21. fejezet - Az utazás előtti nap

A cél Rach szobája volt, én legalábbis reméltem, hogy nem ment el megint valahova a lány. Mikor azonban bekopogtunk a szobájába, és hallottunk Jake-kel egy „tessék”-et, meggyőződtem arról, hogy itthon van.

- Szia, Rach. Csak gondoltuk most, hogy már Jake is itt van, megbeszélhetnénk az utazást, és a többit.

Rachel bólintott. – Ez egy jó ötlet. Először szerintem a kocsi-problémát kéne megoldani, mert ugye valahogy el kell juttatni a kocsimat Miamiba, és én arra gondoltam, hogy azzal kimegyünk a reptérre, és még ma felhívom Steven sofőrjét, hogy vigye el a megadott címre a kocsit.

- Stevennek már sofőrje is van? – mormoltam, de nem kaptam választ. Nem is vártam igazán.

- Az én cuccaim is kint vannak a kocsimon, de én már elintéztem, hogy az enyém hogy kerül haza – szólt Jacob, mire Rach elmosolyodott, majd felsóhajtott.

- Akkor már csak az enyém bizonytalan. De szerintem az lesz, amit mondtam, különben fogalmam sincs, hogy kerül Miamiba. Már csak abban reménykedek, hogy Gustave rá fog érni. – Úristen, ráadásul francia is?!

- Reméljük. És te mikor szándékozol indulni? – kérdeztem, mire Rachel megrántotta a vállát.

- Hát, én holnapra gondoltam. Elindulhatnánk mondjuk reggel hétkor, és akkor körülbelül két-három óra fele már ott vagyunk. Akkor még van időnk bevásárolni, meg egyebek, mert gondolom, a bútorokon kívül nem sok minden van a házban, amit Cullenék adtak. Úgy értem, kaja. És akkor… - Rachel közelebb hajolt felénk, és úgy suttogta: - Ezt a hetet még kibírhatnánk suli nélkül. – Elvigyorodtam, és egyáltalán nem volt ellenemre ez az ötlet. A francnak se volt kedve rögtön a Miamiba költözés első hetén a sulival foglalkozni, főleg, amikor az ember a tengerparton is eltölthette az idejét.

Igazából meglepett, hogy Rachel nyolc órásnak tekinti az odautat Miami-ig, mert én úgy emlékszem, hogy nekünk anyuval hat óra bőven elég volt. Jó, mondjuk a repülőn is függ, és nem valószínű, hogy Cullenék a legdrágább jegyet vették meg nekünk.

- Szóval, akkor, nézzük át. Össze vagy már pakolva, Rachel? Mert Jacob készen van, és nekem is csak a legfontosabb cuccok maradtak a szobámban. – Rachel bólintott, majd elnevette magát.

- Nézz az íróasztal mellé! – mondta, majd úgy is tettem, ahol megláttam Rachel két bőröndjét, az egyik látszólag ki se volt pakolva, a másik pedig csak félig.

- Á, értem. Szóval, akkor pakolás kipipálva. Holnap reggel akkor körülbelül ötkor van kelés. Nekem legalábbis minimum egy óra kell, hogy elkészüljek, aztán meg még fél óra körülbelül az út Seattle-ig. És ha hétkor akarunk indulni, háromnegyedre jó lenne kint lenni a reptéren. – A többieknek leesett az álluk, így gyorsan hozzátettem: - De ti kelhettek később persze, ha kevesebb idő kell az elkészüléshez.

- Na az egy jó ötlet – mormolta Jacob, mire megrándult a szám sarka. Rachel azonban rázta a fejét.

- Nem, nekem semmi bajom nincs a reggel öttel. De te sokszor repültél már, ugye? Mert tökre úgy beszélsz, mint egy profi utazó – nevetett Rachel, mire nekem is kacagnom kellett.

- Pedig nem voltam olyan sokszor repülővel, körülbelül négyszer… na de, mindegy is. A reptérre meg úgy jutunk ki, hogy…

- Hatra iderendelem Gustave-ot, aki kivisz minket az én kocsimmal a reptérre, ahonnan ő majd továbbviszi azt Miamiba.

- Erről jut eszembe – szólaltam meg hirtelen, Rachel mondandója közepébe vágva. – Te hogy jöttél ide? Mármint a saját kocsiddal?

- Hát úgy, hogy mielőtt elváltam volna Jesséktől, Vancouverbe repültünk mind a hárman, ott laktunk körülbelül egy hétig, és ott kaptam meg a kocsimat. És onnan jöttem ide.

- Á, értem – bólogattam, majd felsóhajtottam. – Szóval, akkor megbeszéltük nagyjából? Mert ha igen, akkor el kéne mondani anyunak, hogy tisztában legyen a dolgokkal. – Rachel bólintott, úgyhogy felkeltem, és kimentem a szobából. A konyhában megtaláltam anyut, aki dúdolva tett-vett, vagy pontosabban, főzött. Éppen kevergetett valamit a tűzhelyen, mire én odamentem, és átvettem a fakanalat.

- Mit szeretnél, kicsim? – érdeklődött anya, miközben én a húslevest kavargattam.

- Elmondani, hogy holnap megyünk. – Anyu hirtelen köhögésekbe kezdett, akkor vettem észre, hogy épp ivott, és félrenyelt.

- Mi az, anyu?

- Szóval tényleg ilyen hamar akartok indulni? Máris holnap? – Anya hangja egyszerre volt bosszús és bánatos.

- Igen. Minek várni? Semmi sem lesz másabb, és jó lenne minél hamarabb túlesni a dolgokon. – Persze azt nem mondhattam anyámnak, hogy „hé, anyuci, egy vérszomjas vámpír vadászik rám, ezért kell elmennünk Miamiba”, szóval, ezért próbáltam más okot keresni a sietésre.

- Értem. – Felsóhajtott.

- Hatkor indulunk innen, Rachel kocsijával megyünk ki, a sofőrje, Gustave visz ki minket, aztán ő majd elfuvarozza a Peugeot-t Miamiba.

- Jó, akkor… még hat előtt felkelek, hogy elköszönhessek tőled. – Lopva rápillantottam anyura, és mintha csillogást vettem volna észre a szemében. Sírt?

Abbahagytam a leves kavarását, és hátulról átöleltem anyut.

- Tudod, anya, hogy szeretlek, ugye? – kérdeztem suttogva, mire anyu hevesen bólogatni kezdett, és megfordult, hogy átöleljen.

- Persze, hogy tudom kicsim, de most, hogy elmész… kezdek rájönni, hogy lassan felnősz, és hogy többé már nem tudsz az én édes kislányom maradni. – Anyu megeresztett felém egy halvány félmosolyt, aztán arcon pusziltam. Egy-két percig még öleltük egymást, aztán anya elengedett, és megtörölte a szemeit.

- Erről jut eszembe, jön ma ide Dave?

- Igen, ha nem gond, édesem – mondta anya, azzal elkezdte ő kevergetni a levest.

- Ha már itt tartuuuunk… - kezdtem, lassan forgatva a szemeimet, és megnyújtva az „u” betűt. – Arra gondoltam anyu, hogy esetleg… ma is itt aludhatna Jake, hogy holnap reggel már ne kelljen idejönnie. Itt van a kocsijában a bőröndje, előbbit meg a barátja viszi haza holnap.

Anyu felsóhajtott, majd megvonta a vállát. – Amíg semmi rosszat nem csináltok, addig maradhat. De kérlek benneteket, hogy ne maradjatok fent sokáig, mert holnap reggel nem keltek fel senkit! – Az utóbbi mondatot már tréfálkozva mondta, és nevettem is.

- Igenis, anyuci! – Azzal vissza akartam menni Rachel szobájába, de aztán eszembe jutott még valami. – Mikor lesz kaja?

- Még negyed óra körülbelül – hangzott a válasz, én pedig új információval gazdagodva indultam vissza a többiekhez. Mielőtt azonban még beléptem volna az ajtón, megtorpantam, mert Rachel épp harsogva és vidáman felnevetett, mielőtt megjelentem volna.

Csak nyugi, Lily. Csak elvannak, semmi ok a féltékenykedésre. Ilyeneket mondogattam magamban, és próbáltam visszatolni az elmém mélyére a zöld szörnyet, és többé-kevésbé azt hiszem, sikerült is. Aztán mosolyt erőltettem az arcomra, és beléptem a többiekhez, és mind a ketten felkapták a fejüket.

- Na, hogy ment? – kérdezte Jake, mint aki tényleg nem hallotta volna, mi történt a konyhában. Kérdőn és bambán néztem rá, de aztán eszembe jutott, hogy Rachelnek valószínűleg nincs olyan kifinomult hallása, mint farkasomnak, így hát elmeséltem, miről beszélgettünk. Aztán, mondandóm végére azt is megosztottam a többiekkel, hogy hamarosan ebéd. Aminek ideje volt már, mert néhány perc múlva már két óra.

- Ez az! – kiáltott fel Jacob, nekem pedig muszáj volt kinevetnem. Jellemző, hogy a férfiak mindig a hasukra gondolnak. Oké, a gondolnak kicsit túlzás, de akkor is. Az a tény Jacob számára, hogy kaja lesz, felemelő lehetett. Végül is meg tudom érteni… nem, mégsem.

- Te falánk far… amuszi! – nevettem kissé erőltetetten, próbáltam leplezni azt, hogy majdnem olyasmit mondtam, amit nem kellene. Nem gondoltam, hogy Rachel máris különös lénynek gondolja Jake-et amiatt a megnevezés miatt, hogy „farkas”, sőt, biztos voltam ebben, de ösztönösen kijavítottam magam. Jacob észrevette a bakit, de direkt nem tért át rá, és próbált más témát felhozni.

- Mit fogunk csinálni, miután megérkeztünk Miamiba? – kérdezte hát, mire Rachel azonnal tervezgetni kezdett.

- Hát, először is jól bevásárlunk, hogy legyen kaja, meg minden, aztán megvizsgáljuk a házat, kiosztjuk a szobákat, és a többit, kipakolunk, beköltözünk, aztán lemegyünk a partra, és csapunk egy zártkörű Miami Soundot! – Rachel elnevette magát, majd hozzátette: - Kinek tetszik az ötlet?

Mivel se én, se Jake nem nyilatkozott, felsóhajtott.

- Akkor Miami Sound kizárva. De lemegyünk a partra, és kész! Punktum, ezen nem vitatkozunk. – Rachel hangja egyszerre volt határozott, viccelődő és komoly. Csodálkoztam, hogy lehetséges ez, de aztán csak vállat vontam.

- Ezen én sem – mosolyodtam el, majd vállon böktem Jake-et, aki megvonta azt.

- Felőlem. De csakis akkor, ha mindkettőtöket lenyomhatom a víz alá! – nevetett ő, nekem azonban lefagyott arcomról a mosoly. Két okból is, az egyiket gondolom meg sem kell említenem, a másikat pedig… a másik az volt, hogy ettől megijedtem. Nem tudtam, hogy juthatott olyan lehetetlenség eszembe, ami eszembe jutott. Hogy Jake megfullasztaná valamelyikünket…? Komolyan, normális vagyok én? Egyértelmű, hogy nem. De végül is ez nem újdonság.

