16. fejezet - Az idegen

„A mi helyünk volt, a mi közös, titkos helyünk, éreztem, hogy kettőnknek építették – építette. Egy könnycsepp kezdte meg az útját az arcomon.”


- Mi a baj, Lily? – kérdezte gyorsan Jake, és elém állt, hogy meg tudja fogni az államat. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Jacob arcáról leolvastam, hogy megijedt, és hogy fogalma sincs, mi a bajom. Elmosolyodtam, és átöleltem. Próbáltam megszorítani, de nem nagyon hittem, hogy meg is érezte.

- Köszönöm – suttogtam rekedtes hangon, mire Jacob beletemette arcát a hajamba.

- Ne csinálj ilyet, légy szíves, mert… - Jacob elhallgatott. – Mert azt hiszem, baj van.

- Dehogyis, hogy lenne már baj? Ez gyönyörű, Jake. Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd. Nem csak neked építettem, hanem kettőnkért. Reménykedtem, hogy tetszeni fog, és hogy nem fogsz itt hagyni az erdő közepén – sóhajtott fel Jake, majd simogatni kezdte a hajamat.

- Ilyennek ismersz? – kérdeztem komolyan, mire Jake halkan felnevetett.

- Nem. De a nőket nem lehet kiismerni.

- Ezt pont te mondod? A férfiakat sem – vontam meg a vállam, majd letöröltem a könnyeimet. Elengedtem Jake-et, és elnéztem mellette, hogy láthassam a kis „odút”. Így fogom hívni, a mi odúnknak.

- Oké. Akkor egyik nemet sem – nevetett fel Jake, majd megragadta a kezemet, és húzni kezdett a kis kuckó felé. Arcáról sugárzott a boldogság, ugyanakkor valami kifürkészhetetlen érzelem is tükröződött rajta, és azt kívántam, bár tudnám, micsoda. A kíváncsiságomnak nem szabhattam határt, és nem is akartam.

Nem kellett húzni-vonni, mert magamtól is mentem utána, közelebb az odúhoz. Mindvégig mosolyogtam, és repestem a boldogságtól, csakúgy, mint Jake. Úgy láttam, nagyon örül annak, hogy tetszik a kis kuckó, de el nem tudtam képzelni, hogy mi másra számíthatott. Felőlem építhet akár sárból is várat, nekem az is tetszene!

- Mikor csináltad ezt? – kérdeztem, mire Jake megvonta a vállát.

- Két napja kezdtem el.

- De mikor? Iskola után?

- Akkor is, meg éjszakánként.

- Éjszakánként? – torpantam meg, és hirtelen dühös arcot vágtam. – Szóval elmentél, ameddig én aludtam?

- De nem azért, mert el akartam menni – mentegetőzött Jacob. – Csak ezt építeni.

- Arra nem gondoltál, hogy neked is aludnod kéne?! – Próbáltam komolyra venni a figurát, de Jake megérezte a mondatomban a tréfálkozást, így megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Volt, hogy egy hétig nem aludtam, szóval ez már meg se kottyant.

- Egy hétig?! – kiáltottam hisztérikusan, de Jake csak kuncogott. – Hogy a francba bírod te ki egy hétig alvás nélkül?

- Vérfarkas vagyok, nem emlékszel? – húzta fel Jake mosolyogva a szemöldökét, mire az égnek emeltem a tekintetem.

- De, emlékszem. De aludni azért neked is kéne néhanapján.

- Amíg kibírom, addig nincs gond. – Azzal Jake megfordult, lépet kettőt előre, és már az odú előtt volt. Egy határozott mozdulattal arrébb lökte az ajtónak szolgáló levélfüggönyt, és így elém tárult a kuckó belseje.

Megtorpantam.

Jake észrevette, hogy nem követem, így hátrafordult, és kíváncsi tekintettel nézett. Én csak álltam, és a kuckó belsejét bámultam.

Hatalmas volt. Közel akkora volt, mint az én szobám, az pedig, valljuk be, nem kicsi. Az ember kívülről nem is látja, hogy mekkora belülről. Hihetetlen. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam, és én is bementem a kuckóba.


- Szóval ezt egyedül építetted? – kérdeztem, miközben Jake szokásához híven az egyik hajtincsemet csavargatta, én pedig a mellkasán feküdtem. Miután Jacobbal átestünk a lelkizésen, meg hogy a ’jaj, ezt nem kellett volna’, és az ’aludtál-e egyáltalán?’ féle megszólalásokon is túl voltunk, egy ideig csendben élveztük egymás közelségét, de aztán hiányozni kezdett mély, öblös hangja. Így hát én törtem meg a csendet, mert Jake láthatóan nem akarta, vagy pedig nem is érdekelte.

- Azt hiszem. Attól függ, mert a fát, és a hozzávalókat a srácok segítettek összegyűjteni – vont vállat Jake.

- Szóval ők is tudtak róla? – néztem rá megszeppenten, mire Jacob kuncogott.

- Persze. Nem emlékszel? Telepátia.

- Ja, persze-persze. És ők önként felajánlották a segítségüket?

Jacob megvonta a vállát. – Biztosan unatkozhattak, vagy pedig bírnak téged.

- Aha. Az első a valószínűbb – nevettem fel, majd végigjárattam mutatóujjamat a hasa kockáin. Jake elvigyorodott, majd felsóhajtott.

- Jaj, Lily, mi lenne velem nélküled!

- Na mi? – kérdeztem nevetve, mire Jacob megforgatta a szemeit. Megfogta az állam, és maga felé húzta a fejem, hogy forró ajkait az enyéimhez érinthesse. Egy rövid szájrapuszi volt csak, de én még ezt is képes vagyok élvezni. Viccelsz?

- Még mindig egy szenvedő balek lennék, aki itatja az egeret, mert a szeretett lány nem szereti viszont – felelte Jake, majd halványan rám vigyorgott. Miután magamhoz tértem, bólintottam egyet, de amint felfogtam, mit is mondott, megráztam a fejem.

- Nem hiszem, hogy te tudnál szenvedő balek lenni – mutattam rá, mire Jake felnevetett.

- Nem-e? Kérdezd csak meg Bellát, vagy valamelyik farkast.

- Ó, talán Pault? Ő tuti, hogy zombinak adna ki, miközben jót röhögne rajtad.

- Igen, az is biztos, de legalább megtudnád, hogy igazat mondtam.

- De én akkor sem tudlak téged balekként elképzelni. Egy balek sosem bírt volna meghódítani, ahhoz túl makacs vagyok.

- Hm, ez érdekes. Ahhoz képest elég hamar belém zúgtál – vigyorgott Jake, mire szelíden fejbe vágtam. Még szerencse, hogy nem fejtettem ki túl nagy erőt, mert így is megsajdult egy kicsit a tenyerem. Micsoda pech… és még megpofozni sem tudom. Na, nem mintha akarnám.

- És mi a helyzet veled? Te is elég hamar belém estél, nem? Még hamarabb, mint én beléd. Az első találkozásunkkor én csak helyesnek találtalak, de nem szívdöglesztőnek. – Ez persze korántsem volt igaz, de kizárt, hogy ő nyerje meg ezt a vitát. – Te azonban azonnal ellágyultál, amikor megláttál. Ezt mégis mivel magyarázod? – húztam fel kérdőn a szemöldököm, mire Jake csücsörített, és csúnyán nézett rám.

