki más, aki tetszik neki, akit szeret. Be is vallotta nekem, hogy szerelmes volt Bellába. Mi van akkor, ha ez a szeretet még nem múlt el? Ha még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta? Ez iránt a lány iránt, aki itt ül mellettem? Hisz engem nem is ismer, no meg nincs is olyan tulajdonságom, ami miatt belém szerethetne. Se külsőleg, se belsőleg. Igen, Jake biztos, hogy szereti még Bellát. Hiszen akkor miért kérdezett volna rá a lányra? Ha nem érdekelné? De érdekli. Épp ezért kérdezgetett. Érdekli őt Bella. Szereti. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.
De akkor mégis miért hívott meg engem ma a tengerpartra? Valamennyire csak érdekelhetem, nem? Vagy csak egy barátot akar, aki vigaszt nyújt neki, mert kikosarazták? Bevallom, szívesen vállalnám a feladatot. De azért, ott lenne bennem a tudat, hogy Jake nem miattam hív meg engem bárhova. Hanem saját maga miatt, azt akarja, hogy ő maga vigasztalódjon meg. Nekem semmi közöm nem lenne hozzá, csak annyi, hogy támpontot nyújtok neki. Semmi mást. Vagy esetleg… féltékennyé akarná tenni Bellát? És ehhez kellenék én? Nem, ezt egyszerűen nem tudom elképzelni. Jacob biztos nem ilyen. Jake nem lenne ilyen szemét. Nem.
De mégis, most mit csináljak? Nem kellett volna lemennem La Push-ba. Akkor nem találkoztam volna Jake-kel, és nem zúgtam volna belé ennyire. És most is tök unottan ülnék itt, a matekteremben, és figyelnék a tanárra – aki időközben megérkezett -, meg panaszkodnék Bellának, hogy de utálom a matekot. Nem őrlődnék itt. De hiába – az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Ami megtörtént, megtörtént. Én halálosan beleszerettem Jacobba, ez egy betegség. És én már soha nem fogok belőle kigyógyulni. Visszavonok minden egyes rossz szót, amit a szerelem első látásra mondtam. Már tudom, mint jelent az.
Miért? Miért büntetnek engem? Nyilvánvaló, hogy délután sem lesz semmi. Csak egy fél órás találkozó, csak beszélgetni fogunk. Ismerkedünk. Barátokat akar szerezni, és én új vagyok errefelé, azaz a legmegfelelőbb személy az orra előtt van. Nem tudok semmit senki előéletéről, ez által nem ítélek meg előre senkit – nem mintha amúgy szoktam volna. Lehet, hogy meg se kérem arra, hogy keressük meg az mp3-asom. Ha csak ismerkedni akar, én ki akarom használni, és nem fogom elpazarolni a drága időmet. Minél több percet, órát akarok vele tölteni. Látni akarom izmos, kockás hasát, bicepszét, helyes arcát, cuki mosolyát, mindent. Már most sem tudok szabadulni tőle, megőrülök, ha csak rá gondolok. A szívemet mintha ki akarnák tépni a helyéről, fáj, mert tudom, hogy nem lehet az enyém. Nem figyelek oda senkire és semmire, ha róla álmodozom, és ez beteges. Nagyon beteges. Anya egyszer ráadásul észreveszi, és akkor nekem annyi. Ha elmesélek róla neki mindent, biztatni fog, tanácsokkal lát majd el, esetleg bepróbálkozik a srácnál is. Képes rá. És akkor, amikor kiderül, hogy semmit, de semmit az égvilágon nem akar tőlem, nem fogom tudni elmondani anyunak. Hallgatnom kell majd a lelkesedését, miközben egy fikarcnyit se figyelek oda, mert legbelül éppen a szerveimet szaggatják szét, a testemet tépik ketté. Nem akarom ezt.
Határozott rázás rántott vissza a jelenbe. Bella fogta a vállamat, és amikor ránéztem, a tanár felé intett. Úgy tettem, ahogy ő, és láttam egy képletet a táblán, mellette pedig Mr. Tysh-t. Rám nézett, várakozóan, miközben az egyenlet felé bökött tanítópálcájával. Üres szemekkel bámultam a számítást, se kedvem, se időm, se eszem nem volt ahhoz, hogy ki tudjam számolni a végeredményt. Értetlenül pislogtam, mire a tanár felsóhajtott, és megkért egy másik diákot, hogy számítsa ki a példát. Mr. Tysh a helyes végeredmény után a padunkhoz sétált, és tenyéren megtámaszkodott előttem. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha valami választ várna.
- Miss Fletcher?
- Igen, tanár úr.
- Miért nem számította ki a képletet?
- Mert… - Harapdálni kezdtem az alsó ajkamat, miközben egy épkézláb mondatot fontolgattam. Mindig ezt csináltam, ha nem rághattam a körmömet. – Nem értem, tanár úr.
- Akkor elmagyarázom. Figyelj – mondta, azzal visszasétált a táblához, én pedig tettetett éberséggel néztem. Pár gyerek vigyorgó képpel küldött nekem egy felfelé mutatott hüvelykujjat, nyilván örültek, hogy húzom az órát. A tanár össze-vissza magyarázott, halvány lila gőzöm se volt, hogy mit zagyvál. Próbáltam figyelni, esküszöm, hogy próbáltam – mégse maradt meg semmi a fejemben. Általában könnyen tanultam, de a matek… az sose ment egyszerűen. Egyszerűen? Jujj.
A tanár a magyarázása végén megkérdezte, hogy értem-e, és én azt hazudtam, igen. Nem számítottam rá, hogy adni fog egy újabb képletet, amit ki kéne számítanom. Ezt is megpróbáltam – a vége az lett, hogy az egész csoport (Bellán kívül) rajtam röhögött. Mr. Tysh látszólag kezdett kissé bosszankodni, és újra a padhoz sétált.
- Lily Fletcher, úgy látom, magának nem igazán megy a matematika.
- Ami azt illeti, Mr. Tysh, ez így igaz. Sose voltam jó benne.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem jó benne – rázta a fejét a tanár. – Nem tudom, hogy jutott el idáig. Ezt bárki meg tudná oldani! Magának miért nem megy?
- N-nem tudom, tanár úr. – Az osztály újra kacagásban tört ki, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa. Könnyekkel küszködtem, de erősebb voltam náluk. Nem engedtem őket az útjukra. Akaratosan a szemüregemben tartottam őket.
- Tudja mit? Hány órája van? – Na neeeee…
- Hat – feleltem csöndesen. Ne, ne, ne!
- Rendben. Itt marad hetedik órában, egy gyakorló órára, megegyeztünk? – NEM! Legszívesebben ezt az egyetlen, határozott szót ordítottam volna a képébe. Nem, nem, nem, nem és nem! Nem fog itt tartani hetedik órában! Randim van, könyörgöm!
- Tudja tanár úr, sietnem kell haza…
- Mi fontosabb? Az, hogy hamarabb otthon legyen, vagy hogy ne bukjon meg? – kérdezte a tanár, miközben ismét felvonta a szemöldökét. Természetesen, hogy hazaérjek! Még szép, hogy az. Nem. Fogom. Elhalasztani. A. Randit. Jacobbal. Nem. Nem várhatja el tőlem. Jake nem fog egy órát várni, én pedig nem tudok szólni neki. El fog menni! Te úristen, el fog menni! Ne, ne, ne! Nem akarom. Jajj, ne. Istenem, miért nem értem ezt a kurva matekot? Nem. Neeeem.
- Szóval akkor, itt marad hetedik órában. – Ez már nem kérdés volt, hanem kijelentés. A tanár meg sem várta a válaszom, visszasétált a táblához. Éppen elkezdett magyarázni, amikor kicsöngettek. Örültem, mert egy: már két liter testnedv várt arra, hogy kitörjön belőlem, és lefolyjon az arcomon, kettő: nem akartam ennek a tanárnak a képét látni.
Én voltam az első, aki kilépett a teremből. Ott hagytam csapot-papot, felkaptam a táskámat, és kint is voltam a folyosón. Szerencsére elég nagy tábla hirdette, merre van a vécé, így megtaláltam a női mosdót. Ledobtam a táskámat az ajtó előtt, és beviharzottam az egyik fülkébe. Becsaptam magam mögött az ajtót, és erővel belevertem a falba. Fájt, de nem érdekelt. Minden reményem elszállt. Az egyetlen randi. Az egyetlen remény, hogy találkozhassak Vele. Mindez most eltűnt. Nincs. Nem leszek Jacobbal ma délután. Mindent tönkretett a tanár. A matematika. Az iskola!
Erőtlenül összerogytam, és zokogni kezdtem. Minden felgyülemlett, heves érzelmet kiadtam magamból egy szívszaggató zokogással, minden érzelmem benne volt. Minden. Szerelem, fájdalom, remény, bosszankodás, méreg, harag, gyűlölet. Olyan hangosan sírtam, hogy biztos voltam abban, hogy a folyosón is hallják. Kevés a hely egy ilyen fülkében, de én megtaláltam a módot, hogy minden tagomat kinyújthassam, és hogy erőtlenül a földre hullhassak. Ott ültem, félig fekve a hideg padlón, egy budit közrefogva két lábammal, és zokogtam. Nem érdekelt, ki lesz, aki meghall. Úgy gondoltam, vége az életemnek, a szívem kétszeresére dagadt, nem fért el a mellkasomban. Majd szétszakadtam, annyira fájt ott belül.
Kopogást hallottam. Nem is, inkább dörömbölés. Egy pillanatra abbamaradt a zokogásom, és fülelni kezdtem. Egy újabb kopogás, erőteljesebb. Mintha valami a nevemen szólítana. Olyan távoli a hang, olyan halk… elmosódott. Képzelődöm? Hallucinálok?
Aztán a hang élesebb lesz.
- Lily! Lily, én vagyok az, Bella! Lily, válaszolj! Jól vagy?
Enyhe harag öntött el, amikor meghallottam a lány hangját. Nem akartam vele találkozni. Tudtam, hogy semmiről nem tehet, de akkor sem. Nem akartam látni azt a lányt, aki a vetélytársam lehet a Jake-ért folytatott harcban.
Miket gondolok? Hiszen ez a hajó már elment. Soha nem lesz randim Jake-kel. Ma délután rájön, hogy megbízhatatlan fruska vagyok, és soha többet nem hív sehova. Ezen gondolatok miatt pedig ismét elbőgtem magam. Újra rázkódni kezdtem, és a szívem újra dagadt.
- Lily! Kérlek – nyögte fájdalmasan Bella. Volt valami furcsa a hangjában. Aggodalom. Együttérzés. Fájdalom. Ez a lány együtt érez velem. Nem is kicsit. Őszintén átérzi, amit én is. Ez nem lehet igaz. Miért kell, hogy a legrendesebb lányba ugyanaz a srác legyen szerelmes, akibe én is?
Abbahagytam a sírást, és felálltam. Pulcsimmal letöröltem a víz nagyját az arcomról, és a kilincsre tettem a kezemet. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót. Bella jobb kezét felemelve, ökölbe szorítva állt előttem, nyilván készült egy újabb kopogásra. Arca fájdalmas grimaszba torzult, aggódóan összevonta a szemöldökét. Kérdő pillantással nézett rám, én pedig újra a sírás határán álltam.
- Jobban vagy? – kérdeztem suttogva.
- Nem – feleltem kurtán, szomorúan. Valamiért nem tudom utálni Bellát. Szerintem őt senki nem tudja. Egyszerűen olyan… önzetlen. Nem csodálom, hogy Edward beleszeretett. Azt sem, hogy Jacob is. Jacob. Jacob. Jake. Jacob. Jake. Jacob. Ó, istenem, Jacob!
Újabb könnycseppek folytak végig az arcomon, de már nem zokogtam, nem rázkódtak. Csöndben sírtam, és Bella átölelt. Nem ellenkeztem, csak vállába fúrtam az arcomat, és hagytam, hogy könnyeim hang nélkül hulljanak. Ez már ilyen utó-sírás volt, mégis, talán ez a legfájdalmasabb. Csak azt látta a másik, hogy szenvedek, hang nélkül, érzelmeimet visszafojtva, és ez sokkal rosszabb, mintha hangosan, rázkódva zokognék. Bella próbált csitítgatni, kis sikerrel. Akaratlanul is erősebben öleltem. Szükségem volt valakire, aki támaszt nyújt. Nekem volt szükségem, nem pedig Jacobnak. Ugyan, minek kéne egy férfinak támpont? Egy lánynak viszont annál inkább. Örültem, hogy Bella itt van, és nem hagyja, hogy még jobban szétessek.
- Mi a baj, Lily? Nekem elmondhatod. – Nem tudom, miért hittem korábban is, hogy Bella az én vetélytársam. Nem. Ő a barátnőm. Együtt érez velem, őszintén. Érdeklik a problémáim. Törődik velem.
És én elkezdtem elmesélni neki a bajomat. Nevet nem említettem; majd egyszer megtudja, ha akarja.
- Van egy fiú. Tegnap találkoztam vele, és meghívott a tengerpartra. Nagyon jól tudom, hogy semmi esélyem nála, de így pláne nem. Annyira akarok vele lenni! Legközelebb talán, sőt, biztos nem lesz alkalmam, de nem fog rám egy órát várni! Itt kell maradnom azon a rohadék korrepetáláson, vagy isten tudja, min. Szerelmes vagyok. Szeretem őt, Bella! Egyszer láttam, de nem megy ki a fejemből. És ez nem csak diákszerelem. Érzem. Akkor nem szakadnék szét belülről. Olyan mintha… egy hatalmas lyuk lenne a mellkasomban, és egyre csak tágul, és tágul, hogy végül kettéhasadjak.
Bella légzése felgyorsult, kapkodni kezdte a levegőt. Kezei remegni kezdtek, én pedig elhúzódtam. Felmértem az arcát, ami egyszerre tükrözött tiszta együttérzést, fájdalmat, emlékezést. Tág szemekkel nézett engem.
- Pontosan tudom, milyen érzés. Ugyanezt éreztem, amikor… Edward egyszer elhagyott engem. Ugyanezt. Olyan volt, mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba. Tökéletesen értem, mi a bajod! Jaj, Lily. Annyira sajnálom, hogy neked is át kell élned! – Azzal újra megölelt. Most én éreztem együtt vele. Tudja, átélte már, amit én is most. Azaz, ugyanolyan rossz volt neki, mint most nekem. Borzalmas. Miért létezik szerelem?
„A szerelem sorozatgyilkos, és mi mind ártatlan áldozatok vagyunk.” Pontosan. Áldozatok. A szerelem gyilkos, szétszedi az embert, tönkreteszi, eltörli a föld felszínéről. Zombivá teszi. Érzéketlen, két lábon járó lelketlen testté. Olyanná, akit senki és semmi nem érdekel a szerelmén kívül, akiről tudja, hogy nem kell neki. Borzalmas a szerelem.
Talán nem kellett volna Forksba jönnöm. Miért kellett apának elhagynia minket? Akkor még mindig Miamiban élnénk, és talán egy pasival szemezgetnék a tengerparton. Nem lenne szerelem, de fájdalom sem. Jobb lenne.
Ugyanakkor, nem tudtam elképzelni egy életet Jacob nélkül. Mióta megláttam, az életem része, jó-rossz egyaránt, és hogy ne létezne… olyan nincs. Jake a világ része, én legalábbis így gondolom.
- Lily… legalább negyed órája becsöngettek. Mennünk kéne. – Bella rekedtes hangja visszahúzott a jelenbe, a valóságba. Rájöttem, hogy suli is van rajta és Jake-en, no meg a problémáimon kívül. Szipogva húzódtam el Bellától, és szó nélkül elindultam kifelé. Csak nem kapok semmit. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, nem? Nos, az enyém egyenesen borzalmas. Az.
Szerencsém volt, hogy közös az irodalom óránk Bellával. Együtt mentünk be a terembe, és már javában ment az óra. A tanár ránk nézett, ahogy egy emberként az egész osztály is, és ez kicsit zavarba ejtett. A férfi szóra nyitotta a száját, de ránéztem, és elhallgatott. Valamit észrevehetett az arcomon, talán a megszáradt könnycseppeket, vagy a vörös szemeimet, mert nem szólt semmit, csak mutatta, hogy üljünk le. Bella egy ötös pad felé mutatott, és én készségesen követtem. Hárman már ott ültek – az egyiket felismertem: Edward volt, Bella barátja. Borzalmas érzés fogott el, amikor néztem, hogy ül le Bella a fiú mellé, és hogy utóbbi hogy öleli át. Újra dagadt a szívem, újra szaggattak belülről, és csak két szó dübörgött az agyamban: Jake és Jacob. Ez a kettő egy fogalom volt, egyetlen név, mégis mindkettőt imádtam, egyiktől se tudtam megválni. Jake és Jacob. Jake és Jacob. Az, aki soha nem lehet az enyém. Az, akivel a randim el lett törölve egy rohadék matek korrepetálás miatt. Az, akinek olyan cuki mosolya van, és aki olyan rendes volt velem tegnap.
Az, akibe halálosan szerelmes vagyok.
És az, akiről le kell mondanom.
Edward arckifejezése roppant furcsa volt. Óvatosan, hitetlenkedve és fájdalmasan nézett rám. Aranybarna szemei vészjóslóan csillogtak, és nem csak én néztem. Bella ugyanolyan éber tekintettel figyelte barátját, mint én. Edward pillantása olyan átható volt, hogy egy percig úgy hittem, tökéletesen tudja, mi a bajom. Hogy tudja, mit érzek. Hogy majd szétszakadok belülről.