Aztán újra elmosolyodtam, ám ez a mosoly nem volt valami szívből jövő, sokkal inkább mű, és erőltetett, de Jacob aligha vette észre, Rachel azonban gyanakvó pillantással kémlelt, szemében kíváncsiság csillogott. Elfordítottam a fejem, merően Jacobot néztem, bár ez valószínűleg még feltűnőbb volt.

- Srácok, ebéd! – Anya, a megmentő hangja hallatszódott a konyhából, mi pedig egy emberként pattantunk fel Rach ágyáról. Jacob, udvarias férfi létére előreengedett engem és Rachelt, mi pedig a szaglásunkat követve jutottunk el az ebédlőig.

A húslevesnek pazar illata volt, mind a hárman gyorsan helyet is foglaltunk az asztalnál, és vártuk, hogy anyu is így tegyen. De mivel egyelőre nem úgy látszott, hogy anya is velünk akar enni, ezért megragadtam a merőkanalat, és Jake-re, majd Rachelre néztem.

- Szedj csak nyugodtan, hölgyeké az elsőbbség – szólt Jacob, aztán Rachel felé pillantottam.

- Vendégek előbb – azzal felé fordítottam a merőkanalat, és Rach egy mosoly kíséretében szedett magának levest. Aztán én, majd Jacob, és végül körülbelül tíz perc múlva anyu is csatlakozott hozzánk.

Csendben ettünk, nem beszélgettünk, de nem is volt rá szükség. A leves után anya hozott nekünk egy kis elvis-csirkét barackos rizzsel, amit én már alig bírtam megenni. Nem azért, mert nem ízlett, hanem azért, mert a levesből két adagot is ettem, ez pedig már igen nehezen fért belém, de megoldottam. Rachel hasonlóképpen tele volt, Jacob azonban olyan vágyakozó pillantással kémlelte a megmaradt csirkét, hogy kuncognom kellett.

- Senki más nem kér már csirkét? – kérdezte hirtelen anya, és rögtön arra gondoltam, hogy észrevette, Jake mennyire vágyakozik a megmaradt étel után. Mivel Rachellel ráztuk a fejünket, anya Jacobra nézett, és a csirkére mutatott. – Akkor edd csak meg.

- Köszönöm. – Azzal Jacob már szedte is a tányérjára a kaját, mi pedig Rachellel összenéztünk aztán felnevettünk. Amíg szerelmem evett, addig Dave-ről kérdezgettem anyát, néha Rach is feltett egy-egy kérdést. Megtudtuk, hogy harminchat éves, ami kissé furcsa volt, hiszen anya meg harminchét. Az egy más kérdés, hogy nem néz ki annyinak, és nem a kor számít a szerelemben, de attól még furcsa volt. Azt is megtudtam, hogy Dave-nek még nem volt felesége, csak barátnője, ergo gyereke sincs, aminek kifejezetten örültem. Nem akartam egy mostohatesót, olyat, aki két vadidegen embernek a gyereke, mégis a rokonomnak vallja magát. Aztán kiderült, hogy Dave is ügyvéd – bár ezt eddig is sejtettem, hisz ugyanott dolgozik, mint anyu –, és hogy ezelőtt Londonban élt. Aha, akkor azért beszél kicsit olyan furcsán…

Mire végzett, apróbbnál apróbb dolgokat is megtudhattunk anya hódolójáról, és miután mindenki elvonult, én anyának segítettem elpakolni a cuccokat, meg elmosogatni. Aztán mikor végeztünk, én is a nappaliba mentem, ahol a többiek az American Idol ismétlését nézték. Épp a kedvenc versenyzőm énekelt egy dalt, a „One” a U2-tól.

- Imádom Adam Lambert-öt – sóhajtottam fel, hangot adva elégedettségemnek a srác énektudását illetően. Rachel helyeslően bólogatni kezdett.

- Én is. Olyan kár, hogy csak azért nem nyert, mert kiderült, hogy meleg – fintorodott el, és én is hasonlóan tettem.

- Tök igazságtalan. És még az ember azt hiszi, hogy a tehetségkutatókban tényleg igazságosan döntenek. Pff, itt a bizonyíték, hogy nem. – Az égnek emeltem a tekintetem, majd leültem a kanapéra, Jake mellé, és odabújtam hozzá. Ő átkarolt, és a fejemre hajtotta az övét, és így néztük a tévét.

Időközben megérkezett Dave is, és anyu azonnal eltűnt vele – elmentek valahova kettesben, lehet moziba, vagy bárhova máshova, anya nem mondta. Mindenesetre amint kiléptek az ajtón, nekem perverzebbnél perverzebb és abszurd gondolatok árasztották el az elmémet, de ezeket próbáltak elzárni valahova az agyam egyik zsákutcájába. Nos, nem igazán ment.

Felkeltem a kanapéról, és kisasszéztam a konyhába, ahol körbenéztem a hűtőben, csak azért, hogy lefoglaljam magam, és még véletlenül se mondjak olyat, amit később megbánhatok. Már csak azért sem, mert Rachel itt volt, és nem hiszem, hogy szívesen hallgatná a Jake-kel való terveimet és hülyeségeimet. Amikor megtaláltam a Rigó Jancsis fagylaltot, vidáman vettem ki a mélyhűtőből, leraktam a pultra, és kerestem egy nagyobb edényt, amibe aztán meleg vizet engedtem, és abba raktam bele a fagyisdobozt. Muszáj volt, elvégre október elején nem szoktak az emberek fagyit enni, méghozzá a rossz időjárás miatt – és a forksi körülményekről már ne is beszéljünk –, úgyhogy totál be volt fagyva a fagyi a dobozába. Szükségem volt hát valamire, ami kicsit megolvasztja.

Visszamentem hát a nappaliba, és megkérdeztem: - Kér majd valaki fagyit?

Jacob rögtön bólintott, Rachel azonban először elgondolkodott, és csak aztán biccentett. Bólintottam, aztán visszamentem a konyhába, kivettem a falon lógó tartóból a mai újságot. Azzal a kezemben leültem az étkezőasztalhoz, és olvasni kezdtem. Mivel semmi érdekeset nem találtam, ezért a keresztrejtvényes részhez lapoztam, és kerítettem magamnak egy tollat. Szerettem fejteni, így hát viszonylag hamar végeztem vele, nem volt valami nehéz példány. Felsóhajtottam, és pont ezzel egy időben, valaki hátulról átölelt, ami azt eredményezte, hogy ugrottam egy nagyot, és pár pillanat múlva az asztalon találtam magamat.

Jacob harsányan felnevetett, én azonban csúnyán néztem rá. – Ez nem vicces! Megijesztettél! – róttam meg, mire ő kisfiú módjára bűntudatos képet erőltetett magára, de a szája sarka minden pillanatban megrándult. Meglöktem a mellkasánál, de nem sikerült eltaszítanom magamtól, inkább azt értem el vele, hogy közelebb jött, és leemelt az asztalról.

- Bocsi – mosolygott rám édesen, én pedig olvadni kezdtem. De aztán magamhoz tértem, és felemeltem a mutatóujjamat.

- Nincs bocsi. – Azzal megfordultam, színpadiasan hátradobtam a hajamat, és elsétáltam Rachel mellett, aki kíváncsi tekintettel nézett utánam, de nem érdekelt. Felmentem az emeletre, onnan pedig a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót. Kíváncsi voltam, hogy Jacob kéri-e majd, hogy nyissam ki az ajtót, de ekkor tekintetem az ablakra esett, így gyorsan odamentem, és becsuktam. Elégedett mosollyal vettem kézbe a laptopom, és vetettem le magam az ágyra hason, magam elé rakva a gépemet.

Miután bekapcsoltam, és Fifi – a laptopom – életet lehelt magába, gyorsan megnéztem az emailjeimet. Igazából nem reméltem, hogy lesz akár egy levelem is, de a „Beérkező levelek” felirat mellett mégis a hatos szám állt zárójelben. Kíváncsian futattam át a postaládámat, és miután négy reklámemailt a kukába helyeztem, megnéztem, mi a másik kettő. Csodálkozva meredtem a képernyőre, mikor a feladó helyén megláttam azt a nevet, hogy „Amanda Forbes”. El sem tudtam képzelni, hogy mit írhatott nekem a volt osztálytársam, épp ezért gyorsan meg is nyitottam az emailt, és olvasni kezdtem.

„Szia Lily!

Hú csajszi, nagyon hiányzol mkinek! Olyan kár, h elmentetek, és h nyáron is alig találkoztunk :(. Remélem, jól érzed magad ott vhol Washington megyében. Bár abban biztos vagyok, h nem jobb mint Miami ;). Elvégre mintha aszontad volna, h csupa eső meg minden francom… na mind1 azért mesélhetnél pár dolgot!!! Kíváncsi vagyok, hogy mi van veled ott, mert nem nagyon hallunk felőled pedig aszittük írsz majd vmikor :/ :/. Na de mind1, bepasiztál?? Mondd, hogy igen! :P Biztos vagyok benne h találtál már vkit magadnak :D :D. Milyen az új suli? Fú, ne tudd meg, milyen borzalmas itt… :S. A tanároknak az agyát mintha átprogramozták vna és annyi házit adnak mindennap, hogy az nemigaz… tényleg borzasztó :S. Ráadásul jött vmi új gyerek a suliba (hála istennek nem az osztályba!!), aki drogozik, és próbál mkit bevonni! Na de mind1 légyszi írj, és mesélj vmit csaaj!!!
Pusziillaaak!
Amanda <3”

Miután elolvastam a szlengekkel és hangulatjelekkel teli levelet, bosszús lettem. Miket hord itt össze Amanda? Hiányzok nekik, na persze. Bezzeg amikor még Miamiban voltam, akkor sokszor történt meg az, hogy magasról tojtak rám, most meg itt nyalják a… oké, ebbe inkább nem megyek bele.

Kopogást hallottam, majd aztán Jacob kérlelő hangját az illetően, hogy engedjem be. Mivel azonban először akartam írni egy kedves, és barátságos levelet az én jófej barátnőmnek, és semmi kedvem nem volt kinyitni az ajtót, csak odakiáltottam neki:

- Gyere vissza tíz perc múlva! – Azzal már nyomtam is a „Válasz”-ra, és írni kezdtem a levelet.

„Szia Amanda! Jaj, nagyon drágák vagytok, ti is nagyon hiányoztok! Egyébként, remélem örülsz, de karácsonyig visszamegyek Miamiba. Nem egyedül, hanem a pasimmal, Jacobbal – jajj, marhára helyes, és imádom, szóval amikor találkozunk, nem rámászni!!! –, meg egy barátnőmmel, Rachellel, habár ő már nem fog a suliba járni. Bár, ha így mondod, hogy mennyire borzasztóak a tanárok, lehet, nem a BS-be kéne járnom… De majd eldől. Az itteni egyébként tök szuper, tele van különlegesebbnél különlegesebb emberekkel. És mindannyian nagyon rendesek, szóval nincs baj egyikkel sem. Hát, az új gyerekkel valószínűleg nem kéne találkoznom… de amíg egy suliba járok Jake-kel, nem hiszem, hogy történni tudna velem valami. Nagyon szupi, hogy írtál, köszi! Várom válaszod, puszillak: Lily”

Vigyorogva elküldtem a levelet, aztán pedig gyorsan kikapcsoltam a laptopot, és visszaraktam az asztalra. Majd kinyitottam az ajtót, és kitártam, akkor láttam meg, hogy Jake a falnak támaszkodva bambulja a padlót. Aztán meglátott engem és a kinyílt ajtót, úgyhogy gyorsan beiszkolt a szobámba, majd becsukta maga után.