- Ez így nem fair. Te is belém estél ám, azonnal, láttam én. Nem tudsz átverni.

- Dehogynem. De ez mellékes, most nem verlek át. – Aha, tényleg nem. – Szóval, mivel magyarázod a "szerelem első látásra"-dolgot?

- Minek magyarázni? Nem elég annyi, hogy igaz, és hogy élvezed? – kérdezte Jake, miközben ő is felhúzta a szemöldökét. Mosolyogva sóhajtottam egyet, majd bólintottam.

- Dehogynem. De egy nő kíváncsisága határtalan.

- Igen, vettem észre.

- Azért ti sem panaszkodhattok – jegyeztem meg durcásan. – Te is jó sok mindent tudni akarsz.

- Az… - felelte Jake, miközben az ajkát harapdálta. – Egy más dolog.

- Hogyne. Tudod mit? Ne filozófáljunk a két fő nem kíváncsiságáról, oké? – nevettem fel, mire Jake elvigyorodott.

- Oké. Szerintem sem kéne.

Visszafektettem a fejem a mellkasára, ő pedig simogatni kezdte a hajamat, és egyszer-kétszer megpuszilta a fejem búbját. Nem gondoltam semmire, próbáltam kiüríteni az elmém, és csak a jelenre koncentrálni, arra, hogy Jake itt van mellettem, és hogy kettesben vagyunk. Próbáltam nem a kis, csodálatos kuckóra gondolni, mert akkor biztos, hogy rosszul esett volna az egész. De ez most, hogy megemlítettem, már nem volt olyan könnyű. Hány éjszakán át nem aludhatott Jacob? Vagy ha aludt is, mennyit? Rosszul esett, hogy én mindig kényelmesen szenderegtem, amíg ő idekint építgette ezt a helyet. Elkomorult a tekintetem, és eddig folyamatosan mozgásban lévő mutatóujjam is ledermedt.

- Lily…

- Igen? – kérdeztem, és szinte biztos voltam benne, hogy meg fogja kérdezni, mi a bajom.

Jake habozott. – Hát, öhm, kérdezhetek valamit? Valami… valami…

- Valami? – kérdeztem vissza, miközben felnéztem rá. Jacob arca nagyon zavart volt, még el is pirult, már amennyire ezt a bőrszínéből meg tudtam állapítani. Nem nézett a szemembe, tekintete a kuckó falára tévedt, és látszólag kereste a szavakat.

- Jake, bármit kérdezhetsz tőlem – bíztattam mosolyogva, és kaptam egy halvány vigyort. De még ez a vigyor is zavart volt. Mit akarhat kérdezni, ami ennyire zavarba hozza? Elmém mélyén volt egy elég megfelelőnek tűnő alternatíva, de ezt megpróbáltam elhessegetni.

- Hát, valami intimebbet – bökte ki végül, én pedig éreztem, hogy kicsit elpirulok. Pontosan erre gondoltam, és már volt is kész válaszom a kérdésére. Így hát amikor ő nyitotta a száját, én megszólaltam.

- Még szűz vagyok. – Jacob arca egy pillanatra megszeppentté, majd kifejezéstelenné vált. Aztán pedig elvigyorodott, és hozta a formáját. A zavar is lassacskán eltűnt az arcáról, ez pedig nekem okozott örömet.

- Honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni?

- Jake, te is csak egy srác vagy – emeltem égnek a tekintetem, miközben arcszínem is visszanyerte eredeti árnyalatát. – Minden második srác ezt kérdezi meg először, hogy ha intimebb kérdésről van szó.

- És te akarod, hogy elmondjam neked a fiúk agyműködésének menetét? – kérdezte Jake hitetlenkedve. – Én ezt nem is tudtam.

- Mert ti nem vagytok olyanok, mint az amerikai fiúk háromnegyede. Ti… - Keresgélni kezdtem a szavakat, amivel pontosan ki tudom fejezni Jake-nek a másságukat. – Nem is tudom, ti jobbak vagytok, mint a többiek. A többieket csak a szex érdekli többnyire, de… - Jake-re sandítottam, szigorúvá vált az arcom, majd úgy folytattam. – Ugye téged nem csak az érdekel?

Jacob elvigyorodott, majd megrázta. – Ne aggódj, engem nem nagyon érdekel ez a része.

- Aha. – Arcom kifejezéstelenné vált. – Minden srác ezt mondja.

- Jól van – sóhajtott Jake. – Egy kicsit érdekel. – Felhúztam a szemöldököm, mire Jake lett durcás.

- Nem mindegy? Nem akarom, hogy azt hidd, csak ez számít. Én nem vagyok Paul.

- Én meg nem hiszem, hogy neked csak ez fontos. De mint már említettem, a nők kíváncsisága…

- Határtalan – fejezte be helyettem is a mondatot Jacob, majd felsóhajtott. – Szerintem úgyis tudod a választ.

- Persze, hogy tudom – legyintettem lazán. – De jó lenne a te szádból hallani.

- Muszáj? – fintorgott Jacob, mire sóhajtottam és megráztam a fejem.

- Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz. – Ez egyébként nem teljesen volt igaz, de részben igen. Végül is tényleg érdekelt a reakciója, de az is, hogy mit gondol, és hogy neki tényleg fontos-e a testi kapcsolat. De hát ő is egy srác… meg lehet érteni. Mellesleg pedig én is így vagyok vele, csak maximum nem annyira, mint ő. Nekem az is elég, ha megcsókol, nem kell le is feküdnöm vele. De egyszer talán eljutunk odáig is… És ha már egyszer idáig kibírtam szex nélkül, akkor várjam meg már a tizennyolcat, nem? Igaz, ez így elég nehéz, tekintve, hogy én már nagykorú leszek, de ő még nem. Vicces.

- Ha akarod, várhatunk addig is, amíg én be nem töltöm a tizennyolcat – vont vállat Jacob. – Ha te nem akarod az egészet, akkor várhatunk, nagyon türelmes tudok lenni, ha veled vagyok. Legalábbis bizonyos esetekben.

Felsóhajtottam, majd kuncogni kezdtem. – Nem hiszem, hogy bírnál várni másfél évet. Ahhoz túlságosan is srácból vagy, én pedig egyáltalán nem foglak leállítani, hogy ha esetleg… - Kissé elpirultam, és úgy folytattam, viszonylag lezserül. – Megkívánsz. Szóval erre semmi szükség.

- Milyen diplomatikus valaki – vigyorgott Jake, mire csúnyán néztem rá.

- Tudod, szívem, akár hiszed, akár nem, egy nőnek is kicsit zavarba ejtő erről beszélni, ugyanúgy, mint neked – vágtam vissza, mire Jacob kuncogott. – Szóval ne tessék kiakadni a hangnememen, mert én így próbálom leplezni a zavarom. Legalábbis többnyire.

- Oké, akkor legközelebb odafigyelek a hangnemedre – vigyorgott Jake még mindig, mire megforgattam a szemeimet.

- Egyébként… te meg akarod várni ezzel a tizennyolcat? – kérdezte hirtelen Jake, visszatérve az előző témánkra. Nagyon úgy tűnt, hogy a zavara kezdett eltűnni, és reméltem, hogy velem is így lesz. Egy pillanatig átgondoltam a választ, majd bólintottam.