Bella ide-oda kapta a pillantását köztem és Edward között, de a fiú nem szólt semmit. Nagy erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa tőlem a fejét, én pedig, amikor ezt megtette, erőtlenül hajtottam karjaimra a fejemet. El akartam menekülni. Az érzéstől, és minden bajomtól.
A nap lassan telt. Matek, irodalom, angol, és spanyol volt még ebédig, ahol ugyanolyan erőtlen mozdulatokkal ettem. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy most már nem csak Edward nézett áthatóan és fájdalmasan rám, hanem Jasper is – neki még torzabb volt az arca. Egyfolytában fészkelődött, és akármikor ránéztem, valami különös nyugalom töltött el. Nem tartott azonban sokáig – pár másodpercig sikerült tartanom a nyugalmat, utána újra visszajött a kétségbeesés és a bánat. Egy idő után Jasper abbahagyta a fészkelődést, de az arca ugyanolyan fájdalmas maradt. Miután nyugtalan lett, nem éreztem többé nyugalomáradatot. Egyre inkább elárasztott a bú, a kétség és a fájdalom. Úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy a fészkelődésnek valahogy köze van a különös nyugalomhoz, és azt kívántam, bárcsak újra elárasztana, akár csak pár másodpercig is. Nem érdekelt, hogy csinálja Jasper, de csinálja.
És, mintha csak tudná, mit kívánok, kellemes érzés száguldott végig a tagjaimban, és próbáltam megtartani ezt az érzést. Próbáltam elnyomni a bánatomat és a reményvesztettségemet, figyeltem és tartottam a nyugalmat. És sikerült. Sikerült nyugodtan megebédelnem.
Eztán még következett két óra. Egyiken se figyeltem nagyon oda, nem érdekelt se a Romeó és Júlia, se a kötélmászás. Minél közelebb kerültem a hetedik órához, annál inkább elárasztott a bosszankodás, a düh, és a harag. Gyűlöltem mind a matematikát, mind a tanárt, akit legszívesebben megfojtottam volna. Ha ő nincs, akkor most vidám dalokat énekelve bicajoznék haza, és őrült izgalommal készülődnék. De nem. Hála Mr. Tysh-nek, ez most nem így lesz.
Mikor vége lett a hatodik órámnak – ami tesi volt -, észrevettem, hogy egész testemben remegek. Tudtam, hogy semmi félelem nem volt itt – a méreg miatt reszkettem. Annyi felgyülemlett méreggel voltam tele, amit nem adhattam ki.
Először úgy terveztem, hogy leszarom magasról a tanárt. Aztán rájöttem, hogy ha így teszek, talán még tovább bent tart, és akkor elszabadul a pokol. Így úgy döntöttem, megpróbálok normálisan viselkedni, és figyelni. Megérteni nem fogom ugyan, de talán megakadályozhatom, hogy legközelebb tönkretegye bármelyik programomat. Akár a matematikáról van szó, akár a tanárról.
Mikor beléptem a matekterembe, Mr. Tysh már várt. Kezében két lap volt, amit most letett a tanári asztal előtt lévő padra. Megkért, hogy foglaljak helyet, én pedig engedelmeskedtem. Hiába mondtam ugyan magamnak, hogy normálisan fogok viselkedni, az arcomat nem tudtam rendes vonásokba rendezni, csak amennyire tőlem telt.
Figyeltem. Minden egyes számítást megpróbáltam úgy elvégezni, ahogy a tanár mondta. Mondogattam magamban a szabályokat, a mintákat, a példákat, ahogy kell csinálni, mindent. Mr. Tysh végig magyarázott, én pedig figyeltem. Nem akartam még rosszabbá tenni az egészet, és – egy nagyon kicsit – szerettem volna megérteni a matekot. Semmi kedvem nem volt emiatt megbukni, igaz, most ez a legkevesebb. A suli az utolsó, ami most érdekelhet. Ez tuti.
És lám, a fél órás zagyválás után kiadta a feladatot, én pedig jókislányként elkezdtem megoldani a feladatlapokat. Egyre jobban sikerültek a számításaim, míg nem a végére összejött egy-két helyes végeredmény. Mr. Tysh örült, és büszke volt – nyilván úgy gondolta, hogy az ő érdeme az egész. Amikor megdicsért, nem szóltam semmit. Vártam, hogy elengedjen, és mikor ez megtörtént, egyenest rohanni kezdtem.
Meg sem álltam a bicajomig. Ott állt, ahol reggel hagytam, én pedig sietve ugrottam fel rá. Vadul tekerni kezdtem, minél előbb otthon akartam lenni. Nem érdekelt, hogy szét is eshet.
Tudtam, hogy túlreagálom a dolgot. Egyetlen lány sem tudna ilyen érzelmi kirohanásokat rendezni azért, mert egy randi fuccsba ment. Én azonban úgy éreztem, hogy ez végzetes hiba, mert hogy soha nem találkozhatok többé vele. Féltem. És fájtam. Biztos voltam benne, hogy ez nálam valami más, valami több, mint a többi lánynál.
Igen, ez nem csak egy egyszerű diákszerelem.
Ez egy életen át tart.
És én el fogok menni ma a tengerpartra, már csak amiatt a nagyon apró remény miatt is.
Mielőtt kinyitottam volna a szememet, nagyot sóhajtottam. Síri csönd volt, ami arra utalt, hogy anyu már elment. Talán ennyire nem bírja ki, hogy találkozzon az udvarlójával? Tudnám miért volt tegnap annyira csendes a sütizésnél. Ez nem vall rá. Általában be nem áll a szája, és úgy kell rászólnom, hogy egy picit hallgasson. De tegnap… Egy kukkot sem szólt. Semmi. Elgondolkodott volna? Anyut nem azok jellemzik. Ő olyan, hogy előbb cselekszik, mint gondolkodik. Néha én is ilyen vagyok, főleg, ha nem figyelek. De nem ez a lényeg. Talán majd megkérdezem anyát.
Lerúgtam a takarómat, és csak akkor vettem észre, hogy milyen selymes anyaghoz értem hozzá. Lenéztem, és egy csodaszép szem nézett vissza rám. Pár percig elmélkedtem, minek lehet ilyen szeme, aztán felrémlett előttem egy gyönyörű, fehér ló, amint a tengerparton szalad… Féloldalas mosolyra húzódott a szám, és áldottam anyát, amiért kicserélte a takarómat. Ösztönösen is a fejem alá tettem a kezem, és még szélesebb vigyort produkáltam, amikor megfogtam a kis szőröket. Ezek mind az én zöld szerencsepárnámon voltak. Tényleg jó mélyen aludhattam – ami mellesleg elég jellemző rám – ha nem éreztem semmit.
Kipattantam az ágyból, és a tükör elé sétáltam. Megijedtem magamtól. Vörös tincseim úgy álltak, mint a szénaboglya, szemem alatt karikák sötétlettek, pizsamám és arcom is gyűrött volt. Fekete haj, és ruha választott csak el attól, hogy úgy nézzek ki, mint egy nyugdíjas boszorkány. A hajam még nem is zavart annyira, mert azt meg lehetett oldani, de a karikák! Ahhoz smink kellett, és én nagyon utáltam azt használni. A természetesség híve voltam, még ha nem is találtam magamat szépnek. Végigsimítottam a pizsama felsőmön, és elindultam a fürdőbe.
Megpróbáltam kibontani az összecsomósodott tincseket, ami beletelt egy kis időbe. Eszembe jutott, hogy tegnap nem fürödtem, éppen ezért extrán kellett sietnem. Határozott, gyors mozdulatokkal dolgoztam, és figyeltem, ahogy a hajszálak lassan kiegyenesednek. Ilyenkor örültem csak, hogy nem göndör hajam van. Egyébként mindig elképzeltem, hogy néznék ki göndör tincsekkel. Nem mindig jött ki valami épkézláb kép; sokkal rondább lettem, mint egyenes frizurával.
Mikor nagy nehezen végeztem a fésüléssel, a polcon keresgéltem valami gumit meg hullámcsatot, és gondosan feltűztem a hajamat. Máskor általában meg szoktam mosni, de most már nem volt időm rá. A biztonság kedvéért vetettem egy pillantást az órára, és leolvastam, hogy még fél órám van háromnegyed nyolcig. Csak remélni tudtam, hogy a biciklim lesz olyan állapotban, hogy el tudjak jutni rajta a suliba. Ha nem, egy kis késéstől nem lesz bajom.
Beálltam a zuhany alá, és önteni kezdtem magamra a forró vizet. Fel akartam ébredni teljesen, ha már kések, akkor legalább friss szerettem volna lenni. A víz égette a bőrömet, de ezen kívül jól esett. Éberen és frissen, tettre készen léptem ki a zuhanyzóból, pont, ahogy gondoltam. Vettem egy nagy levegőt, és miután törülközőt csavartam magam köré, elkezdtem eltüntetni a karikákat a szemem alól. Kisebb-nagyobb sikerem volt. Azt reméltem, hogy mire a randira megyek Jake-kel, el fog tűnni az a csúnya folt.
A szobámba érve elkezdtem keresni egy normálisabb ruhát. Tudtam, hogy mielőtt még lemegyek a partra, haza fogok jönni, így nem egy csinosabbat vettem elő. Persze, majd elmegyek tök büdösen – mert hogy tesi óránk is volt ma – egy „randira”. És Jake-kel. Majd ha fagy! Nem fogom még jobban elrontani, ha már mp3-ast fogunk keresni egész nap. Erre a gondolatra felsóhajtottam, és öltözködni kezdtem.
Mire végeztem, csak 5 percem maradt az indulásra. Gyorsan latolgattam, hogy ebbe még vajon belefér-e egy gyors reggeli, majd mikor keserűen rájöttem, hogy nem, csak egy almát vettem magamhoz. Bicajozás közben ugyan nem tudtam enni, de majd megeszem, ha beértem. Almaevésben verhetetlen vagyok.
Mikor kiléptem az ajtón, gondosan bezártam mindent – mint mindig – és a fészer felé vettem az irányt. Felállítottam az eldőlt biciklit, és kívántam, hogy eljuthassak rajta a suliba. Meg hogy haza is tudjak jönni. Valami azt súgta, hogy anyát nem nagyon látom már ma. Kicsit megráztam a bringát, és amikor elégedetten tapasztaltam, hogy nem esik szét, rájöttem, hogy valami hiányzik. A hátamra néztem, és felnyögtem. A táskám bent maradt. Hogy hagyhattam bent? A legfontosabb dolog a bicaj után.
Bosszankodva nyitottam ki újra a lakást, majd felszaladtam a szobámba, hogy lehozzam a táskám. Aztán újra bezártam, és újra a biciklihez sétáltam. Vettem egy mély levegőt, és felültem rá. Kicsit rugóztam, és örültem, hogy így sem esett szét. Aztán pedig nekivágtam az útnak.
A bringa nagyon bizonytalanul gurult alattam, félő volt, hogy bármelyik pillanatban széteshet. Próbáltam kevésbé támaszkodni a járműre, pedig tudtam, hogy lehetetlen. Mégis megpróbáltam. Végig kívántam, hogy ne essen szét, és hogy épségben bejuthassak a suliba. Kérlek istenem.
Szerencsém volt. A bringa megpróbált egybe maradni, és sikerült neki. Mikor megláttam az iskolaépület körvonalait, már tudtam, hogy nincs gond. Ha itt esett volna össze a bicaj, innen már el tudtam sétálni a kapukig. Ránéztem a karórámra, és amikor láttam, hogy két percem van, kicsit rákapcsoltam. A bicaj vészjóslóan nyikorgott alattam, de még mindig nem esett szét. Ismétlem, szerencsém volt.
A bringát félúton elhagytam a parkolóban, miközben szaladtam a kapuhoz. Egy-két diák lézengett már csak a folyosón, én pedig rohantam a matek terem felé. Nem bántam volna, ha lemaradok pár egyenletről, de mégsem tehetem meg, hogy a második iskolai napomon elkések. Talán büntetést is kapnék, és akkor mi lesz a randimmal Jake-kel? Kizárt, hogy egy nyavalyás büntetés törölje el.
Mikor megláttam a huszonhetes termet, még gyorsabban kezdtem futni, majd kiköptem a tüdőmet. Nem szoktam hozzá a rohangáláshoz, és ez ilyen esetekben meg is mutatkozott. Ráadásul, asztmás vagyok, így soha se voltam a legjobb futó. Ám, a rohanásnak meglett a gyümölcse; mikor beestem az ajtón, a tanár még sehol sem volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és reflexszerűen a padunk felé vettem az irányt. Csak mikor leültem a székre, akkor jutott eszembe, hogy ez „bellás” óra – most is ott ült mellettem. Mikor észrevette, mennyire lihegek, biztatóan rám mosolygott.
- Siettünk, siettünk? – kérdezte vigyorogva, de nem gúnyosan. Savanyúan elmosolyodtam, és bólintottam.
- Kicsit sok mindent akartam megcsinálni ma reggel. Tegnap későn értem haza, így csak ma tudtam fürödni. Aztán ott voltak a szem alatti karikák, a gubancos haj, gyűrött arc… - A hatás kedvéért számolgatni kezdtem az ujjaimmal.
Most Bella mosolyodott el savanyúan. – Ismerős.
Erről az egy szóról eszembe jutott, mint mondott Jacob. Magam sem tudom, hogy jön az „ismerős”-höz Jake, de kissé méregetni kezdtem Bellát. Akaratlanul is felmértem, hogy mennyivel lehet jobb nálam. Mennyivel van több esélye Jake-nél. Nem volt szándékos cselekedet, egyszerűen csak jött. Mindenesetre, Bella észrevehetett valamit, mert összeráncolta a homlokát.
- Valami baj van? – Ez a lány ilyen figyelmes?
- Nem, semmi – hazudtam. Miután felmértem, hogy bizony Bellának sokkal több esélye van életem szerelménél, bosszankodni kezdtem. Nem tetszett. Nem akartam, hogy ez a lány kiszeressen Edwardból, vagy ki a csudából, és összejöjjön Jake-kel. Ó, nem, nem. Az éjfekete fürtjei az enyémek… ahogy a cuki mosolyát is csak rám villanthatja.
Miket gondolok én? Semmi jogom nincs ahhoz, hogy másokat sértegessek. És ahhoz sincs, hogy kisajátítsam magamnak Jake-et, bármennyire is akarom. Ő nem az enyém, nem a tulajdonom, szóval nincs jogom hozzá. Ez az igazság, bármennyire is fáj. Nem szabad ilyeneket gondolnom, mert ez hülyeség.
Bella aggódva nézett rám. Talán meglátta a szomorúságot a szememben? Elképzelhető, nem nagyon erőlködtem, hogy elrejtsem bánatom. Minél inkább belelovagoltam magam abba a gondolatba, hogy Jacob nem az enyém. Nem lehet az enyém. Nyilván van valaki más, aki tetszik neki, akit szeret. Be is vallotta nekem, hogy szerelmes volt Bellába. Mi van akkor, ha ez a szeretet még nem múlt el? Ha még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta? Ez iránt a lány iránt, aki itt ül mellettem? Hisz engem nem is ismer, no meg nincs is olyan tulajdonságom, ami miatt belém szerethetne. Se külsőleg, se belsőleg. Igen, Jake biztos, hogy szereti még Bellát. Hiszen akkor miért kérdezett volna rá a lányra? Ha nem érdekelné? De érdekli. Épp ezért kérdezgetett. Érdekli őt Bella. Szereti. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.
De akkor mégis miért hívott meg engem ma a tengerpartra? Valamennyire csak érdekelhetem, nem? Vagy csak egy barátot akar, aki vigaszt nyújt neki, mert kikosarazták? Bevallom, szívesen vállalnám a feladatot. De azért, ott lenne bennem a tudat, hogy Jake nem miattam hív meg engem bárhova. Hanem saját maga miatt, azt akarja, hogy ő maga vigasztalódjon meg. Nekem semmi közöm nem lenne hozzá, csak annyi, hogy támpontot nyújtok neki. Semmi mást. Vagy esetleg… féltékennyé akarná tenni Bellát? És ehhez kellenék én? Nem, ezt egyszerűen nem tudom elképzelni. Jacob biztos nem ilyen. Jake nem lenne ilyen szemét. Nem.
De mégis, most mit csináljak? Nem kellett volna lemennem La Push-ba. Akkor nem találkoztam volna Jake-kel, és nem zúgtam volna belé ennyire. És most is tök unottan ülnék itt, a matekteremben, és figyelnék a tanárra – aki időközben megérkezett -, meg panaszkodnék Bellának, hogy de utálom a matekot. Nem őrlődnék itt. De hiába – az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Ami megtörtént, megtörtént. Én halálosan beleszerettem Jacobba, ez egy betegség. És én már soha nem fogok belőle kigyógyulni. Visszavonok minden egyes rossz szót, amit a szerelem első látásra mondtam. Már tudom, mint jelent az.
Miért? Miért büntetnek engem? Nyilvánvaló, hogy délután sem lesz semmi. Csak egy fél órás találkozó, csak beszélgetni fogunk. Ismerkedünk. Barátokat akar szerezni, és én új vagyok errefelé, azaz a legmegfelelőbb személy az orra előtt van. Nem tudok semmit senki előéletéről, ez által nem ítélek meg előre senkit – nem mintha amúgy szoktam volna. Lehet, hogy meg se kérem arra, hogy keressük meg az mp3-asom. Ha csak ismerkedni akar, én ki akarom használni, és nem fogom elpazarolni a drága időmet. Minél több percet, órát akarok vele tölteni. Látni akarom izmos, kockás hasát, bicepszét, helyes arcát, cuki mosolyát, mindent. Már most sem tudok szabadulni tőle, megőrülök, ha csak rá gondolok. A szívemet mintha ki akarnák tépni a helyéről, fáj, mert tudom, hogy nem lehet az enyém. Nem figyelek oda senkire és semmire, ha róla álmodozom, és ez beteges. Nagyon beteges. Anya egyszer ráadásul észreveszi, és akkor nekem annyi. Ha elmesélek róla neki mindent, biztatni fog, tanácsokkal lát majd el, esetleg bepróbálkozik a srácnál is. Képes rá. És akkor, amikor kiderül, hogy semmit, de semmit az égvilágon nem akar tőlem, nem fogom tudni elmondani anyunak. Hallgatnom kell majd a lelkesedését, miközben egy fikarcnyit se figyelek oda, mert legbelül éppen a szerveimet szaggatják szét, a testemet tépik ketté. Nem akarom ezt.
Határozott rázás rántott vissza a jelenbe. Bella fogta a vállamat, és amikor ránéztem, a tanár felé intett. Úgy tettem, ahogy ő, és láttam egy képletet a táblán, mellette pedig Mr. Tysh-t. Rám nézett, várakozóan, miközben az egyenlet felé bökött tanítópálcájával. Üres szemekkel bámultam a számítást, se kedvem, se időm, se eszem nem volt ahhoz, hogy ki tudjam számolni a végeredményt. Értetlenül pislogtam, mire a tanár felsóhajtott, és megkért egy másik diákot, hogy számítsa ki a példát. Mr. Tysh a helyes végeredmény után a padunkhoz sétált, és tenyéren megtámaszkodott előttem. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha valami választ várna.
- Miss Fletcher?
- Igen, tanár úr.
- Miért nem számította ki a képletet?
- Mert… - Harapdálni kezdtem az alsó ajkamat, miközben egy épkézláb mondatot fontolgattam. Mindig ezt csináltam, ha nem rághattam a körmömet. – Nem értem, tanár úr.
- Akkor elmagyarázom. Figyelj – mondta, azzal visszasétált a táblához, én pedig tettetett éberséggel néztem. Pár gyerek vigyorgó képpel küldött nekem egy felfelé mutatott hüvelykujjat, nyilván örültek, hogy húzom az órát. A tanár össze-vissza magyarázott, halvány lila gőzöm se volt, hogy mit zagyvál. Próbáltam figyelni, esküszöm, hogy próbáltam – mégse maradt meg semmi a fejemben. Általában könnyen tanultam, de a matek… az sose ment egyszerűen. Egyszerűen? Jujj.
A tanár a magyarázása végén megkérdezte, hogy értem-e, és én azt hazudtam, igen. Nem számítottam rá, hogy adni fog egy újabb képletet, amit ki kéne számítanom. Ezt is megpróbáltam – a vége az lett, hogy az egész csoport (Bellán kívül) rajtam röhögött. Mr. Tysh látszólag kezdett kissé bosszankodni, és újra a padhoz sétált.
- Lily Fletcher, úgy látom, magának nem igazán megy a matematika.
- Ami azt illeti, Mr. Tysh, ez így igaz. Sose voltam jó benne.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem jó benne – rázta a fejét a tanár. – Nem tudom, hogy jutott el idáig. Ezt bárki meg tudná oldani! Magának miért nem megy?
- N-nem tudom, tanár úr. – Az osztály újra kacagásban tört ki, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa. Könnyekkel küszködtem, de erősebb voltam náluk. Nem engedtem őket az útjukra. Akaratosan a szemüregemben tartottam őket.
- Tudja mit? Hány órája van? – Na neeeee…
- Hat – feleltem csöndesen. Ne, ne, ne!
- Rendben. Itt marad hetedik órában, egy gyakorló órára, megegyeztünk? – NEM! Legszívesebben ezt az egyetlen, határozott szót ordítottam volna a képébe. Nem, nem, nem, nem és nem! Nem fog itt tartani hetedik órában! Randim van, könyörgöm!
- Tudja tanár úr, sietnem kell haza…
- Mi fontosabb? Az, hogy hamarabb otthon legyen, vagy hogy ne bukjon meg? – kérdezte a tanár, miközben ismét felvonta a szemöldökét. Természetesen, hogy hazaérjek! Még szép, hogy az. Nem. Fogom. Elhalasztani. A. Randit. Jacobbal. Nem. Nem várhatja el tőlem. Jake nem fog egy órát várni, én pedig nem tudok szólni neki. El fog menni! Te úristen, el fog menni! Ne, ne, ne! Nem akarom. Jajj, ne. Istenem, miért nem értem ezt a kurva matekot? Nem. Neeeem.
- Szóval akkor, itt marad hetedik órában. – Ez már nem kérdés volt, hanem kijelentés. A tanár meg sem várta a válaszom, visszasétált a táblához. Éppen elkezdett magyarázni, amikor kicsöngettek. Örültem, mert egy: már két liter testnedv várt arra, hogy kitörjön belőlem, és lefolyjon az arcomon, kettő: nem akartam ennek a tanárnak a képét látni.
Én voltam az első, aki kilépett a teremből. Ott hagytam csapot-papot, felkaptam a táskámat, és kint is voltam a folyosón. Szerencsére elég nagy tábla hirdette, merre van a vécé, így megtaláltam a női mosdót. Ledobtam a táskámat az ajtó előtt, és beviharzottam az egyik fülkébe. Becsaptam magam mögött az ajtót, és erővel belevertem a falba. Fájt, de nem érdekelt. Minden reményem elszállt. Az egyetlen randi. Az egyetlen remény, hogy találkozhassak Vele. Mindez most eltűnt. Nincs. Nem leszek Jacobbal ma délután. Mindent tönkretett a tanár. A matematika. Az iskola!
Erőtlenül összerogytam, és zokogni kezdtem. Minden felgyülemlett, heves érzelmet kiadtam magamból egy szívszaggató zokogással, minden érzelmem benne volt. Minden. Szerelem, fájdalom, remény, bosszankodás, méreg, harag, gyűlölet. Olyan hangosan sírtam, hogy biztos voltam abban, hogy a folyosón is hallják. Kevés a hely egy ilyen fülkében, de én megtaláltam a módot, hogy minden tagomat kinyújthassam, és hogy erőtlenül a földre hullhassak. Ott ültem, félig fekve a hideg padlón, egy budit közrefogva két lábammal, és zokogtam. Nem érdekelt, ki lesz, aki meghall. Úgy gondoltam, vége az életemnek, a szívem kétszeresére dagadt, nem fért el a mellkasomban. Majd szétszakadtam, annyira fájt ott belül.
Kopogást hallottam. Nem is, inkább dörömbölés. Egy pillanatra abbamaradt a zokogásom, és fülelni kezdtem. Egy újabb kopogás, erőteljesebb. Mintha valami a nevemen szólítana. Olyan távoli a hang, olyan halk… elmosódott. Képzelődöm? Hallucinálok?
Aztán a hang élesebb lesz.
- Lily! Lily, én vagyok az, Bella! Lily, válaszolj! Jól vagy?
Enyhe harag öntött el, amikor meghallottam a lány hangját. Nem akartam vele találkozni. Tudtam, hogy semmiről nem tehet, de akkor sem. Nem akartam látni azt a lányt, aki a vetélytársam lehet a Jake-ért folytatott harcban.
Miket gondolok? Hiszen ez a hajó már elment. Soha nem lesz randim Jake-kel. Ma délután rájön, hogy megbízhatatlan fruska vagyok, és soha többet nem hív sehova. Ezen gondolatok miatt pedig ismét elbőgtem magam. Újra rázkódni kezdtem, és a szívem újra dagadt.
- Lily! Kérlek – nyögte fájdalmasan Bella. Volt valami furcsa a hangjában. Aggodalom. Együttérzés. Fájdalom. Ez a lány együtt érez velem. Nem is kicsit. Őszintén átérzi, amit én is. Ez nem lehet igaz. Miért kell, hogy a legrendesebb lányba ugyanaz a srác legyen szerelmes, akibe én is?
Abbahagytam a sírást, és felálltam. Pulcsimmal letöröltem a víz nagyját az arcomról, és a kilincsre tettem a kezemet. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót. Bella jobb kezét felemelve, ökölbe szorítva állt előttem, nyilván készült egy újabb kopogásra. Arca fájdalmas grimaszba torzult, aggódóan összevonta a szemöldökét. Kérdő pillantással nézett rám, én pedig újra a sírás határán álltam.
- Jobban vagy? – kérdeztem suttogva.
- Nem – feleltem kurtán, szomorúan. Valamiért nem tudom utálni Bellát. Szerintem őt senki nem tudja. Egyszerűen olyan… önzetlen. Nem csodálom, hogy Edward beleszeretett. Azt sem, hogy Jacob is. Jacob. Jacob. Jake. Jacob. Jake. Jacob. Ó, istenem, Jacob!
Újabb könnycseppek folytak végig az arcomon, de már nem zokogtam, nem rázkódtak. Csöndben sírtam, és Bella átölelt. Nem ellenkeztem, csak vállába fúrtam az arcomat, és hagytam, hogy könnyeim hang nélkül hulljanak. Ez már ilyen utó-sírás volt, mégis, talán ez a legfájdalmasabb. Csak azt látta a másik, hogy szenvedek, hang nélkül, érzelmeimet visszafojtva, és ez sokkal rosszabb, mintha hangosan, rázkódva zokognék. Bella próbált csitítgatni, kis sikerrel. Akaratlanul is erősebben öleltem. Szükségem volt valakire, aki támaszt nyújt. Nekem volt szükségem, nem pedig Jacobnak. Ugyan, minek kéne egy férfinak támpont? Egy lánynak viszont annál inkább. Örültem, hogy Bella itt van, és nem hagyja, hogy még jobban szétessek.
- Mi a baj, Lily? Nekem elmondhatod. – Nem tudom, miért hittem korábban is, hogy Bella az én vetélytársam. Nem. Ő a barátnőm. Együtt érez velem, őszintén. Érdeklik a problémáim. Törődik velem.
És én elkezdtem elmesélni neki a bajomat. Nevet nem említettem; majd egyszer megtudja, ha akarja.
- Van egy fiú. Tegnap találkoztam vele, és meghívott a tengerpartra. Nagyon jól tudom, hogy semmi esélyem nála, de így pláne nem. Annyira akarok vele lenni! Legközelebb talán, sőt, biztos nem lesz alkalmam, de nem fog rám egy órát várni! Itt kell maradnom azon a rohadék korrepetáláson, vagy isten tudja, min. Szerelmes vagyok. Szeretem őt, Bella! Egyszer láttam, de nem megy ki a fejemből. És ez nem csak diákszerelem. Érzem. Akkor nem szakadnék szét belülről. Olyan mintha… egy hatalmas lyuk lenne a mellkasomban, és egyre csak tágul, és tágul, hogy végül kettéhasadjak.
Bella légzése felgyorsult, kapkodni kezdte a levegőt. Kezei remegni kezdtek, én pedig elhúzódtam. Felmértem az arcát, ami egyszerre tükrözött tiszta együttérzést, fájdalmat, emlékezést. Tág szemekkel nézett engem.
- Pontosan tudom, milyen érzés. Ugyanezt éreztem, amikor… Edward egyszer elhagyott engem. Ugyanezt. Olyan volt, mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba. Tökéletesen értem, mi a bajod! Jaj, Lily. Annyira sajnálom, hogy neked is át kell élned! – Azzal újra megölelt. Most én éreztem együtt vele. Tudja, átélte már, amit én is most. Azaz, ugyanolyan rossz volt neki, mint most nekem. Borzalmas. Miért létezik szerelem?
„A szerelem sorozatgyilkos, és mi mind ártatlan áldozatok vagyunk.” Pontosan. Áldozatok. A szerelem gyilkos, szétszedi az embert, tönkreteszi, eltörli a föld felszínéről. Zombivá teszi. Érzéketlen, két lábon járó lelketlen testté. Olyanná, akit senki és semmi nem érdekel a szerelmén kívül, akiről tudja, hogy nem kell neki. Borzalmas a szerelem.
Talán nem kellett volna Forksba jönnöm. Miért kellett apának elhagynia minket? Akkor még mindig Miamiban élnénk, és talán egy pasival szemezgetnék a tengerparton. Nem lenne szerelem, de fájdalom sem. Jobb lenne.
Ugyanakkor, nem tudtam elképzelni egy életet Jacob nélkül. Mióta megláttam, az életem része, jó-rossz egyaránt, és hogy ne létezne… olyan nincs. Jake a világ része, én legalábbis így gondolom.
- Lily… legalább negyed órája becsöngettek. Mennünk kéne. – Bella rekedtes hangja visszahúzott a jelenbe, a valóságba. Rájöttem, hogy suli is van rajta és Jake-en, no meg a problémáimon kívül. Szipogva húzódtam el Bellától, és szó nélkül elindultam kifelé. Csak nem kapok semmit. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, nem? Nos, az enyém egyenesen borzalmas. Az.
Szerencsém volt, hogy közös az irodalom óránk Bellával. Együtt mentünk be a terembe, és már javában ment az óra. A tanár ránk nézett, ahogy egy emberként az egész osztály is, és ez kicsit zavarba ejtett. A férfi szóra nyitotta a száját, de ránéztem, és elhallgatott. Valamit észrevehetett az arcomon, talán a megszáradt könnycseppeket, vagy a vörös szemeimet, mert nem szólt semmit, csak mutatta, hogy üljünk le. Bella egy ötös pad felé mutatott, és én készségesen követtem. Hárman már ott ültek – az egyiket felismertem: Edward volt, Bella barátja. Borzalmas érzés fogott el, amikor néztem, hogy ül le Bella a fiú mellé, és hogy utóbbi hogy öleli át. Újra dagadt a szívem, újra szaggattak belülről, és csak két szó dübörgött az agyamban: Jake és Jacob. Ez a kettő egy fogalom volt, egyetlen név, mégis mindkettőt imádtam, egyiktől se tudtam megválni. Jake és Jacob. Jake és Jacob. Az, aki soha nem lehet az enyém. Az, akivel a randim el lett törölve egy rohadék matek korrepetálás miatt. Az, akinek olyan cuki mosolya van, és aki olyan rendes volt velem tegnap.
Az, akibe halálosan szerelmes vagyok.
És az, akiről le kell mondanom.
Edward arckifejezése roppant furcsa volt. Óvatosan, hitetlenkedve és fájdalmasan nézett rám. Aranybarna szemei vészjóslóan csillogtak, és nem csak én néztem. Bella ugyanolyan éber tekintettel figyelte barátját, mint én. Edward pillantása olyan átható volt, hogy egy percig úgy hittem, tökéletesen tudja, mi a bajom. Hogy tudja, mit érzek. Hogy majd szétszakadok belülről.
Bella ide-oda kapta a pillantását köztem és Edward között, de a fiú nem szólt semmit. Nagy erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa tőlem a fejét, én pedig, amikor ezt megtette, erőtlenül hajtottam karjaimra a fejemet. El akartam menekülni. Az érzéstől, és minden bajomtól.
A nap lassan telt. Matek, irodalom, angol, és spanyol volt még ebédig, ahol ugyanolyan erőtlen mozdulatokkal ettem. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy most már nem csak Edward nézett áthatóan és fájdalmasan rám, hanem Jasper is – neki még torzabb volt az arca. Egyfolytában fészkelődött, és akármikor ránéztem, valami különös nyugalom töltött el. Nem tartott azonban sokáig – pár másodpercig sikerült tartanom a nyugalmat, utána újra visszajött a kétségbeesés és a bánat. Egy idő után Jasper abbahagyta a fészkelődést, de az arca ugyanolyan fájdalmas maradt. Miután nyugtalan lett, nem éreztem többé nyugalomáradatot. Egyre inkább elárasztott a bú, a kétség és a fájdalom. Úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy a fészkelődésnek valahogy köze van a különös nyugalomhoz, és azt kívántam, bárcsak újra elárasztana, akár csak pár másodpercig is. Nem érdekelt, hogy csinálja Jasper, de csinálja.
És, mintha csak tudná, mit kívánok, kellemes érzés száguldott végig a tagjaimban, és próbáltam megtartani ezt az érzést. Próbáltam elnyomni a bánatomat és a reményvesztettségemet, figyeltem és tartottam a nyugalmat. És sikerült. Sikerült nyugodtan megebédelnem.
Eztán még következett két óra. Egyiken se figyeltem nagyon oda, nem érdekelt se a Romeó és Júlia, se a kötélmászás. Minél közelebb kerültem a hetedik órához, annál inkább elárasztott a bosszankodás, a düh, és a harag. Gyűlöltem mind a matematikát, mind a tanárt, akit legszívesebben megfojtottam volna. Ha ő nincs, akkor most vidám dalokat énekelve bicajoznék haza, és őrült izgalommal készülődnék. De nem. Hála Mr. Tysh-nek, ez most nem így lesz.
Mikor vége lett a hatodik órámnak – ami tesi volt -, észrevettem, hogy egész testemben remegek. Tudtam, hogy semmi félelem nem volt itt – a méreg miatt reszkettem. Annyi felgyülemlett méreggel voltam tele, amit nem adhattam ki.
Először úgy terveztem, hogy leszarom magasról a tanárt. Aztán rájöttem, hogy ha így teszek, talán még tovább bent tart, és akkor elszabadul a pokol. Így úgy döntöttem, megpróbálok normálisan viselkedni, és figyelni. Megérteni nem fogom ugyan, de talán megakadályozhatom, hogy legközelebb tönkretegye bármelyik programomat. Akár a matematikáról van szó, akár a tanárról.
Mikor beléptem a matekterembe, Mr. Tysh már várt. Kezében két lap volt, amit most letett a tanári asztal előtt lévő padra. Megkért, hogy foglaljak helyet, én pedig engedelmeskedtem. Hiába mondtam ugyan magamnak, hogy normálisan fogok viselkedni, az arcomat nem tudtam rendes vonásokba rendezni, csak amennyire tőlem telt.
Figyeltem. Minden egyes számítást megpróbáltam úgy elvégezni, ahogy a tanár mondta. Mondogattam magamban a szabályokat, a mintákat, a példákat, ahogy kell csinálni, mindent. Mr. Tysh végig magyarázott, én pedig figyeltem. Nem akartam még rosszabbá tenni az egészet, és – egy nagyon kicsit – szerettem volna megérteni a matekot. Semmi kedvem nem volt emiatt megbukni, igaz, most ez a legkevesebb. A suli az utolsó, ami most érdekelhet. Ez tuti.
És lám, a fél órás zagyválás után kiadta a feladatot, én pedig jókislányként elkezdtem megoldani a feladatlapokat. Egyre jobban sikerültek a számításaim, míg nem a végére összejött egy-két helyes végeredmény. Mr. Tysh örült, és büszke volt – nyilván úgy gondolta, hogy az ő érdeme az egész. Amikor megdicsért, nem szóltam semmit. Vártam, hogy elengedjen, és mikor ez megtörtént, egyenest rohanni kezdtem.
Meg sem álltam a bicajomig. Ott állt, ahol reggel hagytam, én pedig sietve ugrottam fel rá. Vadul tekerni kezdtem, minél előbb otthon akartam lenni. Nem érdekelt, hogy szét is eshet.
Tudtam, hogy túlreagálom a dolgot. Egyetlen lány sem tudna ilyen érzelmi kirohanásokat rendezni azért, mert egy randi fuccsba ment. Én azonban úgy éreztem, hogy ez végzetes hiba, mert hogy soha nem találkozhatok többé vele. Féltem. És fájtam. Biztos voltam benne, hogy ez nálam valami más, valami több, mint a többi lánynál.
Igen, ez nem csak egy egyszerű diákszerelem.
Ez egy életen át tart.
És én el fogok menni ma a tengerpartra, már csak amiatt a nagyon apró remény miatt is.
3. fejezet - A cukrászda
Nem vettem a fáradtságot, hogy megtöröljem koszos, meztelen lábam a lábtörlőben. Még a „Ne lépj tovább, míg meg nem törölted!” felirat sem vett erre rá. Majd legfeljebb megígérem anyának, hogy feltakarítok én. Most, hogy Jacobbal „randim” lesz, minden fényesebb lett, és szívesen megcsinálok bármit. Kivéve, hogy nem megyek el a találkozóra, és hogy lemondok Jacobról. De bármilyen házimunkát… azt nagyon szívesen bevállalok!
Alighogy lenyomtam a kilincset, anyu csilingelő, magas, vidám hangját hallottam meg.
- Kicsim, te vagy az? – rikkantotta anyu, nekem pedig nevetnem kellett. Olyan gyerekes volt a hangja! Néha jó anyám hajlamos ötéves pisissé válni, és össze-vissza ugrabugrálni, ha valamilyen örömteli dolog éri. Most nyilván nem erről volt szó, de kétségtelen, hogy nagyon jó a kedve. Miközben cipőmet ledobtam a padlóra, anya jelent meg az előtérben. Rövid, sötétvörös haja úgy állt, mint a szénaboglya – hiába volt vizes. Első ok, ami eszembe jutott, az volt, hogy kint járt az esőben – az egyszerűbb már megint csak aztán esett le: nyilván hajat mosott. Vigyorogva nyomtam egy puszit az arcára.
- Mitől van ilyen kicsapongó kedved, anyu? – vigyorogtam. Mindig is tisztában voltam vele, hogy anya jókedve ragadós – most sem hagyott e felől kétséget. Ha ő vidám volt, nem lehetett búskomor az ember mellette. Én sem tudtam – tekintve, hogy már önmagában is vidám voltam. Hogy mitől? Hát persze, hogy Jake-től, és a holnapi találkozónktól.
- Ó, semmi – nevetett anya, de kicsit erőltetett volt a hangja. Ráadásul, mintha kissé elpirult volna. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire még inkább vörös lett.
- Tényleg semmi – motyogta, mire csípőre tettem a kezemet. Anya próbált kifejezéstelen arcot vágni, de kudarcot vallott. Felsóhajtott, majd a fülemhez hajolt.
- Tudod… randira hívtak. – Összeszorítottam a számat, mert nevethetnékem támadt. Anya észrevette, hogy próbálok elfojtani egy nagyobb kacajt, és csúnyán nézett rám. Megvontam a vállam, és egyenes vonallá préseltem a számat. Felhúztam a szemöldököm, mire bólintott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lehet ilyen gyerekes! Valaki a munkahelyén már az első napon randira hívja, és ő meg itt suttog a fülembe, meg titkolózik. Hát komolyan, nem rosszabb, mint egy kamasz?
- Oké, anyu. Akkor te most ugráld ki magad, én megyek lefeküdni – tájékoztattam, azzal ki is kerültem anyát, és már a konyhába jártam, amikor megállított.
- Hé! Lányom, még csak öt óra van. Hova sietsz ennyire? – Megtorpantam. Öt óra? Lehetetlen. Ilyen rövid ideig voltam a parton? Nekem hosszabb óráknak tűntek. Nem hiszem el. Mégis mit fogok csinálni ebben a… - gyors fejszámolást végeztem -, minimum három órában? Soha az életben nem lesz holnap. Végül vállat vontam, és újra elindultam.
- Akkor csak pihenek. – Biztosra vettem, hogy a hangomból csak csordult a csalódottsággal keveredett izgalom, és nagyon jól tudtam, hogy milyen könnyű anyának átlátni rajtam. Mégsem vártam meg, míg újra megszólal, gyors léptekkel felrobogtam az ősöreg lépcsőfokokon, egyenest a szobámba.
Mikor beléptem, majdnem hanyatt estem. Ez nem az én szobám volt! A nagy kékség tátongott előttem, szembe velem egy pálmafával. Oké, ez csak egy minta… de nekem nem ilyen a szobám. Hova tűntek a fehér falak? És mit keres az íróasztalom az ablak előtt? És az ágyam jobb oldalt? És hova tűnt a lovas takaróm? És a zöld párnám? Mi ez az egész? A könyvespolc sem a helyén volt. Kétségkívül mindent megtaláltam a takarón és a párnán kívül, de az egész szoba át lett rendezve. De én nem akartam! Oké, a fal tetszik. Főleg, mert a tengerpartra emlékeztet… és mert ott találkoztam először Jake-kel. De hol a takaróm? A párnám? Anya nagyon jól tudja, hogy azt a két tárgyat szeretem legjobban, erre elviszi? Hát hova lett az én imádnivaló anyám?
Könnyekkel küszködve vettem le magamról a pulcsimat, és dobtam újdonsült ágyamra. Aztán kiviharzottam a volt szobámból, és megcéloztam a földszintet. Anya a lépcsőfordulóban várt – nyilván számított valamire. Arcáról azt olvastam le, hogy csalódott; ezek szerint jó reakciót várt tőlem. Nem jött össze.
- Anyu, mégis minek kellett átrendezni a szobát? És hova tűntek a személyes tárgyaim? Hm? Elárulnád, kérlek szépen? – fújtattam, minden szavamba került egy csöppnyi gúny. Anya bűnbánó arcot vágott, és félénken, féloldalasan elmosolyodott.
- Hát, gondoltam, jobban tetszik így… és hát, unatkoztam. De ne aggódj! – tette hozzá aggodalmasan, mint akinek most jutott eszébe valami. – Nem nyúltam a személyes tárgyaidhoz. Vagyis igen, de csak a mosógépbe dobás erejéig. Hamarosan megszáradnak. Ne haragudj, de roppant mocskos volt mind a takaró, mind a párna.
Kissé lenyugodtam, hogy nem selejtezte ki a cuccaimat. Gyorsan elképzeltem, hogy nézne a takarómmal és a párnámmal a szoba – és mit ne mondjak, máris derűsebben láttam a dolgokat. Lassan bólintottam, majd megfordultam.
- Oké, anyu. De amint megszáradtak, hozd be, vagy szólj! – Azzal már csörtettem is felfele a lépcsőn. Hallottam egy halk sóhajt, minek hatására hozzátettem. – Mellesleg, a fal nagyon tetszik. Nem is tudod mennyire. De légy szíves, legközelebb szólj, ha a dolgaimmal akarsz kontárkodni! Akkor elkerüljük ezt a kis összezördülést.
Nem fordultam hátra, hogy lássam, bólint-e anya. Ismertem – hangosan is meg fogja ígérni, amit kell. Először csak motyogott valamit magának, olyan halkan, hogy nem értettem, de utána felemelte a hangját.
- Rendben. – Azzal léptek hangzottak fel, és anyu eltűnt. Felsóhajtottam, és újra benyitottam új szobámba.
Nem nézett ki olyan rosszul, ha sokáig bámultam. Végül is, csak három napja vagyunk itt, nem kellene nagy felfordulást csinálni, mert megváltozott a szobám. Csakhogy, az enyém úgy volt berendezve, mint Miamiban – már megszoktam. Mégse kellett volna ennyire felháborodnom az egészen. A cuccaim mosásban, azaz biztonságban vannak. Semmi pánik.
Szememmel gyorsan átpásztáztam a polcokat, az mp3-ast keresve. Aztán eszembe jutott, hogy azt is magammal vittem a tengerpartra. Sóhajtozva a pulcsimhoz léptem, és keresgélni kezdtem a zsebekben. Azok azonban üresek voltak – összeráncoltam a homlokomat. Hova máshova rakhattam? A farmeromban biztos nincsen. A gondolatra akaratlanul is a gatyám zsebeiben kaptam, amikor csakugyan üresek voltak – leszámítva egy-két papírzsepit. Ahogy rájöttem, mi lehet az egyetlen magyarázat az mp3-asom eltűnésére, az aggodalom egyre inkább elöntött. Nem hagyhattam a parton! Nem is emlékszem, hogy leraktam volna valahova. Biztos voltam benne, hogy amikor a sziklán másztam, már nem lógott a nyakamban, de akkor mégis, hol van? Istenem, ha eltűnt… Anya meg fog ölni!
Elhatároztam, hogy nem szólok róla anyának. Nincs az az isten, hogy én magamat megbüntessem! Majd maximum holnap megkérem Jake-et, hogy nézzünk körbe… rám vall. Elcseszem az egész délutánomat egy istenverte mp3-as miatt! No meg a figyelmetlenségem miatt…
Fáradtan ejtettem le magamat az ágyamra, és még fásultabban dőltem hátra. Kezemmel hajamba túrtam, próbáltam eltüntetni arcomból a rakoncátlan tincseket. Ez általában nehéz feladat volt, de nem nagyon szokott zavarni. Most azonban… Jake megváltoztat mindent. Persze, jó értelemben. Lehet, hogy az mp3-asnak is köze van hozzá. De mindegy, engem csak és kizárólag Jacob érdekel. Senki más. Még a saját anyám se. De… azért csak meg lehet érteni, nem? Úgy érzem, életemben először igazán szerelmes vagyok.
Kopogás. Reflexszerűen egyenesedtem fel, és elsuttogtam egy „tessék”-et. Anya vörös frizuráját láttam meg, ami már nem volt vizes. Nyilván megmosta. Oldalra billentettem a fejemet, és kíváncsian vizsgáltam az arcát. Semmi titkolózást nem véltem felfedezni rajta, így nyilván mindjárt be is számol arról, minek kopogott be.
Nem csalódtam.
- Kicsim, arra gondoltam, hogy nem lenne kedved eljönni velem valahova? – Hangja kicsit izgatott volt, de miért? Reméli, hogy most majd igent mondok neki? Azt várhatja. Feltéve, ha nem vásárlásról van szó. Mondjuk, színházba meg moziba se mennék most nagyon. Kivéve, ha Jake velünk jöhetne. De nyilván nem tud, és anyának se akartam még semmit sem mondani róla. Titkolózni fogok. Szeretek, és anyát néha az őrületbe kergetem ezzel. Persze, ő mindig átlát rajtam, de ha nem a saját számból hallja a tényeket, ő sem lehet mindenben biztos.
- Hova?
- Most jutott eszembe, hogy az egyik kollégám ajánlott a közelben egy nemrég nyílt cukrászdát. Nos, mivel pokolian megkívántam a sütit, úgy gondoltam, meghívlak magammal. Tudom, hogy édesszájú vagy – mosolyodott el bájosan anya, én pedig sajnáltam azt az embert, aki meghívta „randira” őt. Anya nyilván majd megőrjíti, olyan szép és dögös tud lenni néha. Persze, kívánom, hogy összejöjjön neki a dolog. Olyan régóta szingli… Eddig mindig azt gondoltam, hogy elég vagyok neki én. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sincs így. Anyának nagyon is kell egy férfi, csak soha nem vallja be.
Aztán átgondoltam a meghívását. Való igaz, édesszájú voltam, vagyok és leszek. Minek hagynám ki az alkalmat? Persze anyu hajlamos arra, hogy a cukrászda után elvisz vásárolni. Ám, ha esetleg így történne, akkora hisztit csapnék, mint jó pár évvel ezelőtt. Úgyhogy…
- Megyek. – Azzal feltápászkodtam az ágyról, és örültem, hogy még nem öltöztem át. Mivel nem nagyon akartam kitűnni a tömegből, nem vettem a fáradságot, hogy új öltözéket keressek magamnak. Maradtam a farmerban és a citromsárga felsőmben, amit a legjobban szerettem. Miért? Mert kényelmes volt. Menet közben felkaptam a pulcsimat, és anya után eredtem, le a lépcsőn.
Ő is indulásra készen állt, így nem totojáztunk sokat. Anyu még bekapott egy rágót, amitől teljesen olyan érzésem lett, hogy nem is harminchét éves. Lehet, hogy a korai szülés megártott neki? Komolyan mondom, rosszabb, mint én. Mellesleg, minek akar tetszeni a férfiaknak, ha már elhívta valaki randira?
Randira… te jó isten! Nem, nem, ugye nem?! Nem lehet, hogy anya magával akar vinni a találkozójára! Nem. Biztos ez csak az én hülyeségem. Nyilván nem akarná, hogy én is ott legyek. Elvégre, ez az ő randevúja, nem az enyém.
- Te, anya… - kezdtem bizonytalanul. Nem fog nagy hülyének nézni, ugye?
- Igen, Jane? – kérdezte felhőtlen mosollyal.
- Ugye nem lesz ott az a pasi, aki meghívott randira? – Kihallottam a saját hangomból a reménykedést, és biztos voltam benne, hogy anya is észrevette. Egy pillanatra összeszűkült a szeme, de aztán csak még szélesebben mosolygott.
- Tudod, megfordult a fejemben, hogy felhívom… - Mikor elakadt a lélegzetem, sietve folytatta: - De ne aggódj! Eszembe jutott, hogy te nem nagyon örülnél neki. És hát, nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy most talán velem jössz valahova. – Mosolyogva rám kacsintott, mire az égnek emeltem a tekintetem. Megkönnyebbültem, nagyon is, de féltem, hogy anya meggondolja magát. Nagyon kiszámíthatatlan természet, olyan, mint én, így sose lehet tudni, mikor mire készül. Próbáltam bízni benne.
Kisétáltam az ajtón keresztül az utcára. Meglepett, milyen sötét van fél hathoz képest, látszódott, hogy jön a tél. Nem kicsit szomorított el ez a tény. Mennyivel romantikusabb lenne, ha egy szép, tavaszi napon találkoznék Jake-kel? Ehelyett egy latyakos, esős őszi kedden lesz randink… Bár, igaz. Ha belegondoltam, hogy itt talán a tavasz is az őszhöz hasonló, akkor oly mindegy. Mégis. Elképzeltem, ahogy Jake-kel önfeledten fröcsköljük egymásra a vizet a tengerben, La Push mellett… elbotlok egy tengeri kagylóban, és megfeledkezve magamról, előre esek a tengerbe, de Jake elkap erős karjával… magához ölel… felém hajol, és…
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezt a gondolatot. Gyönyörű volt, még annál is gyönyörűbb, de mint már korábban is elmélkedtem ezen, nem szabad beleélnem magam a helyzetbe. Nem akarok zombiként bőgni, miután Jacob elutasított. Túl akarom élni.
Ahogy erre gondoltam, már tudtam, hogy nem fogom. Minden idők legnagyobb fájdalma lesz, ha Jake visszautasít, és nyilván így lesz. Épp ezért szeretném, ha minimum barátok lennénk. Én nem fogok hozzá közeledni, mert akkor kimondja, hogy nem akar engem, és az fájni fog. Viszont, ha csak együtt hülyülünk, attól még nem vallja be magától, hogy nem vagyok elég jó neki, vagy, hogy egyszerűen csak nem tetszem. Ez elég jó taktikának bizonyult, de nem a legjobbnak. Az lenne a szuper, ha összejönnénk. Álmok…
Észre se vettem, hogy anya már a kocsiban ül, és rám vár. A hangos dudaszóra kaptam fel a fejem, és megláttam őt, amint türelmetlen pillantással méreget. Fogtam magam, és becsusszantam az anyósülésre. Anya a fejét rázta, miközben elkezdett vezetni. Jajj. Vezetni… mi lesz ebből? Nem akarok meghalni! Élni akarok még, főleg, hogy együtt lehessek Jacobbal. Anyu, könyörgöm, ne okozz balesetet! Talán még én is jobban vezetek, mint ő.
- Min gondolkodtál úgy el az előbb? – tette fel a kérdést anya, amitől már régóta fúrta oldalát a kíváncsiság. Megvontam a vállam, és próbáltam a lehető legjobban hazudni.
- Leginkább azt mérlegeltem, milyen volt az első napom a suliban. – Általában könnyen hazudtam, néha lelkiismeret-furdalás is. Persze, ha nagyobb kamuról van szó, akkor nem megy olyan könnyen. De ez mégsem olyan hatalmas… A tizenévesek háromnegyede nem számol be első kézből az első fiújáról. A saját anyjának. És hát, úgy tűnik, én ebbe a 75 százalékba tartozom.
Fél szemmel néztem anya hitetlenkedő arckifejezését, de nem szólt többet. Az autó ide-oda rázkódott, én pedig újra görcsösen megmarkoltam az ülés szélét. Lassan kiértünk Forksból, és nagyobb lett a forgalom. Anya rájött, hogy itt talán már normálisabban kéne menni, így megpróbált kevésbé rázós vezetést produkálni. Annyira erőlködött, hogy homlokait ráncolta, én pedig majdnem elnevettem magam. Sosem tudtam, hogy kaphatott anya jogsit.
Néztem, ahogy a zöld lassan eltűnik, és mindenfelé barna meg szürke veszi át a helyét. A lassan megszokott erdőt nem láttam már, helyette mindenféle kisebb épületek, házak tűntek fel jobb- és baloldalt is. A sötétszürke beton lassan világosabb lett, ahogy szárazabb helyekre értünk. Itt nem voltak nedvesek, sokkal kevesebb eső esett, mint Forksban. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyunk, de nem nagyon érdekelt. Lehet, hogy még aludtam is volna egy jót útközben, ha nem kellett volna egész végig markolnom az ülés szélét. Így pedig nem igazán lehet aludni. Milyen szépeket álmodtam volna…
Anya egyszer-kétszer megpróbált szóba elegyedni velem, de mivel nem mutattam különösebb hajlandóságot, felhagyott a próbálkozásokkal. Engem hiába kérdezget a mostani divatról, szinte semmit nem tudok róluk, nem hogy a legújabbról! Körülbelül két évvel le vagyok maradva a divatvilágban, és szerintem ez még egy darabig így is lesz. Habár, ha Jake-nek tetszeni akarok, lehet, egyszer majd elmegyek anyuval vásárolni… Jajj. Előre félek tőle. De ha egyszer ez kell ahhoz, hogy Jake-kel összejöjjek – vagy ha nem is, legalább ne legyek csöves előtte. Az lenne az utolsó dolog! Soha az életbe nem mennék lepukkant ruhába Jake elé, még pizsamában sem. Bár, ha egyszer eljutnánk egy olyan szintig…
Ismét megráztam a fejem. Istenem, hogy lehet most ekkora fantáziám? Hiába győzködöm magam, hogy nem szabad álmodozni, annál inkább csinálom. Hogyan akadályozzam meg? Nem hiszem, hogy menne. Úgy látszik, szeretem magamnak fájdalmat okozni. Ez legalábbis ezt mutatja. De mégis miért?
Arra eszméltem fel, hogy megáll a kocsi. Csak néztem ki a fejemből, és továbbra is görcsösen markoltam az ülést, mikor anya megkopogtatta a vállamat. Ránéztem, és egy sürgető pillantást vetett rám. Elengedtem az ülés szélét, és ujjaim hálásan sóhajtottak fel. Kicsit megmozgattam azokat, nem akartam, hogy több ne tudjam kinyújtani. Kiszálltam a kocsiból, és anya után eredtem.
A cukrászda roppant kicsi volt, de nagyon látványos. Hatalmas muffin-tábla csillogott-villogott több színben az építményen, mellette pedig egy „Cukorlak” feliratot olvastam le. A ház két oldalán piros-kék-sárga-zöld színben világító girlandok lógtak le, mint vérszomjas kígyók. Az egész díszt az tette viccessé, hogy a legvégén – ami majdnem a földet érintette – egy ugyanolyan muffin vigyorgott festett szájjal a látogatókra. Akaratlanul is elmosolyodtam, és beléptem a cukrászdába.
Belül minden halvány aranyszínű volt, mintha már a karácsonyra készülnének. Egy-két helyen pirost is használtak, például a kiszolgálópultnál. Az eladó csakugyan arany kötényt viselt – ugyanolyan kesztyűt. Ahogy a karácsonyra gondoltam, furcsán rossz érzés kerített hatalmába.
Nem voltam oda a karácsonyért. Nem sokkal ez ünnep előtt hagyott el az apám minket. Még máig sem értem, hogy érhetett fel az a fiatal titkárnő anyával… én láttam a hárpiát, és mit ne mondjak, anyu sokkal nőiesebb, szebb nála. És ezt nem csak azért gondolom így, mert ő az anyám. Hanem mert így van.
Anyu – hivatalos nevén Mary – fogta magát, és elindult a pult felé. Sietős léptekkel a nyomába eredtem, olyan voltam, mint az árnyéka. Még hasonlítottunk is egymásra – leszámítva persze azt, hogy nekem hosszú, neki pedig rövid a haja. Meg kicsivel magasabb, mint én. De ezeket leszámítva szuper árnyék lettem volna anyának.
Nagy dilemmát okozott, hogy milyen süteményt válasszak. Mindegyik nagyon étvágygerjesztő volt – muffinok hegyekben, különféle torták, piték. Legszívesebben mindegyiket felfaltam volna. Tőlem kitelik; bármit képes vagyok megenni, a szerencsém csak az, hogy nem látszik meg rajtam. Ó, pedig néha de szeretnék hízni! Végül aztán egy egyszerű túrótortára esett a választásom.
Miután anya is rendelt magának vagy háromféle süteményt, helyet foglaltunk az egyik üres asztalnál. Csendben ettünk, nem éreztem késztetést, hogy beszélgetni kezdjek anyával. A torta kifejezetten finom volt, soha nem kóstoltam ennél jobbat. Igaz, eddig nem gyakran ettem túrótortát, de úgy gondoltam, ide többször is betérek majd desszertezni. Talán egyszer majd Jake-kel. Talán más fiúval. Bár, nekem nem kell senki más. Csak Jake.
Úgy tűnt, anya se nagyon akarja elhúzni az eszegetést, mert amint befejeztük a sütizést, mentünk is haza. Arcán láttam, hogy valami nem gömbölyű, de nem mertem rákérdezni. Azért sem, mert úgy gondoltam, megint csak én néztem félre valamit. Előfordulhat. Nem sokkal később már arra eszméltem, hogy a ház előtt vagyunk.
Kiszálltam a kocsiból, és egyenest a bejárati ajtóhoz léptem. Saját kulcsomat hívtam segítségül, hogy bejussak a lakásba, és most sem hagyott cserben. Nem álltam meg sehol; le akartam dőlni. Álmodni akartam. Még a fürdéshez sem volt erőm, úgy döntöttem, hogy majd holnap reggel lezuhanyozom. Holnap. Jake…
Gyorsan ledobtam a ruháimat, és pizsamát húztam. Gondosan elpakoltam mindent, behúztam a függönyt, és lekapcsoltam a villanyt. Elég jól tájékozódtam a sötétben, így nem esett nehezemre megtalálni az ágyamat. Mikor kitapogattam a párnákat, elszontyolodtam – a zöld szerencsepárnám nem volt a helyén. Így talán még sem lesz olyan varázslatos az este.
Sóhajtozva bújtam be a lovas takarómnál szellősebb anyag alá. Melegen betakaróztam, és lehunytam a szemem. Próbáltam álomképeket képzelni magam elé, és egyre csak azt hajtogattam, hogy Jake, Jake, Jake.
Mielőtt álomba merültem azonban, meg mertem volna rá esküdni, hogy szűkölést hallottam az ablak felől…
Alighogy lenyomtam a kilincset, anyu csilingelő, magas, vidám hangját hallottam meg.
- Kicsim, te vagy az? – rikkantotta anyu, nekem pedig nevetnem kellett. Olyan gyerekes volt a hangja! Néha jó anyám hajlamos ötéves pisissé válni, és össze-vissza ugrabugrálni, ha valamilyen örömteli dolog éri. Most nyilván nem erről volt szó, de kétségtelen, hogy nagyon jó a kedve. Miközben cipőmet ledobtam a padlóra, anya jelent meg az előtérben. Rövid, sötétvörös haja úgy állt, mint a szénaboglya – hiába volt vizes. Első ok, ami eszembe jutott, az volt, hogy kint járt az esőben – az egyszerűbb már megint csak aztán esett le: nyilván hajat mosott. Vigyorogva nyomtam egy puszit az arcára.
- Mitől van ilyen kicsapongó kedved, anyu? – vigyorogtam. Mindig is tisztában voltam vele, hogy anya jókedve ragadós – most sem hagyott e felől kétséget. Ha ő vidám volt, nem lehetett búskomor az ember mellette. Én sem tudtam – tekintve, hogy már önmagában is vidám voltam. Hogy mitől? Hát persze, hogy Jake-től, és a holnapi találkozónktól.
- Ó, semmi – nevetett anya, de kicsit erőltetett volt a hangja. Ráadásul, mintha kissé elpirult volna. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire még inkább vörös lett.
- Tényleg semmi – motyogta, mire csípőre tettem a kezemet. Anya próbált kifejezéstelen arcot vágni, de kudarcot vallott. Felsóhajtott, majd a fülemhez hajolt.
- Tudod… randira hívtak. – Összeszorítottam a számat, mert nevethetnékem támadt. Anya észrevette, hogy próbálok elfojtani egy nagyobb kacajt, és csúnyán nézett rám. Megvontam a vállam, és egyenes vonallá préseltem a számat. Felhúztam a szemöldököm, mire bólintott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lehet ilyen gyerekes! Valaki a munkahelyén már az első napon randira hívja, és ő meg itt suttog a fülembe, meg titkolózik. Hát komolyan, nem rosszabb, mint egy kamasz?
- Oké, anyu. Akkor te most ugráld ki magad, én megyek lefeküdni – tájékoztattam, azzal ki is kerültem anyát, és már a konyhába jártam, amikor megállított.
- Hé! Lányom, még csak öt óra van. Hova sietsz ennyire? – Megtorpantam. Öt óra? Lehetetlen. Ilyen rövid ideig voltam a parton? Nekem hosszabb óráknak tűntek. Nem hiszem el. Mégis mit fogok csinálni ebben a… - gyors fejszámolást végeztem -, minimum három órában? Soha az életben nem lesz holnap. Végül vállat vontam, és újra elindultam.
- Akkor csak pihenek. – Biztosra vettem, hogy a hangomból csak csordult a csalódottsággal keveredett izgalom, és nagyon jól tudtam, hogy milyen könnyű anyának átlátni rajtam. Mégsem vártam meg, míg újra megszólal, gyors léptekkel felrobogtam az ősöreg lépcsőfokokon, egyenest a szobámba.
Mikor beléptem, majdnem hanyatt estem. Ez nem az én szobám volt! A nagy kékség tátongott előttem, szembe velem egy pálmafával. Oké, ez csak egy minta… de nekem nem ilyen a szobám. Hova tűntek a fehér falak? És mit keres az íróasztalom az ablak előtt? És az ágyam jobb oldalt? És hova tűnt a lovas takaróm? És a zöld párnám? Mi ez az egész? A könyvespolc sem a helyén volt. Kétségkívül mindent megtaláltam a takarón és a párnán kívül, de az egész szoba át lett rendezve. De én nem akartam! Oké, a fal tetszik. Főleg, mert a tengerpartra emlékeztet… és mert ott találkoztam először Jake-kel. De hol a takaróm? A párnám? Anya nagyon jól tudja, hogy azt a két tárgyat szeretem legjobban, erre elviszi? Hát hova lett az én imádnivaló anyám?
Könnyekkel küszködve vettem le magamról a pulcsimat, és dobtam újdonsült ágyamra. Aztán kiviharzottam a volt szobámból, és megcéloztam a földszintet. Anya a lépcsőfordulóban várt – nyilván számított valamire. Arcáról azt olvastam le, hogy csalódott; ezek szerint jó reakciót várt tőlem. Nem jött össze.
- Anyu, mégis minek kellett átrendezni a szobát? És hova tűntek a személyes tárgyaim? Hm? Elárulnád, kérlek szépen? – fújtattam, minden szavamba került egy csöppnyi gúny. Anya bűnbánó arcot vágott, és félénken, féloldalasan elmosolyodott.
- Hát, gondoltam, jobban tetszik így… és hát, unatkoztam. De ne aggódj! – tette hozzá aggodalmasan, mint akinek most jutott eszébe valami. – Nem nyúltam a személyes tárgyaidhoz. Vagyis igen, de csak a mosógépbe dobás erejéig. Hamarosan megszáradnak. Ne haragudj, de roppant mocskos volt mind a takaró, mind a párna.
Kissé lenyugodtam, hogy nem selejtezte ki a cuccaimat. Gyorsan elképzeltem, hogy nézne a takarómmal és a párnámmal a szoba – és mit ne mondjak, máris derűsebben láttam a dolgokat. Lassan bólintottam, majd megfordultam.
- Oké, anyu. De amint megszáradtak, hozd be, vagy szólj! – Azzal már csörtettem is felfele a lépcsőn. Hallottam egy halk sóhajt, minek hatására hozzátettem. – Mellesleg, a fal nagyon tetszik. Nem is tudod mennyire. De légy szíves, legközelebb szólj, ha a dolgaimmal akarsz kontárkodni! Akkor elkerüljük ezt a kis összezördülést.
Nem fordultam hátra, hogy lássam, bólint-e anya. Ismertem – hangosan is meg fogja ígérni, amit kell. Először csak motyogott valamit magának, olyan halkan, hogy nem értettem, de utána felemelte a hangját.
- Rendben. – Azzal léptek hangzottak fel, és anyu eltűnt. Felsóhajtottam, és újra benyitottam új szobámba.
Nem nézett ki olyan rosszul, ha sokáig bámultam. Végül is, csak három napja vagyunk itt, nem kellene nagy felfordulást csinálni, mert megváltozott a szobám. Csakhogy, az enyém úgy volt berendezve, mint Miamiban – már megszoktam. Mégse kellett volna ennyire felháborodnom az egészen. A cuccaim mosásban, azaz biztonságban vannak. Semmi pánik.
Szememmel gyorsan átpásztáztam a polcokat, az mp3-ast keresve. Aztán eszembe jutott, hogy azt is magammal vittem a tengerpartra. Sóhajtozva a pulcsimhoz léptem, és keresgélni kezdtem a zsebekben. Azok azonban üresek voltak – összeráncoltam a homlokomat. Hova máshova rakhattam? A farmeromban biztos nincsen. A gondolatra akaratlanul is a gatyám zsebeiben kaptam, amikor csakugyan üresek voltak – leszámítva egy-két papírzsepit. Ahogy rájöttem, mi lehet az egyetlen magyarázat az mp3-asom eltűnésére, az aggodalom egyre inkább elöntött. Nem hagyhattam a parton! Nem is emlékszem, hogy leraktam volna valahova. Biztos voltam benne, hogy amikor a sziklán másztam, már nem lógott a nyakamban, de akkor mégis, hol van? Istenem, ha eltűnt… Anya meg fog ölni!
Elhatároztam, hogy nem szólok róla anyának. Nincs az az isten, hogy én magamat megbüntessem! Majd maximum holnap megkérem Jake-et, hogy nézzünk körbe… rám vall. Elcseszem az egész délutánomat egy istenverte mp3-as miatt! No meg a figyelmetlenségem miatt…
Fáradtan ejtettem le magamat az ágyamra, és még fásultabban dőltem hátra. Kezemmel hajamba túrtam, próbáltam eltüntetni arcomból a rakoncátlan tincseket. Ez általában nehéz feladat volt, de nem nagyon szokott zavarni. Most azonban… Jake megváltoztat mindent. Persze, jó értelemben. Lehet, hogy az mp3-asnak is köze van hozzá. De mindegy, engem csak és kizárólag Jacob érdekel. Senki más. Még a saját anyám se. De… azért csak meg lehet érteni, nem? Úgy érzem, életemben először igazán szerelmes vagyok.
Kopogás. Reflexszerűen egyenesedtem fel, és elsuttogtam egy „tessék”-et. Anya vörös frizuráját láttam meg, ami már nem volt vizes. Nyilván megmosta. Oldalra billentettem a fejemet, és kíváncsian vizsgáltam az arcát. Semmi titkolózást nem véltem felfedezni rajta, így nyilván mindjárt be is számol arról, minek kopogott be.
Nem csalódtam.
- Kicsim, arra gondoltam, hogy nem lenne kedved eljönni velem valahova? – Hangja kicsit izgatott volt, de miért? Reméli, hogy most majd igent mondok neki? Azt várhatja. Feltéve, ha nem vásárlásról van szó. Mondjuk, színházba meg moziba se mennék most nagyon. Kivéve, ha Jake velünk jöhetne. De nyilván nem tud, és anyának se akartam még semmit sem mondani róla. Titkolózni fogok. Szeretek, és anyát néha az őrületbe kergetem ezzel. Persze, ő mindig átlát rajtam, de ha nem a saját számból hallja a tényeket, ő sem lehet mindenben biztos.
- Hova?
- Most jutott eszembe, hogy az egyik kollégám ajánlott a közelben egy nemrég nyílt cukrászdát. Nos, mivel pokolian megkívántam a sütit, úgy gondoltam, meghívlak magammal. Tudom, hogy édesszájú vagy – mosolyodott el bájosan anya, én pedig sajnáltam azt az embert, aki meghívta „randira” őt. Anya nyilván majd megőrjíti, olyan szép és dögös tud lenni néha. Persze, kívánom, hogy összejöjjön neki a dolog. Olyan régóta szingli… Eddig mindig azt gondoltam, hogy elég vagyok neki én. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sincs így. Anyának nagyon is kell egy férfi, csak soha nem vallja be.
Aztán átgondoltam a meghívását. Való igaz, édesszájú voltam, vagyok és leszek. Minek hagynám ki az alkalmat? Persze anyu hajlamos arra, hogy a cukrászda után elvisz vásárolni. Ám, ha esetleg így történne, akkora hisztit csapnék, mint jó pár évvel ezelőtt. Úgyhogy…
- Megyek. – Azzal feltápászkodtam az ágyról, és örültem, hogy még nem öltöztem át. Mivel nem nagyon akartam kitűnni a tömegből, nem vettem a fáradságot, hogy új öltözéket keressek magamnak. Maradtam a farmerban és a citromsárga felsőmben, amit a legjobban szerettem. Miért? Mert kényelmes volt. Menet közben felkaptam a pulcsimat, és anya után eredtem, le a lépcsőn.
Ő is indulásra készen állt, így nem totojáztunk sokat. Anyu még bekapott egy rágót, amitől teljesen olyan érzésem lett, hogy nem is harminchét éves. Lehet, hogy a korai szülés megártott neki? Komolyan mondom, rosszabb, mint én. Mellesleg, minek akar tetszeni a férfiaknak, ha már elhívta valaki randira?
Randira… te jó isten! Nem, nem, ugye nem?! Nem lehet, hogy anya magával akar vinni a találkozójára! Nem. Biztos ez csak az én hülyeségem. Nyilván nem akarná, hogy én is ott legyek. Elvégre, ez az ő randevúja, nem az enyém.
- Te, anya… - kezdtem bizonytalanul. Nem fog nagy hülyének nézni, ugye?
- Igen, Jane? – kérdezte felhőtlen mosollyal.
- Ugye nem lesz ott az a pasi, aki meghívott randira? – Kihallottam a saját hangomból a reménykedést, és biztos voltam benne, hogy anya is észrevette. Egy pillanatra összeszűkült a szeme, de aztán csak még szélesebben mosolygott.
- Tudod, megfordult a fejemben, hogy felhívom… - Mikor elakadt a lélegzetem, sietve folytatta: - De ne aggódj! Eszembe jutott, hogy te nem nagyon örülnél neki. És hát, nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy most talán velem jössz valahova. – Mosolyogva rám kacsintott, mire az égnek emeltem a tekintetem. Megkönnyebbültem, nagyon is, de féltem, hogy anya meggondolja magát. Nagyon kiszámíthatatlan természet, olyan, mint én, így sose lehet tudni, mikor mire készül. Próbáltam bízni benne.
Kisétáltam az ajtón keresztül az utcára. Meglepett, milyen sötét van fél hathoz képest, látszódott, hogy jön a tél. Nem kicsit szomorított el ez a tény. Mennyivel romantikusabb lenne, ha egy szép, tavaszi napon találkoznék Jake-kel? Ehelyett egy latyakos, esős őszi kedden lesz randink… Bár, igaz. Ha belegondoltam, hogy itt talán a tavasz is az őszhöz hasonló, akkor oly mindegy. Mégis. Elképzeltem, ahogy Jake-kel önfeledten fröcsköljük egymásra a vizet a tengerben, La Push mellett… elbotlok egy tengeri kagylóban, és megfeledkezve magamról, előre esek a tengerbe, de Jake elkap erős karjával… magához ölel… felém hajol, és…
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezt a gondolatot. Gyönyörű volt, még annál is gyönyörűbb, de mint már korábban is elmélkedtem ezen, nem szabad beleélnem magam a helyzetbe. Nem akarok zombiként bőgni, miután Jacob elutasított. Túl akarom élni.
Ahogy erre gondoltam, már tudtam, hogy nem fogom. Minden idők legnagyobb fájdalma lesz, ha Jake visszautasít, és nyilván így lesz. Épp ezért szeretném, ha minimum barátok lennénk. Én nem fogok hozzá közeledni, mert akkor kimondja, hogy nem akar engem, és az fájni fog. Viszont, ha csak együtt hülyülünk, attól még nem vallja be magától, hogy nem vagyok elég jó neki, vagy, hogy egyszerűen csak nem tetszem. Ez elég jó taktikának bizonyult, de nem a legjobbnak. Az lenne a szuper, ha összejönnénk. Álmok…
Észre se vettem, hogy anya már a kocsiban ül, és rám vár. A hangos dudaszóra kaptam fel a fejem, és megláttam őt, amint türelmetlen pillantással méreget. Fogtam magam, és becsusszantam az anyósülésre. Anya a fejét rázta, miközben elkezdett vezetni. Jajj. Vezetni… mi lesz ebből? Nem akarok meghalni! Élni akarok még, főleg, hogy együtt lehessek Jacobbal. Anyu, könyörgöm, ne okozz balesetet! Talán még én is jobban vezetek, mint ő.
- Min gondolkodtál úgy el az előbb? – tette fel a kérdést anya, amitől már régóta fúrta oldalát a kíváncsiság. Megvontam a vállam, és próbáltam a lehető legjobban hazudni.
- Leginkább azt mérlegeltem, milyen volt az első napom a suliban. – Általában könnyen hazudtam, néha lelkiismeret-furdalás is. Persze, ha nagyobb kamuról van szó, akkor nem megy olyan könnyen. De ez mégsem olyan hatalmas… A tizenévesek háromnegyede nem számol be első kézből az első fiújáról. A saját anyjának. És hát, úgy tűnik, én ebbe a 75 százalékba tartozom.
Fél szemmel néztem anya hitetlenkedő arckifejezését, de nem szólt többet. Az autó ide-oda rázkódott, én pedig újra görcsösen megmarkoltam az ülés szélét. Lassan kiértünk Forksból, és nagyobb lett a forgalom. Anya rájött, hogy itt talán már normálisabban kéne menni, így megpróbált kevésbé rázós vezetést produkálni. Annyira erőlködött, hogy homlokait ráncolta, én pedig majdnem elnevettem magam. Sosem tudtam, hogy kaphatott anya jogsit.
Néztem, ahogy a zöld lassan eltűnik, és mindenfelé barna meg szürke veszi át a helyét. A lassan megszokott erdőt nem láttam már, helyette mindenféle kisebb épületek, házak tűntek fel jobb- és baloldalt is. A sötétszürke beton lassan világosabb lett, ahogy szárazabb helyekre értünk. Itt nem voltak nedvesek, sokkal kevesebb eső esett, mint Forksban. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyunk, de nem nagyon érdekelt. Lehet, hogy még aludtam is volna egy jót útközben, ha nem kellett volna egész végig markolnom az ülés szélét. Így pedig nem igazán lehet aludni. Milyen szépeket álmodtam volna…
Anya egyszer-kétszer megpróbált szóba elegyedni velem, de mivel nem mutattam különösebb hajlandóságot, felhagyott a próbálkozásokkal. Engem hiába kérdezget a mostani divatról, szinte semmit nem tudok róluk, nem hogy a legújabbról! Körülbelül két évvel le vagyok maradva a divatvilágban, és szerintem ez még egy darabig így is lesz. Habár, ha Jake-nek tetszeni akarok, lehet, egyszer majd elmegyek anyuval vásárolni… Jajj. Előre félek tőle. De ha egyszer ez kell ahhoz, hogy Jake-kel összejöjjek – vagy ha nem is, legalább ne legyek csöves előtte. Az lenne az utolsó dolog! Soha az életbe nem mennék lepukkant ruhába Jake elé, még pizsamában sem. Bár, ha egyszer eljutnánk egy olyan szintig…
Ismét megráztam a fejem. Istenem, hogy lehet most ekkora fantáziám? Hiába győzködöm magam, hogy nem szabad álmodozni, annál inkább csinálom. Hogyan akadályozzam meg? Nem hiszem, hogy menne. Úgy látszik, szeretem magamnak fájdalmat okozni. Ez legalábbis ezt mutatja. De mégis miért?
Arra eszméltem fel, hogy megáll a kocsi. Csak néztem ki a fejemből, és továbbra is görcsösen markoltam az ülést, mikor anya megkopogtatta a vállamat. Ránéztem, és egy sürgető pillantást vetett rám. Elengedtem az ülés szélét, és ujjaim hálásan sóhajtottak fel. Kicsit megmozgattam azokat, nem akartam, hogy több ne tudjam kinyújtani. Kiszálltam a kocsiból, és anya után eredtem.
A cukrászda roppant kicsi volt, de nagyon látványos. Hatalmas muffin-tábla csillogott-villogott több színben az építményen, mellette pedig egy „Cukorlak” feliratot olvastam le. A ház két oldalán piros-kék-sárga-zöld színben világító girlandok lógtak le, mint vérszomjas kígyók. Az egész díszt az tette viccessé, hogy a legvégén – ami majdnem a földet érintette – egy ugyanolyan muffin vigyorgott festett szájjal a látogatókra. Akaratlanul is elmosolyodtam, és beléptem a cukrászdába.
Belül minden halvány aranyszínű volt, mintha már a karácsonyra készülnének. Egy-két helyen pirost is használtak, például a kiszolgálópultnál. Az eladó csakugyan arany kötényt viselt – ugyanolyan kesztyűt. Ahogy a karácsonyra gondoltam, furcsán rossz érzés kerített hatalmába.
Nem voltam oda a karácsonyért. Nem sokkal ez ünnep előtt hagyott el az apám minket. Még máig sem értem, hogy érhetett fel az a fiatal titkárnő anyával… én láttam a hárpiát, és mit ne mondjak, anyu sokkal nőiesebb, szebb nála. És ezt nem csak azért gondolom így, mert ő az anyám. Hanem mert így van.
Anyu – hivatalos nevén Mary – fogta magát, és elindult a pult felé. Sietős léptekkel a nyomába eredtem, olyan voltam, mint az árnyéka. Még hasonlítottunk is egymásra – leszámítva persze azt, hogy nekem hosszú, neki pedig rövid a haja. Meg kicsivel magasabb, mint én. De ezeket leszámítva szuper árnyék lettem volna anyának.
Nagy dilemmát okozott, hogy milyen süteményt válasszak. Mindegyik nagyon étvágygerjesztő volt – muffinok hegyekben, különféle torták, piték. Legszívesebben mindegyiket felfaltam volna. Tőlem kitelik; bármit képes vagyok megenni, a szerencsém csak az, hogy nem látszik meg rajtam. Ó, pedig néha de szeretnék hízni! Végül aztán egy egyszerű túrótortára esett a választásom.
Miután anya is rendelt magának vagy háromféle süteményt, helyet foglaltunk az egyik üres asztalnál. Csendben ettünk, nem éreztem késztetést, hogy beszélgetni kezdjek anyával. A torta kifejezetten finom volt, soha nem kóstoltam ennél jobbat. Igaz, eddig nem gyakran ettem túrótortát, de úgy gondoltam, ide többször is betérek majd desszertezni. Talán egyszer majd Jake-kel. Talán más fiúval. Bár, nekem nem kell senki más. Csak Jake.
Úgy tűnt, anya se nagyon akarja elhúzni az eszegetést, mert amint befejeztük a sütizést, mentünk is haza. Arcán láttam, hogy valami nem gömbölyű, de nem mertem rákérdezni. Azért sem, mert úgy gondoltam, megint csak én néztem félre valamit. Előfordulhat. Nem sokkal később már arra eszméltem, hogy a ház előtt vagyunk.
Kiszálltam a kocsiból, és egyenest a bejárati ajtóhoz léptem. Saját kulcsomat hívtam segítségül, hogy bejussak a lakásba, és most sem hagyott cserben. Nem álltam meg sehol; le akartam dőlni. Álmodni akartam. Még a fürdéshez sem volt erőm, úgy döntöttem, hogy majd holnap reggel lezuhanyozom. Holnap. Jake…
Gyorsan ledobtam a ruháimat, és pizsamát húztam. Gondosan elpakoltam mindent, behúztam a függönyt, és lekapcsoltam a villanyt. Elég jól tájékozódtam a sötétben, így nem esett nehezemre megtalálni az ágyamat. Mikor kitapogattam a párnákat, elszontyolodtam – a zöld szerencsepárnám nem volt a helyén. Így talán még sem lesz olyan varázslatos az este.
Sóhajtozva bújtam be a lovas takarómnál szellősebb anyag alá. Melegen betakaróztam, és lehunytam a szemem. Próbáltam álomképeket képzelni magam elé, és egyre csak azt hajtogattam, hogy Jake, Jake, Jake.
Mielőtt álomba merültem azonban, meg mertem volna rá esküdni, hogy szűkölést hallottam az ablak felől…
2. fejezet - A találkozás
Nagyjából tudtam, merre kell mennem. Anyával tegnapelőtt elmentünk La Push mellett, és hála a memóriámnak, megjegyeztem az útvonalat. Gyorsan tekertem, miközben a fülemben vadul dübörgött a rock zene, és nagyon jól éreztem magam. Szerencsém volt, hogy nem kellett túlságosan az útra figyelnem, épp hogy egyszer-egyszer haladt el mellettem egy autó. Annyira meg azért csak nem vagyok béna, hogy nekimegyek valaminek, vagy mégis?
Már javában éreztem a tenger mámorító illatát és az arcomba csapó nedves szelet, mielőtt még megláttam volna a partot. Gyorsabban kezdtem el tekerni, már mielőbb ott akartam lenni. Hideg volt, de nem érdekelt, csak a víz dühös hömpölygését akartam látni, ücsörögni szerettem volna a nedves homokban. Össze akartam koszolni magamat, sőt, talán még azt is megkockáztattam volna, hogy ruhástól belemegyek a tengerbe. Aztán amikor belegondoltam, milyen borzalmakkal járna ez a tevékenység, meggondoltam magamat. A láblógatásról azonban nem akartam lemondani.
Végre ott van! A fákon túl megláttam a tengerkék és a zöld árnyalatok keveredését, amint vadul kavarognak a szemem előtt, mint egy hipnotizáló spirál. Letértem az útról, egyenest az erdő melletti ösvényre, és lerövidítettem a távot. Gyorsan robogtam a buckás földúton, és nem vigyáztam arra, hogy ne essek el. Egyszerűen csak tudtam, hogy nem fogok, és ez épp elég volt nekem. Aztán amikor az ösvény véget ért, az erdő eltűnt mellőlem, és csak a hatalmas tenger tátongott sejtelmesen a szemem előtt.
Leszálltam a bicikliről és hagytam, hogy a földre hulljon. Nem tartottam attól, hogy valaki majd ellopja, nem, ezt egyáltalán nem tartottam lehetségesnek. Tekintettel a lakosságra és a kerékpárom állapotára, biztos voltam benne, hogy nem fog eltűnni, és amikor majd haza akarok menni, itt fog feküdni a földön. Pont, ahol hagytam.
Elindultam a sziklák felé, azok voltak az egyetlenek, amik akadályoztak engem abban, hogy eljussak a partig. Mint a kínai Nagy Fal, úgy sorakoztak előttem, és én bosszankodva közelítettem meg azokat. Túl magas volt mindegyik, tekintettel az én százhatvan valahány centimre, így kénytelen voltam átmászni rajtuk. Szerencsére az egyiken találtam egy bemélyedést, ebbe kapaszkodtam, és mivel elég karizmom volt, plusz még a testem is vékony, sikerült felhúznom magam a szikla tetejére. Magam mellé húztam a lábaimat, nehogy visszacsússzak, és félénken pillantottam le. Felmértem, hogy mekkora a távolság köztem és a föld között, és mikor eldöntöttem, hogy nem valami sok, lassú mozdulatokkal kezdtem feltolni magam. Először csak guggoltam, majd felálltam, és pár másodpercig csak mozdulatlanul ácsorogtam. Aztán becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt, újra kinyitottam, és ugrottam egyet előre. Pár pillanat volt az egész, és én máris a földön voltam. Elégedett mosollyal töröltem meg a kezeimet, és vettem utam a part felé. A tenger dühös hullámzással hívogatott, én pedig mentem. Felemeltem a bal kezemet, és ujjaimat mohón a tenger felé lendítettem. Kinyújtott karral közelítettem meg a „hatalmas tócsát”, minden egyes pillanatban közelebb és közelebb értem. Már a homokban tapostam, a vízhez közel, amikor sietős lépteket hallottam. Megtorpantam, és kezem lehullt a testem mellé.
- Te mit csinálsz itt? – dörrent egy barátságtalan hang magam mögül, mire én vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, fakóvörös hajam csak úgy lebegett a hirtelen mozdulattól. Mikor a tekintetem az ismeretlen fiú arcára esett, az megrökönyödött pillantással nézett vissza rám. Megtorpant, és teste ellazult. Arca olyan lágy lett, hogy úgy hittem, egy őrülttel hozott össze a sors.
Aztán végignéztem újra rajta. Izmos hasán kockákban sorakoztak az izmok, gyönyörű látvány volt. Rézvörös bőre csak rátett egy lapáttal, fekete hajával teljesen indián beütést mutatott. Arca egyszerűen gyönyörű volt, már ha lehetett egy férfi arcra ilyet mondani. Szédítően helyes volt, és amikor észrevette, mennyire bámulom, egy kissé elmosolyodott. Ettől a röpke vigyortól majdhogynem levegőért kezdtem kapkodni, de tudtam uralkodni magamon. Aztán eszembe jutott, milyen barátságtalanul szólított meg, és megpróbáltam durcás képet vágni.
- Azt hittem, ez egy szabad terület. Te mit keresel itt, ha már így megzavartál? – Nem voltam valami nagy színésznő, de hangom keményen csattant. A fiú arca megszeppent lett, ami aztán bűnbánóvá vált. Oldalra billentett fejjel méregetett.
- Sajnálom. Csak tudod, mostanában elég… rossz emberek járkálnak errefelé, és azt hittem, hogy te is közéjük tartozol… - Ezt olyan elhalóan mondta, hogy a mondat végét már nem is hallottam. Hangjából határozottan kicsengett a hamisság, de nem tudtam, vajon arról hazudott-e, hogy rossz emberek járnak errefelé, vagy arról, hogy azt gondolta, közéjük tartozom? Egy gyors pillantást vetettem magamra, és szinte biztos voltam benne, hogy én mindennek kinéztem, csak éppen rossz lánynak nem. Gyanakvóan, összeszűkült szemmel néztem rá, mire felsóhajtott.
- Oké, oké. Nem volt jó kedvem, azért voltam olyan barátságtalan. Sajnálom – ismételte, hangja olyan bűnbánó volt, hogy megszántam. Figyelmemet nem kerülte el az, hogy múlt időben beszélt. Halványan elmosolyodtam, és tettem egy lépést felé.
- Semmi baj. Megértem. Nekem is szoktak rossz napjaim lenni. – Azzal odanyújtottam neki a kezemet. - Lily Jane Fletcher.
- Jacob Black – mutatkozott be ő is. Nem tudtam, miért éppen a teljes nevemet mondtam el neki, de talán már annyira belém rögzült, hogy nem is tudnék másképp bemutatkozni. Mellesleg, szerettem a nevemet. Ha a kinézetemet nem is, a nevemet midenképp.
Mikor a kezünk összeért, egy pillanatra megijedtem bőre forróságától. Elrántottam a kezemet, pedig nem kellett volna, nem is akartam. Láttam, ahogy szeme elszomorodik, de nem tudtam, miért. Aztán észrevettem, hogy keze még mindig maga előtt van, így újra megfogtam azt. Elvigyorodott, és lazán megrázta az enyémet. Aztán olyan hülye eset történt, hogy percekig rázta, egyszerűen nem akart elengedni, de én sem őt. Végül én vettem el a kezemet, mert úgy gondoltam, ez egy kicsit kínos szituáció. Jacob megvakarta a fejét, majd összecsapta a tenyerét.
- Szóval, Lily. Vagy Jane? – kérdezte bizonytalanul, mire megráztam a fejemet.
- Csak anya szólít úgy. A Jane az ő ötlete volt, a Lily pedig az apámé… - Elhallgattam, ahogy eszembe jutott az édesapám. Még Miamiban történt, hogy jó apám beleszeretett a saját titkárnőjébe, és gondolom, mondanom se kell, hogy őt választotta anyu, és helyettem. Leginkább emiatt hagytuk ott Floridát, és költöztünk egy kisvárosba. Anya el akart bújni a gondjai elől, és úgy gondolta, hogy egy esős kisváros pont megfelelő hely erre. Még azt sem bánta, hogy le kell mondania legfőbb hobbijáról, a vásárlásról. Attól független, hogy gyűlölöm az apámat, a Lily név szerintem nagyon találó.
- Értem. Szóval, akkor hívhatlak én is Lilynek? Te pedig Jake-nek – ajánlotta, mire vállat vontam. Végül is, nekem tök mindegy, hogy ez a helyes srác hogy nevez, csak tegye, ez a lényeg. Azért jó, hogy csak három napja érkeztem, de máris, öhm… udvarlót keresek. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de úgy gondoltam, nem. Legalábbis, még nem.
- És… hogy kerülsz La Pushba? – kérdezte Jake, majd határozott léptekkel felém sétált. Megállt közel előttem, tekintetét végig rajtam tartotta. Volt a pillantásában valami furcsa… olyan lágy volt az arca, hogy csodálkoztam, nem olvadt még el. Sötétbarna, majdnem fekete íriszei roppant melegek voltak, és a szívem önkéntelenül is dobbant egyet. Láttam, ahogy a kezét lassan felemeli, de amikor tapasztalta, hogy észrevettem a mozdulatát, az remegve visszahullt maga mellé.
- Én… öhm… nos, szóval három napja költöztem ide, és mivel nagyon vonz a tengerpart, gondoltam… lejövök ide. – Próbáltam nem dadogni, de amíg Jacob a szemét rajtam tartotta, elég nehéz volt ezt kikerülni. Le akartam venni a tekintetemet róla. Meg akartam szakítani a szemkontaktust. Mégse ment. A testem egyszerűen nem akart cselekedni. Mintha az eszem helyett a testem irányított volna engem. Mintha valami különös belső erő késztetett volna arra, hogy nézzek a szemébe, és hogy el ne merjem kapni a fejemet. Jake elmosolyodott, halvány szarkalábak jelentek meg a szemei mellett. Egyszerűen olyan édes volt, hogy nekem is el kellett vigyorodnom.
- Így már érthető. És hol laksz? Itt, La Pushban? – hangja izgatott volt, és reménykedő. De mégis miért? Talán akarná, hogy itt lakjak? Az nagyon rendes dolog lenne tőle. Csakhogy a bibi az, hogy nem itt lakom, hanem Forksban…
- Nem, sajnos. Pedig szívesen ellennék itt a tengerparton. De nekem Forksban kell laknom – tettem hozzá kelletlenül. Amikor ezt kimondtam, egy pillanatra tágra nyílt a szeme, és levegőért kezdett kapkodni.
- V-voltál már suliban?
- Igen, ma voltam először.
- És… találkoztál, öhm… Bella Swannel? – kérdezte kíváncsian, ugyanakkor kissé rettegve. Mikor barátnőm – legalábbis reméltem, hogy hívhatom így – nevét, keserű ízt éreztem a számban. Szóval, van csaja. Hát persze, ez érthető. De… várjunk csak! Bellának Edward a pasija, nem? Lehet, hogy Jake szereti a lányt, de nem lehet együtt vele? Elképzelhető.
- Igen. Ami azt illeti, ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem – válaszoltam nyersen, mire halványan elmosolyodott. Szeme azonban még mindig bizonytalan volt, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Akaratlanul is felhúztam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit.
- Azt hiszem, más barátnő után kéne nézned – jegyeztem meg fagyosan. Jake megrándult a nyers hangnememtől. – A csajszi Edward Cullennel jár, és tökéletes párt alkotnak.
- Ami azt illeti, tudom nagyon jól. Csak valamikor ő volt a legjobb barátom, szerelmes is voltam belé, de dobott, és kíváncsi voltam, mondott-e rólam valami rosszat. – Olyan gyorsan hadarta el az igazságot, hogy meglepődtem. Úgy vettem észre, Jake-nek is újra kitágul a szeme egy pillanatra, mintha nem is ő mondta volna mindezt. Mindenesetre örültem a múlt időnek, habár nem tudtam, mennyi igaz abból, hogy „szerelmes volt”, de kissé önelégült lettem. Az is boldogsággal töltött el, hogy Jacob megbízik bennem, habár aligha ismerjük egymást negyed órája.
Persze azt is tudtam, hogy én és Jacob soha nem lehetünk egy pár. Ő izmos, jóképű, rendes srác – én meg ronda, szeplős, vékony és dilis vagyok. Avagy, unalmas. Semmi esélyem nem volt nála, túl jó volt hozzám. De azért álmodozni lehet, vagy nem?
Felsóhajtottam, és megfordultam, vissza a tenger felé. Pikk-pakk levettem a cipőmet, és félredobtam. Sétálni kezdtem, mindenféle cél nélkül. Egyszerűen csak nem akartam egy helyben állni. Annak semmi értelme, ráadásul nem kell kínos szemkontaktust folytatnom Jake-kel. Oké, nekem egyáltalán nem volt kínos, de neki biztosan. De mégis… akkor miért nézett egyfolytában rám? Az előbb már megvizsgáltam, hogy van-e valami furcsa rajtam, de nincs. Akkor hát, mi a magyarázat? Lehet, csak én vagyok olyan hülye, hogy úgy érzem, van a kontaktusnak valamilyen jelentősége? Meglehet. És nagyon reméltem, hogy van. Ismét felsóhajtottam.
Elértem a tenger vizét, és lassan a lábammal léptem egy utolsót. Szúrós hideg érzés száguldott végig egész testemen, fokozatosan haladva, amint lábujjaim a hűvös tengerbe mártódtak. Olyan volt, mint egy elektromos kisülés – csak ez nem volt halálos, csupán jó érzés. Nekem legalábbis az volt. Kezdtem megszokni a hideget, és erre mi a legjobb praktika? Derékig belesétálni a jeges vízbe. Ott még ugyan nem tartom, ilyen „kisülések”-et már idézhetek elő. Ebbe még nem halok bele. Mármint, nem kapok tüdőgyulladást, sőt, semmilyen betegséget. Ami pedig nem káros, az csak jó lehet. Átvitt értelemben.
Hallottam, amint valami halkan csoszog mögöttem. Becsuktam a szemem, és halványan elmosolyodtam. Ezek szerint jelenthetek valamit ennek a fiúnak, ha nem hagy csak úgy itt, és követi minden lépésem. Ez talán enyhe túlzás, de mégis – leírni sem tudom, milyen boldogság mardosta ebben a pillanatban a szívemet. Jobb lábammal is tettem előre egy lépést, így már két lábon álltam a hűs tengervízben. A hullámok gyengén, óvatosan nyaldosták a bokámat, nagyon kellemes érzés volt. Már csak az lenne ennél jobb, ha Jake végigsimítana a karomon…
Leszálltam a fellegekből, és visszatértem a valóságba. A gyönyörű álomkép már kezdett kibontakozni az elmémben, és ezt nem akartam. Minél inkább belelovagolom magamat egy gondolatba, annál inkább fog fájni, ha nem úgy lesz. Én pedig tudtam, hogy soha nem jöhetek össze Jake-kel, és nem akartam még rosszabbá tenni ezt a tényt. Túl akartam élni. Nyilván ez is egy olyan tini-szerelem, nem igaz? Attól tartottam, nem, ez nem az.
Hűvös szellő csapott az arcomba, én pedig reflexszerűen átkaroltam a vállaimat. Éreztem, ahogy valami meleg fuvallat közeledik felém a hátamnál, majd azt, hogy el is tűnik. Mikor rájöttem, hogy Jake keze közelített meg az imént, hátrafordultam, és arcunk majdnem egymásba ütközött. Orraink hegye csupán pár centire voltak egymástól, és én az ajkamba haraptam. Nagy volt a kísértés, hogy eltüntessem azt a néhány centit, és ajkára tegyem az enyémet. Nagyon jól tudtam azonban, hogy ez végzetes tett lenne – nyilván soha többé nem szólna hozzám. Én pedig szerettem volna, hogy ha egy pár nem is, de barátok lennénk. Igaz barátok. Bellán kívül ő volt az egyetlen, aki felfigyelt rám, aki nem nézett le. Még a Cullenékre se tudtam azt mondani, hogy a barátaim, mert a koboldszerű lányon kívül mindegyik valamilyen szinten „lenézett”. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de elfogadtam, mert én sem voltam mindig roppant kedves azzal, akinek nem tetszett a külseje. Az enyém meg egyáltalán nem volt túl csábító – fakóvörös haj, sápadt arc, és apró szeplők az orromon. A szemem volt az egyetlen testrészem, amit viszonylag szerettem – dús, fekete szempilláim voltak, és szép, csokoládébarna íriszeim.
Valami furcsa csillogást láttam a szemében. Az állát folyamatosan megfeszítette, és próbált kifejezéstelen arccal nézni. Mintha… küzdene valami ellen. Nem tudom. Nagyon koncentrált valamire. Akár órákig is így tudtam volna maradni – ennek ellenére léptem hátrébb egy lépést. Jake tagjai ellazultak, és ez különös rossz érzéssel töltött el. Vajon… azt akarta, hogy arrébb menjek? De nem akart udvariatlan lenni, és ő maga megtenni? Igen, valószínűleg erről van szó. Ez az én formám. Ha megtetszik valaki – ritkán – persze, hogy nem lesz szerelmem viszonozva. Ez már nyilván mindig így lesz életem során.
- Azt hiszem, én most… megyek. – Megköszörültem a torkomat, hogy ne legyen olyan rekedtes a hangom. Elkezdtem sétálni a sziklák felé, egyre több homokszemcse tapadt nedves talpamra. Útközben felkaptam a cipőimet, nem állt szándékomban felvenni. Így is kicsit viharvert volt, nem akartam még át is áztatni. Majd tekerek meztelen lábbal. Nem ez lenne az első alkalom. Mellesleg, mezítláb jobban tapadok majd a sziklára. Aztán valaki megköszörülte a torkát, hozzám hasonlóan, mire megtorpantam. Lassan fordultam meg, és láttam, hogy Jake felém sétál. A szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni, és vagy huszonvalahány pillangó verdesett a gyomromban. Kérdőn megemeltem a szemöldököm.
- Jössz holnap is? – Hangja reménykedő volt. Ez érdekes… nem tudom, most végül is mit akar. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor ezt megkérdezte, de ezzel ellentétben, el se tudtam képzelni, most mi van. A férfiak kiismerhetetlenek, sokkal inkább, mint a nők… szerintem. Persze, női fejjel könnyű ezt mondani. Halványan elmosolyodtam, és enyhén bólintottam.
- Jöjjek?
- Gyere. – Kivillantotta hibátlan fogsorát, és én majdnem elolvadtam a mosolyától. Olyan aranyos, kisfiús volt így, hogy meg tudtam volna puszilgatni, és ölelgetni. Meg… csókolni is. Elvigyorodtam, és bólintottam.
- Akkor jövök. De holnap hat órám van… két órával később jövök. Csinálunk majd valamit? – kérdeztem izgatottan, teljesen fel voltam spanolva.
- Persze, szívesen. – Még mindig vigyorgott, nagyon édes volt. Aztán a sziklák felé mutatott hatalmas tenyerével. Csak most vettem észre. – Ott foglak várni.
- Oké. – Felcsillant a szemem. Ha inkább a szikláknál vár majd, az azt jelenti, hogy nem feltétlen a tengerparton fogunk sétálni. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre, nem hiszem, hogy sokat fogok aludni…
- Hát akkor… szia.
- Szia – köszöntem el én is, majd sietős léptekkel a sziklák felé indultam, kezemben a cipőmmel.
Holnap. Suli után. La Pushban. Szikláknál. Jake-kel. Már alig várom!
Már javában éreztem a tenger mámorító illatát és az arcomba csapó nedves szelet, mielőtt még megláttam volna a partot. Gyorsabban kezdtem el tekerni, már mielőbb ott akartam lenni. Hideg volt, de nem érdekelt, csak a víz dühös hömpölygését akartam látni, ücsörögni szerettem volna a nedves homokban. Össze akartam koszolni magamat, sőt, talán még azt is megkockáztattam volna, hogy ruhástól belemegyek a tengerbe. Aztán amikor belegondoltam, milyen borzalmakkal járna ez a tevékenység, meggondoltam magamat. A láblógatásról azonban nem akartam lemondani.
Végre ott van! A fákon túl megláttam a tengerkék és a zöld árnyalatok keveredését, amint vadul kavarognak a szemem előtt, mint egy hipnotizáló spirál. Letértem az útról, egyenest az erdő melletti ösvényre, és lerövidítettem a távot. Gyorsan robogtam a buckás földúton, és nem vigyáztam arra, hogy ne essek el. Egyszerűen csak tudtam, hogy nem fogok, és ez épp elég volt nekem. Aztán amikor az ösvény véget ért, az erdő eltűnt mellőlem, és csak a hatalmas tenger tátongott sejtelmesen a szemem előtt.
Leszálltam a bicikliről és hagytam, hogy a földre hulljon. Nem tartottam attól, hogy valaki majd ellopja, nem, ezt egyáltalán nem tartottam lehetségesnek. Tekintettel a lakosságra és a kerékpárom állapotára, biztos voltam benne, hogy nem fog eltűnni, és amikor majd haza akarok menni, itt fog feküdni a földön. Pont, ahol hagytam.
Elindultam a sziklák felé, azok voltak az egyetlenek, amik akadályoztak engem abban, hogy eljussak a partig. Mint a kínai Nagy Fal, úgy sorakoztak előttem, és én bosszankodva közelítettem meg azokat. Túl magas volt mindegyik, tekintettel az én százhatvan valahány centimre, így kénytelen voltam átmászni rajtuk. Szerencsére az egyiken találtam egy bemélyedést, ebbe kapaszkodtam, és mivel elég karizmom volt, plusz még a testem is vékony, sikerült felhúznom magam a szikla tetejére. Magam mellé húztam a lábaimat, nehogy visszacsússzak, és félénken pillantottam le. Felmértem, hogy mekkora a távolság köztem és a föld között, és mikor eldöntöttem, hogy nem valami sok, lassú mozdulatokkal kezdtem feltolni magam. Először csak guggoltam, majd felálltam, és pár másodpercig csak mozdulatlanul ácsorogtam. Aztán becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt, újra kinyitottam, és ugrottam egyet előre. Pár pillanat volt az egész, és én máris a földön voltam. Elégedett mosollyal töröltem meg a kezeimet, és vettem utam a part felé. A tenger dühös hullámzással hívogatott, én pedig mentem. Felemeltem a bal kezemet, és ujjaimat mohón a tenger felé lendítettem. Kinyújtott karral közelítettem meg a „hatalmas tócsát”, minden egyes pillanatban közelebb és közelebb értem. Már a homokban tapostam, a vízhez közel, amikor sietős lépteket hallottam. Megtorpantam, és kezem lehullt a testem mellé.
- Te mit csinálsz itt? – dörrent egy barátságtalan hang magam mögül, mire én vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, fakóvörös hajam csak úgy lebegett a hirtelen mozdulattól. Mikor a tekintetem az ismeretlen fiú arcára esett, az megrökönyödött pillantással nézett vissza rám. Megtorpant, és teste ellazult. Arca olyan lágy lett, hogy úgy hittem, egy őrülttel hozott össze a sors.
Aztán végignéztem újra rajta. Izmos hasán kockákban sorakoztak az izmok, gyönyörű látvány volt. Rézvörös bőre csak rátett egy lapáttal, fekete hajával teljesen indián beütést mutatott. Arca egyszerűen gyönyörű volt, már ha lehetett egy férfi arcra ilyet mondani. Szédítően helyes volt, és amikor észrevette, mennyire bámulom, egy kissé elmosolyodott. Ettől a röpke vigyortól majdhogynem levegőért kezdtem kapkodni, de tudtam uralkodni magamon. Aztán eszembe jutott, milyen barátságtalanul szólított meg, és megpróbáltam durcás képet vágni.
- Azt hittem, ez egy szabad terület. Te mit keresel itt, ha már így megzavartál? – Nem voltam valami nagy színésznő, de hangom keményen csattant. A fiú arca megszeppent lett, ami aztán bűnbánóvá vált. Oldalra billentett fejjel méregetett.
- Sajnálom. Csak tudod, mostanában elég… rossz emberek járkálnak errefelé, és azt hittem, hogy te is közéjük tartozol… - Ezt olyan elhalóan mondta, hogy a mondat végét már nem is hallottam. Hangjából határozottan kicsengett a hamisság, de nem tudtam, vajon arról hazudott-e, hogy rossz emberek járnak errefelé, vagy arról, hogy azt gondolta, közéjük tartozom? Egy gyors pillantást vetettem magamra, és szinte biztos voltam benne, hogy én mindennek kinéztem, csak éppen rossz lánynak nem. Gyanakvóan, összeszűkült szemmel néztem rá, mire felsóhajtott.
- Oké, oké. Nem volt jó kedvem, azért voltam olyan barátságtalan. Sajnálom – ismételte, hangja olyan bűnbánó volt, hogy megszántam. Figyelmemet nem kerülte el az, hogy múlt időben beszélt. Halványan elmosolyodtam, és tettem egy lépést felé.
- Semmi baj. Megértem. Nekem is szoktak rossz napjaim lenni. – Azzal odanyújtottam neki a kezemet. - Lily Jane Fletcher.
- Jacob Black – mutatkozott be ő is. Nem tudtam, miért éppen a teljes nevemet mondtam el neki, de talán már annyira belém rögzült, hogy nem is tudnék másképp bemutatkozni. Mellesleg, szerettem a nevemet. Ha a kinézetemet nem is, a nevemet midenképp.
Mikor a kezünk összeért, egy pillanatra megijedtem bőre forróságától. Elrántottam a kezemet, pedig nem kellett volna, nem is akartam. Láttam, ahogy szeme elszomorodik, de nem tudtam, miért. Aztán észrevettem, hogy keze még mindig maga előtt van, így újra megfogtam azt. Elvigyorodott, és lazán megrázta az enyémet. Aztán olyan hülye eset történt, hogy percekig rázta, egyszerűen nem akart elengedni, de én sem őt. Végül én vettem el a kezemet, mert úgy gondoltam, ez egy kicsit kínos szituáció. Jacob megvakarta a fejét, majd összecsapta a tenyerét.
- Szóval, Lily. Vagy Jane? – kérdezte bizonytalanul, mire megráztam a fejemet.
- Csak anya szólít úgy. A Jane az ő ötlete volt, a Lily pedig az apámé… - Elhallgattam, ahogy eszembe jutott az édesapám. Még Miamiban történt, hogy jó apám beleszeretett a saját titkárnőjébe, és gondolom, mondanom se kell, hogy őt választotta anyu, és helyettem. Leginkább emiatt hagytuk ott Floridát, és költöztünk egy kisvárosba. Anya el akart bújni a gondjai elől, és úgy gondolta, hogy egy esős kisváros pont megfelelő hely erre. Még azt sem bánta, hogy le kell mondania legfőbb hobbijáról, a vásárlásról. Attól független, hogy gyűlölöm az apámat, a Lily név szerintem nagyon találó.
- Értem. Szóval, akkor hívhatlak én is Lilynek? Te pedig Jake-nek – ajánlotta, mire vállat vontam. Végül is, nekem tök mindegy, hogy ez a helyes srác hogy nevez, csak tegye, ez a lényeg. Azért jó, hogy csak három napja érkeztem, de máris, öhm… udvarlót keresek. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de úgy gondoltam, nem. Legalábbis, még nem.
- És… hogy kerülsz La Pushba? – kérdezte Jake, majd határozott léptekkel felém sétált. Megállt közel előttem, tekintetét végig rajtam tartotta. Volt a pillantásában valami furcsa… olyan lágy volt az arca, hogy csodálkoztam, nem olvadt még el. Sötétbarna, majdnem fekete íriszei roppant melegek voltak, és a szívem önkéntelenül is dobbant egyet. Láttam, ahogy a kezét lassan felemeli, de amikor tapasztalta, hogy észrevettem a mozdulatát, az remegve visszahullt maga mellé.
- Én… öhm… nos, szóval három napja költöztem ide, és mivel nagyon vonz a tengerpart, gondoltam… lejövök ide. – Próbáltam nem dadogni, de amíg Jacob a szemét rajtam tartotta, elég nehéz volt ezt kikerülni. Le akartam venni a tekintetemet róla. Meg akartam szakítani a szemkontaktust. Mégse ment. A testem egyszerűen nem akart cselekedni. Mintha az eszem helyett a testem irányított volna engem. Mintha valami különös belső erő késztetett volna arra, hogy nézzek a szemébe, és hogy el ne merjem kapni a fejemet. Jake elmosolyodott, halvány szarkalábak jelentek meg a szemei mellett. Egyszerűen olyan édes volt, hogy nekem is el kellett vigyorodnom.
- Így már érthető. És hol laksz? Itt, La Pushban? – hangja izgatott volt, és reménykedő. De mégis miért? Talán akarná, hogy itt lakjak? Az nagyon rendes dolog lenne tőle. Csakhogy a bibi az, hogy nem itt lakom, hanem Forksban…
- Nem, sajnos. Pedig szívesen ellennék itt a tengerparton. De nekem Forksban kell laknom – tettem hozzá kelletlenül. Amikor ezt kimondtam, egy pillanatra tágra nyílt a szeme, és levegőért kezdett kapkodni.
- V-voltál már suliban?
- Igen, ma voltam először.
- És… találkoztál, öhm… Bella Swannel? – kérdezte kíváncsian, ugyanakkor kissé rettegve. Mikor barátnőm – legalábbis reméltem, hogy hívhatom így – nevét, keserű ízt éreztem a számban. Szóval, van csaja. Hát persze, ez érthető. De… várjunk csak! Bellának Edward a pasija, nem? Lehet, hogy Jake szereti a lányt, de nem lehet együtt vele? Elképzelhető.
- Igen. Ami azt illeti, ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem – válaszoltam nyersen, mire halványan elmosolyodott. Szeme azonban még mindig bizonytalan volt, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Akaratlanul is felhúztam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit.
- Azt hiszem, más barátnő után kéne nézned – jegyeztem meg fagyosan. Jake megrándult a nyers hangnememtől. – A csajszi Edward Cullennel jár, és tökéletes párt alkotnak.
- Ami azt illeti, tudom nagyon jól. Csak valamikor ő volt a legjobb barátom, szerelmes is voltam belé, de dobott, és kíváncsi voltam, mondott-e rólam valami rosszat. – Olyan gyorsan hadarta el az igazságot, hogy meglepődtem. Úgy vettem észre, Jake-nek is újra kitágul a szeme egy pillanatra, mintha nem is ő mondta volna mindezt. Mindenesetre örültem a múlt időnek, habár nem tudtam, mennyi igaz abból, hogy „szerelmes volt”, de kissé önelégült lettem. Az is boldogsággal töltött el, hogy Jacob megbízik bennem, habár aligha ismerjük egymást negyed órája.
Persze azt is tudtam, hogy én és Jacob soha nem lehetünk egy pár. Ő izmos, jóképű, rendes srác – én meg ronda, szeplős, vékony és dilis vagyok. Avagy, unalmas. Semmi esélyem nem volt nála, túl jó volt hozzám. De azért álmodozni lehet, vagy nem?
Felsóhajtottam, és megfordultam, vissza a tenger felé. Pikk-pakk levettem a cipőmet, és félredobtam. Sétálni kezdtem, mindenféle cél nélkül. Egyszerűen csak nem akartam egy helyben állni. Annak semmi értelme, ráadásul nem kell kínos szemkontaktust folytatnom Jake-kel. Oké, nekem egyáltalán nem volt kínos, de neki biztosan. De mégis… akkor miért nézett egyfolytában rám? Az előbb már megvizsgáltam, hogy van-e valami furcsa rajtam, de nincs. Akkor hát, mi a magyarázat? Lehet, csak én vagyok olyan hülye, hogy úgy érzem, van a kontaktusnak valamilyen jelentősége? Meglehet. És nagyon reméltem, hogy van. Ismét felsóhajtottam.
Elértem a tenger vizét, és lassan a lábammal léptem egy utolsót. Szúrós hideg érzés száguldott végig egész testemen, fokozatosan haladva, amint lábujjaim a hűvös tengerbe mártódtak. Olyan volt, mint egy elektromos kisülés – csak ez nem volt halálos, csupán jó érzés. Nekem legalábbis az volt. Kezdtem megszokni a hideget, és erre mi a legjobb praktika? Derékig belesétálni a jeges vízbe. Ott még ugyan nem tartom, ilyen „kisülések”-et már idézhetek elő. Ebbe még nem halok bele. Mármint, nem kapok tüdőgyulladást, sőt, semmilyen betegséget. Ami pedig nem káros, az csak jó lehet. Átvitt értelemben.
Hallottam, amint valami halkan csoszog mögöttem. Becsuktam a szemem, és halványan elmosolyodtam. Ezek szerint jelenthetek valamit ennek a fiúnak, ha nem hagy csak úgy itt, és követi minden lépésem. Ez talán enyhe túlzás, de mégis – leírni sem tudom, milyen boldogság mardosta ebben a pillanatban a szívemet. Jobb lábammal is tettem előre egy lépést, így már két lábon álltam a hűs tengervízben. A hullámok gyengén, óvatosan nyaldosták a bokámat, nagyon kellemes érzés volt. Már csak az lenne ennél jobb, ha Jake végigsimítana a karomon…
Leszálltam a fellegekből, és visszatértem a valóságba. A gyönyörű álomkép már kezdett kibontakozni az elmémben, és ezt nem akartam. Minél inkább belelovagolom magamat egy gondolatba, annál inkább fog fájni, ha nem úgy lesz. Én pedig tudtam, hogy soha nem jöhetek össze Jake-kel, és nem akartam még rosszabbá tenni ezt a tényt. Túl akartam élni. Nyilván ez is egy olyan tini-szerelem, nem igaz? Attól tartottam, nem, ez nem az.
Hűvös szellő csapott az arcomba, én pedig reflexszerűen átkaroltam a vállaimat. Éreztem, ahogy valami meleg fuvallat közeledik felém a hátamnál, majd azt, hogy el is tűnik. Mikor rájöttem, hogy Jake keze közelített meg az imént, hátrafordultam, és arcunk majdnem egymásba ütközött. Orraink hegye csupán pár centire voltak egymástól, és én az ajkamba haraptam. Nagy volt a kísértés, hogy eltüntessem azt a néhány centit, és ajkára tegyem az enyémet. Nagyon jól tudtam azonban, hogy ez végzetes tett lenne – nyilván soha többé nem szólna hozzám. Én pedig szerettem volna, hogy ha egy pár nem is, de barátok lennénk. Igaz barátok. Bellán kívül ő volt az egyetlen, aki felfigyelt rám, aki nem nézett le. Még a Cullenékre se tudtam azt mondani, hogy a barátaim, mert a koboldszerű lányon kívül mindegyik valamilyen szinten „lenézett”. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de elfogadtam, mert én sem voltam mindig roppant kedves azzal, akinek nem tetszett a külseje. Az enyém meg egyáltalán nem volt túl csábító – fakóvörös haj, sápadt arc, és apró szeplők az orromon. A szemem volt az egyetlen testrészem, amit viszonylag szerettem – dús, fekete szempilláim voltak, és szép, csokoládébarna íriszeim.
Valami furcsa csillogást láttam a szemében. Az állát folyamatosan megfeszítette, és próbált kifejezéstelen arccal nézni. Mintha… küzdene valami ellen. Nem tudom. Nagyon koncentrált valamire. Akár órákig is így tudtam volna maradni – ennek ellenére léptem hátrébb egy lépést. Jake tagjai ellazultak, és ez különös rossz érzéssel töltött el. Vajon… azt akarta, hogy arrébb menjek? De nem akart udvariatlan lenni, és ő maga megtenni? Igen, valószínűleg erről van szó. Ez az én formám. Ha megtetszik valaki – ritkán – persze, hogy nem lesz szerelmem viszonozva. Ez már nyilván mindig így lesz életem során.
- Azt hiszem, én most… megyek. – Megköszörültem a torkomat, hogy ne legyen olyan rekedtes a hangom. Elkezdtem sétálni a sziklák felé, egyre több homokszemcse tapadt nedves talpamra. Útközben felkaptam a cipőimet, nem állt szándékomban felvenni. Így is kicsit viharvert volt, nem akartam még át is áztatni. Majd tekerek meztelen lábbal. Nem ez lenne az első alkalom. Mellesleg, mezítláb jobban tapadok majd a sziklára. Aztán valaki megköszörülte a torkát, hozzám hasonlóan, mire megtorpantam. Lassan fordultam meg, és láttam, hogy Jake felém sétál. A szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni, és vagy huszonvalahány pillangó verdesett a gyomromban. Kérdőn megemeltem a szemöldököm.
- Jössz holnap is? – Hangja reménykedő volt. Ez érdekes… nem tudom, most végül is mit akar. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor ezt megkérdezte, de ezzel ellentétben, el se tudtam képzelni, most mi van. A férfiak kiismerhetetlenek, sokkal inkább, mint a nők… szerintem. Persze, női fejjel könnyű ezt mondani. Halványan elmosolyodtam, és enyhén bólintottam.
- Jöjjek?
- Gyere. – Kivillantotta hibátlan fogsorát, és én majdnem elolvadtam a mosolyától. Olyan aranyos, kisfiús volt így, hogy meg tudtam volna puszilgatni, és ölelgetni. Meg… csókolni is. Elvigyorodtam, és bólintottam.
- Akkor jövök. De holnap hat órám van… két órával később jövök. Csinálunk majd valamit? – kérdeztem izgatottan, teljesen fel voltam spanolva.
- Persze, szívesen. – Még mindig vigyorgott, nagyon édes volt. Aztán a sziklák felé mutatott hatalmas tenyerével. Csak most vettem észre. – Ott foglak várni.
- Oké. – Felcsillant a szemem. Ha inkább a szikláknál vár majd, az azt jelenti, hogy nem feltétlen a tengerparton fogunk sétálni. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre, nem hiszem, hogy sokat fogok aludni…
- Hát akkor… szia.
- Szia – köszöntem el én is, majd sietős léptekkel a sziklák felé indultam, kezemben a cipőmmel.
Holnap. Suli után. La Pushban. Szikláknál. Jake-kel. Már alig várom!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