- Mi volt ez az egész? – követelte Jake, mire én megvontam a vállamat.

- Lusta voltam felkelni az ágyról. – Jacob csak sóhajtott, aztán közelebb jött, lehajolt, és megcsókolt.

És megtörtént ugyanaz, ami a kocsiban tegnapelőtt. A vágyaim forró lávaként kezdtek keringeni bennem, én pedig ösztönösen átkaroltam Jacobot a nyakánál, nekidöntve a falnak, aminek persze hangja is volt, de nem érdekelt. Jake megérezte, hogy pillanatnyilag nem vagyok teljesen eszemnél, és éreztem, hogy csók közben elmosolyodik. Kihasználta az alkalmat, szorosan magához ölelt, és úgy falta az ajkaimat, mint még soha, vad oroszlán módjára, én pedig engedtem. Jake a derekamra helyezte a kezét, és az egyikkel feltűrte oldalt a felsőmet, amit szinte meg sem éreztem, annyira bele voltam feledkezve a csókolózásba. Teljesen elfelejtettem mindent, nem érdekelt semmi más, csakis az, hogy minél tovább csókolhassam Jake-et, és hogy minél tovább az enyém lehessen… csak az enyém.

Aztán Jake lekapta a felsőmet, és erre eszméltem fel. Kinyitottam eddig lehunyt szemeimet, és ellöktem magamtól őt. Felkaptam a földre ejtett felsőmet, és gyorsan felvettem. Elhátráltam Jake-től, és leültem az ágyamra. Ziháltam, villámgyorsan szedtem a levegőt. A mellkasomra helyeztem a kezemet, és figyelni kezdtem a légzésemre. Miután már lenyugodtam, felálltam, és dühös arckifejezéssel mentem Jacob felé.

Ő, aki eddig vigyorgott, most ijedt tekintetre váltott, és próbált elhátrálni előlem, de hiába, gyorsabb voltam, és jobban „ismertem” a szobámat. Mikor már elég közel voltam hozzá, megragadtam a karját, magam felé fordítottam, és akartam egyet lökni rajta, de Jacob gyorsan lefogott, én pedig dühösen felsóhajtottam.

- Miért csináltad? Megegyeztünk! Mégis hagytad, hogy elveszítsem a fejem, és még segítettél is! Hogy tehetted? És hogy képzelted, hogy most megtörténhet, ebben a pillanatban? – Úgy folyt belőlem a szó, hogy Jacobnak a számra kellett tennie a kezét, de én még akkor is hallattam a hangomat, hiába nem érthetett belőle egy szót se.

- Nyugi, Lily! Először is, nem akartam, hogy megtörténjen. Annyira hülye meg bunkó se vagyok, hidd el, hogy itt ilyen spontán csináljuk. Azért ennyire jobban ismerhetnél. – Jacob hangjába egy kis sértődöttség került, de aztán bűnbánóan rám mosolygott. – Ne haragudj, Lily, csak… - Itt hirtelen elpirult, én pedig kicsit felhagytam a szövegeléssel. Összeráncoltam a homlokom, és vártam, mit mond. Jacob azonban csak megrázta a fejét. – Bocsáss meg!

Megragadtam a kezét, és szabaddá tettem a számat, hogy sóhajthassak. – Nem értem még mindig, miért nem csináltad, és azt sem értem, miért nem akarod elmondani. – Itt próbáltam nagyon szépen nézni Jacobra, de mivel nem mondott semmit, ezért folytattam. – De semmi baj, csak… azt hittem, semmit nem is számít az ígéreted.

- Dehogynem, csak... – És Jake megint elhallgatott. Kérdőn néztem rá, de Jacob összeszorította a száját, én pedig feladtam.

- Akkor ne mondd el. – Azzal lefeküdtem az ágyra, és a fejemre tettem a párnát. Nem akartam hallani senkit és semmit, nem akartam látni se. És gondolkodni se, de az nem volt olyan egyszerű.

Miért csinálta Jake? És miért nem akarja elmondani nekem? Fél valamitől? Azt hiszi, ciki, vagy nem bízik meg bennem? Mi lehet az oka? És vajon tényleg nem akarta megtenni, vagy csak mentegetőzik? Ilyen és efféle kérdések százai repkedtek az elmémben, és hiába próbáltam elzárni őket, nem ment. A kíváncsiság és a bosszúság elöl tartotta ezeket, és le kellett volna nyugodnom ahhoz, hogy ki tudjam üríteni az elmémet. Csakhogy az meg még nehezebb volt.

Éreztem, hogy Jake leült az ágyra, mert kissé jobban belesüppedtem a matracba. De attól még ugyanúgy maradtam, mozogni se nagyon mozogtam, mert nem akartam beszélgetni vele. Aggasztott, hogy valamit titkol előlem, még ha úgy is gondoltam, hogy nem valami nagy dolog. De az mégis nagy, hogy épp az előbb vetkőztetett le. Nem teljesen szó szerint, az is igaz.

Végül egy sóhajtás kíséretében levettem a párnát a fejemről, és oldalra fordultam. Felkönyököltem, és Jacobra néztem.

- Miért csináltad? Miért nem mondod el?

- Mert… nem olyan könnyű, és kissé… szégyenlős vagyok, na! – csattant fel, én pedig nem bírtam ki, elnevettem magam. Végigsimítottam Jake karján, majd felsóhajtottam.

- Habár kicsit még mérges vagyok… szeretném tudni. És előttem ne legyél… szégyenlős. – Hitetlenkedve mondtam ki ezt a szót. Létezik, hogy Jacob komolyan szégyenlős?

- Gonosz lesz… - fintorgott Jacob, mire én teljesen összezavarodtam. Most akkor cinkes vagy gonosz, vagy mi van?

- Mondd már! – kértem erőteljes hangerővel, mire ő felsóhajtott.

- Kíváncsi voltam, hogy reagálsz, mert… valamiért az az érzésem, hogy te nem azért akarsz várni novemberig, hogy betöltsd a tizennyolcat, hanem mert… mert nem akarod.

Leesett az állam. Komolyan ezt mondta Jake? Hogy én nem akarom? És komolyan ő mondta? Akinek azért van önbizalma, nem úgy, mint nekem? Elfintorodtam, és nem akartam Jacobnak hinni, azt hittem, csak kitalált valamit, hogy az eredeti okot ne kelljen elmondania.

- Nem hiszem el.

- Mit? – pislogott rám Jacob értetlenül.

- Azt, hogy tényleg ezt gondolod.

- Pedig így van – tárta szét a karjait, de én megráztam a fejem.

- Akkor sem hiszem el.

- De miért nem? – sóhajtott fel Jacob, és felpattant az ágyról. Fel-alá kezdett járkálni, mint aki ideges, és ekkor rájöttem, hogy tényleg az. Ezek szerint mégis igazat mondott?

- Most komolyan? Miből gondolod ezt? Azt hittem, ennél azért több önbizalmad van! – Jacob megállt, és megvonta a vállát.

- Egy pasinak nagyon be tud tenni az, hogy ha a szerelme minél tovább akarja halogatni a szexet – bizonygatta feldúltan, mire már én is felálltam.

- De én nem akarom minél tovább húzni, megmondtam, hogy a születésnapomon le akarok feküdni veled! – Miután kimondtam a mondatot feleszméltem, hogy nem vagyunk egyedül a házban, és hogy talán kissé hangos voltam. Lehalkítottam hát a hangomat. – Nem fogom annál tovább húzni. Hidd már el, hogy semmit sem akarok jobban, csak egyszerűen még nem állok rá készen!

Jacob felsóhajtott, majd odajött hozzám, és magához ölelt. Könnyes szemmel visszaöleltem, majd ő elkezdte simogatni a hajamat.

- Ne haragudj, hogy kételkedtem benned, egyszerűen csak… nem olyan könnyű eltüntetni az érzéseket, ha egyszer már megjelentek. – Nekem mondja?

- Tudom – szipogtam, majd egyik kezemmel kitöröltem a könnyeket a szemeimből. Elhúzódtam Jake-től kicsit, majd karjaimat a nyaka köré fontam, és adtam ajkaira egy csókot. Aztán újra átöleltem, és felsóhajtottam. – Te se haragudj rám.

- Akkor, megbeszéltük a dolgot? – vigyorodott el Jacob, mire én is megeresztettem egy félmosolyt.

- Meg. És, akkor most mit csináljunk?

- Először is áruld el, mi történt idebent, amíg én az ajtó másik felén kuksoltam? – Próbálta durcásnak tettetni magát, de nem vágott át. Leültünk hát az ágyra mind a ketten, és meséltem neki az emailről, meg Amandáról is egy kicsit.

A nap további részében nem sok érdekes dolog történt, leginkább filmet néztünk hárman, és az ilyen hármasban eltöltött idők alatt mindig feltűnt, hogy Rachel valahányszor rám néz, nagyon vigyorog valamin, szóval majdnem biztos voltam benne, hogy mindent hallott a veszekedésünkből Jake-kel. Próbáltam közömbös lenni, de valamiért egyre gyakrabban mentem ki a mosdóba, különösebb ok miatt, csak hogy ne kelljen a többiekkel lennem. Fél öt körül anyu is megjött Dave-vel, aki mesélt nekünk az ügyéről. Cseppet sem volt valami kellemes az eset, miszerint egy harmincnyolc éves férfit azzal vádolnak, hogy kirabolta a felesége boltját, és Dave szerint ennek a férfinak az égvilágon semmi köze nincs a bűntényhez. Mindazonáltal nagyon nehéz dolga van, mert a felesége annyira utálja a férjét, hogy elszántan küzd ellene, és egyre súlyosabb vádakat hoz fel a férfi iránt. Ezután én anya kérésére visszaraktam a végül ki nem bontott fagyit a helyére.

Fél nyolc körül még megnéztük Rachellel a Gossip Girl új részét, amit ugyan leadtak már, de nem láttam, így az ismétlés most pont jól jött. Rach már túl volt rajta, épp ezért sokszor elfecsegte, mi fog történni, de miután hatodszorra is megkértem, hogy maradjon már csendben, végre elhallgatott. Ezenkívül nagyon jól elvoltunk így délután és estefelé, úgyhogy nem panaszkodhattam.

Miután Jake abbahagyta a neten szörfölést és a Gossip Girl-nek is vége lett, elmentem zuhanyozni, majd Rachel és végül Jake. Na és persze utánuk anyuék, de ők már annyira nem érdekesek.

Miután elkészültünk, és Jacobbal bezárkóztunk a szobámba, nem sokat beszélgettünk, már csak azért sem, mert nem volt miről. Másrészt pedig azért sem, mert bepakoltam a maradék cuccomat is a bőröndökbe, így már tényleg tök üres volt a szobám, a bútorokon kívül. Egy hátizsákba pakoltam azokat a cuccaimat, amik kellhetnek az úton, de a többi mind a nagy bőröndökbe mentek. Miután végeztem, lefeküdtünk mind a ketten, és hamar el is aludtunk.

20. fejezet - Anyai döntés

Mikor reggel felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy Jake nem fekszik mellettem, és a szobában sincs. Kíváncsi voltam, hogy vajon hazament-e – megjegyzem, ez az alternatíva nem túlságosan tetszett –, vagy pedig csak lent van. És ha jól belegondoltam, akkor a második alternatíva még annyira sem tetszett, mint az első. Nem akartam, hogy lent legyen, és olyan emberekkel beszélgessen, akiknek nem örülök. Igen, például Rachellel.

Villámgyorsan feltápászkodtam, és nem törődve azzal, ahogy kinézek, letrappoltam a lépcsőn, és miután leértem, meg is láttam Jacobot a kanapén fekve, nagyban bámulva a tévét. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam, mikor szerelmem észrevett, és vigyorogva rám nézett. Odamentem hozzá, mire ő felült, helyet nyújtva nekem, amit én készségesen el is foglaltam.

- Jó reggelt – mondta, majd adott egy „jó reggelt”-puszit.

- Neked is – mosolyogtam, majd mikor ajkaimat szorosan az övéire tapasztottam, anyám hangját hallottam meg, és mi szétrebbentünk.

- Jane, nagyon el vagy kényeztetve, hogy a barátod ilyen korán eljön hozzád – mondta nekem anyu ravasz arckifejezéssel, amit nem tudtam mire vélni. Hirtelen eszembe jutott, miért is olyan fontos a mai nap, és szívemben izgatottság gyűlt össze. Kibontakoztam Jake öleléséből, és anyához fordultam.

- Hogy döntöttél, anyu?

- Lányom, még csak fél tíz van – sóhajtotta, majd rám mutatott. – Először öltözz át, tedd rendbe magad, aztán beszélgetünk majd.

Gyanakodva néztem anyát, aztán megvontam a vállamat. Visszanéztem Jake-re, és ekkor vettem észre, hogy más nadrág van rajta, mint tegnap volt. Odahajoltam hozzá, és nem feltűnően a felébe súgtam:

- Voltál otthon ruháért?

- Igen – felelte szintén suttogva. – Nem baj, ugye? – kérdezte gyorsan, mire én megráztam a fejem.

- Nem, persze – mosolyogtam. – Csak megkérdeztem. – Azzal felálltam, és elindultam felfelé.

- Akkor lezuhanyzom, és aztán jövök! Anya, nem meglógni előlem – vetettem még oda anyunak szigorúan, aztán már el is tűntem a fürdőszobában. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán az újonnan elővett törülközőbe csavart testemmel bementem a szobámba, és ruha után néztem. Egy fekete farmer mellett és egy bő, combig érő fehér Micky Egeres póló mellett döntöttem. Az ilyen bő felsők nagyon divatosak voltak mostanában, de nem hittem, hogy Jacobot érdekelné ez, sokkal inkább az átlátszó póló alatt lévő melltartó fogja lekötni a figyelmét. Legalábbis ez volt az elméletem, és miután ezt végiggondoltam, leszidtam magam, amiért ennyire perverznek gondolom Jake-et.

Miután felöltöztem, odaálltam a tükör elé, és megragadtam egy tincset a hajamból, amit aztán befontam, majd elvettem egy hajcsatot a polcról, és oldalra csatoltam. Pár másodpercig méregettem a végeredményt, majd mikor nagyjából elégedett voltam – nagyjából –, akkor kimentem a szobámból, és már lent is voltam. Visszaültem a kanapéra, és elégedetten nyugtáztam, hogy anyu még itt van, a konyhában tevékenykedik. Megköszörültem hát a torkomat.

- Szóval, anyu?

- Várjuk meg Rachelt, szívem. Biztos vagyok benne, hogy ő is hallani akarja a döntést.

Idegesen felhördültem, és az égnek emeltem a tekintetemet. Megőrülök, anyu direkt húzta az időt, csak azért, hogy ne tudhassuk meg, mi is a döntése. Először azt vontam le ebből, hogy elenged minket, és azért vár, mert még gondolkodik, nem döntött-e rosszul, de aztán rájöttem, hogy másik esetben is meglenne az oka a várásra. Akkor meg azért, mert mondjuk, fél az én kitörő haragomtól, amit meg is kap az esetben, ha nem enged el minket Miamiba.

- Felkeltem – mondtam szárazon, azzal felálltam, de mielőtt elindultam volna, Rachel megjelent a nappaliban.

- Nem szükséges – mosolygott kissé kómásan, azzal ásított egyet, és helyet foglalt a fotelben. Most már mind a hárman – én, Jake, és Rachel – egy irányba néztünk: anyára. Ő valószínűleg kissé zavarba jött a nagy figyelemtől, de aztán felsóhajtott.

- Elmehettek Miamiba.

A számhoz kaptam mindkét kezemet örömömben, és nem sok választott el attól, hogy felkiáltsak. Jacob vigyorogva átölelt hátulról, míg Rachel elnevette magát, és barátságosan nézett ránk.

- De van néhány feltételem – folytatta szigorúan anya, de engem már nem érdekeltek a feltételek, bármi is volt az, biztos voltam benne, hogy meg fogom tenni.

- Mik azok? - kérdeztem boldogan, mire anya szigorúan karbe tette a kezét.

- Hát, először is, felhívsz, amikor odaértetek. Aztán megígéred, hogy minden nap felhívsz, vagy pedig írsz egy emailt. - Készségesen bólintottam, majd Jake-re néztem. - És, mikor odaértetek, akkor beiratkoztok a suliba, mind a ketten.

Elhúztam a számat, majd végül felsóhajtottam. - Jól van, de eddig Jake a rezervátumba járt suliba, ahol nincsenek osztályok… hogy megy a beiratkozás, anyu?

- Biztos vagyok benne, hogy Rach tudja. - Azzal az említett személyre nézett, aki hevesen bólogatni kezdett.

- Persze, a gimi első évében sokat költözködtünk, és párszor át kellett iratkozni más suliba. Nem lesz gond vele - nevetett fel. Aztán elgondolkodtam, és kérdőn Rachre néztem.

- Be lehet egyáltalán iratkozni szülő beleegyezése nélkül? - kérdeztem összezavarodva, és hirtelen megijedtem, hogy mi van akkor, ha nem. Akkor viszont muszáj lesz egy felnőtt segítségét kérni…

- Nem. - Anya olyan nyugodtan mondta ezt, mintha azt várná el, hogy ettől elmegy a kedvünk a Miamiba utazástól. Na, abból aztán nem eszik!

- Anya! Ez így nem jó… nem lakik egy rokonod Miamiban?

Anya arca elsötétült. - Nem lakik.

Felhördültem, és ki akartam tépni a hajamat. Jacob megfogta a karomat, és lehúzta a testem mellé, hogy ne tudjak kárt tenni magamban. Ideges voltam, és őrjöngtem belül, de elhatároztam, hogy nem engedem itthon tartatni magamat és Jacobot.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami.

- Anya, van egy ötletem. - Anyumon láttam, hogy nincs túl elragadtatva ettől, így most már nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel akar minket itthon tartani. Kárörvendően elvigyorodtam, majd beszámoltam a többieknek az ötletemről.

- Ugye, ha Miamiba megyünk, akkor valószínűleg a Beach Senior-ba fogunk járni… az jó, Rach? - kérdeztem nyomatékosan, Rachelre pillantva. Megrántotta a vállát, közömbös maradt az arca.

- Én a South Seniorba jártam, de a BS mindig jobban tetszett – mosolygott rám, aztán a füle mögé rakott egy arcába lógó tincset.

- Na szóval, hallottam arról, hogy valami kérvény segítségével is be lehet iratkozni egy iskolába, amit a szülőnek alá kell írnia, meg ki kell tölteni néhány adatot. Csak fent van már a suli honlapján ez a kérvény! Jake-kel elmegyünk a papír-írószerboltba, és kinyomtatjuk. – Reménykedve, már-már esdeklően néztem anyura. Ő végül felsóhajtott, majd megvonta a vállát.

- Felőlem…

Vidáman felpattantam, és beszaladtam anya szobájába, magam után húzva Jacobot. Leültem a gép elé – ami szokás szerint be volt kapcsolva – és már nyitottam is meg az internetet. A jól ismert és kedvelt Google-ba bepötyögtem azt, hogy „Beach Senior High School”, és rögtön az első találat volt az, amit kerestem. Rákattintottam a linkre, és valami furcsa melegség járta át a szívemet, miközben végignéztem régi sulim honlapját. Miután végigböngésztem a „Diákfelvétel” menüpontot, megtaláltam, amit olyan nagyon kerestem. „Beiratkozási kérvény”, ez volt a neve a dokumentumnak, én pedig gyorsan letöltöttem, és miután lejött, felmásoltam anyu pendrive-jára, ami most is be volt dugva a gépbe. Miért ne lett volna?

- Anya, kölcsönveszem a pendrive-odat, oké? – szóltam ki a szobából, mire egy erőtlen „oké” jött válaszul. Arra gondoltam, hogy anyu most bánkódik, amiért tényleg el fogunk menni, és nem maradunk itt vele. Vajon tényleg ezt gondolja, vagy csak én akarom? Mintha tényleg kissé szomorú lett volna. Na meg dühös, de azt valahol meg is értem.

Felpattantam, és Jake készségesen követett, szótlanul, bár szinte biztos voltam benne, hogy kérdések ezrei kergetik egymást a fejében. Ő azonban csöndbe maradt, viszont gyanítottam, hogy amint kettesben leszünk, ezeket a kérdőjelekkel megtoldott mondatok a nyakamba fogja zúdítani. Na, nem mintha zavart volna.

Szó nélkül a farmerzsebembe csúsztattam a pendrive-ot, és már öltöztem is, vettem a pulóveremet, meg a kulcsomat. Jacob hirtelen megtorpant, majd kérdőn nézett rám.

- Hova megyünk? – Férfiak…

- A papír-írószerboltba – néztem rá jelentőségteljesen, aztán Jacob arcán felismerés villant át.

- Ja, persze. – Azzal már nyitotta is ki nekem az ajtót – vagyis próbálta, mert az be volt zárva. Vigyorogva meglengettem előtte a kulcsot, amit el akart venni, de nem adtam oda neki, hanem kinyitottam vele az ajtót. Aztán elraktam a kulcsokat a zsebembe, és mielőtt még kimentünk volna, odavetettem a többieknek egy „majd jövünk!”-et.

Kézen fogva sétáltunk Jake-kel el a boltig, ahol aztán egy kedves nővel kinyomtattam a kétlapos kérvényt, és a hazafelé vezető úton azt nézegettem. Alapadatokat kértek, nevet, lakcímet, szülők nevét, előző iskolát, évi átlagokat, és egyéb finomságokat. Mikor hazaértünk, csak anyával találkoztunk, Rachelnek nyoma sem volt.

- Hol van Rach, anyu? – kérdeztem hát rá, mire ő így válaszolt:

- Elment nézelődni a városba. – Azzal ennyivel le is zárta a beszélgetést, valószínűleg nem akarta, hogy máris rásózzam a papírjaimat, amiket hoztam. Én azonban minél hamarabb túl akartam lenni rajta.

- Anya, most felmegyek a szobámba, és kitöltöm ezeket a lapokat, de szerintem lesz olyan, amit nem fogok tudni. Azokat kitöltöd majd nekem?

- Van más választásod?

- Van. Nem töltöd ki, és akkor nem fogok suliba járni Miamiban. Te döntesz – vontam meg a vállamat, mire anya felsóhajtott.

- Kitöltöm majd igen.

Elmosolyodtam, majd mentem volna fel a szobámba, de Jake megfogta a karomat, így megálltam. Megfordultam, és ránéztem.

- Lily, nem baj, ha elugrom La Push-ba? Elköszönnék a többiektől, mielőtt elmegyünk.

- Dehogy baj, miért lenne? És miért kéred az engedélyem? – érdeklődtem kissé zavartan, ugyanakkor hízelgett, hogy megkérdez az ilyenekről. Olyan, mintha az anyja lennék, de valahol mégis jól esik, hogy ha esetleg azt mondanám neki, hogy ne menjen, akkor készségesen velem maradna. Jacob megvonta a vállát.

- Csak azt szeretném, hogy jó legyen neked, és ha szükséged van rám, nem megyek.

- Lehet, hogy jobb is lenne neked, ha most a többiekkel lennél, elvégre most szerintem egy óráig unalmas papírtöltögetést fogok végezni – mosolyodtam el kelletlenül. Nem lesz valami kéjutazás, mire kitöltöm a papírokat, de ha ez kell, hogy anyám nyugodt szívvel tudhasson Miamiban, akkor ez kell.

Adtam egy búcsúcsókot Jake ajkaira, majd megvártam, míg elmegy, aztán pedig már mentem is fel a szobámba. Elpakoltam a fölösleges cuccokat az íróasztalomról, aztán leültem elé, és nekikezdtem a papírok kitöltésének.

Körülbelül háromnegyed órába telt, mire végeztem, és néhány kérdés kimaradt, amikre nem tudtam magamtól válaszolni. A kezdeti rend az asztalomon most hatalmas kupivá vált, mert elő kellett kotornom a gimis bizonyítványaimat, és még néhány dolgot. Úgy gondoltam, hogy majd este összepakolok, így levittem a papírt anyunak, és aztán megbeszéltem vele a forks-i iskolából való kiiratkozást, és azt mondta, hogy ő azt majd megoldja. Aztán beszélgettünk arról, hogy meddig szeretnénk maradni, de mivel nem tudtam neki válaszolni, elmondta, hogy örülne, ha a születésnapjára visszajönnénk. Mivel tájékoztattam, hogy az valószínűleg nem fog menni, megegyeztünk abban, hogy majd november tizenkilencedikén eljön hozzánk Miamiba, hogy megtarthassuk a születésnapomat. Aztán abban egyeztünk meg, hogy Szentestére hazajövünk, bár fogalmam sem volt, hogy lesz-e egyáltalán annyi pénzünk, hogy legyen majd repülőjegyre. Oké, ott van Rachel, meg az én zsebpénzem, amiből azért simán kifér két repülőjegy – elég gyűjtögetős típus vagyok –, na de kérem, valamiből élni is kell majd Miamiban. Igazából ha belegondoltam ebbe az egészbe, féltem, hogy mi lesz velünk ott, messze a szülőktől, kiskorúként. Rachelnek nyilván nem lesz valami új, hisz ahogy aput ismerem, szeret utazgatni, és pénze is van rá, szóval valószínűleg sokszor maradt már otthon egyedül. De én… és Jake… nem hiszem, hogy bármelyikünk is gyakran tartotta volna el magát több mint néhány napig. Itt minimum két hónapról lesz szó, az pedig, ha belegondolunk, baromi sok. Sokszor gondoltam arra, hogy anyunak is velünk kéne jönnie, de nem hiszem, hogy itt tudná hagyni a munkáját, csak azért, hogy nekünk jó legyen. De muszáj, hogy elhagyjuk a várost, és elmenjünk jó messzire, hisz itt nem biztonságos már.

Aztán félórával később anya készen lett a papírokkal, így már be volt biztosítva a két hónapi tanulásom Miamiban. Igazából hülyeségnek tartom, hogy ennyi időre új suli, átiratkozás, aztán megint visszajövök Forksba, megint beiratkozás… bonyolult ez a dolog, és ilyen kevés időre tök feleslegesnek tűnik. De anyunak valahol igaza van, a tanulás fontos, és nem hagyhatom abba, csak azért, hogy megmenekülhessek Victoriától.

Nem tudtam, mikor indulunk, holnap, esetleg holnapután, de mindenesetre nem akartam sokáig halogatni a dolgot, és az is biztos volt, hogy holnap már nem megyek itt suliba, úgyhogy lett volna időm hétfőn összepakolni, én mégis elkezdtem, amint felmentem a szobámba. Kihalásztam az ágyam alól az egyik bőröndömet, és elkezdtem kiüríteni a gardróbomat. Leginkább az olyan ruhákat pakoltam egyelőre csak be, amiket nem gyakran hordok, meg a bikiniket, és az egyéb külön eseményeken viselhető darabokat. Aztán még jónéhány dolgot elpakoltam, amikor kopogást hallottam.

- Gyere be! – Azt reméltem, hogy Jacob az, de tévedtem, mert egy vörös hajzuhataggal találtam szembe magam, mikor az ajtó felé fordultam.

- Á, szia, Rachel! Mi járatban? – csevegtem, miközben tovább pakolásztam. Rach helyet foglalt az ágyamon, és cseppet sem zavarta, hogy én közben teszek-veszek.

- Csak gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit a miami-i utazásunkról, hogy mi hogy lesz.

- Igen, az jó lenne – sóhajtottam fel, azzal abbahagytam a pakolást, és leültem mellé az ágyra. – Tudod, annyi dolog aggaszt… mégis csak kiskorúak vagyunk Jake-kel, és nincs túl sok gyakorlatunk abban, hogyan tartsuk el magunkat. Nem is konkrétan a pénzről van szó, csak…

- Igen, tudom, hogy érted – mosolyodott el fanyarul Rach. – Régebben, amikor Jessie nem ismerte… - Rám nézett, és amikor látta, hogy nem zavart, amit mondott, folytatta. – Szóval, nem ismerte apud, nagyon sokat utazott, úgyhogy többször volt, hogy egy hónapra, vagy pár hétre magam maradtam, és magam tartottam el magam. Nem volt gyakori eset, de megtörtént párszor, és soha nem volt könnyű. Persze Jess mindig hagyott nekem annyi pénzt, hogy el tudjam tartani magam, de akkor sem volt egyszerű. Szerintem, ha nekem sikerült, akkor hármunknak is fog – elnevette magát, aztán megvonta a vállát. – Továbbá, ha esetleg problémátok lenne, tőlem bármikor kérhettek kölcsön, vagy valami. Nem akarok hencegni, vagy valami, csak hogy tudjátok; van elég pénzem, szóval nem sajnálom a barátaimtól. – Mikor hálásan rámosolyogtam, ő vállon bökött a saját vállával. – Egyébként is, Miamiban elég egyszerű részmunkaidős állást találni, ha esetleg több zsé kéne. Én szerintem teljes időben fogok dolgozni, mielőtt otthagytam Miamit, volt is munkám.

- Igen? Micsoda? – kíváncsiskodtam.

- Állatorvos-segéd voltam – mosolyodott el, és úgy vetem észre, hogy visszaemlékezik a munkájára, az emlékekre, amit a rendelőben szerezhetett. Szélesen elvigyorodtam, majd arra gondoltam, hogy milyen jó is lehetett állatokkal együtt dolgozni, ugyanakkor néha mennyire fájdalmas is, ha olyan beteget hoztak be, aki gyógyíthatatlan volt.

- Szeretted azt a munkát? Bár biztos vagyok benne, hogy igen – mosolyogtam én is.

- Igen, nagyon – bólintott. – Jó érzés volt segíteni egy állaton, még ha tudtam is, hogy nem pont az én munkám eredménye. De ott volt az érzés, hogy te segítettél a doktornak, és sokkal nehezebb lett volna, hogy ha nem vagy ott.

- Na igen. Köszönöm, Rachel. Mindent, hogy eljössz velünk, hogy segítesz, és a többi. – És ezt igazából, szívből mondtam. Rachel kedvesen elmosolyodott, aztán felállt, és elindult kifelé. Még mielőtt kiment volna, gyorsan megkérdeztem:

- Hogy tetszik Forks?

- Szép. Bár kicsit idegesítő, hogy állandóan esik az eső, meg hogy nincs errefelé egyetlen jó butik sem, de nemsokára visszamegyünk úgyis Miamiba, és végre kiélhetem shoppingolós vágyaimat. – Felnevetett, aztán jelentőségteljesen elvigyorodott. – És te is jössz majd velem.

- Na neeeeeem! – jelentettem ki határozottan. – Kizárt. Hideg kiráz a plázáktól.

- Ha velem leszel, biztos nem. Sok divatos rucit veszünk majd neked, amikben garantáltan leveszed Jake-et a lábadról. Na, nem mintha már nem tetted volna meg – nevetett fel kissé… szomorkásan?

- Tetszik neked? – kérdeztem, de a hangomban nem volt semmi rosszindulat, csupán kíváncsiság.

Rachel megvonta a vállát. – Igazából, helyes, meg minden, de nem vagyok belé szerelmes, hála az istennek, szóval nem izgat annyira.

- Oké – mosolyodtam el, azzal felkeltem az ágyról, ezzel egy időben pedig Rach is kisétált a szobámból. Folytatni kezdtem a pakolászást, és végül ott tartottam, hogy a második bőröndömet pakoltam tele, és nagyon üres lett a szobám. Igazából azért pakoltam, mert el akartam ütni a Jacob-nélküli időmet, és két óra tesz-vesz után már igazán hiányzott. Eddig is, de aztán még jobban, és ráébredtem, hogy nagyon hozzá vagyok kötve Jake-hez. Mi lesz velem, ha esetleg munkát vállalunk mind a ketten, és több órát kell külön töltenünk? Szerintem nem bírom majd ki.

És, mint emlegetett szamár, ajtócsengetést hallottam, és én, eldobva mindent, ami a kezemben volt, rohantam is lefele az előszobába, és megelőzve anyát kitártam az ajtót.

Jacob elvigyorodott, ahogy meglátott, és amint belépett a házba, megcsókolt. Én azonban hamar elhúztam a fejem, mert megéreztem magamon anyu kémlelő tekintetét, és nem akartam előtte romantikázni Jake-kel. Inkább becsuktam az ajtót, és már húzni is kezdtem fel a szobámba.

De még mielőtt elindultunk volna a lépcsőn, valamin megakadt a szemem; és nem akartam elhinni, amit látok. A kanapén Rachel és anyu ült és… beszélgettek. Sőt, most ahogy jobban figyeltem, anyu még mosolygott is! Pár pillanatig csak pislogtam, aztán megvontam a vállam, és felmentünk a szobámba Jake-kel.

Mikor meglátta a két nagy bőröndöt, és a majdnem üres szobát, megtorpant. Kicsit félrebillentette a fejét, aztán megrándult a szája sarka.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian, majd Jake megvonta a vállát.

- Semmi. Csak furcsa így látni a szobád, és arra gondolni, hogy talán holnap már nem itt fogsz aludni – nem itt fogunk.

- Erről jut eszembe – mondtam, miközben lefeküdtem az ágyra, és felhúztam a térdeimet. – Mikor szeretnél indulni?

- Amikor te – válaszolta vigyorogva, azzal mellém feküdt, és megpuszilta az arcom. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott.

- Ó, semmi baj – vontam meg a vállam. – Elvoltam Rachellel meg a pakolászással.

- Rachellel? – lepődött meg Jake, mire felnevettem.

- Igen, vele. Egész rendes lány.

- Végre, hogy így gondolod – sóhajtott fel Jake. – Már azt hittem, hogy Miamiban háború lesz kettőtök között.

- Szeretnéd, mi? – forgattam a szemeimet. – Egy férfinek nagyot lendít a büszkeségén, ha két nő harcol érte.

- Jaj, drágám, nem erre gondoltam – sóhajtozott Jake. De még mielőtt próbált volna mondani valamit, az ajkaira tettem a mutatóujjamat, aztán pár pillanat múlva már összeforrtak a szánk, és végigpördültünk az ágyon, hogy Jake alám kerüljön, én meg felé. Miközben csókolóztunk, ő a hajamba túrt, én pedig a fülem mögé tettem a tincseket, amik nem oda illők voltak. Mikor elváltunk egymástól, végigsimítottam Jake meztelen mellkasán, ő pedig felemelkedett, és végigcsókolta a nyakamat, egészen a fülemtől kezdve. Lehunytam a szemeimet, hogy teljesen átadjam magam az érzelmeimnek, Jake-nek, és élveztem minden pillanatot, ami ölelkezéssel telt el.

De aztán elhúzódtam, és visszafeküdtem az ágyra, Jake mellé. Ő csillogó szemmel méregetett, de én megráztam a fejem.

- Tudod, hogy nem, Jake. Megegyeztünk.

- De akkor mégis miért csinálod ezt, Lily? Megőrjítesz, ugye tudod? – Tűz áradt szét a testemben, mikor ezt mondta, és annyira sajnáltam, hogy nem lehetek igazán vele. De nem lehettem, mert nem voltam felkészülve rá, és a körülmények sem voltak jók. Kicsit sajnáltam is Jacobot, hogy így „cserbenhagyom”, és feleslegesen kényeztetem, meg hagyom magam kényeztetni, de igazán nehéz ellenállni, aztán meg leállni. Nekem mégis sikerül, és addig örülök, amíg ez így van.

- Nagyon… nehéz – nyögtem, mert nem találtam a megfelelő szavakat, amik kielégítőek lehetnek Jake számára. Igazából nem hittem, hogy van olyan szó, olyan magyarázat, ami elégedetté tenné Jake-et, és amivel igazán megértethetném vele a dolgokat. De Jacob nem kérdezett semmit, nem kérdezősködött, csak felsóhajtott, és végigsimított a hajamon, aztán végig a derekamon, haladt a csípőmig, és ott megállt a keze. Megfogott, és magához húzott, hogy meg tudjon csókolni, de én elhajoltam tőle. Kell egy kis szünet, különben lehet, hogy megint nem tudok leállni.

- Inkább áruld el nekem, kérlek, hogy mikor szeretnél menni Miamiba? De komolyan – kértem, mire Jacob csücsörített, látszólag gondolkozott.

- Nos, én azért búcsúztam el ma a barátaimtól, meg apámtól, mert úgy gondoltam, hogy holnap, vagy holnapután már indulunk.

- Remek, mert én is így gondoltam. Szerintem holnap már mehetnénk is. Persze, csak ha Rachelnek is jó, mert elvégre az ő véleménye is számít, ha jönni akar velünk. – Jacob egyetértően bólintott.

- Szóval akkor eldöntjük, amint megkérdeztük Rachelt? – Én bólintottam.

- Amúgy te összepakoltál már? Csak mert ha apudtól is elköszöntél, akkor…

- Összepakoltam. Kint van a kocsin a bőröndöm. – Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemeimet.

- A kocsiddal mi lesz?

- Hát, arra gondoltam, hogy megkérhetnéd anyud, hadd aludjak itt, és… Rachel kocsijával megyünk majd ki a reptérre, ugye?

- Igen, úgy gondolom.

- Akkor jó, hogy megkértem Quilt, hogy majd vigye haza a kocsimat. – Jake elnevette magát, de nem tudtam miért. Úgy gondoltam azonban, hogy nem kérdezem meg, jobban érdekelt most a tervezgetésünk.

- Értem. Hát akkor, úgy hiszem, itt az ideje, hogy megkérdezzük Rachelt a dolgokról, és megbeszéljük a menetrendet anyuval meg vele – sóhajtottam, majd felkeltem az ágyról.

- Oké. – Azzal Jake is felpattant, és az ajtó előtt még egyszer átölelt, majd adott egy csókot az ajkaimra. Aztán megfogta a kezemet, és kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn.

19. fejezet - A nagy döntés

Na itt az új fejezet! Még elég gyengécske, és igyekszem visszalendülni a dolgokba, de azért remélem, hogy így is tetszik majd. :)

- Tudom, hogy már volt róla szó, de… miért nem szereted Forksot?

- Nem is tudom – vontam meg a vállam, miközben a narancssárga-vörös színbe burkolózott horizont felé tekintettem. A nap halványan csillogott a sűrű gomolyfelhő mögül, apró, táncikáló gyöngyöket vetve a még mindig hullámzó tengerre. A fejemben megjelent egy kép, amiben parányi tündérek táncolnak repkedve a vízfelszín fölött és világítanak, mint megannyi szentjánosbogár. Elmosolyodtam, és felsóhajtottam, mire Jacob ölelése automatikusan is szorosabb lett. Magamban az égnek emeltem a szememet, bár tehettem volna igazából is, mert nem látta az arcomat.

- Ez értelmes válasz – próbált gúnyolódni Jake, én pedig újra felsóhajtottam, és azt kívántam, bár csak csendben maradna egy percre. A fejem tele volt gondolatokkal, melyek úgy hullámoztak, mint előttem a tenger, és egyiknek sem sikerült a partra jutnia. Pontosan még azt sem tudtam, mire gondolok – Rachelre, anyura és Dave-re, Jacobra, a falkára, a tengerre, Forksra, a sulira… megannyi gondolat, mindegyik más. Ettől az elegytől enyhén megsajdult a fejem, így inkább meg sem próbáltam szelektálni a gondolataimat.

- Csss – csitítgattam suttogva. Úgy éreztem magam, mint aki félig kómában van, és azt se tudja, hol van. Csak tudnám, miért… De tény, hogy vagy nagyon fáradt voltam, vagy csak elájultam a naplemente szépségétől. Az előbbi a valószínűbb. – Gyönyörű a naplemente, még Miamiénál is. – Ez hazugság volt, de nem akartam még magamnak se beismerni. – Egy kicsit…

- Oké, befogtam – mondta Jake, és valóban elhallgatott. Egy pillanatra azt hittem, hogy a lélegzetét is visszatartotta, de aztán meghallottam halk, egyenletes szuszogását, így megnyugodtam. A fejem a mellkasán pihent, ő maga pedig a nedves homokban feküdt. Az én lábam is leért odáig, de nem érdekelt, meg nem a kedvenc ruhám volt rajtam. De ha az lett volna, se érdekelt volna – Jacobért és a vele töltött pillanatokért bármit.

Ekkor hirtelen az elmémben megjelent egy kissé lassú, lágy dallam, ami olyan ismerősnek tűnt, mégsem tudtam, melyik dal lehet. A dallam átjárta az egész testemet, repült körülöttem, mint csodás, színpompás pillangó, és csillámport szórt körém, álomvilágba repítve engem. Az elmém homályosan érzékelte csak a külvilágot, egyedül a dallamot hallottam oly tisztán, hogy el tudtam képzelni magam, amint ezt dúdolgatom. Pedig csöndben voltam – csakúgy, mint Jake, így fogalmam sem volt, honnan jön a dallam. Egy pár pillanat múlva azonban, mikor az lassabb, ringatóbb lett, már nem érdekelt, honnan jön, csak mosolyogtam, és hallgattam. Egyszer-egyszer keveredett a hullámzó tenger dühös hangjaival, de a dallam rövid idő alatt elnyomta azt.

Aztán hirtelen csönd lett, és meghallottam Jacob halk suttogását. Nem közelről jött, hanem nagyon is távolról, legalábbis nekem annak tűnt. Tudtam, hogy nem fekszik alattam, se mellettem, és ez rossz érzéssel töltött el. Kerestem a szememmel, de észrevettem, hogy csukva van, így hát kinyitottam, és megláttam Jake-et pár méterrel arrébb. Akkor még sincs olyan nagyon messze…

Magasba nyújtottam a karjaimat, mint aki kinyújtózik, és az égre pillantva vettem észre, milyen sötét is az. Pár halvány csillag virított a felhős, sötétkék égen, én pedig ijedten ültem fel. Párat pislognom kellett, mert homályosan láttam, főleg, hogy jónéhány hajtincs is a szemembe lógott. Most már biztosan tudtam, hogy elaludtam. De kivel beszélget Jacob?

Végül felismertem az embert, aki Jake mellett állt. Bella volt az. Csodálkozva tápászkodtam fel, hogy aztán fel bírjak állni, és odamenni hozzájuk, hogy miről is beszélnek. Jacob arcát figyeltem, amin valami különös boldogság tükröződött vissza, és nem tudtam mire vélni. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy látásom kitisztuljon, majd egy ásítás kíséretében odatántorogtam Jacob mögé, és hátulról átkaroltam. Jake ugrott egyet, gondolom, megijedt, mert nem számított rám. Gyorsan megpördült, aztán az ijedtség az arcán gyorsan örömmé változott.

- Ne ijesztgess, légy szíves – nevetett Jake, majd belepuszilt a hajamba és átölelt. Belenevettem a mellkasába, majd Bellára néztem.

- Szia, Bells – köszöntem boldogan legjobb barátnőmnek.

- Szervusz, Lily – mosolygott vissza ő, majd Jacobra nézett kérdőn. Felnéztem farkaskám arcára, de ő csak megvonta a vállát. Bella aztán visszanézett rám, és beszélni kezdett.

- Tudod, Lily, Edwardék úgy döntöttek, hogy el kéne menned innen. – Mikor összeráncoltam a homlokomat, és szóra nyitottam a szám, Bella gyorsan folytatta. – Nem egyedül, ne aggódj. Vettek neked és Jacobnak egy jegyet Miamiba. – Leesett az állam, de Bella még nem végzett. – Edward is valószínűleg elvisz engem, mert valószínűleg mindkettőnkre fáj most Victoria foga, de ha nem is, jobb félni, mint megijedni. Valószínűleg a vörös vagy elindul megkeresni engem, vagy pedig feladja. Ha az előbbit teszi, akkor a többiek gondoskodni fognak arról, hogy Victoria ne élje túl a keresést. A döntés rajtatok áll, srácok. Jacob szerint… - Itt Bella tekintete barátjára siklott, aki szélesen elvigyorodott, és rám nézett.

- Szerintem menjünk, Lily. Bármennyire is utálom ezt mondani, de hálás vagyok azokért a jegyekért a Culleneknek.

Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mi vagyok, mit csinálok éppen, annyira össze voltam zavarodva a sok érzéstől, amik most mind keringtek bennem. Örültem is, ugyanakkor féltem is, nem, ez rossz szó, idegeskedtem is, hogy mi lesz anyuval, mi lesz Rachellel… nem tudtam,  mit tegyek. Nagyon szerettem volna elmenni Jacobbal, kettesben, főleg Miamiba… de kinél laknánk?

- És Cullenék arról is gondoskodtak, hogy hol fogunk lakni Miamiban? – kérdeztem kissé élesebben, mint szerettem volna.

- Ó, jó, hogy említed, ez ki is ment a fejemből. - Bella elmosolyodott. – Egy kulcsot is adtak. Meg egy papírra írtak fel egy címet…

Kezdtem nem érteni a dolgot. Repülőjegy? Ház? Mi a franc? Miért teszik ezt meg a Cullenék értünk? Jacobért? Akit papíron utálnak, mert vérfarkas? Nem értettem. Nagyon nem értettem, de nem kaptam elég időt arra, hogy átgondoljam a dolgot.

- Hát, nem tudom… Edwardék nem mondtak valamit arról, hogy miért teszik ezt?

- Mert a legjobb barátnőm vagy, és ugyanakkora veszélyben vagy, mint én. És szeretnének segíteni neked – mondta komolyan Bella, mire rábólintottam.

- És mégis, mikor kell döntenem?

- Rajtatok áll. De azért itt vannak a cuccok, mert nekem hamarosan mennem kell. – Azzal Bella odanyújtotta nekem kezében lévő kis szatyrot. – Nos, sziasztok! – Azzal elindult Jacobék háza felé, gondolom ott vár a kocsija.

Pár pillanatig csak álltam ott, kezemben a szatyorral, és próbáltam átgondolni a dolgot. Igazából, tudtam, mit akarok, a baj éppen az volt, hogy aggódtam pár dolog miatt. Amiket már említettem is… anya, Rachel. Anya hogy bírna el Rachellel egyedül? Szerintem sehogy… sőt, lehet, hogy miután elmennénk, kirakná őt az utcára. Azt pedig nem engedhetem, elvégre én voltam, aki „küzdött”, hogy itt maradhasson, nem igaz?

- Jacob, én… - kezdtem, de Jake belém fojtotta a szót.

- Nem muszáj, ha nem akarod, Lily. Megértem, ha nem, de tudd, hogy így biztonságban lennél – simogatta a hajamat.

- Nem az a baj, hogy nem akarom – világosítottam fel. – Én egyszerűen csak nem tudom, mi lenne anyával, mi lenne Rachellel…

- Ha ennyire aggódsz Rachelért, mondd meg neki, hogy jöjjön vissza velünk Miamiba. Ha van kocsija, akkor valószínűleg pénze is van, amiből pedig repülőjegyet tud venni magának. Lakhat nálunk pár napig, amíg…

- Nem – csúszott ki a számon hirtelen, Jacob pedig megdermedt egy pillanatra. Aztán elnevette magát.

- Ne most légy féltékeny, Lily. Úgyis tudod, hogy semmi közöm ahhoz a csajhoz.

- De együtt lakni vele? Te, meg ő? Jake, totálisan beléd van esve! – nyögtem, mire Jacob a számra tette a mutatóujját.

- Csssss. Ne félj ilyenektől, Lily. Tudod nagyon jól, hogy beléd vésődtem, ami pontosan azt jelenti, hogy te vagy az egyetlen számomra. Fölösleges ilyenek miatt aggódnod, nem éri meg – vigyorgott rám azzal a fogpaszta fogsorával, és én akaratlanul is elmosolyodtam. Hisz hogyan is tudtam volna neki ellenállni?!

- Szerintem menjünk haza, és beszéljük meg a dolgot anyuval és Rachellel – ajánlottam, mire Jacob bólintott.

- Szerintem is – mondta, majd puszit nyomott a számra.

*

- Miami? Ti ketten? Na nee! – akadt ki anya, majd a szárítóra helyezte az utolsó tányért, amit elmosott. Aztán megtörölte a kezét, és letette a rongyot, úgy fonta össze maga előtt a karjait.

- Mi a bajod vele, anya? Már majdnem felnőttek vagyunk, tudunk magunkra vigyázni, és tudom, mitől félsz, de biztosíthatlak róla, hogy az nem fog megtörténni! – Kezdtem dühbe gurulni, pedig még alig kezdtük el anya meggyőzését. Rachel is jelen volt, ő amikor meghallotta, mit tervezünk, mintha tényleg, igazán megrémült volna. Kissé megsajnáltam, de előbb az volt a fontosabb, hogy anyát győzzük meg.

- Nem érdekel, Jane, és nem csak arról van szó. Kiskorúak vagytok, az isten szerelmére! – emelte az egekbe a karjait anya. – Nem, és kész!

- Tudom, mi még itt a gond. – Hirtelen jött a felismerés, ahogy Rachelre gondoltam. – Nem akarsz együtt élni egyedül Rachellel.

Anya tekintete egy pillanatra megszilárdult. De aztán ugyanolyan szigorúan nézett rám, mint azelőtt.

- Nem is erről van szó!

- Pedig igen! – csattantam fel, és felpattantam a kanapéról. – Anya, ha ez a bajod, akkor eljön velünk, nem érdekel!

Anya vonásai mintha egy kicsit lágyultak volna, miután ezt kimondtam. Pedig nem gondoltam halálosan komolyan. A tudat, hogy egy fedél alatt lakjunk Rachellel mi, én és Jacob, felettébb visszataszító volt.

- És hol a fenében aludnátok egyáltalán? Nem hiszem, hogy szállodára van pénzed, kislányom – anya még mindig szigorúan nézett, de a hangja már kevésbé volt annyira éles. Hogy tudtam, hogy itt Rachelről van szó… szánalmas.

- Cullenék arról is gondoskodtak – jelentettem ki szárazan, majd előhúztam a zsebemből a kulcsot, amit immár oda rejtettem a szatyor helyett. Anyának leesett az álla.

- Kik ezek a Cullenek egyáltalán? Mármint, neked, kislányom, mi közöd van hozzájuk, hogy ennyire… rendesek veled? – Láttam anyán, hogy nem találta a szavakat. Megvontam a vállam.

- Bella a legjobb barátnőm.

- Tudtommal Bella nem Cullen, hanem… Swan. – Anya hangja gyanakvó volt. Hihetetlen, hányszor tud változni az ember hangsúlya néhány másodperc alatt.

- Jajj, anya… - Most már türelmetlen is voltam. – De a Cullenék fia Bella Swannel jár, és már régóta családtagnak tekintik! Ráadásul mit vagy úgy oda, van egy csomó pénzük, örülnöd kéne, hogy ilyen nagylelkűek, nem pedig gyanakodni! Ugyan mitől félsz? Hogy amint megérkezünk a Miami-i házba, felrobban ott egy bomba, amit ők csempésztek be, vagy mi a franc?!

Anya felsóhajtott. – Természetesen nem gondolok ilyenre Jane, de anya vagyok. Ha te is az leszel, majd megérted, hogy mikkel jár ez. – Jaj, nem most van itt az idő a kioktatásra, anya. Én is sóhajtottam, majd szóra nyitottam a számat.

- Kérlek, anya. Tudunk magunkra vigyázni, nem lesz bajunk. És…

Anya felemelte a mutatóujját, és hirtelen megcsillant a szeme. Reménykedni kezdtem, hogy talán kitalált valamit, és igazam lett.

- Van egy feltételem, ha el akartok menni Miamiba. – Magamban azt mondogattam, hogy teljesíthető legyen, teljesíthető legyen. – Megkérem Sylvie-t, hogy menjen veletek. Most ha jól tudom, Denverben lakik, és tartozik nekem egy szívességgel. – Anya arca elkomorodott. – És szerintem nagyon szívesen elmenne veletek Miamiba, és lakna is ott, ahol ti. Van pénze, szóval egy repülőjegy nem sokat számítana neki, szerintem.

Fanyar arcot vágtam, de nem szóltam semmit. Jacob azonban megköszörülte a torkát a kanapén.

- Ööö, megtudhatom, hogy ki ez a Sylvie?

- Anya nővére – előztem meg őt a válasszal. – Szingli, és parktervező, nagyon érti a munkáját.

- Ooké, én benne vagyok – szállt fel a kanapéról Jake, én pedig kérdőn néztem rá. Tényleg bele akar abba egyezni, hogy együtt lakjunk anyám nővérével? Most komolyan? Akkor már inkább Rachel…

És ekkor hirtelen eszembe jutott valami.

- Anya, mi lenne, ha Rachel jönne velünk? Ő már tizennyolc, szóval utazhatnánk vele… és élhetnénk is együtt vele. – Próbáltam olyan szépen, és olyan kérlelőn nézni anyura, ahogy csak tudtam. Ő csak felhúzta a szemöldökét.

- Nem tudom, Jane…

- Ne akard már ránk sózni Sylvie-t, könyörgöm! Ezt te sem gondolhattad komolyan. Tudod, milyen… - húztam el a számat, és a lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amin egy hosszú, szőke hajú, középkorú, csinos testalkatú nő, szalmakalapban és csilli-villi bikiniben flangál a tengerparton. Beleborzongtam a jelenetbe.

- Figyelj, Jane drágám, muszáj ezt most rögtön, ma, itt eldöntenem? – kérdezte anya, mire felsóhajtottam, és megráztam a fejemet.

- Nem, de örülnék, ha holnapra meglenne a válasz. – Azzal hátat fordítottam anyának, megragadtam Jake kezét, és már húztam is fel a szobámba, mit sem törődve anyámmal és a valószínűleg megszeppent Rachellel.

Miután felértünk a szobámba, becsaptam magam után az ajtót, és tehetetlenül vágtam hanyatt magam az ágyamon. Megfogtam a párnámat, és az arcomba nyomtam, nem akartam, hogy Jake bármit is megtudhasson az arckifejezésemből.

- Soha nem gondoltam volna, hogy beleegyezel ebbe. – Bár nem láttam az arcát, a hangjáról lerítt, hogy vigyorgott. Felemeltem a párnát, és erősen hozzávágtam, mire Jacob felnevetett.

- Tulajdonképpen mibe is?

- Abba, hogy Rachel velünk együtt lakjon – válaszolta Jake, még mindig széles vigyorral.

- Ne igyál előre a medve bőrére. Elég lesz az, hogy egy suliba kell majd járnom vele, nem tudom még, hogy lesz, de ha anya így elenged, hát majd kitalálunk valamit. És lehet, hogy nem is lenne olyan rossz… - Megráztam a fejem. Ezt még magamnak sem tudom bemesélni. Soha nem tudhatja az ember, mire képes egy olyan lány, mint Rachel. Inkább meg sem akarom tudni. – Oké, mindenképpen rossz lenne, mert megölne a féltékenység. – Jacob vigyora még szélesebb lett, amiért csúnyán néztem rá, de aztán folytattam. – De legalább elengedne anya. Legalábbis… nagyon remélem.

- Oké, akkor ezt kitárgyaltuk. És most mit csinálunk? – kérdezte Jacob csillogó szemekkel, majd félredobva a párnámat, levetette magát az ágyamra, mellém, minek következtében szegény bútor recsegni kezdett.

- Mi… micsoda? – Megszeppenve néztem rá. Furcsálltam, hogy Jacobot ennyire nem érdekli a Rachel téma, de valahogy örültem is neki, hisz akkor valószínűleg maga Rachel sem érdekli túlzottan. Megvontam a vállam.

- Fel kéne hívnom Bellát, hogy megkérjem, köszönje meg a Cullenéknek a nevünkben is. Igen, ezt fogom tenni. – Azzal feltápászkodtam az ágyról, és az asztalon heverő mobilomért nyúltam. Nem gyakran szoktam ezt használni telefonálásra, mert szinte sosincs pénz rajta, de egy: most van, kettő: semmi kedvem lemenni a vonalas telefonhoz, ahol összeütközhetnék Rachellel vagy anyával.

Miután benyomtam az 555-öt, gondolkodni kezdtem, hogy mi is Bella száma. Amikor eszembe jutott, vidáman pötyögtem be a telefonba, majd vártam, hogy barátnőm felvegye a telefont.

- Halló – szólt az ismerős hang a vonal túlsó végéről.

- Szia, Bella – mondtam vidáman.

- Ó, szia, Lily. Miért hívsz? Csak nem valami gond van a repülőjegyekkel?

- Nem, nem, épp ezért hívlak. Meg szeretnénk köszönni, nagyon hálásak vagyunk. – Próbáltam az összes hálámat belecsurgatni a hangomba, és azt hiszem, sikerült. – Nagyon nagylelkűek vagytok.

- Hát, nem az én érdemem.

- Az lehet, de át tudod ezt adni Cullenéknek, ugye? Nem hiszem, hogy még találkozok Carlisle-nal meg Esmével, és a többiekkel, mielőtt elmennénk.

- Persze, hogy átadom – mosolygott Bella, legalábbis mintha úgy hallottam volna.

- Nagyon köszönöm. Hát akkor, ennyi lett volna – mosolyodtam el, és nem érdekelt, hogy nem látja. – Köszi még egyszer, és szia. Jó éjszakát!

- Nagyon nincs mit. Neked is jóéjt, szia! – Azzal kinyomtam a hívást. A mobilt visszaraktam az asztalra, aztán felsóhajtottam, és hasra feküdtem az ágyon. Jake felült, megragadott a hónom alatt, húzni kezdett.

- Hé, mit csinálsz, nee! Héé! – nevettem, majd elhelyezkedtem Jacob ölében. Olyan jó meleg volt…

Meleg.

- Erről jut eszembe – kezdtem, majd összevontam a szemöldökömet. – Téged nem fog zavarni Miamiban a nagy meleg?

- Ó, nem – nyugtatott meg Jake. – Melegem lesz, de Miamiban ott a tengerpart, maximum majd egész nap a tengerben lebzselünk – nevetett, és én vele nevettem.

- Ha elengednek egyáltalán – jegyeztem meg aztán szárazan, mire Jake belepuszilt a hajamba.

- El fognak. Van anyukád olyan rendes, szerintem. Még ha magunkkal kell vinnünk Rachelt is. Egyébként szerintem nem lesz gond vele. Elvégre nem egy szörnyeteg, vagy mi… és ha tényleg attól félsz, hogy megpróbál elcsábítani, akkor kérlek, vésd örökre a fejedbe: nem szeretek senki mást, csakis téged. Lily… - sóhajtotta, majd megfogta az államat, felemelte a fejemet, és ajkaimra tapasztotta az övéit. Forróság járta át a testem minden szegletét, kezemmel Jake hajába túrtam, amikor kopogás hallatszott, és mi szétrebbentünk.

- Tessék! – szóltam, mire nyílt az ajtó, és belépett Rachel. Arcán kissé zavart mosollyal jött oda az ágyhoz, és leült a szélére.

- Ne haragudjatok, hogy zavarok…

- Semmi baj – mondtam gépiesen, de komolyan. Rach elmosolyodott.

- Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért akartok elvinni magatokkal. – Basszus, tényleg! Mi van, ha ő nem is akar velünk jönni? Ezt az apróságot elfelejtettük tőle megkérdezni…

- Öhm, nos… nem muszáj, veled jönnünk, ha nem akarsz – mondtam sietősen, de Rach megrázta a fejét.

- Akarok. Csak nem értem, miért akartok ti engem vinni. Az oké, hogy csak így engednek el, de…

- A barátnőm vagy, Rach. – Próbáltam meggyőző lenni, hisz végül is tényleg az volt. – És mégis csak Miami az otthonod.

- Értem – húzta széles mosolyra a száját, aztán vállat vont. – Ennyit szerettem volna. Amúgy két jegyetek van? Vagy van pluszba nekem is?

Ajjaj, még egy kínos rész. Elhúztam a számat, amiből Rach levonta a következtetést. De ő csak mosolygott.

- Szóval nincs, oké. Akkor holnap megveszem a jegyet magamnak – mondta vidáman, majd felállt, és az ajtóhoz pördült. – Akkor sziasztok!

- Várj! – szóltam gyorsan utána. – Honnan tudod, hogy el is engednek?

- El fognak. Láttam anyudon – kacsintott rám. – Na, de tényleg sziasztok!

Azzal Rach már el is tűnt. Még mindig meg voltam lepődve, de aztán én is csak megvontam a vállamat.

- Nem értem ezt a csajt. – Ennyit mondtam, aztán nyomtam egy puszit Jake ajkaira. Rachel szavai és a remény, hogy anya elengedjen Miamiba, elálmosítottak, és minél hamarabb akartam már, hogy másnap legyen. Kibújtam hát Jake öleléséből, felpattantam, és kezdtem összeszedni a fürdéshez kellő cuccaimat.

- Most miért mentél el? – Jake hangja duzzogó volt, és olyan kisfiús. Nevetnem kellett rajta. Vidáman megfordultam, és kezemben a cuccokkal az ágyra támaszkodtam, odamásztam Jake-hez, és megcsókoltam. Aztán elhúzódtam, és folytattam tovább a keresgélést.

- Olyan gonosz vagy – sóhajtott Jacob, mire megvontam a vállamat. – Ha legalább együtt fürödnénk, akkor nem zavarna, de így…

Elhallgatott, mert valószínűleg eltalálta a neki célzott törülköző. Nem voltam dühös, sőt, nevettem, de megérdemelte.

- Te meg olyan perverz vagy, Jacob Black! – róttam meg a mondatáért, aztán kikaptam a kezéből a törülközőmet. Ő értetlenül nézett rám.

- Fiúból vagyok, emlékszel?

- Igen, sajnos. – Az égnek emeltem a tekintetemet.

- Sajnos? Ha most nem lennék az, ugyan ki lenne a te csodálatos, jóképű és izmos szeretőd?

- Kis egoista – nevettem el magam, majd az ajtóhoz sétáltam. – Agyő, Rómeó, és be ne merj jönni a fürdőszobába, különben büntetésben lesz részed!

- Milyen büntetésben? – kérdezte Jake vidoran, mire felhördültem.

- Perverz! – Azzal becsuktam magam után a szoba ajtaját.

Gyorsan lezuhanyoztam, hogy minél hamarabb visszamehessek imádatom tárgyához. A szokásos hálóingem volt rajtam, pedig sokszor átgondoltam, hogy ne vegyek-e fel valami mást, valamit, ami jobban takar. Tekintve a délutánra, és most az estére, nem akartam megengedni Jacobnak, hogy elveszítse a fejét velem együtt. Bár tudtam, hogy Jacob magától nem tenné, sokszor a vágyaknak nem lehet parancsolni. De végül mégis maradtam a hálóingnél, bízva Jake-ben.

Miután beléptem a szoba ajtaján, fél szememmel Jacobot figyeltem, de ő nem nézett rám, hanem valami magazint lapozgatott. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy a Glamour előző, szeptemberi számát tartja a kezében, és annyira belemerült a divatos farmerek és halásznadrágokba, hogy szinte észre se vett engem. Leraktam a cuccokat a kezemből, vissza a helyükre, aztán odaültem mellé az ágyra, és oldalba böktem. Jake felnézett rám, majd mintha kissé pirulva, letette a kezéből a női magazint.

- Nem láttál még női magazint ezelőtt? – kíváncsiskodtam, mire Jake megrázta a fejét.

- Nem, én csak kíváncsi voltam, és… - Az ajkába harapott, én pedig kérdőn néztem rá. – Jók voltak azok a farmerok, és elképzeltelek benne, és… mindegy.

Elnevettem magam, majd felmásztam az ágyra, és lefeküdtem. Takarót most sem húztam, hisz Jacob mellett fölösleges volt.

- Ugye itt maradsz estére? – néztem rá csábosan, mire Jake bólintott.

- Persze. Ha szeretnéd…

- Micsoda hülye kérdés ez? – háborodtam fel. – Naná, hogy akarom! – Aztán felsóhajtottam, majd végighúztam a mutatóujjamat Jacob izmos felkarján. – De akkor most virtuálisan el kell búcsúznunk, mert anyu tuti nem engedi meg magától, hogy itt aludj.

- Igen, tudom – sóhajtott fel Jake, azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. Vigyorogva integetett, aztán eltűnt a szobából. Vágyakozva néztem utána, már csak a hecc kedvéért, hiszen tudtam, hogy vissza fog jönni az ablakomon. Igazából elég idegesítő megoldás, de ha egyszer ez az egyetlen esély, hogy magam mellett tudhassam még esténként is? Akkor lenne szívás, ha nem lenne ablakom. De van, hála anyunak, és az építészeknek, szóval emiatt nem kell aggódnom.

Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódott, én pedig elmosolyodtam. Pár perc, és Jacob beugrik az ablakomon, és akkor már végre elaludhatunk mind a ketten.

- Helló, szépségem! – hallottam az ismerős hangot, én pedig rögtön az ablak felé néztem, ahol megpillantottam a várva-várt Jacobomat. Vágyakozva felsóhajtottam, végigmásztam négykézláb az ágyon, megragadva szerelmem kezét, és magammal húztam az ágyra (ami azért elég nehéz lett volna, ha nem engedi). Mikor én visszafeküdtem, ő pedig felém hajolt, megcsókoltam, aztán pedig arrébb mentem, és szorítottam neki helyet az ágyamon (ami szintén nem volt valami egyszerű, de ha eddig sikerült megoldani, akkor most is sikerül).

- Aludni szeretnél? – kérdezte Jake, miközben én befészkeltem magam a karjai közé. Lehunytam a szemem, és bólintottam.

- Fáradt vagyok, és minél hamarabb meg akarom tudni, hogy döntött anyám.

- Akkor aludj, szépségem – azzal puszit nyomott az arcomra, és én elmosolyodtam.

Így aludtam el.

A sztori folytatódik!

Egy-két napon belül várható az új, fordulattal megoldott fejezet! Igen, tudom, hogy nagyon hosszú szünetet tartottam, és bizonyára rengeteg olvasót elvesztettem (ha nem az összeset), de visszajött a kedvem az egészhez, és pár napon belül fel is rakom az új fejezetet, amiben új fordulatot vesz a történet. Szerintem sokan gondoljátok már, hogy mi lesz benne ;). Remélem, hogy tetszeni fog, és remélem, hogy megbocsátjátok nekem a szünetet, és tovább izgultok majd Lily és Jake sorsán :).