- Szeretném. Az már nincs egy hónap, pontosan tizenkilenc nap. És az egyáltalán nem sok – vigyorogtam rá, mire Jacob felnevetett. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, és ledermedtem. Szemem üvegessé vált, és úgy néztek le a talajra.

- Mi az?

- Semmi, csak… - szedtem össze magam. – Eszembe jutott valami.

- Te is kérdezhetsz bármit – mutatott rám, mire felnéztem rá, és lassan bólintottam.

- Szóval… ti, vérfarkasok tudtok egyáltalán nemzeni?

Láttam, hogy Jacob arca megszeppentté, majd elgondolkodóvá válik. Szerencsére zavart nem véltem látni rajta, így megnyugodtam, miközben Jacob a válaszon gondolkodott.

- Tudod… ez nehéz kérdés lenne, ha… ha már nem tudnánk rá a választ. – Jake figyelte a reakciómat, de úgy hiszem, semmi érdekeset nem vehetett észre rajtam.

- És tudod?

- Azt hiszem, igen. Tudod, ha minden igaz, akkor Emily várandós…

- Ne már! – szóltam közbe kitágult szemekkel, csodálkozó arccal. – Ez most komoly?

Jacob bólintott. – Mostanában ez elég sokszor jár Sam eszében. Persze nem biztos, hogy igaz, de szerintem könnyen lehetséges, hogy egy vérfarkas teherbe ejtsen egy embert.

- Hű – kuncogtam, majd végighúztam ujjamat a teste közepén, végig a szegycsonton a hasa aljáig, de ott azonban megálltam. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a vigyoromat, és kíváncsi lettem volna Jacob arckifejezésére, de inkább nem néztem rá. Aztán lentről haladtam felfelé, végig a nyakán, majd fel az állán, és a kezem végül megállapodott az ajkán. Most már felnéztem rá, és láttam, hogy Jacob vívódik, küszködik valamivel, és azt is észrevettem rajta, hogy visszatartja a lélegzetét.

Felhúztam magam, és lehunyt pillákkal, lágyan hozzáérintettem ajkaimat az övéhez. Jacob hagyta, hogy én irányítsak, és nem csókolt vissza, csak én voltam az, aki végigkóstolgatta szája minden szegletét. Hol az állát csókolgattam, hol az ajkait, és díjaztam, hogy Jacob ilyen – viszonylag – sokáig mozdulatlan bírt maradni.

Ám amikor ajkaimat kicsit erőteljesebben nyomtam az övéire, akkor már felegyenesedett, és keze beletúrt a hajamba. Másik karjával átölelt, én pedig csók közben mosolyogtam, és büszke voltam magamra. Sikerült felébresztenem Jake-ben a férfit, de még nem fogom kiengedni. Még nem.

Elhúzódtam tőle, Jake pedig megszeppenten nézett vissza rám. Én csak mosolyogtam, és nem értette, hogy mi a bajom most, de még mielőtt megszólalhatott volna, én a szájára helyeztem a mutatóujjam. Adtam neki még egy gyors csókot, majd visszafeküdtem a mellkasára.

- Muszáj ilyeneket csinálnod? – sóhajtott Jacob durcásan. – El fogod érni, hogy olyat teszek, amit később megbánok.

- Hű, félek – vigyorogtam, majd ujjaimmal folytattam vándorutamat a hasán. – Állok elébe.

- De te mondtad, hogy tizennyolc éves korodig várni akarsz – felelte Jacob összezavarodva. Magamban kuncogtam azon, hogy így elvesztette a fonalat. – Akkor csak vicceltél?

- Jaj, Jake – mosolyogtam fel rá. – Kellenek ilyenek. Valamivel pótolni kell a… azt.

- Á, már értem – csillant fel Jacob szeme. – Szóval akkor legközelebb is elkényeztetsz?

Felnevettem. – Telhetetlen.

- Igen, vagy nem? – követelte a választ Jake, de én csak mosolyogva vállat vontam.

- Még majd meglátom. – Persze a válaszom egy határozott ’igen’, mert bármikor szívesen kényeztetem, hogy az ő szavaival éljek. Jacob csúnyán nézett rám, de aztán felsóhajtott.

- Lassan mennünk kéne.

- Máris? – kérdeztem nyafogós hangnemben.

- Elég régóta itt vagyunk, és nálatok is tudunk ám kettesben lenni.

- De az nem olyan jó… - sóhajtottam fel, de azért megtámaszkodtam a talajon, és felálltam. Ügyeltem arra, hogy ne verjem be a fejem, és azon gondolkodtam, hogy miért építette ilyen alacsonyra Jake. Szánt szándékból?

Ó, hát persze. Hiszen minek állni, ha egyszer feküdni is lehet? Hogy ez miért nem jutott azonnal az eszembe…

Jacob is felállt, és neki még inkább vigyáznia kellett, nehogy beverje a buksiját. Igazából kétszer olyan magas volt, mint a helyiség belmagassága. Szegény ott görnyedt, én pedig igyekeztem, hogy minél hamarabb kiérjünk és kinyújtózhasson.

- Megint viszlek. – Nem kérdés, hanem kijelentés volt, és nem tudtam, de nem is akartam tiltakozni. Jacob könnyedén felkapott, és már szaladt is velem át az erdőn. Még utoljára visszanéztem a kuckónkra, mielőtt eltűnt volna a szemem elől.

Az utat csendben tettük meg, már ha lehet az avar állandó zizegését csendesnek nevezni. Én teljesen ellustulva kapaszkodtam Jacobba, habár erre szükség sem volt igazán, és nagyon kellett figyelnem, hogy el ne aludjak. Nem azért, mert unatkoztam, vagy valami, de elringatott a száguldás, és ezek szerint elfáradhattam a kuckóban. Pedig nem voltunk túl sokat ott… vagy mégis? Lehet, hogy túl sok idő telt el azzal, hogy csendben élveztük egymás társaságát. Ki tudja, otthon úgyis kiderül.

Mikor megláttam a kis, takaros házunkat, Jacob lassított, majd megállt, és letett. Én elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére Jake-nek sikerült még időben megragadnia. Hálásan pislogtam rá, majd kézen fogva sétáltunk oda a ház bejáratához.

Meglepődtem, amikor a Mercedest nem találtam a házunk előtt, és amikor rájöttem, hogy be van zárva az ajtó. Rögtön az jutott az eszembe, hogy anya Dave-vel van, és örültem, hogy csakugyan sikerül kettesben maradnunk Jake-kel. Elővettem az elrejtett pótkulcsot, és azzal nyitottam meg az ajtót.



- Szóval még nem ismered ezt a Dave-et? – kérdezte Jake, miközben ő a nappaliban ült a kanapén, én pedig éppen a hűtőben kerestem a tejet. Mikor megtaláltam, kézbe kaptam, és miután becsuktam a hűtőajtót, megráztam a fejem.

- Nem igazán. Csak látásból. – A konyhaszekrénybe nyúlva kivettem a csokis gabonapelyhet, és egy mélyebb tálat is mellé.

- Mikor láttad úgy, hogy nem beszéltél vele? – kíváncsiskodott Jacob, miközben én a kajámmal foglalatoskodtam. Megvontam a vállam, majd ráöntöttem a tejet a gabonapehelyre.

- A második találkozónk után láttam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy leüljek beszélgetni vele meg anyával. Különben sem akartam őket zavarni, szóval egyenest mentem fel a szobámba. Dave pedig hozzám sem szólt, úgyhogy nekem miért kellett volna törnöm magam? – Miután mindent visszapakoltam a helyére, kezemben a zabpelyhes tállal ültem le Jake mellé.

- Végül is. – Nem mondott többet, de nem azért, mert nem akart, hanem mert…

Megszólalt a csengő. Leraktam a tálam az asztalra, és már pattantam is, hogy kinyissam az ajtót, és még útközben vetettem egy mosolyt Jake felé. Aztán megtöröltem a számat, hogy még véletlenül sem legyen tejes, és kinyitottam az ajtót.

15. fejezet - A mi helyünk

Nem hiszem el, hogy megint nem álmodtam semmit. Talán Jake annyira jó hatással van rám, hogy tök mélyen alszom mindig? De én ezt nem akarom! Vele akarok álmodni, mindig. Hát nem is számít a tudatalattimnak, hogy itt van velem, átölel, és őrzi az álmom? Ezek szerint nem. Hihetetlen.
Csukott szemmel felsóhajtottam, és megmozdítottam a bal kezemet. Meglepetésemre nem éreztem meg Jake kemény felsőtestét, hanem ahelyett a lepedőt ragadtam meg. Gyorsan kinyitottam a szemem, és felemeltem a fejem, hogy megnézzem, hol van.

Nem volt a szobában. Ide-oda rángattam a fejemet, de nem láttam azt a kedves, szeretett, csodaszép arcot, amit szerettem volna. Ránéztem a faliórára, és elégedetten állapítottam meg, hogy még jó korán van, és hogy nem aludtam át az egész napot. Általában sokat alszom, de mióta Jake itt van… lám, ma is sikerült nyolc után nem sokkal felkelnem. Kész őrület!

De idegesített a tény, hogy Jake nem volt itt. Elment volna? Belesajdult a szívem, ha erre gondoltam, így gyorsan elhessegettem ezt az alternatívát. Lehet, hogy vécén van, vagy pedig fürdik. Bár nem hiszem, hogy engedély nélkül elmenne fürdeni, amilyen ’jól nevelt’. Abba pedig már száz százalékig biztos vagyok, hogy anyát nem kérdezte erről. Sőt, lehet, hogy ő még fönt sincs. Anya a másik fele, ő is képes délig aludni.

Basszus! De hiszen itt van Dave… és itt van Jake. Istenem, két férfi is a házban van. Ez nem jó jel… talán lehet, hogy mégis le kéne mennem felmérni a helyzetet. Lehet, hogy odalent találom majd Jake-et, újsággal a kezében. Ez a kép számomra olyan különös és nevetséges volt, hogy halkan kuncogtam egyet.

Kikászálódtam az ágyból, és a minitükörben megnéztem a frizurámat. Nagyjából rendben volt, úgyhogy nem foglalkoztam vele sokáig, és már épp mentem volna le, amikor eszembe jutott valami. Az egy dolog, hogy Jake előtt nem vagyok – annyira – szégyenlős, de Dave már más tészta. Gyorsan kerestem egy virágos köntöst, amit felvettem, és megkötöttem a fekete övet a derekamnál. Felsóhajtottam, és kimentem a szobámból.

Mielőtt azonban még letrappoltam volna a lépcsőn, hangokat hallottam meg odalentről. Az egyik anyué volt, a másik pedig… Jake-é. Jake és anya beszélgetnek?

Csendesen térdre ereszkedtem, és magamban ujjongtam, hogy sikerült mindezt hangtalanul elvégeznem. Óvatosan lejjebb hajoltam, hogy közelebb legyen a fülem a többiekhez, és hallgatózni kezdtem. Emlékszem, hogy kisebb koromban ez volt a legfőbb hobbim az éneklés mellett, és mindig nagyon élveztem. Amikor valamilyen meglepetést tartogattak nekem, én mindig megtudtam. Aztán egyszer anya rajtakapott a hallgatózáson, és azóta kétszer meggondolja, hogy a nappaliban titkos dolgokról beszéljen. Mondjuk ez volt vagy négy éve…

- Szóval ez Lily kedvenc kajája? – hallottam Jake halk, de erőteljes hangát a konyha felől. Legalábbis azt hiszem, hogy onnan jött.

- Hát, az egyik. Reggelire nagyon szeret ilyet enni, de hétköznaponként már nem vagyok itthon, amikor ő felkel. És magának nagyon lassan csinálja meg… úgyhogy általában müzlit eszik, vagy pedig egy almát. Vagy semmit – csacsogott anya frissen, vidáman. Frissen?

- Pedig állítólag fontos az egészségnek, hogy mindig reggelizzünk.

- Igen, ezt már én is mondtam Jane-nek. De ő fittyet hány az egészre…

- Pedig nem szabadna. Majd beszélek vele – bizonygatta Jake határozottan.

- Tudod, Jake, nagyon örülök, hogy Jane pont beléd szeretett. Voltak már pasijai, de mind olyan… olyan… nemtörődömök voltak, és szerintem egyáltalán nem is szerették a lányomat. Rajtad tisztán látom, hogy szereted őt – sóhajtotta anyu, mire az égnek emeltem a szememet. Ezt igazán hanyagolhatta volna. Minden pasi rémálma, ha a csaja előző kapcsolatait említik. Főleg, ha az anyja.

- Köszi, Mary – vigyorgott Jake, legalábbis a hangjából ezt állapítottam meg. Úgy imádom, hogy mindig ilyen vidám! – Jól látod a dolgokat. Nem minden fiú készít reggel rántottát a barátnőjének manapság. – Á, szóval nekem főznek? Ezt nem hiszem el… akárki is találta ki, majd elkapom. Jake főz… vajon tud egyáltalán főzni? Mondjuk tök mindegy, mert akármilyen rántottát készít, én így is úgy is megeszem!

- Na látod, ebben igazad van. Manapság… - Anya hangnemén és hangsúlyán lehetett hallani, hogy forgatja a szemeit. Még jó, hogy ilyen jól ismerem anyu ’hangsúlyait’. Volt rá tizenhét évem.

- Manapság inkább nem mondom, mit akarnak a srácok – felelte Jake, és ezzel lezárták a beszélgetést.

Ha anya és Jake ilyen jól kijönnek egymással… akkor azt hiszem, a legnehezebb akadályt le is küzdöttem! Persze biztos neheztelnék anyára, ha nem tetszene neki Jake, de… igazából őt sem így ismertem meg. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen komolyan elbeszélgetni anyámmal, és most mégis. Vajon mennyi meglepetést tartogat még ez a srác?

Csendben felegyenesedtem, és elhatároztam, hogy most már ideje lemenni. Közepes hangerővel dobbantottam kettőt a padlón, hogy azt higgyék, most jöttem ki a szobámból. Aztán elkezdtem lefelé trappolni a lépcsőn, és mikor a fordulóhoz értem, megtorpantam. Próbáltam csodálkozó képet vágni.

- Nahát, Jake és anyu… mit csináltok? – kérdeztem még mindig megszeppenten, mire Jake szélesen elvigyorodott, de helyette anyu válaszolt.

- A barátod felvállalta, hogy elkészíti neked a reggelit – mosolygott rám anyu kedvesen, miután valamit kivett a konyhaszekrényből. Beleszagoltam a levegőbe, és elmosolyodtam.

- Csak nem rántottát?

- De, azt – motyogta anya, miután visszanyúlt a szekrénybe, és kutatott.

- Mit keresel olyan nagyon, anya? – kérdeztem, hátha tudok neki segíteni. Aztán küldtem Jake felé egy elbűvölő – vagy legalábbis annak szánt – mosolyt, mire még szélesebben elvigyorodott, és csillogni kezdett a szeme.

- A borszórót. Tegnapelőtt elraktam valahova…

- Azt hiszem, a tűzhely feletti szekrényben van – feleltem, mire anya átnyúlt oda, és mikor a kezében megláttam a jó öreg borsszórót, diadalittasan elvigyorodtam.

- Látod, anya, nekem szólj, ha valamit nem találsz.

- Kösz drágám – küldött felém egy puszit, majd a szórót lerakta az asztalra, ami szépen meg volt terítve. Megszeppenten szökött magasba a szemöldököm a látványtól. Ezt nem lehetett hallani fentről.

- Hú. Ki terített meg?

- Én – felelte széles vigyorral Jake, és büszkén kihúzta magát. – Először terítettem életemben.

Felnevettem, majd odasétáltam hozzá, és megfogtam a kezét. Adtam neki egy puszit az arcára, és széles vigyorral megdicsértem:

- Nagyon szép lett. – Jake ha lehetséges, még szélesebben elvigyorodott, és úgy tűnt, tényleg boldoggá teszi a kis dicséretem. Anya megköszörülte mögöttünk a torkát, mire egy emberként fordultunk felé. Egy kicsit megszeppent a hirtelen ráirányuló „nézőközönségtől”, de aztán elmondta, ami bökte a csőrét:

- Talán először enned kéne, drágám. Mellesleg, szinte biztos vagyok benne, hogy nem nagyon lesztek ma itthon.

Megszeppenten pislogtam rá, és csodálkoztam, hogy anya ilyenekre gondolt. Megmondom őszintén, én sem szándékoztam ma itthon maradni, de hogy anyának is ez jusson eszébe… az kicsit különös. Ráadásul ilyen könnyen elenged? Te jó isten, ezek ketten mióta vannak fent, és mióta beszélgetnek? Mi mindenről maradhattam le?

- Öhm. Ja. Végül is, nem terveztem, hogy itthon maradok – mondtam végül óvatosan. – De… elengednél, anya?

- El, szívem – mosolygott ő rám kedvesen, miközben borsot szórt a rántottára.

- Oké. Miről maradtam le? Hogy sikerült ilyen hamar összebarátkoznotok? Jake, hipnotizáltad anyut? – néztem rá tettetett daccal, és látszott rajta, hogy próbálja visszatartani a nevetését. Visszanéztem anyára, aki azonban egyáltalán nem zavartatta magát, és halkan elnevette magát.

- Nem, biztos, hogy nem tud hipnotizálni. Csak beszélgettünk, és kész.

- Aha. Biztos. Ha te mondod – sóhajtottam, majd elengedtem Jake kezért, és leültem az asztalhoz. Anya már rakta is elém a tányért, és abban a pillanatban olyan furcsán magasabb rangúnak éreztem magam, holott persze erről szó sem volt. De mégis, nem mindennap szolgálják ki az embert egy finom rántottával, és ezt azért ki kell élvezni. Már ragadtam is a villát, de aztán vettem észre, hogy a többiek nem ültek le. Félúton megállt a villa, és ide-oda járattam a tekintetem anyu és Jake között.

- Ti nem esztek?

- De, csak... – kezdte anya, majd vetett egy gyors pillantást Jake felé, akinek olyan arca volt, mint aki nagyon izgul.

- Csak? – kérdeztem csodálkozva, és kíváncsian.

- Csak tudni szeretnénk, hogy ehető-e – válaszolta Jake, majd megeresztett felém egy halvány mosolyt. Kuncogni kezdtem, és bólintottam.

- Oké. – Azzal bekaptam azt az egy falatot, és ízlelgetni kezdtem.

Meg kell, hogy mondjam, nagyon ízlett. Annyi bajom volt csak vele, hogy anya kevés borsot rakott rá, de ezen kívül… fenomenális volt. Rég, nagyon rég ettem rántottát, és akkor sem ilyet, hanem a „kapkodjuk-össze-gyorsan-Lilynek” félét, amit mindig anyu készített el. De ez… ezen érezni lehetett, hogy nem ötperces főzés eredménye, és hogy tele van fűszerrel – ami mellesleg nem baj, mert én szeretem a fűszeres dolgokat. Elmosolyodtam, és elismerő pillantást vetettem Jake felé.

- Először főztél, Jake? – kérdeztem, habár szinte biztos voltam benne, hogy nem. Kizárt, hogy egy kezdő ilyet tudjon készíteni. Kivéve persze, hogy ha anya is besegített egy kicsit.

- Hát, nem, de nem gyakran főzök… - mondta merengve, és óvatosan. – Olyan rossz lett?

- Nem, egyáltalán nem lett rossz – mosolyogtam rá Jake-re kedvesen, mire fellélegzett, és visszamosolygott. Anyu összecsapta a tenyerét – igen, ezt a mozdulatot tőle vettem át – és már hozta is az asztalhoz a serpenyőt. Kiszedett magának, majd kérdőn Jake-re pillantott.

- Mennyit kérsz?

- Nem sokat, Mary – felelte szerelmem, majd gyorsan leült mellém. Rám vigyorgott, majd megvárta, míg anyu szed neki, aztán pedig elvette a borsszórót, és ő is megfűszerezte a rántottáját.

- Szóval akkor megehetem? – kérdezte, mire felnevettem, és bólintottam. Jake csücsörített, de aztán ő is szájába vett egy falatot. Ízlelgette, majd büszkén elvigyorodott, és boldogan kijelentette:

- Tényleg finom lett!

Anyával felnevettünk, és a reggeli további része csöndben telt. Biztos vagyok benne, hogy Jake tisztán láthatta, milyen jóízűen eszem a rántottát, és reméltem, hogy ez megnyugtatja. Az még továbbra is különös volt számomra, hogy Jake hol tanult meg így főzni, és az is, hogy vajon anyu segített-e neki. Plusz… egyáltalán miért akartak ennyire a kedvemre tenni? Nem hiszem, hogy csak úgy, semmilyen ok nélkül. De, anyától kitelik, és azt hiszem, Jake is megtenné…

Miután végeztünk, anyutól megkérdeztem, hogy hova tűnt Dave, és elmondta, hogy még el kell intéznie valamit, de hamarosan visszajön. Csendben megkérdeztem, hogy most együtt vannak-e, mire anya széles vigyorral bevallotta, hogy így van. Remélte, hogy nem nagy baj, és hogy össze fogunk majd barátkozni Dave-vel. Bevallom, ezt én is reméltem, és már nagyon kíváncsi lettem erre a pasasra. Mert már láttam, de nem nagyon beszéltünk, így nem is ismertem meg a belsőjét. De majd talán ma kiderül, mit rejt a külső…

- Mit csináljunk? – kérdezte Jake, amikor már fent voltunk a szobámban. Az ajtó kulcsra zárva, mi pedig a változatosság kedvéért az ágyon feküdtünk, csak éppen ellentétesen, mint kellene. A zöld párnám ott volt a lábamnál, amivel épp szegény lovacska fején tapostam. Könyökölve néztem az ajtót, Jake pedig mögöttem feküdt, csakugyan könyökölve, és az oldalamon húzta fel s alá az ujját. Volt olyan, amikor ezt nagyon csikisnek éreztem, és akkor mindig kuncogtam.

- Nem tudom – feleltem őszintén, mert tényleg semmi ötletem nem volt. – Nekem semmi tippem.

- Hm. Nekem lenne… - Jake hangján éreztem, hogy elvigyorodik, mire gyorsan megfordultam, és felhúztam a szemöldököm. Jake rájött, hogy mire gondoltam, és gyorsan megrázta a fejét.

- Nem, nem, ne értsd félre. Csak… szeretsz az erdőben túrázni?

- Túrázni? Azt nem igazán, de az erdő ellen semmi kifogásom – vontam meg a vállam, mire Jacob gondolkodóba esett. Egyik ujját most a térdemtől húzta fel, keresztül a combjaimon, és az oldalamon. Aztán a karomhoz ért, majd a könyökömhöz, és a vállamhoz. Végül pedig elért az arcomhoz, és ott megállapodott a keze.

Eddig nem vettem észre – talán mert túlságosan lekötött Jake arca –, de most érezni kezdtem, hogy a karom sajog, ott, ahol megérintett. Ez egyáltalán nem volt kellemetlen, de furcsa érzés igen, mivel ezt még soha nem tapasztaltam azelőtt. Mármint, mielőtt megjelent volna az életemben. Sok fiú megérintett már, volt köztük olyan is, aki szerelemből, de soha életemben nem éreztem még ezt a kellemes sajgást. Jake tényleg különbözik a többi fiútól, és Ő tényleg örökké velem lesz. Legalábbis Ő így gondolja, és én hiszek neki.

- És ha viszlek? Nem kell majd sokat gyalogolni, de az erdő mélyére mennénk. – Jake, látva az arckifejezésemet, szélesen elvigyorodott. – Sajnálom, de másmilyen lehetőség nincs.

- De Jake, én nem akarlak ekkora nyomásnak kitenni – sóhajtottam fel, mire Jake felháborodott arcot vágott.

- Te komolyan azt hiszed, hogy nehéz vagy nekem? A létrát elbírom, de téged nem? Néha akkora butaságokat tudsz mondani, szépségem – emelte égnek a tekintetét, mire csúnyán néztem rá.

- Igazán? Nem bánom, vigyél, de utána ne panaszkodj, ha izomlázad lesz – figyelmeztettem, mire megforgatta a szemeit, de közben pedig vigyorgott. Az én kis-nagy örök vidám Jacobom.

- Nem lesz, ne aggódj. Akkor mehetünk?

- És hova mennénk az erdőn belül? Csak túrázni?

- Meglepetés – villantotta rám Jake hibátlan, hófehér fogsorát, mire kelletlenül felnyögtem. Szerettem a meglepetéseket, nem arról volt szó, de azért nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy milyen meglepetés lehet az erdőben. Őzike? Róka? Netán átvedlik nekem farkassá? Ötletem sem volt, mert mindezek nagyon valószínűtlennek tűntek.

Mégis próbáltam visszafojtani azokat a kissé talán perverz és hülye gondolataimat, amik elleptek egyik pillanatról a másikra, miközben öltöztem. Jake bent volt a szobámban, és nem küldtem ki, mert egyáltalán nem éreztem cikisnek, hogy fehérneműben álldogáljak előtte – de ő azért udvariasan próbált nem rám, hanem valahova a falra nézni. Azért még így is elkaptam párszor a pillantását, és próbáltam visszafojtani a vigyoromat, mert nem akartam udvariatlan lenni. Mire végre sikerült valami normális, és viszonylag meleg ruhát felvennem, addigra Jake már rég pereputtyal várakozott a szoba ajtajában. Mert hogy időközben kiment, hogy összepakolja a fontosabb dolgokat, olyanokat, mint a kulacs, nassolnivaló, elemlámpa, párna és takaró. Úgy tűnt, mintha Jake éjszakára is bepakolt volna, pedig szinte biztos voltam benne, hogy azt már anya nem engedné meg, hogy kint aludjak az erdőben. Hiába is tudná, hogy Jacob vigyázna rám, egyszerűen nem merne elengedni, és ebben tökéletesen egyetértek vele.

Miután Jacobbal együtt beszámoltunk arról, hogy túrázni megyünk, rájöttem, hogy anyu már ettől az ötlettől sincs nagyon elragadtatva. Egész végig húzta a száját, és ’nem tudom’-okat szúrt minden mondat végére. Végül Jake győzte meg; nagyon komolyan, mindenféle vigyorgás nélkül megfogadta anyámnak, hogy ha nem épségben hoz haza, akkor saját maga fogja megbánni. Annyira, de annyira komoly volt, hogy elhittem, amit mondott, és nem akartam hinni a fülemnek. A monológ végére beszúrtam egy halk ’azt azért nem kell’-et, de Jake lepisszegett, és várta anya válaszát, aki végül beleegyezett a túrázásba.

Jacob, hátán a kisebb hátizsákkal úgy nézett ki, mint egy izgatott turista, aki épp élete legjelentősebb útjára készül. Ez jó érzéssel árasztotta el a tagjaimat, és egyre boldogabb lettem, hogy túrázni megyünk. Elvégre az volt a fontos, hogy együtt legyek Jake-kel, és így ráadásul még anya és Dave jelenléte sem zavar majd. Igaz, kíváncsi lettem volna már a férfira, de ő várhat. Jake azonban nem…

Mikor kiléptünk az utcára, kellemes meglepetésként ért az, hogy a nap a szemembe sütött, és hogy hunyorítanom kellett. Persze nem volt egyáltalán nagy meleg, de sütött a nap, és ez Forksban elég ritka eseménynek számított, legalábbis úgy hallottam. Ennek ellenére ez már a második nap, hogy látom ott fent azt a ’kicsi’, narancssárga karikát. Most azonban még jobban örültem, mint előző alkalommal, de ugyanúgy bosszantott is, mert fölöslegesen vettem fel meleg ruhát.

- Oké, akkor indulhatunk. Állj egyenesen, légyszi – szólt Jake, miközben mögém lopódzott, és felkapott, amikor szót fogadtam neki. Elámultam, hogy mennyire hirtelen és hogy különösebb erő nélkül bírt felemelni, ráadásul úgy, hogy még a hátizsák is rajta volt. Próbáltam nem kapálódzni a lábaimmal, mert nem akartam megnehezíteni a dolgát.

Végül aztán úgy tűnt, hogy Jake szinte meg sem érzi azt a hatvan kilómat. Egy ideig sétáltunk, de utána futni kezdett, és mindvégig olyan egyenletesen lélegzett, hogy azt hittem, megromlott a hallásom. Akárhányszor felnéztem rá, mindig boldogan vigyorgott vissza, és az én szívem is dalolt legbelül, mert mindig elkapott egy érzés. Egy érzés, ami azt próbálta tudatni velem, hogy ez egy csodálatos nap lesz, és hogy végig Jacobról fog szólni. Nekem pedig nem is kellett más, csak Ő. Akkor sem kellene más, ha egy modellt ajánlanának fel helyette. Ugyan minek, amikor itt van Ő?

Miközben vitt, én nézelődtem, vagy az ő arcát csodáltam, vagy pedig az erdőt. Hihetetlen, hogy mégis van ennek a kisvárosnak valami kisebb ereklyéje, ez a gyönyörű erdő, amiről pár napja még azt gondoltam, hogy magányos, sötét hely. Mikor Victoriával találkoztam, a félelem és a sötétség miatt ez az erdő is gonosznak tűnt, most azonban, hogy világos volt, ráadásul még a nap sugara is be-beszűrődött a fák eléggé megritkult lombjain keresztül, teljesen máshogy láttam az egész helyet. Olyan békésnek, és kedvesnek tűnt. Egy pillanatig azt hittem, hogy csak azért gondolom ezt, mert Jake itt van velem, de utána beláttam, hogy nem, egyáltalán nem – csak – ő az oka. Hanem a hely is olyan, amilyen.

Tényleg nem volt hosszú az út, de azért rövid sem. Jake kitartóan vitt az egész séta alatt, és amikor váratlanul letett, semmi nyomát sem láttam rajta, hogy fáradt lenne. Szokásos, fülig érő vigyorát rám villantotta, majd letette a hátizsákot, és előremeredt a… semmibe.

- Oké. És most? Megérkeztünk? – kérdeztem, mert elég furcsának találtam azt a helyet, ahol épp álltunk. Semmi különöset nem láttam, csak az erdőt, a fákat, az avart a lábam alatt, és barnaságot mindenfelé. Most, hogy november elején jártunk, azaz az ősz vége felé, már kevesebb páfrányt, kevesebb zöldet láttam, mert mindenhova lehulltak a levelek, amik pedig kétségtelenül barnák, sárgák, vörösek. Az pedig igencsak elüt a zöldtől, hála az égnek. Forks most már nem egy csupa zöld hely, hanem… egy színes, maradjunk ennél. Majd télen csupa fehér hely lesz…

- Majdnem. Még egy kicsit sétálunk, egy-két percet, de azt szeretném, ha csukva lenne a szemed – vigyorgott rám Jake szemtelenül, nekem pedig a magasba szökött a szemöldököm.

- Szerinted tudok én becsukott szemmel sétálni a sok gyökér, levél és bokor között? – kérdeztem tőle még mindig magasba szökött szemöldökkel, mire Jake még szélesebben elvigyorodott.

- Majd én vezetlek, drága. Ne aggódj, nem fogsz elesni, ha én a tökéletes reflexemet használom.

- Aha. Tökéletes. Én meg Viktória királynő vagyok, és félek az egerektől – mondtam szárazon, de a szemem mosolygott. Jake színpadiasan forgatta a szemeit, majd várakozva nézett rám. Felsóhajtottam, majd becsuktam a szememet.

- Így jó lesz? – kérdeztem.

- Tökéletes – felelte, majd hallottam, hogy a hátizsákot felkapta a földről. Valószínűleg visszavette a hátára, hogy tudjon rendesen vezetni, és nagyon-nagyon reméltem, hogy tényleg nem fogok elesni. Bár szerintem akkor sem orra esek, annyira nekem is jók a reflexeim, hogy meg bírjak támaszkodni a kezeimmel a talajon még az utolsó pillanatban. Azt hiszem.

Aztán egy forró kéz érintette meg az alkaromat, és húzta végig ujját végig rajta. Éreztem, hogy libabőrös leszek, és pár pillanat múlva Jake finoman húzni kezdett előre. Készségesen megindultam előre, és próbáltam a lábammal kipuhatolózni, hogy milyen a talaj. Egyenes vagy hepehupás-e. Szerencsére nem nagyon éreztem a talpam alatt kiálló gyökereket, vagy ilyeneket, és éreztem, hogy Jake karja is készen állnak arra, hogy ha esetleg úgy adódna, megragadjanak. Bőre forrósága égette a bőrömet, de ugyanakkor folyton ki is rázott a hideg, amit nagyon érdekes jelenségnek tartottam. Furcsa érzés volt, hogy egyik pillanatban majd felrobban a karom a forróságtól és a közelségétől, a másik pillanatban meg megborzongok. Azt reméltem, hogy Jake nem hiszi majd azt, hogy fázok, mert ez persze nem igaz. Elég rétegesen felöltöztem, és ennek örültem, mert legalább majd le tudok venni ruhákat, ha melegem lesz. Ezt pár napja még aligha hittem el, de most, hogy belegondoltam, nagyon is könnyű leizzadni, még ha nem is süt annyira a nap. Itt van mellettem az én személyes napom, legalábbis van annyira forró, hogy így hívjam. És mégis csak szebb, mint a radiátor, nem? De akár hívhatnám forró csokinak is, elvégre elég sötét a bőre. Oké, leálltam.

Megbotlottam egy kiálló gyökérben, de nem kellett Jake segítsége, hogy ne essek el. Szerencsére én voltam az, aki megkapaszkodott benne, és nem ő, aki megtartott. Ez büszkeséggel töltött el, és akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Elképzeltem Jake furcsa arckifejezését, de nem akartam kinyitni a szemem, mert akkor azt hinné, hogy csalok. Persze szívesen néztem volna meg, hogy hol vagyunk, de azzal bíztattam magam, hogy hamarosan odaérünk, és hogy… egyáltalán Forksban vagyunk még? Ez a kérdés annyira kíváncsivá tett, hogy suttogva megkérdeztem.

- Még mindig Forksban vagyunk? Vagy már nem?

- Nem, már majdnem La Pushnál járunk, de még nem teljesen. Viszont az erdő ezen része már nem Forkshoz tartozik.

- Azt hittem, La Push messzebbre van.

- És te tudod, mióta sétálunk?

- Nem. Régóta?

- Fél órája biztos.

- Ne már? Komoly? – kérdeztem megszeppenten, és lesújtva.

Fél órája sétálunk?

- Aha, körülbelül. De most maradj csöndben egy kicsit, már tényleg nem kell sokat várnod – kérte halkan.

- Oké. Bocsi.

Tényleg nem kellett már sokat várnom. Jake egyszer csak elengedte a karom, de még mentem pár lépést előre. Egyszer csak a csukott szemhéjamon keresztül láttam, hogy eltűnt a nap, a valódi, és hogy nem látom azt a pár sugarát. Lebiggyesztettem az ajkaimat, de aztán csalódottságom hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy egy eldugott, titkos részen vagyunk. Legalábbis valami olyasmin.

- Kinyithatod a szemed, Lily. – Jake hangjából tisztán kihallottam az izgatottságot, és még soha nem éreztem ezt ilyen hatalmasnak, ilyen mélynek, ilyen borzalmasan őszintének. Jake nagyon, de nagyon kíváncsi volt a véleményemre, én pedig arra, hogy mi lesz az, amit majd én megpillantok, ha kinyitom a szememet.

Végül búcsút mondtam a sötétségnek, és két pillanatig pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom. Először nem vettem észre semmi különöset, de aztán egyre inkább élesedett a kép, és lassacskán egy kis, levelekből és ágakból épített kunyhószerű valami körvonalait véltem felfedezni. Oldalra fordított fejjel bámultam pár percig a kis „odút”, és nagyot dobbant a szívem, amikor rájöttem, mi is az tulajdonképpen.

A mi helyünk volt, a mi közös, titkos helyünk, éreztem, hogy kettőnknek építették – építette. Egy könnycsepp kezdte meg az útját az arcomon.

14. fejezet - Te meg tudsz vigasztalni?

- Izgulsz? – kérdezte Jake, aki most először szólalt meg a hazaút alatt. Valamiért különösen csöndben volt, talán lehet, hogy felkészült anyámmal való találkozásra.


- Egy kicsit. Te? – kíváncsiskodtam, habár szinte biztos voltam benne, hogy a válasza egy rövid és tömör ’nem’ lesz. Elvégre minden srác védi a büszkeségét, és még véletlenül sem ismerné be a gyengeségét, ha van. Márpedig mindenkinek van… Igaz, lehet, hogy Jake más. Talán ő jobban szereti az őszinteséget, mint hogy megvédje a becsületét a barátnője előtt.

- Hát… egy kicsit. Tudod, szerintem minden srác izgul, mielőtt találkozik a barátnője anyjával. Nem is igazán amiatt, hogy milyen lesz a nő… hanem hogy a nő milyennek találja majd őt. Vagyis a srácot. Ez mindenkiben benne van, kivéve az olyan fiúban, aki csak kihasználja a lányt. – Hát, én mondtam, hogy Jake más.

- Ahaa. Szóval, te majd beavatsz engem a kamasz srácok féltve őrzött titkaiba? – csillant fel a szemem, miközben felnéztem rá – mert hogy megint átkarolva vezetett. Kész őrület, de tetszik.

- Be, de… minek? Én mindig igazat fogok mondani neked, vagy ha el is akarok titkolni valamit, te úgyis kihúzod belőlem – nevetett fel.

- Az oké, de akkor legalább már az első szónál leleplezem majd azt a srácot, aki nem ismerkedni, hanem lefektetni akar.

- Kezdjük ott, hogy el sem engedlek magam mellől, drágám.

- Ja, bocs – vigyorodtam el, miközben arrébb löktem egy arcomba hulló tincset.

- Nem gondoltál még arra, hogy felkösd a hajad? – kérdezte Jake merengve.

- Volt már felkötve, képzeld. Csak tudod, azt hittem, a srácok szeretik, ha a lány szexisen lóbálja a haját ide-oda – kuncogtam, mire Jake ciccegett.

- Szerintem is gyönyörű vagy így, de kíváncsi lennék, hogy nézel ki más frizurával. Mármint. hogy mennyire vagy szebb.

- Szerintem te egy kicsit elfogult vagy, Jake.

- Szerintem meg nem. Mit vársz akkor tőlem? Hogy kritizáljalak? – kérdezte Jake hitetlenkedve.

- Mondjuk. Tudod, építő kritikák.

- Hát, akkor szólj az egyik barátnődnek. Én nem tudok mit kritizálni rajtad – kuncogott bele a hajamba.

- Bellán kívül nem nagyon van barátnőm – ismertem be sóhajtozva. Jake idegesen felhorkant.
- Mert azoknak a hülyéknek odabent csak a rossz megítélésük van. Bella legalább nem ítél azelőtt, mielőtt meg nem ismert volna. De ennyi erővel ne is legyen onnan barátnőd. De… szerintem Emilyvel meg Leah-val jóban lesztek.

- Emilyvel talán, de Leah… az a lány egy rejtély – sóhajtottam fel.

- Tudom – sóhajtott Jake is. – Leah-nak nincs igazi barátnője. Sőt, barátnője sincs. Emily az volt, de…

- De? – kérdeztem, miközben magasba szökött a szemöldököm. Kíváncsi voltam, hogy Jake miért hallgatott el.

- Tudtad, hogy Leah Sammel járt?

- Nem. Tényleg?

- Aha. De Sam… tudod, meséltem már erről a bevésődéses dologról.

- Te jesszus… Sam meglátta Emilyt, és ott hagyta Leah-t?

- Hát… nem egészen. Tudod, ez a dolog teljesen kiszámíthatatlan, és megváltoztatni sem tudod. Tehát, ha én mondjuk Leah-t akarnám a társamnak… - Mikor akaratlanul is felhördültem, Jake gyorsan folytatta. – De persze nem akarom. De ha mondjuk mégis, akkor is te maradnál az örök szerelmem. Még ha Sam meg is tudta volna változtatni… tudod, minek akarsz lemondani arról, akit szeretsz, csak hogy mást szeress helyette?

- Ebben van igazság – ismertem be. – De mi lett Leah-val?

- Sam nem sokkal Emily megérkezése előtt változott át vérfarkassá. Ez a titok is egy gátat épített közéjük, akadályt jelentett a kapcsolatuknak, mert Leah nem tudhatott a dologról. Emily viszont…

- Ő tudhatott – bólintottam. – Elvégre én is tudhatom. Legalábbis senki nem szedte le a fejem…

- Tudhatsz, mert a bevésődésem vagy. De Leah nem az volt Samnek… így titkolóznia kellett. Leah pedig nagyon nehezen tudta ezt elfogadni. És akkor megjelent Emily, Sam pedig találkozott vele. Azonnal tudta, hogy neki ő kell, és nem Leah. És ez ellen nem tehet semmit.

- Szegény Leah… szegény Sam… - sóhajtottam fel, de Jake még nem végzett.

- Sam nagyon nehezen bírta elmondani Leah-nak a dolgot. De megtette, meg kellett tennie. Nagyon jól tudja, hogy összetörte a lány szívét… és mindig óriási bűntudata van, főleg most, hogy Leah is vérfarkas lett.

- Az ember nem is gondolná, hogy ilyen létezik. Akkor végül is meg tudom érteni, hogy Leah miért ilyen… szerintem én is hasonlóképpen viselkednék a helyében.

- De már tudja, hogy működik az egész… és el kéne ismernie, hogy Sam nem tehet a dologról. Sőt, arról sem tehet, hogy ő az egyetlen női vérfarkas.

- Jake… - mondtam békítően, már csak azért is, mert rohamosan közeledtünk a házunkhoz. Már öt perce Forksban voltunk. – Ezt ti nem fogjátok megérteni. Egy nő teljesen máshogy gondolkodik, mint egy férfi. Én például azt nem értem bennetek, hogy miért véditek annyira a büszkeségeteket. Jó, mondjuk most nem konkrétan rád gondolok, hanem másokra. Azt hittem, nem fogod bevallani még akkor sem, hogy izgulsz, ha tényleg. De bevallottad… úgyhogy te kivétel vagy.

- Ezt örömmel hallom – nevetett fel, hallhatóan jobb lett a kedve. Aztán felsóhajtott. – Hát jó. Majd talán megértem… egyszer.

Bólintottam, majd felsóhajtottam, amikor megláttam a házunkat. Jake levette rólam a karját, és leállította a kocsit a Mercedes mellett. Olyan érzésem volt, hogy figyelnek, és erről rögtön az a kép ugrott be, hogy anya virágos köntösben, hangányit arrébb húzva a függönyt kukkol a konyhaablakból. Elmosolyodtam, és lopva az ablakra pillantottam. Nem volt ott senki, úgyhogy megnyugodtam. Anya nem szokott kukkolni, mert nagyon jól tudja, hogy nem járok tilosban. Legalábbis általában.

Mind a ketten kiszálltunk a kocsiból, de Jake még nem indult el az ajtóhoz, hanem a kocsi hátsó ajtaját nyitotta ki, és keresgélni kezdett valamit az ülésen. Pár pillanat múlva felegyenesedett, kezében egy sima, szürke pólóval, és gyorsan magára kapta. Halkan kuncogni kezdtem, de Jake így is meghallotta, és cserébe egy szemtelen vigyort kaptam. