20. fejezet - Anyai döntés

Mikor reggel felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy Jake nem fekszik mellettem, és a szobában sincs. Kíváncsi voltam, hogy vajon hazament-e – megjegyzem, ez az alternatíva nem túlságosan tetszett –, vagy pedig csak lent van. És ha jól belegondoltam, akkor a második alternatíva még annyira sem tetszett, mint az első. Nem akartam, hogy lent legyen, és olyan emberekkel beszélgessen, akiknek nem örülök. Igen, például Rachellel.

Villámgyorsan feltápászkodtam, és nem törődve azzal, ahogy kinézek, letrappoltam a lépcsőn, és miután leértem, meg is láttam Jacobot a kanapén fekve, nagyban bámulva a tévét. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam, mikor szerelmem észrevett, és vigyorogva rám nézett. Odamentem hozzá, mire ő felült, helyet nyújtva nekem, amit én készségesen el is foglaltam.

- Jó reggelt – mondta, majd adott egy „jó reggelt”-puszit.

- Neked is – mosolyogtam, majd mikor ajkaimat szorosan az övéire tapasztottam, anyám hangját hallottam meg, és mi szétrebbentünk.

- Jane, nagyon el vagy kényeztetve, hogy a barátod ilyen korán eljön hozzád – mondta nekem anyu ravasz arckifejezéssel, amit nem tudtam mire vélni. Hirtelen eszembe jutott, miért is olyan fontos a mai nap, és szívemben izgatottság gyűlt össze. Kibontakoztam Jake öleléséből, és anyához fordultam.

- Hogy döntöttél, anyu?

- Lányom, még csak fél tíz van – sóhajtotta, majd rám mutatott. – Először öltözz át, tedd rendbe magad, aztán beszélgetünk majd.

Gyanakodva néztem anyát, aztán megvontam a vállamat. Visszanéztem Jake-re, és ekkor vettem észre, hogy más nadrág van rajta, mint tegnap volt. Odahajoltam hozzá, és nem feltűnően a felébe súgtam:

- Voltál otthon ruháért?

- Igen – felelte szintén suttogva. – Nem baj, ugye? – kérdezte gyorsan, mire én megráztam a fejem.

- Nem, persze – mosolyogtam. – Csak megkérdeztem. – Azzal felálltam, és elindultam felfelé.

- Akkor lezuhanyzom, és aztán jövök! Anya, nem meglógni előlem – vetettem még oda anyunak szigorúan, aztán már el is tűntem a fürdőszobában. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán az újonnan elővett törülközőbe csavart testemmel bementem a szobámba, és ruha után néztem. Egy fekete farmer mellett és egy bő, combig érő fehér Micky Egeres póló mellett döntöttem. Az ilyen bő felsők nagyon divatosak voltak mostanában, de nem hittem, hogy Jacobot érdekelné ez, sokkal inkább az átlátszó póló alatt lévő melltartó fogja lekötni a figyelmét. Legalábbis ez volt az elméletem, és miután ezt végiggondoltam, leszidtam magam, amiért ennyire perverznek gondolom Jake-et.

Miután felöltöztem, odaálltam a tükör elé, és megragadtam egy tincset a hajamból, amit aztán befontam, majd elvettem egy hajcsatot a polcról, és oldalra csatoltam. Pár másodpercig méregettem a végeredményt, majd mikor nagyjából elégedett voltam – nagyjából –, akkor kimentem a szobámból, és már lent is voltam. Visszaültem a kanapéra, és elégedetten nyugtáztam, hogy anyu még itt van, a konyhában tevékenykedik. Megköszörültem hát a torkomat.

- Szóval, anyu?

- Várjuk meg Rachelt, szívem. Biztos vagyok benne, hogy ő is hallani akarja a döntést.

Idegesen felhördültem, és az égnek emeltem a tekintetemet. Megőrülök, anyu direkt húzta az időt, csak azért, hogy ne tudhassuk meg, mi is a döntése. Először azt vontam le ebből, hogy elenged minket, és azért vár, mert még gondolkodik, nem döntött-e rosszul, de aztán rájöttem, hogy másik esetben is meglenne az oka a várásra. Akkor meg azért, mert mondjuk, fél az én kitörő haragomtól, amit meg is kap az esetben, ha nem enged el minket Miamiba.

- Felkeltem – mondtam szárazon, azzal felálltam, de mielőtt elindultam volna, Rachel megjelent a nappaliban.

- Nem szükséges – mosolygott kissé kómásan, azzal ásított egyet, és helyet foglalt a fotelben. Most már mind a hárman – én, Jake, és Rachel – egy irányba néztünk: anyára. Ő valószínűleg kissé zavarba jött a nagy figyelemtől, de aztán felsóhajtott.

- Elmehettek Miamiba.

A számhoz kaptam mindkét kezemet örömömben, és nem sok választott el attól, hogy felkiáltsak. Jacob vigyorogva átölelt hátulról, míg Rachel elnevette magát, és barátságosan nézett ránk.

- De van néhány feltételem – folytatta szigorúan anya, de engem már nem érdekeltek a feltételek, bármi is volt az, biztos voltam benne, hogy meg fogom tenni.

- Mik azok? - kérdeztem boldogan, mire anya szigorúan karbe tette a kezét.

- Hát, először is, felhívsz, amikor odaértetek. Aztán megígéred, hogy minden nap felhívsz, vagy pedig írsz egy emailt. - Készségesen bólintottam, majd Jake-re néztem. - És, mikor odaértetek, akkor beiratkoztok a suliba, mind a ketten.

Elhúztam a számat, majd végül felsóhajtottam. - Jól van, de eddig Jake a rezervátumba járt suliba, ahol nincsenek osztályok… hogy megy a beiratkozás, anyu?

- Biztos vagyok benne, hogy Rach tudja. - Azzal az említett személyre nézett, aki hevesen bólogatni kezdett.

- Persze, a gimi első évében sokat költözködtünk, és párszor át kellett iratkozni más suliba. Nem lesz gond vele - nevetett fel. Aztán elgondolkodtam, és kérdőn Rachre néztem.

- Be lehet egyáltalán iratkozni szülő beleegyezése nélkül? - kérdeztem összezavarodva, és hirtelen megijedtem, hogy mi van akkor, ha nem. Akkor viszont muszáj lesz egy felnőtt segítségét kérni…

- Nem. - Anya olyan nyugodtan mondta ezt, mintha azt várná el, hogy ettől elmegy a kedvünk a Miamiba utazástól. Na, abból aztán nem eszik!

- Anya! Ez így nem jó… nem lakik egy rokonod Miamiban?

Anya arca elsötétült. - Nem lakik.

Felhördültem, és ki akartam tépni a hajamat. Jacob megfogta a karomat, és lehúzta a testem mellé, hogy ne tudjak kárt tenni magamban. Ideges voltam, és őrjöngtem belül, de elhatároztam, hogy nem engedem itthon tartatni magamat és Jacobot.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami.

- Anya, van egy ötletem. - Anyumon láttam, hogy nincs túl elragadtatva ettől, így most már nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel akar minket itthon tartani. Kárörvendően elvigyorodtam, majd beszámoltam a többieknek az ötletemről.

- Ugye, ha Miamiba megyünk, akkor valószínűleg a Beach Senior-ba fogunk járni… az jó, Rach? - kérdeztem nyomatékosan, Rachelre pillantva. Megrántotta a vállát, közömbös maradt az arca.

- Én a South Seniorba jártam, de a BS mindig jobban tetszett – mosolygott rám, aztán a füle mögé rakott egy arcába lógó tincset.

- Na szóval, hallottam arról, hogy valami kérvény segítségével is be lehet iratkozni egy iskolába, amit a szülőnek alá kell írnia, meg ki kell tölteni néhány adatot. Csak fent van már a suli honlapján ez a kérvény! Jake-kel elmegyünk a papír-írószerboltba, és kinyomtatjuk. – Reménykedve, már-már esdeklően néztem anyura. Ő végül felsóhajtott, majd megvonta a vállát.

- Felőlem…

Vidáman felpattantam, és beszaladtam anya szobájába, magam után húzva Jacobot. Leültem a gép elé – ami szokás szerint be volt kapcsolva – és már nyitottam is meg az internetet. A jól ismert és kedvelt Google-ba bepötyögtem azt, hogy „Beach Senior High School”, és rögtön az első találat volt az, amit kerestem. Rákattintottam a linkre, és valami furcsa melegség járta át a szívemet, miközben végignéztem régi sulim honlapját. Miután végigböngésztem a „Diákfelvétel” menüpontot, megtaláltam, amit olyan nagyon kerestem. „Beiratkozási kérvény”, ez volt a neve a dokumentumnak, én pedig gyorsan letöltöttem, és miután lejött, felmásoltam anyu pendrive-jára, ami most is be volt dugva a gépbe. Miért ne lett volna?

- Anya, kölcsönveszem a pendrive-odat, oké? – szóltam ki a szobából, mire egy erőtlen „oké” jött válaszul. Arra gondoltam, hogy anyu most bánkódik, amiért tényleg el fogunk menni, és nem maradunk itt vele. Vajon tényleg ezt gondolja, vagy csak én akarom? Mintha tényleg kissé szomorú lett volna. Na meg dühös, de azt valahol meg is értem.

Felpattantam, és Jake készségesen követett, szótlanul, bár szinte biztos voltam benne, hogy kérdések ezrei kergetik egymást a fejében. Ő azonban csöndbe maradt, viszont gyanítottam, hogy amint kettesben leszünk, ezeket a kérdőjelekkel megtoldott mondatok a nyakamba fogja zúdítani. Na, nem mintha zavart volna.

Szó nélkül a farmerzsebembe csúsztattam a pendrive-ot, és már öltöztem is, vettem a pulóveremet, meg a kulcsomat. Jacob hirtelen megtorpant, majd kérdőn nézett rám.

- Hova megyünk? – Férfiak…

- A papír-írószerboltba – néztem rá jelentőségteljesen, aztán Jacob arcán felismerés villant át.

- Ja, persze. – Azzal már nyitotta is ki nekem az ajtót – vagyis próbálta, mert az be volt zárva. Vigyorogva meglengettem előtte a kulcsot, amit el akart venni, de nem adtam oda neki, hanem kinyitottam vele az ajtót. Aztán elraktam a kulcsokat a zsebembe, és mielőtt még kimentünk volna, odavetettem a többieknek egy „majd jövünk!”-et.

Kézen fogva sétáltunk Jake-kel el a boltig, ahol aztán egy kedves nővel kinyomtattam a kétlapos kérvényt, és a hazafelé vezető úton azt nézegettem. Alapadatokat kértek, nevet, lakcímet, szülők nevét, előző iskolát, évi átlagokat, és egyéb finomságokat. Mikor hazaértünk, csak anyával találkoztunk, Rachelnek nyoma sem volt.

- Hol van Rach, anyu? – kérdeztem hát rá, mire ő így válaszolt:

- Elment nézelődni a városba. – Azzal ennyivel le is zárta a beszélgetést, valószínűleg nem akarta, hogy máris rásózzam a papírjaimat, amiket hoztam. Én azonban minél hamarabb túl akartam lenni rajta.

- Anya, most felmegyek a szobámba, és kitöltöm ezeket a lapokat, de szerintem lesz olyan, amit nem fogok tudni. Azokat kitöltöd majd nekem?

- Van más választásod?

- Van. Nem töltöd ki, és akkor nem fogok suliba járni Miamiban. Te döntesz – vontam meg a vállamat, mire anya felsóhajtott.

- Kitöltöm majd igen.

Elmosolyodtam, majd mentem volna fel a szobámba, de Jake megfogta a karomat, így megálltam. Megfordultam, és ránéztem.

- Lily, nem baj, ha elugrom La Push-ba? Elköszönnék a többiektől, mielőtt elmegyünk.

- Dehogy baj, miért lenne? És miért kéred az engedélyem? – érdeklődtem kissé zavartan, ugyanakkor hízelgett, hogy megkérdez az ilyenekről. Olyan, mintha az anyja lennék, de valahol mégis jól esik, hogy ha esetleg azt mondanám neki, hogy ne menjen, akkor készségesen velem maradna. Jacob megvonta a vállát.

- Csak azt szeretném, hogy jó legyen neked, és ha szükséged van rám, nem megyek.

- Lehet, hogy jobb is lenne neked, ha most a többiekkel lennél, elvégre most szerintem egy óráig unalmas papírtöltögetést fogok végezni – mosolyodtam el kelletlenül. Nem lesz valami kéjutazás, mire kitöltöm a papírokat, de ha ez kell, hogy anyám nyugodt szívvel tudhasson Miamiban, akkor ez kell.

Adtam egy búcsúcsókot Jake ajkaira, majd megvártam, míg elmegy, aztán pedig már mentem is fel a szobámba. Elpakoltam a fölösleges cuccokat az íróasztalomról, aztán leültem elé, és nekikezdtem a papírok kitöltésének.

Körülbelül háromnegyed órába telt, mire végeztem, és néhány kérdés kimaradt, amikre nem tudtam magamtól válaszolni. A kezdeti rend az asztalomon most hatalmas kupivá vált, mert elő kellett kotornom a gimis bizonyítványaimat, és még néhány dolgot. Úgy gondoltam, hogy majd este összepakolok, így levittem a papírt anyunak, és aztán megbeszéltem vele a forks-i iskolából való kiiratkozást, és azt mondta, hogy ő azt majd megoldja. Aztán beszélgettünk arról, hogy meddig szeretnénk maradni, de mivel nem tudtam neki válaszolni, elmondta, hogy örülne, ha a születésnapjára visszajönnénk. Mivel tájékoztattam, hogy az valószínűleg nem fog menni, megegyeztünk abban, hogy majd november tizenkilencedikén eljön hozzánk Miamiba, hogy megtarthassuk a születésnapomat. Aztán abban egyeztünk meg, hogy Szentestére hazajövünk, bár fogalmam sem volt, hogy lesz-e egyáltalán annyi pénzünk, hogy legyen majd repülőjegyre. Oké, ott van Rachel, meg az én zsebpénzem, amiből azért simán kifér két repülőjegy – elég gyűjtögetős típus vagyok –, na de kérem, valamiből élni is kell majd Miamiban. Igazából ha belegondoltam ebbe az egészbe, féltem, hogy mi lesz velünk ott, messze a szülőktől, kiskorúként. Rachelnek nyilván nem lesz valami új, hisz ahogy aput ismerem, szeret utazgatni, és pénze is van rá, szóval valószínűleg sokszor maradt már otthon egyedül. De én… és Jake… nem hiszem, hogy bármelyikünk is gyakran tartotta volna el magát több mint néhány napig. Itt minimum két hónapról lesz szó, az pedig, ha belegondolunk, baromi sok. Sokszor gondoltam arra, hogy anyunak is velünk kéne jönnie, de nem hiszem, hogy itt tudná hagyni a munkáját, csak azért, hogy nekünk jó legyen. De muszáj, hogy elhagyjuk a várost, és elmenjünk jó messzire, hisz itt nem biztonságos már.

Aztán félórával később anya készen lett a papírokkal, így már be volt biztosítva a két hónapi tanulásom Miamiban. Igazából hülyeségnek tartom, hogy ennyi időre új suli, átiratkozás, aztán megint visszajövök Forksba, megint beiratkozás… bonyolult ez a dolog, és ilyen kevés időre tök feleslegesnek tűnik. De anyunak valahol igaza van, a tanulás fontos, és nem hagyhatom abba, csak azért, hogy megmenekülhessek Victoriától.

Nem tudtam, mikor indulunk, holnap, esetleg holnapután, de mindenesetre nem akartam sokáig halogatni a dolgot, és az is biztos volt, hogy holnap már nem megyek itt suliba, úgyhogy lett volna időm hétfőn összepakolni, én mégis elkezdtem, amint felmentem a szobámba. Kihalásztam az ágyam alól az egyik bőröndömet, és elkezdtem kiüríteni a gardróbomat. Leginkább az olyan ruhákat pakoltam egyelőre csak be, amiket nem gyakran hordok, meg a bikiniket, és az egyéb külön eseményeken viselhető darabokat. Aztán még jónéhány dolgot elpakoltam, amikor kopogást hallottam.

- Gyere be! – Azt reméltem, hogy Jacob az, de tévedtem, mert egy vörös hajzuhataggal találtam szembe magam, mikor az ajtó felé fordultam.

- Á, szia, Rachel! Mi járatban? – csevegtem, miközben tovább pakolásztam. Rach helyet foglalt az ágyamon, és cseppet sem zavarta, hogy én közben teszek-veszek.

- Csak gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit a miami-i utazásunkról, hogy mi hogy lesz.

- Igen, az jó lenne – sóhajtottam fel, azzal abbahagytam a pakolást, és leültem mellé az ágyra. – Tudod, annyi dolog aggaszt… mégis csak kiskorúak vagyunk Jake-kel, és nincs túl sok gyakorlatunk abban, hogyan tartsuk el magunkat. Nem is konkrétan a pénzről van szó, csak…

- Igen, tudom, hogy érted – mosolyodott el fanyarul Rach. – Régebben, amikor Jessie nem ismerte… - Rám nézett, és amikor látta, hogy nem zavart, amit mondott, folytatta. – Szóval, nem ismerte apud, nagyon sokat utazott, úgyhogy többször volt, hogy egy hónapra, vagy pár hétre magam maradtam, és magam tartottam el magam. Nem volt gyakori eset, de megtörtént párszor, és soha nem volt könnyű. Persze Jess mindig hagyott nekem annyi pénzt, hogy el tudjam tartani magam, de akkor sem volt egyszerű. Szerintem, ha nekem sikerült, akkor hármunknak is fog – elnevette magát, aztán megvonta a vállát. – Továbbá, ha esetleg problémátok lenne, tőlem bármikor kérhettek kölcsön, vagy valami. Nem akarok hencegni, vagy valami, csak hogy tudjátok; van elég pénzem, szóval nem sajnálom a barátaimtól. – Mikor hálásan rámosolyogtam, ő vállon bökött a saját vállával. – Egyébként is, Miamiban elég egyszerű részmunkaidős állást találni, ha esetleg több zsé kéne. Én szerintem teljes időben fogok dolgozni, mielőtt otthagytam Miamit, volt is munkám.

- Igen? Micsoda? – kíváncsiskodtam.

- Állatorvos-segéd voltam – mosolyodott el, és úgy vetem észre, hogy visszaemlékezik a munkájára, az emlékekre, amit a rendelőben szerezhetett. Szélesen elvigyorodtam, majd arra gondoltam, hogy milyen jó is lehetett állatokkal együtt dolgozni, ugyanakkor néha mennyire fájdalmas is, ha olyan beteget hoztak be, aki gyógyíthatatlan volt.

- Szeretted azt a munkát? Bár biztos vagyok benne, hogy igen – mosolyogtam én is.

- Igen, nagyon – bólintott. – Jó érzés volt segíteni egy állaton, még ha tudtam is, hogy nem pont az én munkám eredménye. De ott volt az érzés, hogy te segítettél a doktornak, és sokkal nehezebb lett volna, hogy ha nem vagy ott.

- Na igen. Köszönöm, Rachel. Mindent, hogy eljössz velünk, hogy segítesz, és a többi. – És ezt igazából, szívből mondtam. Rachel kedvesen elmosolyodott, aztán felállt, és elindult kifelé. Még mielőtt kiment volna, gyorsan megkérdeztem:

- Hogy tetszik Forks?

- Szép. Bár kicsit idegesítő, hogy állandóan esik az eső, meg hogy nincs errefelé egyetlen jó butik sem, de nemsokára visszamegyünk úgyis Miamiba, és végre kiélhetem shoppingolós vágyaimat. – Felnevetett, aztán jelentőségteljesen elvigyorodott. – És te is jössz majd velem.

- Na neeeeeem! – jelentettem ki határozottan. – Kizárt. Hideg kiráz a plázáktól.

- Ha velem leszel, biztos nem. Sok divatos rucit veszünk majd neked, amikben garantáltan leveszed Jake-et a lábadról. Na, nem mintha már nem tetted volna meg – nevetett fel kissé… szomorkásan?

- Tetszik neked? – kérdeztem, de a hangomban nem volt semmi rosszindulat, csupán kíváncsiság.

Rachel megvonta a vállát. – Igazából, helyes, meg minden, de nem vagyok belé szerelmes, hála az istennek, szóval nem izgat annyira.

- Oké – mosolyodtam el, azzal felkeltem az ágyról, ezzel egy időben pedig Rach is kisétált a szobámból. Folytatni kezdtem a pakolászást, és végül ott tartottam, hogy a második bőröndömet pakoltam tele, és nagyon üres lett a szobám. Igazából azért pakoltam, mert el akartam ütni a Jacob-nélküli időmet, és két óra tesz-vesz után már igazán hiányzott. Eddig is, de aztán még jobban, és ráébredtem, hogy nagyon hozzá vagyok kötve Jake-hez. Mi lesz velem, ha esetleg munkát vállalunk mind a ketten, és több órát kell külön töltenünk? Szerintem nem bírom majd ki.

És, mint emlegetett szamár, ajtócsengetést hallottam, és én, eldobva mindent, ami a kezemben volt, rohantam is lefele az előszobába, és megelőzve anyát kitártam az ajtót.

Jacob elvigyorodott, ahogy meglátott, és amint belépett a házba, megcsókolt. Én azonban hamar elhúztam a fejem, mert megéreztem magamon anyu kémlelő tekintetét, és nem akartam előtte romantikázni Jake-kel. Inkább becsuktam az ajtót, és már húzni is kezdtem fel a szobámba.

De még mielőtt elindultunk volna a lépcsőn, valamin megakadt a szemem; és nem akartam elhinni, amit látok. A kanapén Rachel és anyu ült és… beszélgettek. Sőt, most ahogy jobban figyeltem, anyu még mosolygott is! Pár pillanatig csak pislogtam, aztán megvontam a vállam, és felmentünk a szobámba Jake-kel.

Mikor meglátta a két nagy bőröndöt, és a majdnem üres szobát, megtorpant. Kicsit félrebillentette a fejét, aztán megrándult a szája sarka.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian, majd Jake megvonta a vállát.

- Semmi. Csak furcsa így látni a szobád, és arra gondolni, hogy talán holnap már nem itt fogsz aludni – nem itt fogunk.

- Erről jut eszembe – mondtam, miközben lefeküdtem az ágyra, és felhúztam a térdeimet. – Mikor szeretnél indulni?

- Amikor te – válaszolta vigyorogva, azzal mellém feküdt, és megpuszilta az arcom. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott.

- Ó, semmi baj – vontam meg a vállam. – Elvoltam Rachellel meg a pakolászással.

- Rachellel? – lepődött meg Jake, mire felnevettem.

- Igen, vele. Egész rendes lány.

- Végre, hogy így gondolod – sóhajtott fel Jake. – Már azt hittem, hogy Miamiban háború lesz kettőtök között.

- Szeretnéd, mi? – forgattam a szemeimet. – Egy férfinek nagyot lendít a büszkeségén, ha két nő harcol érte.

- Jaj, drágám, nem erre gondoltam – sóhajtozott Jake. De még mielőtt próbált volna mondani valamit, az ajkaira tettem a mutatóujjamat, aztán pár pillanat múlva már összeforrtak a szánk, és végigpördültünk az ágyon, hogy Jake alám kerüljön, én meg felé. Miközben csókolóztunk, ő a hajamba túrt, én pedig a fülem mögé tettem a tincseket, amik nem oda illők voltak. Mikor elváltunk egymástól, végigsimítottam Jake meztelen mellkasán, ő pedig felemelkedett, és végigcsókolta a nyakamat, egészen a fülemtől kezdve. Lehunytam a szemeimet, hogy teljesen átadjam magam az érzelmeimnek, Jake-nek, és élveztem minden pillanatot, ami ölelkezéssel telt el.

De aztán elhúzódtam, és visszafeküdtem az ágyra, Jake mellé. Ő csillogó szemmel méregetett, de én megráztam a fejem.

- Tudod, hogy nem, Jake. Megegyeztünk.

- De akkor mégis miért csinálod ezt, Lily? Megőrjítesz, ugye tudod? – Tűz áradt szét a testemben, mikor ezt mondta, és annyira sajnáltam, hogy nem lehetek igazán vele. De nem lehettem, mert nem voltam felkészülve rá, és a körülmények sem voltak jók. Kicsit sajnáltam is Jacobot, hogy így „cserbenhagyom”, és feleslegesen kényeztetem, meg hagyom magam kényeztetni, de igazán nehéz ellenállni, aztán meg leállni. Nekem mégis sikerül, és addig örülök, amíg ez így van.

- Nagyon… nehéz – nyögtem, mert nem találtam a megfelelő szavakat, amik kielégítőek lehetnek Jake számára. Igazából nem hittem, hogy van olyan szó, olyan magyarázat, ami elégedetté tenné Jake-et, és amivel igazán megértethetném vele a dolgokat. De Jacob nem kérdezett semmit, nem kérdezősködött, csak felsóhajtott, és végigsimított a hajamon, aztán végig a derekamon, haladt a csípőmig, és ott megállt a keze. Megfogott, és magához húzott, hogy meg tudjon csókolni, de én elhajoltam tőle. Kell egy kis szünet, különben lehet, hogy megint nem tudok leállni.

- Inkább áruld el nekem, kérlek, hogy mikor szeretnél menni Miamiba? De komolyan – kértem, mire Jacob csücsörített, látszólag gondolkozott.

- Nos, én azért búcsúztam el ma a barátaimtól, meg apámtól, mert úgy gondoltam, hogy holnap, vagy holnapután már indulunk.

- Remek, mert én is így gondoltam. Szerintem holnap már mehetnénk is. Persze, csak ha Rachelnek is jó, mert elvégre az ő véleménye is számít, ha jönni akar velünk. – Jacob egyetértően bólintott.

- Szóval akkor eldöntjük, amint megkérdeztük Rachelt? – Én bólintottam.

- Amúgy te összepakoltál már? Csak mert ha apudtól is elköszöntél, akkor…

- Összepakoltam. Kint van a kocsin a bőröndöm. – Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemeimet.

- A kocsiddal mi lesz?

- Hát, arra gondoltam, hogy megkérhetnéd anyud, hadd aludjak itt, és… Rachel kocsijával megyünk majd ki a reptérre, ugye?

- Igen, úgy gondolom.

- Akkor jó, hogy megkértem Quilt, hogy majd vigye haza a kocsimat. – Jake elnevette magát, de nem tudtam miért. Úgy gondoltam azonban, hogy nem kérdezem meg, jobban érdekelt most a tervezgetésünk.

- Értem. Hát akkor, úgy hiszem, itt az ideje, hogy megkérdezzük Rachelt a dolgokról, és megbeszéljük a menetrendet anyuval meg vele – sóhajtottam, majd felkeltem az ágyról.

- Oké. – Azzal Jake is felpattant, és az ajtó előtt még egyszer átölelt, majd adott egy csókot az ajkaimra. Aztán megfogta a kezemet, és kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn.

19. fejezet - A nagy döntés

Na itt az új fejezet! Még elég gyengécske, és igyekszem visszalendülni a dolgokba, de azért remélem, hogy így is tetszik majd. :)

- Tudom, hogy már volt róla szó, de… miért nem szereted Forksot?

- Nem is tudom – vontam meg a vállam, miközben a narancssárga-vörös színbe burkolózott horizont felé tekintettem. A nap halványan csillogott a sűrű gomolyfelhő mögül, apró, táncikáló gyöngyöket vetve a még mindig hullámzó tengerre. A fejemben megjelent egy kép, amiben parányi tündérek táncolnak repkedve a vízfelszín fölött és világítanak, mint megannyi szentjánosbogár. Elmosolyodtam, és felsóhajtottam, mire Jacob ölelése automatikusan is szorosabb lett. Magamban az égnek emeltem a szememet, bár tehettem volna igazából is, mert nem látta az arcomat.

- Ez értelmes válasz – próbált gúnyolódni Jake, én pedig újra felsóhajtottam, és azt kívántam, bár csak csendben maradna egy percre. A fejem tele volt gondolatokkal, melyek úgy hullámoztak, mint előttem a tenger, és egyiknek sem sikerült a partra jutnia. Pontosan még azt sem tudtam, mire gondolok – Rachelre, anyura és Dave-re, Jacobra, a falkára, a tengerre, Forksra, a sulira… megannyi gondolat, mindegyik más. Ettől az elegytől enyhén megsajdult a fejem, így inkább meg sem próbáltam szelektálni a gondolataimat.

- Csss – csitítgattam suttogva. Úgy éreztem magam, mint aki félig kómában van, és azt se tudja, hol van. Csak tudnám, miért… De tény, hogy vagy nagyon fáradt voltam, vagy csak elájultam a naplemente szépségétől. Az előbbi a valószínűbb. – Gyönyörű a naplemente, még Miamiénál is. – Ez hazugság volt, de nem akartam még magamnak se beismerni. – Egy kicsit…

- Oké, befogtam – mondta Jake, és valóban elhallgatott. Egy pillanatra azt hittem, hogy a lélegzetét is visszatartotta, de aztán meghallottam halk, egyenletes szuszogását, így megnyugodtam. A fejem a mellkasán pihent, ő maga pedig a nedves homokban feküdt. Az én lábam is leért odáig, de nem érdekelt, meg nem a kedvenc ruhám volt rajtam. De ha az lett volna, se érdekelt volna – Jacobért és a vele töltött pillanatokért bármit.

Ekkor hirtelen az elmémben megjelent egy kissé lassú, lágy dallam, ami olyan ismerősnek tűnt, mégsem tudtam, melyik dal lehet. A dallam átjárta az egész testemet, repült körülöttem, mint csodás, színpompás pillangó, és csillámport szórt körém, álomvilágba repítve engem. Az elmém homályosan érzékelte csak a külvilágot, egyedül a dallamot hallottam oly tisztán, hogy el tudtam képzelni magam, amint ezt dúdolgatom. Pedig csöndben voltam – csakúgy, mint Jake, így fogalmam sem volt, honnan jön a dallam. Egy pár pillanat múlva azonban, mikor az lassabb, ringatóbb lett, már nem érdekelt, honnan jön, csak mosolyogtam, és hallgattam. Egyszer-egyszer keveredett a hullámzó tenger dühös hangjaival, de a dallam rövid idő alatt elnyomta azt.

Aztán hirtelen csönd lett, és meghallottam Jacob halk suttogását. Nem közelről jött, hanem nagyon is távolról, legalábbis nekem annak tűnt. Tudtam, hogy nem fekszik alattam, se mellettem, és ez rossz érzéssel töltött el. Kerestem a szememmel, de észrevettem, hogy csukva van, így hát kinyitottam, és megláttam Jake-et pár méterrel arrébb. Akkor még sincs olyan nagyon messze…

Magasba nyújtottam a karjaimat, mint aki kinyújtózik, és az égre pillantva vettem észre, milyen sötét is az. Pár halvány csillag virított a felhős, sötétkék égen, én pedig ijedten ültem fel. Párat pislognom kellett, mert homályosan láttam, főleg, hogy jónéhány hajtincs is a szemembe lógott. Most már biztosan tudtam, hogy elaludtam. De kivel beszélget Jacob?

Végül felismertem az embert, aki Jake mellett állt. Bella volt az. Csodálkozva tápászkodtam fel, hogy aztán fel bírjak állni, és odamenni hozzájuk, hogy miről is beszélnek. Jacob arcát figyeltem, amin valami különös boldogság tükröződött vissza, és nem tudtam mire vélni. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy látásom kitisztuljon, majd egy ásítás kíséretében odatántorogtam Jacob mögé, és hátulról átkaroltam. Jake ugrott egyet, gondolom, megijedt, mert nem számított rám. Gyorsan megpördült, aztán az ijedtség az arcán gyorsan örömmé változott.

- Ne ijesztgess, légy szíves – nevetett Jake, majd belepuszilt a hajamba és átölelt. Belenevettem a mellkasába, majd Bellára néztem.

- Szia, Bells – köszöntem boldogan legjobb barátnőmnek.

- Szervusz, Lily – mosolygott vissza ő, majd Jacobra nézett kérdőn. Felnéztem farkaskám arcára, de ő csak megvonta a vállát. Bella aztán visszanézett rám, és beszélni kezdett.

- Tudod, Lily, Edwardék úgy döntöttek, hogy el kéne menned innen. – Mikor összeráncoltam a homlokomat, és szóra nyitottam a szám, Bella gyorsan folytatta. – Nem egyedül, ne aggódj. Vettek neked és Jacobnak egy jegyet Miamiba. – Leesett az állam, de Bella még nem végzett. – Edward is valószínűleg elvisz engem, mert valószínűleg mindkettőnkre fáj most Victoria foga, de ha nem is, jobb félni, mint megijedni. Valószínűleg a vörös vagy elindul megkeresni engem, vagy pedig feladja. Ha az előbbit teszi, akkor a többiek gondoskodni fognak arról, hogy Victoria ne élje túl a keresést. A döntés rajtatok áll, srácok. Jacob szerint… - Itt Bella tekintete barátjára siklott, aki szélesen elvigyorodott, és rám nézett.

- Szerintem menjünk, Lily. Bármennyire is utálom ezt mondani, de hálás vagyok azokért a jegyekért a Culleneknek.

Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mi vagyok, mit csinálok éppen, annyira össze voltam zavarodva a sok érzéstől, amik most mind keringtek bennem. Örültem is, ugyanakkor féltem is, nem, ez rossz szó, idegeskedtem is, hogy mi lesz anyuval, mi lesz Rachellel… nem tudtam,  mit tegyek. Nagyon szerettem volna elmenni Jacobbal, kettesben, főleg Miamiba… de kinél laknánk?

- És Cullenék arról is gondoskodtak, hogy hol fogunk lakni Miamiban? – kérdeztem kissé élesebben, mint szerettem volna.

- Ó, jó, hogy említed, ez ki is ment a fejemből. - Bella elmosolyodott. – Egy kulcsot is adtak. Meg egy papírra írtak fel egy címet…

Kezdtem nem érteni a dolgot. Repülőjegy? Ház? Mi a franc? Miért teszik ezt meg a Cullenék értünk? Jacobért? Akit papíron utálnak, mert vérfarkas? Nem értettem. Nagyon nem értettem, de nem kaptam elég időt arra, hogy átgondoljam a dolgot.

- Hát, nem tudom… Edwardék nem mondtak valamit arról, hogy miért teszik ezt?

- Mert a legjobb barátnőm vagy, és ugyanakkora veszélyben vagy, mint én. És szeretnének segíteni neked – mondta komolyan Bella, mire rábólintottam.

- És mégis, mikor kell döntenem?

- Rajtatok áll. De azért itt vannak a cuccok, mert nekem hamarosan mennem kell. – Azzal Bella odanyújtotta nekem kezében lévő kis szatyrot. – Nos, sziasztok! – Azzal elindult Jacobék háza felé, gondolom ott vár a kocsija.

Pár pillanatig csak álltam ott, kezemben a szatyorral, és próbáltam átgondolni a dolgot. Igazából, tudtam, mit akarok, a baj éppen az volt, hogy aggódtam pár dolog miatt. Amiket már említettem is… anya, Rachel. Anya hogy bírna el Rachellel egyedül? Szerintem sehogy… sőt, lehet, hogy miután elmennénk, kirakná őt az utcára. Azt pedig nem engedhetem, elvégre én voltam, aki „küzdött”, hogy itt maradhasson, nem igaz?

- Jacob, én… - kezdtem, de Jake belém fojtotta a szót.

- Nem muszáj, ha nem akarod, Lily. Megértem, ha nem, de tudd, hogy így biztonságban lennél – simogatta a hajamat.

- Nem az a baj, hogy nem akarom – világosítottam fel. – Én egyszerűen csak nem tudom, mi lenne anyával, mi lenne Rachellel…

- Ha ennyire aggódsz Rachelért, mondd meg neki, hogy jöjjön vissza velünk Miamiba. Ha van kocsija, akkor valószínűleg pénze is van, amiből pedig repülőjegyet tud venni magának. Lakhat nálunk pár napig, amíg…

- Nem – csúszott ki a számon hirtelen, Jacob pedig megdermedt egy pillanatra. Aztán elnevette magát.

- Ne most légy féltékeny, Lily. Úgyis tudod, hogy semmi közöm ahhoz a csajhoz.

- De együtt lakni vele? Te, meg ő? Jake, totálisan beléd van esve! – nyögtem, mire Jacob a számra tette a mutatóujját.

- Csssss. Ne félj ilyenektől, Lily. Tudod nagyon jól, hogy beléd vésődtem, ami pontosan azt jelenti, hogy te vagy az egyetlen számomra. Fölösleges ilyenek miatt aggódnod, nem éri meg – vigyorgott rám azzal a fogpaszta fogsorával, és én akaratlanul is elmosolyodtam. Hisz hogyan is tudtam volna neki ellenállni?!

- Szerintem menjünk haza, és beszéljük meg a dolgot anyuval és Rachellel – ajánlottam, mire Jacob bólintott.

- Szerintem is – mondta, majd puszit nyomott a számra.

*

- Miami? Ti ketten? Na nee! – akadt ki anya, majd a szárítóra helyezte az utolsó tányért, amit elmosott. Aztán megtörölte a kezét, és letette a rongyot, úgy fonta össze maga előtt a karjait.

- Mi a bajod vele, anya? Már majdnem felnőttek vagyunk, tudunk magunkra vigyázni, és tudom, mitől félsz, de biztosíthatlak róla, hogy az nem fog megtörténni! – Kezdtem dühbe gurulni, pedig még alig kezdtük el anya meggyőzését. Rachel is jelen volt, ő amikor meghallotta, mit tervezünk, mintha tényleg, igazán megrémült volna. Kissé megsajnáltam, de előbb az volt a fontosabb, hogy anyát győzzük meg.

- Nem érdekel, Jane, és nem csak arról van szó. Kiskorúak vagytok, az isten szerelmére! – emelte az egekbe a karjait anya. – Nem, és kész!

- Tudom, mi még itt a gond. – Hirtelen jött a felismerés, ahogy Rachelre gondoltam. – Nem akarsz együtt élni egyedül Rachellel.

Anya tekintete egy pillanatra megszilárdult. De aztán ugyanolyan szigorúan nézett rám, mint azelőtt.

- Nem is erről van szó!

- Pedig igen! – csattantam fel, és felpattantam a kanapéról. – Anya, ha ez a bajod, akkor eljön velünk, nem érdekel!

Anya vonásai mintha egy kicsit lágyultak volna, miután ezt kimondtam. Pedig nem gondoltam halálosan komolyan. A tudat, hogy egy fedél alatt lakjunk Rachellel mi, én és Jacob, felettébb visszataszító volt.

- És hol a fenében aludnátok egyáltalán? Nem hiszem, hogy szállodára van pénzed, kislányom – anya még mindig szigorúan nézett, de a hangja már kevésbé volt annyira éles. Hogy tudtam, hogy itt Rachelről van szó… szánalmas.

- Cullenék arról is gondoskodtak – jelentettem ki szárazan, majd előhúztam a zsebemből a kulcsot, amit immár oda rejtettem a szatyor helyett. Anyának leesett az álla.

- Kik ezek a Cullenek egyáltalán? Mármint, neked, kislányom, mi közöd van hozzájuk, hogy ennyire… rendesek veled? – Láttam anyán, hogy nem találta a szavakat. Megvontam a vállam.

- Bella a legjobb barátnőm.

- Tudtommal Bella nem Cullen, hanem… Swan. – Anya hangja gyanakvó volt. Hihetetlen, hányszor tud változni az ember hangsúlya néhány másodperc alatt.

- Jajj, anya… - Most már türelmetlen is voltam. – De a Cullenék fia Bella Swannel jár, és már régóta családtagnak tekintik! Ráadásul mit vagy úgy oda, van egy csomó pénzük, örülnöd kéne, hogy ilyen nagylelkűek, nem pedig gyanakodni! Ugyan mitől félsz? Hogy amint megérkezünk a Miami-i házba, felrobban ott egy bomba, amit ők csempésztek be, vagy mi a franc?!

Anya felsóhajtott. – Természetesen nem gondolok ilyenre Jane, de anya vagyok. Ha te is az leszel, majd megérted, hogy mikkel jár ez. – Jaj, nem most van itt az idő a kioktatásra, anya. Én is sóhajtottam, majd szóra nyitottam a számat.

- Kérlek, anya. Tudunk magunkra vigyázni, nem lesz bajunk. És…

Anya felemelte a mutatóujját, és hirtelen megcsillant a szeme. Reménykedni kezdtem, hogy talán kitalált valamit, és igazam lett.

- Van egy feltételem, ha el akartok menni Miamiba. – Magamban azt mondogattam, hogy teljesíthető legyen, teljesíthető legyen. – Megkérem Sylvie-t, hogy menjen veletek. Most ha jól tudom, Denverben lakik, és tartozik nekem egy szívességgel. – Anya arca elkomorodott. – És szerintem nagyon szívesen elmenne veletek Miamiba, és lakna is ott, ahol ti. Van pénze, szóval egy repülőjegy nem sokat számítana neki, szerintem.

Fanyar arcot vágtam, de nem szóltam semmit. Jacob azonban megköszörülte a torkát a kanapén.

- Ööö, megtudhatom, hogy ki ez a Sylvie?

- Anya nővére – előztem meg őt a válasszal. – Szingli, és parktervező, nagyon érti a munkáját.

- Ooké, én benne vagyok – szállt fel a kanapéról Jake, én pedig kérdőn néztem rá. Tényleg bele akar abba egyezni, hogy együtt lakjunk anyám nővérével? Most komolyan? Akkor már inkább Rachel…

És ekkor hirtelen eszembe jutott valami.

- Anya, mi lenne, ha Rachel jönne velünk? Ő már tizennyolc, szóval utazhatnánk vele… és élhetnénk is együtt vele. – Próbáltam olyan szépen, és olyan kérlelőn nézni anyura, ahogy csak tudtam. Ő csak felhúzta a szemöldökét.

- Nem tudom, Jane…

- Ne akard már ránk sózni Sylvie-t, könyörgöm! Ezt te sem gondolhattad komolyan. Tudod, milyen… - húztam el a számat, és a lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amin egy hosszú, szőke hajú, középkorú, csinos testalkatú nő, szalmakalapban és csilli-villi bikiniben flangál a tengerparton. Beleborzongtam a jelenetbe.

- Figyelj, Jane drágám, muszáj ezt most rögtön, ma, itt eldöntenem? – kérdezte anya, mire felsóhajtottam, és megráztam a fejemet.

- Nem, de örülnék, ha holnapra meglenne a válasz. – Azzal hátat fordítottam anyának, megragadtam Jake kezét, és már húztam is fel a szobámba, mit sem törődve anyámmal és a valószínűleg megszeppent Rachellel.

Miután felértünk a szobámba, becsaptam magam után az ajtót, és tehetetlenül vágtam hanyatt magam az ágyamon. Megfogtam a párnámat, és az arcomba nyomtam, nem akartam, hogy Jake bármit is megtudhasson az arckifejezésemből.

- Soha nem gondoltam volna, hogy beleegyezel ebbe. – Bár nem láttam az arcát, a hangjáról lerítt, hogy vigyorgott. Felemeltem a párnát, és erősen hozzávágtam, mire Jacob felnevetett.

- Tulajdonképpen mibe is?

- Abba, hogy Rachel velünk együtt lakjon – válaszolta Jake, még mindig széles vigyorral.

- Ne igyál előre a medve bőrére. Elég lesz az, hogy egy suliba kell majd járnom vele, nem tudom még, hogy lesz, de ha anya így elenged, hát majd kitalálunk valamit. És lehet, hogy nem is lenne olyan rossz… - Megráztam a fejem. Ezt még magamnak sem tudom bemesélni. Soha nem tudhatja az ember, mire képes egy olyan lány, mint Rachel. Inkább meg sem akarom tudni. – Oké, mindenképpen rossz lenne, mert megölne a féltékenység. – Jacob vigyora még szélesebb lett, amiért csúnyán néztem rá, de aztán folytattam. – De legalább elengedne anya. Legalábbis… nagyon remélem.

- Oké, akkor ezt kitárgyaltuk. És most mit csinálunk? – kérdezte Jacob csillogó szemekkel, majd félredobva a párnámat, levetette magát az ágyamra, mellém, minek következtében szegény bútor recsegni kezdett.

- Mi… micsoda? – Megszeppenve néztem rá. Furcsálltam, hogy Jacobot ennyire nem érdekli a Rachel téma, de valahogy örültem is neki, hisz akkor valószínűleg maga Rachel sem érdekli túlzottan. Megvontam a vállam.

- Fel kéne hívnom Bellát, hogy megkérjem, köszönje meg a Cullenéknek a nevünkben is. Igen, ezt fogom tenni. – Azzal feltápászkodtam az ágyról, és az asztalon heverő mobilomért nyúltam. Nem gyakran szoktam ezt használni telefonálásra, mert szinte sosincs pénz rajta, de egy: most van, kettő: semmi kedvem lemenni a vonalas telefonhoz, ahol összeütközhetnék Rachellel vagy anyával.

Miután benyomtam az 555-öt, gondolkodni kezdtem, hogy mi is Bella száma. Amikor eszembe jutott, vidáman pötyögtem be a telefonba, majd vártam, hogy barátnőm felvegye a telefont.

- Halló – szólt az ismerős hang a vonal túlsó végéről.

- Szia, Bella – mondtam vidáman.

- Ó, szia, Lily. Miért hívsz? Csak nem valami gond van a repülőjegyekkel?

- Nem, nem, épp ezért hívlak. Meg szeretnénk köszönni, nagyon hálásak vagyunk. – Próbáltam az összes hálámat belecsurgatni a hangomba, és azt hiszem, sikerült. – Nagyon nagylelkűek vagytok.

- Hát, nem az én érdemem.

- Az lehet, de át tudod ezt adni Cullenéknek, ugye? Nem hiszem, hogy még találkozok Carlisle-nal meg Esmével, és a többiekkel, mielőtt elmennénk.

- Persze, hogy átadom – mosolygott Bella, legalábbis mintha úgy hallottam volna.

- Nagyon köszönöm. Hát akkor, ennyi lett volna – mosolyodtam el, és nem érdekelt, hogy nem látja. – Köszi még egyszer, és szia. Jó éjszakát!

- Nagyon nincs mit. Neked is jóéjt, szia! – Azzal kinyomtam a hívást. A mobilt visszaraktam az asztalra, aztán felsóhajtottam, és hasra feküdtem az ágyon. Jake felült, megragadott a hónom alatt, húzni kezdett.

- Hé, mit csinálsz, nee! Héé! – nevettem, majd elhelyezkedtem Jacob ölében. Olyan jó meleg volt…

Meleg.

- Erről jut eszembe – kezdtem, majd összevontam a szemöldökömet. – Téged nem fog zavarni Miamiban a nagy meleg?

- Ó, nem – nyugtatott meg Jake. – Melegem lesz, de Miamiban ott a tengerpart, maximum majd egész nap a tengerben lebzselünk – nevetett, és én vele nevettem.

- Ha elengednek egyáltalán – jegyeztem meg aztán szárazan, mire Jake belepuszilt a hajamba.

- El fognak. Van anyukád olyan rendes, szerintem. Még ha magunkkal kell vinnünk Rachelt is. Egyébként szerintem nem lesz gond vele. Elvégre nem egy szörnyeteg, vagy mi… és ha tényleg attól félsz, hogy megpróbál elcsábítani, akkor kérlek, vésd örökre a fejedbe: nem szeretek senki mást, csakis téged. Lily… - sóhajtotta, majd megfogta az államat, felemelte a fejemet, és ajkaimra tapasztotta az övéit. Forróság járta át a testem minden szegletét, kezemmel Jake hajába túrtam, amikor kopogás hallatszott, és mi szétrebbentünk.

- Tessék! – szóltam, mire nyílt az ajtó, és belépett Rachel. Arcán kissé zavart mosollyal jött oda az ágyhoz, és leült a szélére.

- Ne haragudjatok, hogy zavarok…

- Semmi baj – mondtam gépiesen, de komolyan. Rach elmosolyodott.

- Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért akartok elvinni magatokkal. – Basszus, tényleg! Mi van, ha ő nem is akar velünk jönni? Ezt az apróságot elfelejtettük tőle megkérdezni…

- Öhm, nos… nem muszáj, veled jönnünk, ha nem akarsz – mondtam sietősen, de Rach megrázta a fejét.

- Akarok. Csak nem értem, miért akartok ti engem vinni. Az oké, hogy csak így engednek el, de…

- A barátnőm vagy, Rach. – Próbáltam meggyőző lenni, hisz végül is tényleg az volt. – És mégis csak Miami az otthonod.

- Értem – húzta széles mosolyra a száját, aztán vállat vont. – Ennyit szerettem volna. Amúgy két jegyetek van? Vagy van pluszba nekem is?

Ajjaj, még egy kínos rész. Elhúztam a számat, amiből Rach levonta a következtetést. De ő csak mosolygott.

- Szóval nincs, oké. Akkor holnap megveszem a jegyet magamnak – mondta vidáman, majd felállt, és az ajtóhoz pördült. – Akkor sziasztok!

- Várj! – szóltam gyorsan utána. – Honnan tudod, hogy el is engednek?

- El fognak. Láttam anyudon – kacsintott rám. – Na, de tényleg sziasztok!

Azzal Rach már el is tűnt. Még mindig meg voltam lepődve, de aztán én is csak megvontam a vállamat.

- Nem értem ezt a csajt. – Ennyit mondtam, aztán nyomtam egy puszit Jake ajkaira. Rachel szavai és a remény, hogy anya elengedjen Miamiba, elálmosítottak, és minél hamarabb akartam már, hogy másnap legyen. Kibújtam hát Jake öleléséből, felpattantam, és kezdtem összeszedni a fürdéshez kellő cuccaimat.

- Most miért mentél el? – Jake hangja duzzogó volt, és olyan kisfiús. Nevetnem kellett rajta. Vidáman megfordultam, és kezemben a cuccokkal az ágyra támaszkodtam, odamásztam Jake-hez, és megcsókoltam. Aztán elhúzódtam, és folytattam tovább a keresgélést.

- Olyan gonosz vagy – sóhajtott Jacob, mire megvontam a vállamat. – Ha legalább együtt fürödnénk, akkor nem zavarna, de így…

Elhallgatott, mert valószínűleg eltalálta a neki célzott törülköző. Nem voltam dühös, sőt, nevettem, de megérdemelte.

- Te meg olyan perverz vagy, Jacob Black! – róttam meg a mondatáért, aztán kikaptam a kezéből a törülközőmet. Ő értetlenül nézett rám.

- Fiúból vagyok, emlékszel?

- Igen, sajnos. – Az égnek emeltem a tekintetemet.

- Sajnos? Ha most nem lennék az, ugyan ki lenne a te csodálatos, jóképű és izmos szeretőd?

- Kis egoista – nevettem el magam, majd az ajtóhoz sétáltam. – Agyő, Rómeó, és be ne merj jönni a fürdőszobába, különben büntetésben lesz részed!

- Milyen büntetésben? – kérdezte Jake vidoran, mire felhördültem.

- Perverz! – Azzal becsuktam magam után a szoba ajtaját.

Gyorsan lezuhanyoztam, hogy minél hamarabb visszamehessek imádatom tárgyához. A szokásos hálóingem volt rajtam, pedig sokszor átgondoltam, hogy ne vegyek-e fel valami mást, valamit, ami jobban takar. Tekintve a délutánra, és most az estére, nem akartam megengedni Jacobnak, hogy elveszítse a fejét velem együtt. Bár tudtam, hogy Jacob magától nem tenné, sokszor a vágyaknak nem lehet parancsolni. De végül mégis maradtam a hálóingnél, bízva Jake-ben.

Miután beléptem a szoba ajtaján, fél szememmel Jacobot figyeltem, de ő nem nézett rám, hanem valami magazint lapozgatott. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy a Glamour előző, szeptemberi számát tartja a kezében, és annyira belemerült a divatos farmerek és halásznadrágokba, hogy szinte észre se vett engem. Leraktam a cuccokat a kezemből, vissza a helyükre, aztán odaültem mellé az ágyra, és oldalba böktem. Jake felnézett rám, majd mintha kissé pirulva, letette a kezéből a női magazint.

- Nem láttál még női magazint ezelőtt? – kíváncsiskodtam, mire Jake megrázta a fejét.

- Nem, én csak kíváncsi voltam, és… - Az ajkába harapott, én pedig kérdőn néztem rá. – Jók voltak azok a farmerok, és elképzeltelek benne, és… mindegy.

Elnevettem magam, majd felmásztam az ágyra, és lefeküdtem. Takarót most sem húztam, hisz Jacob mellett fölösleges volt.

- Ugye itt maradsz estére? – néztem rá csábosan, mire Jake bólintott.

- Persze. Ha szeretnéd…

- Micsoda hülye kérdés ez? – háborodtam fel. – Naná, hogy akarom! – Aztán felsóhajtottam, majd végighúztam a mutatóujjamat Jacob izmos felkarján. – De akkor most virtuálisan el kell búcsúznunk, mert anyu tuti nem engedi meg magától, hogy itt aludj.

- Igen, tudom – sóhajtott fel Jake, azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. Vigyorogva integetett, aztán eltűnt a szobából. Vágyakozva néztem utána, már csak a hecc kedvéért, hiszen tudtam, hogy vissza fog jönni az ablakomon. Igazából elég idegesítő megoldás, de ha egyszer ez az egyetlen esély, hogy magam mellett tudhassam még esténként is? Akkor lenne szívás, ha nem lenne ablakom. De van, hála anyunak, és az építészeknek, szóval emiatt nem kell aggódnom.

Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódott, én pedig elmosolyodtam. Pár perc, és Jacob beugrik az ablakomon, és akkor már végre elaludhatunk mind a ketten.

- Helló, szépségem! – hallottam az ismerős hangot, én pedig rögtön az ablak felé néztem, ahol megpillantottam a várva-várt Jacobomat. Vágyakozva felsóhajtottam, végigmásztam négykézláb az ágyon, megragadva szerelmem kezét, és magammal húztam az ágyra (ami azért elég nehéz lett volna, ha nem engedi). Mikor én visszafeküdtem, ő pedig felém hajolt, megcsókoltam, aztán pedig arrébb mentem, és szorítottam neki helyet az ágyamon (ami szintén nem volt valami egyszerű, de ha eddig sikerült megoldani, akkor most is sikerül).

- Aludni szeretnél? – kérdezte Jake, miközben én befészkeltem magam a karjai közé. Lehunytam a szemem, és bólintottam.

- Fáradt vagyok, és minél hamarabb meg akarom tudni, hogy döntött anyám.

- Akkor aludj, szépségem – azzal puszit nyomott az arcomra, és én elmosolyodtam.

Így aludtam el.

A sztori folytatódik!

Egy-két napon belül várható az új, fordulattal megoldott fejezet! Igen, tudom, hogy nagyon hosszú szünetet tartottam, és bizonyára rengeteg olvasót elvesztettem (ha nem az összeset), de visszajött a kedvem az egészhez, és pár napon belül fel is rakom az új fejezetet, amiben új fordulatot vesz a történet. Szerintem sokan gondoljátok már, hogy mi lesz benne ;). Remélem, hogy tetszeni fog, és remélem, hogy megbocsátjátok nekem a szünetet, és tovább izgultok majd Lily és Jake sorsán :).

A NAGY HELYZET

Ajjaj, azt hiszem, ez sem lesz túl jó hír Nektek. Az a nagy helyzet van, hogy unom az egész Twilight-témát. Jacobot meg Lilyt nem, tehát a párosítást nem, magát a történetet, hogy vámpírok, vérfarkasok, Cullen-család, meg minden. Annyira nagy a felhajtás a Twilight körül még most is, hogy egyszerűen nem szeretem már... Taylor még mindig a mindenem, és az is marad még szerintem egy jó darabig Jacobbal együtt, de fogalmam sincs, hogy folytassam. Arra gondoltam, hogy elutaztatnám a párosomat valahova messze Forkstól, csak azt nem tudom, Ti mennyire örülnétek ennek... láttam az Avatart pár napja, és nekem most az a legjobb film, történet, meg minden a világon! Ha esetleg tudnátok valami ötletet adni... vagy mit gondoltok? Inkább írjak egy rövid befejezést a történetnek, és el van intézve? Vagy örülnétek annak is, ha elhagynánk Forksot, elhagynánk a vámpírokat, elhagynánk a vérfarkasokat...? Kérlek, segítsetek, mert ez így borzalmas - csak hogy Amanda Seyfriedet idézzem a Mamma Miából. Számítok rátok!

EGY KIS SZÜNET

Nem hosszú, egy hetes. Muszáj, mert várjátok a következő részeket, csakhogy nekem időm sincs semmire a farsang miatt :S. Mi szervezzük az egészet, és kell egy kis idő :S. Az egésznapos rohangálások mellett sajnos nem lehet írni =/. Ígérem, igyekszem, pénteken lesz a farsang, utána remélhetőleg visszatérek :). Egy kis türelem, kérlek benneteket :).

18. fejezet - Hivatalos lakótárs és önuralom

Összenéztem Jake-kel, de nem szóltam semmit. Nyitottam a számat, de nem jött ki hang. Berezeltem, pedig nem kellett volna. Elvégre csak egy látogató, ugye? Ugye?!

Nem. Látogató, de olyan, akit utálnunk kéne. Főleg anyunak, hisz a volt férje – és egyben a gyereke apja – új feleségének a nevelt lánya, akiben Stone-vér folyik. És az nem vezet semmi jóra, legalábbis biztos vagyok benne, hogy anya így gondolja. Egyszer meg is említette, pár hete.

Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.

- Anyu, én… - De nem bírtam befejezni a mondatot, mert Rachel ujjongása hangzott fel a vendégszobából, és én automatikusan is odakaptam a fejemet. Ő állt az ajtóban, és amint meglátta anyut és Dave-et, földbe gyökerezett a lába. Egy gyors, alig észrevehető pillantást vetett rám, majd visszanézett anyura, én pedig az ajkamba haraptam.

- Anyu, ő itt Rachel… Stone – mondtam neki, miközben ránéztem, és figyeltem a reakcióját. Anyu szemöldöke hirtelen a magasba szökött, és értetlenül nézett rám, majd Rachelre, oda-vissza. Aztán megrázta a fejét.

- Rachel… Stone? – kérdezett vissza, és nehéz volt nem észrevenni az undort a hangjában, amikor kiejtette a lány vezetéknevét. Nem néztem Rachre, nem akartam tudni, hogy mit szól hozzá, csak lassan bólintottam anyának. Ő összeszorította a száját, és szemében gyűlölet villant. De nem szólt semmit.

És ez rosszabb volt mindennél. Anyánál ez azt jelentette, hogy felkészül egy dühkitörésre. Jól tudom, mert egyszer, még amikor kicsi voltam, anyu úgy elvesztette a fejét, hogy megdobott egy tányérral – persze véletlenül – és az eléggé felszántotta a karomat. Azóta anyu így próbálja visszatartani a hirtelen feltörő ingereket, és hálás voltam neki. Ha ezt nem csinálja meg, valószínűleg Rachel már alulról szagolta volna a parkettát.

- Megtudhatnám, hogy ki ez? – sziszegte anyu a fogain keresztül gúnyosan, de nem nézett rám, hanem Rachelen legeltette a tekintetét. Némán segítségért kiáltozva néztem Jacobra, de ő is teljesen tanácstalan volt. Hát persze, mit is várhattam egy férfitól?! Nyilván Jake sem volt még soha ilyen helyzetben. De még csak hasonlóban sem.

- Anyu, kérlek, ne akadj ki. Steven… - kezdtem, de anya felmordult, és szemei szikrákat szórtak, amikor rám nézett.

- Ki ne merd ejteni a nevét!

Soha nem láttam még ennyire gyűlölködőnek. Eddig nem is vettem rajta észre, mennyire utálja volt apámat, de most tisztán látszott. Ahogy megfeszült a bőr az arcán, ahogy összeszorította a száját, ahogy ott villogott a gyűlölet a szemében…

Borzalmas látvány volt. Nem szerettem, ha anya szomorú, de azt sem, ha gyűlölködik. Főleg, ha tudom, miért utálja az illetőt, és hogy mik voltak az előzmények. Világossá vált számomra, hogy anyu nagyon szenvedett, amikor Steven bejelentette, hogy elhagyja. Ez fel sem tűnt eddig. Milyen lánya vagyok én az anyámnak?!

- Anyu, kérlek. Ő Rachel, nem családtagja a Stone családnak. Jessica és… - Az ajkamba haraptam, és úgy folytattam. – Tudod, hogy kicsoda nevelt lánya.

- Aha. Akkor kérlek szívem, dobd ki innen.

Valami ilyesmire számítottam, most mégis villámcsapásként ért. – Nem dobhatod ki, anya! Nincs hova mennie! És te papoltál nekem anno arról, hogy segítsük a hajléktalanokat?! – fakadtam ki, és magam sem értettem, miért védem ennyire Rachelt. Lopva rápillantottam, és pont engem nézett. Megeresztett felém egy hálás félmosolyt, de nem válaszoltam neki, csak gyorsan visszanéztem anyára. Úgy láttam, mintha kissé elbizonytalanodott volna, de szeméből nem tűnt el a gyűlölet. Dave csak állt mellette, és amikor anyu vállára tette a kezét, ő lesöpörte, így hát nyugton maradt.

- Az más. Ők ártatlanok.

- Rachel is az. Most az, hogy a nevelőanyja – aki ráadásul még nem is a vérszerinti rokona – miket tett veled és velem, anyu, még nem jelenti azt, hogy Rach beleszeret Dave-be. – Ez elég, nos… durva kifejezés volt, de érzékeltetni akartam a valószínűtlenséget. – Érted, anya? Ő csak egy lány!

- Jane… - kezdte anya, de Rachel megköszörülte a torkát, így mind a négyen felé fordultunk. Látszólag egy kicsit megszeppent a hirtelen nézőközönségtől, de aztán összeszedte magát. Én pedig azt gondoltam, hogy lehet ilyen hülye, hogy még nagyobb balhét akar csinálni.

- Elnézést, nagyon sajnálom, hogy illetéktelenül beállítottam ide. De ha a… a… barátnőm anyukája úgy gondolja, én elmegyek. Van kocsim – sóhajtott fel, én pedig ismét az ajkamba haraptam.

- Látod, Jane? Van kocsija. Akkor bizonyára pénze is, hogy elszállásolja magát. Ergó, nem hajléktalan. – Hitetlenkedve-bosszúsan néztem anyára, majd hevesen megráztam a fejem.

- Nem, anya. Nem küldheted el.

- Miért nem? – húzta fel anyu fogcsikorgatva a szemöldökét. Megijedtem tőle. Nyeltem egyet, és úgy válaszoltam.

- Mert ő a barátnőm, és közel sem olyan nagy kurva, mint Jessica. – Biztos voltam benne, hogy anyu le fog cseszni, de nem érdekelt, mert célom volt a kijelentéssel. Nagyon reméltem, hogy beválik. Hogy miért? Azt… nem mondhatom el. Egyelőre.

Anya vonásai finomabbá váltak, arca kisimult, és már csak a gyűlölet sugárzott az arcán. Összeszorított ajkai most már szétnyíltak, és próbált kifejezéstelen arccal nézni rám. Rápillantott Rachelre, és nézte őt egy darabig. Láttam, hogy Rach elpirul, de makacsul állta anya pillantását, amíg utóbbi fel nem sóhajtott.

- Nem volt szép tőled, Jane.

- Tudom. De ez az igazság.

- Egyszer megbánod. – Nyilvánvalóan azt akarta, hogy komolyan vegyem, de valahogy kihallottam a hangjából a hamisságot. Kurtán bólintottam, és mondani akartam volna valamit, amikor Dave megszólalt.

- Csajok, miről van szó?

Hallottam, hogy Jake motyogott valamit mellettem, de olyan halkan, hogy nem tudtam kivenni a szavakat. Először hallottam Dave hangját, és közel sem olyan volt, mint amire számítottam. Hanem nagyon, nagyon fiatalos.

Anya hirtelen megrázta a fejét, és arra gondoltam, hogy már most elrontotta. Tudtam, hogy hazudni fog, de azzal, hogy ilyen hevesen reagált, elárulta magát.

- Ugyan semmiről. – Dave ingatta a fejét pár pillanatig, de csöndben maradt. Úgyse hitte el. Csak azt tudtam remélni, hogy nem kérdez majd rá anyánál a dologra. Ha megtudná…

Anya felsóhajtott, és újra Rachre pillantott. – Meddig maradnál? – kérdezte, mire Rach megvonta a vállát.

- Nem sokáig, az biztos. Nem szeretnék zavarni… remélem, mihamarabb véget ér a nászutuk. – Ezt lehet, hogy nem kellett volna.

Anya vonásai újra megkeményedtek, és megrázta a fejét. Haragos pillantást vetettem Rachel felé, habár tudtam, hogy nem direkt mondta, amit mondott.

- Szóval összeházasodtak? – kérdezte anya gúnyosan, mire Rachel enyhén bólintott.

- Igen. Két napja…

- És nem hívtak meg az esküvőre. – Meglepődötten pillantottam anyura, amikor ezt mondta. Felhúztam a szemöldökömet, de ő Rachelt nézte.

- Én se voltam ott… - próbált Rachel hazudni, de nem ment neki. Ebben határozottan tehetségesebb vagyok én. – Vagyis igen, de a lagzin már nem. Az zártkörű volt – mondta fanyarul, és meg tudtam állapítani, hogy ez már bizony igaz.

- Jellemző. Szegény lány – mondta anyu, de úgy hittem, hogy nem gondolta túl őszintén. Mindenesetre újra felsóhajtott, Dave-re nézett, majd megvonta a vállát.

- Na jó. Pár hétig maradhatsz… mondjuk kettőig.

Szárnyalt a szívem. Fogalmam sem volt, miért, hiszen Rachel teljesen közömbös lány nekem, mégis örültem annak, hogy anya így döntött. Két hét! Azta! Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy anya a majdnem-dühkitörése után képes ilyen hosszú időt is mondani. Mindenesetre nagy kő esett le a szívemről.

Rachel szélesen elvigyorodott, ölöm és hála kevergett a mosolyában. Láttam, hogy egy könnycsepp összegyűlt már a szeme sarkában, de nem tudtam, hogy vajon anyu legelső reakciójától, vagy a hálától-e. Mindenesetre úgy tűnt, mint aki bármelyik percben odarohanhat anyához, és megölelheti. De persze azért neki is volt annyi esze, hogy ezzel ne próbálkozzon.

- Nagyon szépen köszönöm, miss! – kurjantotta Rachel, és kissé nevetségesnek tartottam a megszólítást. Elvégre anya nem volt már fiatal se annyira, és túl is van egy házasságon, szóval semmiképpen sem illik rá a „miss” titulus.

- Inkább Mrs. Cole, jó? – kérdezte anya, fintorogva a megszólításon, mire én felkaptam a fejem.

- Cole?

- Cole.

- David… Cole? – kérdeztem, az említett személyre nézve, aki elmosolyodott és bólintott. Amint megláttam a mosolyát, megértettem, hogy tudott anya ilyen hamar belehabarodni ebbe a férfiba. De természetesen a közelébe sem ért az én Jake farkaskám vigyorának. Mosolyogva ránéztem, ő pedig visszavigyorgott. Igen, határozottan édesebb. Sokkal.

- Rendben van – mondta Rachel udvariasan és kissé bűnbánóan, de anya nem szólt hozzá. Furcsa, számomra értelmezhetetlen pillantást vetett Dave-re, aki továbbította azt Jake-nek, ő nekem, én pedig Rachelnek. Fogalmam sem volt, hogy miről van szó, de Rachel és Jake is érthetett belőle, hisz mind a ketten megmozdultak. Jake felállt, és kézen fogva engem is felhúzott a kanapéról, Rach pedig mellénk battyogott.

- Akkor megmutatjátok a várost? – kérdezte tőlünk Rachel, mire kérdő pillantást vetettem Jake-re. Lehunyta a szemét, mire én bólintottam.

- Persze.

Azzal elköszöntem egy puszival anyától, és már kint is voltunk az udvaron. Középen álltam, Jake a balomon, Rachel pedig a jobbomon, mire mindkettőjüknek megragadtam a felém eső karját, és húzni kezdtem őket a járdáig. Miután kiértünk oda, kérdő pillantással néztem ide-oda rájuk.

- Na? Mi volt ez? Nem értettem azt a sorozatpillantást, de meg szeretném.

Jake kuncogott. – Anyud és az a Dave kettesben akartak maradni.

Kifejezéstelen arccal nyögtem ki: - Hú.

Rachel felnevetett. – Imádom anyukádat.

- De ha lehet, ezt ne hangoztasd neki, kérlek.

- Oké – trillázta Rach, de mintha nem is figyelt volna rám.

- Akkor… nem is megyünk várost nézni? – kérdeztem reménykedve, miközben arra gondoltam, hogy nem akarok most Rachellel lenni. Jake-kel akarok a kuckóban romantikázni. Vagy sétálni a tengerparton. Vagy valami hasonló.

- Hát, tudod… én egyedül szeretek nézelődni. Úgyhogy, ha nem haragszotok…

- Ó, dehogyis! – feleltem széles vigyorral, és már ragadtam is meg Jake kezét. Ő kuncogott, de nem törődtem vele. – Nekünk úgyis dolgunk van.

Rach egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézett, majd azt suttogta: - Az, amire gondolok…?

- Nem, dehogyis! – vetettem rá rosszalló pillantást. – Persze, majd a bokorban, mi?!

- Jól van na – felelte Rachel sértődötten, de hamar visszatért a jókedve. Jake felnevetett, majd átkarolt.

- Akkor, szia Rach! – köszönt Jacob, én pedig máris rángattam be a fák közé. Jacob könnyen lépést tartott velem, miközben Rachelnek integetett, én pedig egy pillanatra megálltam.

- Szerinted nagyon kibukna, ha nem integetnél neki? – kérdeztem gúnyosan, mire Jacob megszeppenten nézett rám. Aztán elvigyorodott.

- Féltékeny vagy, édesem?

- Én? Ugyan nem. – Hát persze, hogy az vagyok. Amióta Rachel megjelent, Jacob egy szót sem szólt szinte, és most meg nem velem jön, hanem annak a nőszemélynek integet. Nem kéne féltékenynek lennem?

- Csodásan hazudsz, de ezt nem hiszem el.

- Te bajod. Szoktad nézni a „Hazudj, ha tudsz!”-ot?

- Nem. Nem is ismerem. Miért? – ráncolta a homlokát Jake. A szám sarkában mosoly bujkált.

- Tudod, drágám, megleshetnéd az egyik részt. Tömérdek információ van az arckifejezésekkel kapcsolatban, és akkor pontosan tudnád, mikor hazudok, és mikor nem. – Elvigyorodtam, mire Jacob csúnyán nézett rám.

- Nagyon vicces. Úgyis tudom, hogy nekem van igazam.

- Ó, valóban. Bizonyítsd be! – gúnyolódtam, de amikor Jacob halványan elvigyorodott, már tudtam, hogy nem kellett volna bevállalnom. Két másodperc múlva Jake eltűnt mellőlem, és Rachel után indult. A düh kapott lángra bennem, és egyszerre voltam mérges Jake-re és Rachra. Ha nem lett volna önuralmam, elkezdtem volna toporzékolni, de szerencsére sikerült szerelmem után szaladnom. Mikor utolértem, megragadtam a kezét, és megpróbáltam visszahúzni – persze eredménytelenül. De legalább megállt.

- Jól van, beismerem, féltékeny vagyok! – Fortyogtam dühömben, de tudtam, mire készült az előbb Jake, és még véletlenül sem akartam neki engedni. Háttal állt nekem, és a vörös hajzuhatag után nézett, hogy még jobban idegesítsen. Ráncigáltam a karját, hogy forduljon már meg, de nem mozdult. – Nézz már rám!

Abban a pillanatban forró ajkakat éreztem meg az enyéimen. Jake csak lágyan nyomta neki a száját az enyémnek, és én automatikusan nyaka köré fontam a karomat. Jacob azonban, ahelyett, hogy hevesebben csókolt volna, elhúzódott tőlem. Csúnyán, durcásan néztem rá, de ő csak vigyorgott.

- Ez most minek kellett?! – Az előbbi hercehurcára, meg a csókra is gondoltam. Jacob gyorsan megpuszilta a homlokomat, majd vállat vont.

- Olyan édes vagy, amikor féltékenykedsz.

- Haha. Úgy utálom, amikor ilyen vagy. – Hazugság. Úgy tűnik, Jake ezt se vette be, mert vigyora még szélesebb lett.

- Ha ez az ára annak, hogy féltékenykedni lássalak…

- De miért jó az neked? – húztam fel a szemöldököm. – Mi tetszik benne?

- Akkor hiszem el igazán, hogy szeretsz.

Ellágyult a tekintetem. Akartam neki mondani, hogy ha erről van szó, akkor mindig féltékenykedni fogok. De inkább a hallgatást választottam, és a farkasszem-nézést. Tekintetünk teljesen az egymáséba fúródott, és már annyira perzselt Jake érzelmekkel teli szempárja, hogy kénytelen voltam lehunyni pilláimat. Lábujjhegyre emelkedve homlokomat az övének döntöttem, és pár percig csak álltunk a járdán, nem törődve azzal a néhány kíváncsi tekintettel. Aztán felsóhajtottam, és elhúzódtam tőle.

- Le kéne mennünk La Pushba – mondtam, mire Jake felhúzta a szemét.

- Minek?

- Nem akarod meglátogatni a haverjaidat?

- Minek? – kérdezte újra Jacob, mire az égnek emeltem a tekintetemet.

- Mert a haverjaid.

- Te meg a barátnőm vagy. – Kissé rosszul esett, hogy csak ezt mondta, de aztán megértettem. Ő is csak egy férfi. Biztos nehéz kimutatnia az érzelmeit. Végül is… úgyis látom a szemeiben.

- Oké. Akkor nem megyünk.

- De, de, mehetünk. Csak azért nem kell, hogy meglátogassam a falkát. Különben is, tegnap láttam őket.

- De… ti egy csapat vagytok – makacskodtam, bár magam sem tudom, hogy miért. Talán, mert azt akartam, hogy Jacob tudja, nem akarom irányítani az életét. Sokszor mondták a barátnőim Miamiban, hogy egy férfinak nagyon hiányzik a szabadság, és hogy nem szabad ráakaszkodni. De ezek szerint… Jacob nem igényli ezt a fajta szabadságot. Legalábbis egyelőre.

Bólintottam, mivel nem válaszolt, és megfogtam a kezét.

- Akkor irány La Push! Csak úgy. – Elvigyorodott, és én is így tettem. A kocsi felé vettük utunkat, miközben ő átkarolt, én pedig a hajamat simítottam a fülem mögé. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, és megálltam.

- Egy pillanat, és jövök. – Azzal gyorsan berohantam a házba, ott hagyva az értetlen pillantású Jacobot, de nem érdekelt. Fülemet befogtam, hogy még véletlenül se halljak semmilyen csúnya dolgot anyuék szobájából, és olyan gyorsan rohantam fel a szobámba, amilyen gyorsan csak tudtam. Kutakodni kezdtem a polcomon, mindent széttúrtam, amit csak találtam, egészen addig, amíg a kezembe nem akadt egy hajgumi. Ráhúztam a csuklómra, majd tovább keresgéltem, amíg nem találtam még egyet. Szélsebesen a fürdőbe szaladtam, és már fogtam is a fésűt, hogy szétválasszam középen a hajamat. Miután ez sikerült, gyorsan összefogtam két copfba a hajamat, és az eredményen elmosolyodtam. Igazi kislánynak tűntem, de nem zavart, mert úgy gondoltam, tetszeni fog Jake-nek.

Igazam is lett. Mikor kiértem, Jacob ott állt, ahol hagytam, és szélesen elvigyorodott, amikor meglátott. Visszavigyorogtam rá, majd kinyújtotta a kezét, én pedig mohón megragadtam. Magához rántott finoman, és adott a számra egy puszit, majd magához ölelt egy pillanatra, és ajkai a fejbőrömet súrolták. Majd elengedett, én pedig már mentem is át a kocsi másik oldalára. Mind a ketten szinte egyszerre szálltunk be, és ezen halványan elmosolyodtam. Jake beindította a motort, és már mentünk is az úton.

- Szóval, miért is pont La Pushba szeretnél menni? Azt hittem, hogy a lányok jobban szeretik a butikokat – jegyezte meg Jake, de elbizonytalanodott, amikor vágtam egy grimaszt.

- Én teljes szívemből gyűlölöm őket – fintorogtam, és láttam Jacob arcán, hogy nem nagyon hitte el.

- Valóban?

- Valóban. A hideg is kiráz tőlük. Talán a butikoktól nem, de a plázáktól hőgutát kapok.

- Tudod drágám, a hidegrázás, meg a hőguta nem éppen illik össze – vigyorgott rám Jake szemtelenül, én pedig csúnyán néztem rá.

- Nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem hiszem, hogy valaha is azért megyek majd Port Angelesbe, hogy butikokat nézegessek. Főleg nem veled.

- Kösz… - mondta Jacob gunyorosan, de viccelt, mert a szája sarkában mosoly bujkált.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – mosolyodtam el gyorsan. – De nem hiszem, hogy te élveznéd. Tudod, a shoppingolás nem éppen egy fiús elfoglaltság… talán akkor, ha velem vagy. Mert hogy én nem húzom sokáig az időt, az is biztos. Persze egy lánnyal már nehezebb, mert ha te nem is próbálod fel minden második ruhát, ő biztosan, és illik megvárni. Ezért nem is nagyon volt sok barátnőm Miamiban, mert soha nem mentem velük sehova. Nem tehetek róla – vontam vállat. – Ilyen vagyok.

- És én így is szeretlek – vigyorgott Jake, én pedig rámosolyogtam. Nem nézett rám, mert az utat figyelte, de nem érdekelt, mert a mosolyom nélkül is tudja, hogy tetszett a mondata. Meg hogy mennyire odavagyok érte.

Pár percig csendben üldögéltünk, de nem volt olyan kínos csend, mint amilyen néha fellép egy fiú és egy lány között. Csak gondolatainkba merültünk mind a ketten, és egyszer-egyszer kívántam, hogy bárcsak beleláthatnék a fejébe. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is olyan egyszerű teremtés, mint a többi fiú, majd sokkal összetettebb, többrétegű. Nem, nem pont arra gondolok, amire Shrek is… eszembe sem jutna Jacobot egy hagymához hasonlítani. De azért mégis szívesen megtudnám, mikre gondol néhány helyzetben. Például, amikor azt mondom neki, hogy szeretem, vagy ha a vérfarkasságáról kérdezek. Ekkor pedig eszembe jutott valami, amire tegnap este nem kaptam választ.

- Áruld el… – kezdtem, mire Jacob csendben biccentett. – Miért kavart fel tegnap este, amikor megtudtad, mit álmodtam?

Jacob egy pillanatig hallgatott, majd felsóhajtott.

– Tudod, néha gonosznak érzem magam, amiért pont téged kellett kiszemelnem. És amiért te is úgy érzel irántam, ahogy én irántad. – Megint elhallgatott, látszólag kereste a szavakat. – Tudod, nem veszélytelen egy vérfarkassal járni.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom értetlenül, mire Jacob keserűen felnevetett.

- Láttad Emily arcát, ugye?

Fájdalmas grimaszt vágtam. – Igen. Mi van vele?

- Az Sam miatt van.

Elkerekedett a szemem. – Sam miatt? Sam…?

- Ne értsd félre – mondta hirtelen Jacob, mint aki eltökélten védi a falkavezért. – Nem szándékos volt.

- Persze, véletlen össze… - De még mielőtt kimondtam volna azt a szót, amit eredetileg akartam, rájöttem, hogy okozhatta Sam azt a sebet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán megnyugodtam.

- Már értem. Sam farkasként sebezte meg Emilyt.

- Pontosan.

- De miért? Nem vagytok magatoknál, amikor átváltoztok? – Ezt nem tartottam megfelelő magyarázatnak, hiszen Jacob akkor simán rám ugorhatott volna a tengerparton. De nem tette.

- Nem, csak… amikor nagyon feldühít valami… átváltozunk, és pár másodpercig nem tudunk uralkodni magunkon. Valamin veszekedtek Emilyvel, Sam pedig a feszültségtől és a dühtől változott át, és így sebezte meg a lányt. A lányt, akit szeret, és akit el fog venni.

- Anyám, de szörnyű… - húztam el a számat, és próbáltam kiűzni az elmémből a képeket, miszerint velem is megtörténik ugyanaz, mint Jacobbal. De akárhogy is próbáltam, nem ment. Automatikusan visszatért a kép, ahol én a parton állok, előttem Jake, és heves kézmozdulatok közepette veszekedünk. Majd Jacob átvedlik vérfarkassá, vicsorog rám, és egyre közelebb jön. Majd…

Megráztam a fejem, és ezzel egy időben meg is borzongtam. Biztosra vettem, hogy Jacob engem soha nem bántana, de ez a gondolat nem nyugtatott meg. Sam sem akarta bántani Emilyt, biztos vagyok benne… Szóval ez nem erről szól. Ez irányíthatatlan. De ugyanakkor azt is tudtam, hogy még ha meg is történne, akkor sem mondanék le Jake-ről. Nem tudnék. Lehetetlen.

- Lehet, néha jobb lenne, ha nem szeretnél… - motyogta magának Jacob, de én is hallottam, és elszorult a szívem. Bánattal töltött el, hogy Jake ennyire fél, hogy valami kárt tesz bennem, én pedig attól, hogy esetleg távol tartja magát tőlem emiatt. De hogy is van ez a bevésődés? Vonzalom… mit is mondott Jake…

- De szeretlek, és bármennyire is próbálod megváltoztatni, nem fog menni – feleltem kissé hevesen és sértődöttebben, mint szerettem volna. Jacob szomorkásan rám mosolygott, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan körbenéztem, hol vagyunk, és amikor észrevettem, hogy már közel vagyunk a parthoz, odanyúltam a kormányhoz, és félrerántottam, magam felé, de csak finoman. A kocsi jobbra kanyarodott, és lesodródott az útról, a bozót mellé. Jacob egy pillanatra dühösnek tűnt, de utána én már az ölében voltam, és megfogtam a vállát.

- Nem engedem, hogy ez közénk álljon. Tudom, hogy nem bántanál, és nem is fogsz. Nálad úgysincs ügyesebb vérfarkas – mosolyogtam rá, mire ő is visszavigyorgott rám. Szeme boldogabban csillogott, mint valaha, én pedig örültem, hogy legalább az ölében olyan magas vagyok, mint ő. Ezt kihasználva lassan közelebb hajoltam, és pár pillanatig csak egymás szemébe néztünk. Nem bírtam ki mosolygás nélkül, és ő is nehezen, de benne volt annyi önuralom, hogy ne vigyorodjon el – csak félig. Nem kellettek szavak, hogy megtudjam, mindez nagyon tetszik Jacobnak, csakhogy tartottam még a távolságot. Nem akartam, hogy elveszítse a fejét, sem hogy ő, sem hogy én, több okból kifolyólag is. Először is, megbeszéltük, hogy várunk tizennyolc éves koromig, másodszor pedig az út szélén ültünk, egy kocsiban. Nem nagyon szeretnék kíváncsi tekintetekkel találkozni, miközben romantikázunk. Meg amúgy is túl kicsi lenne a hely.

Mindenesetre láttam Jake-en, hogy már nem sokáig bírja így, és hogy mindjárt megcsókol. Csakhogy én megelőztem, és mielőtt még jobban felém hajolhatott volna, az ajkaim már az övéin voltak, és próbáltam gyengéden csókolni. Tényleg megpróbáltam.

De Jacobot annyira feltüzelhette az előbbi távolságtartásom – vagy valami más –, hogy nem bírta ki. Átkarolt hátulról, én pedig valahogy magasabb lettem hirtelen, mint ő. Csodálkoztam, hogy elférünk a kocsiban, de nem tudtam ezen sokat agyalni, mert annyira elvonta a figyelmemet Jacob csókja. Heves volt, de mégsem az a „mindent felfal, ami az útjába kerül” fajta. Mindenesetre teljesen felébresztette bennem is a vágyat, és észre se vettem, hogy közben Jake mindenhol csókolgat. Az ajkaim minden szegletét felfedezte már, aztán áttért a szám és az orrom közötti apró bemélyedéshez, majd az orrom oldalához, aztán vissza le, a szám széléhez és az államhoz. Hirtelen hátracsuklott a fejem, és Jacob eljutott a nyakamhoz, ami ugyan jólesett, de mégis idegesített, mert így nem értem el az ajkait. Így hát gyorsan visszahajoltam hozzá, és számat újra az övéihez érintettem, úgy, hogy még véletlenül se tudjam elengedni. Aztán amikor megéreztem Jacob forró kezét a pólóm alatt, rájöttem, hogy mit is csinálok.

Gyorsan elhúzódtam, és hevesen zihálva meredtem szerelmemre a kis helyen. Jacob szemében zavarodottságot és elégedetlenséget is láttam, de nem érdekelt, mert mérges voltam magamra – és kicsit Jake-re is. Megráztam a fejem, minek következtében bevertem a fejem a tetőbe, de szerencsére nem fájt.

- Ne. El fogom veszíteni a fejem. Már így is megtettem.

- Nem fogod – mondta Jacob az ajkát harapdálva. Meglepődtem rajta, és rájöttem, hogy sokkal kívánatosabb vagyok neki, mint valaha is gondoltam. – Majd én leállítalak.

- Nem fogsz – használtam az ő szavait csak más személyben. – Férfiból vagy, Jake. Tudom, hogy úgysem állítanál le. Ne is próbálkozz.

Jacob egy pillanatig sértetten nézett rám, de aztán megadóan felsóhajtott. – Ne haragudj. De annyira… annyira… - Elhallgatott, én pedig felhúztam a szemöldököm. Sejtettem, mit akart mondani, de mint általában, az ő szájából akartam hallani. Ismét halkan felsóhajtott, és kimondta: - Kívánlak.

Nem akartam, mégis elvigyorodtam. Nyomtam gyorsan egy édes csókot az ajkaira, majd elhúzódtam, még mielőtt ott akart volna tartani magánál.

- Annyira szeretlek. – Homlokom az övéhez érintettem, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Majd vigyorom kedves mosollyá halványult, én pedig felegyenesedtem – már amennyire tudtam – és visszaültem az anyósülésre. Miután lehuppantam, még mindig egy kissé szaporán vettem a levegőt, így egy „hú” kíséretében a hajamba túrtam, teljesen szétszedve a két copfot. Kiszedtem hát a gumikat, és megráztam a hajam, hogy valamennyire visszaálljon a régi helyzetébe, majd a hajgumikat elraktam a zsebembe. Ránéztem Jacobra, aki maga elé meredt, és még mindig csalódottnak tűnt. Az ajkamba haraptam, és próbáltam biztatni.

- Ne aggódj… tizenkilencedike nemsokára itt van. Ha gondolod, születésnapom alkalmából… lehet ez a szülinapi ajándékom.

Jacob megrázta a fejét, de halványan elvigyorodott. – Nem, annak mást tartogatok. – Mikor elkerekedtek a szemeim, nem reagált, csak kiszélesítette a vigyorát, és kuncogott. – De természetesen lehet az egy mellékajándék, ha gondolod.

Finoman rávágtam a vállára, de közben nevettem. Hogy is hibáztatnám Jacobot azért, mert kíván? És várja a nagy alkalmat? Elvégre én is épp úgy izgatott vagyok miatta, és elég nehezen bírom már novemberig. Az viszont teljesen váratlanul ért, hogy ajándékot szeretne adni nekem – méghozzá nem is azt, amire én gondoltam.

Törtem a fejem, hogy vajon mit is akarhat venni nekem, de körülbelül olyan volt, mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. Végül feladtam, és felsóhajtottam. Észre sem vettem, hogy azóta újra megindultunk, és hogy már meg is érkeztünk. A kocsi La Push parkolójában állt, és előttünk hullámzott a távolban a tenger.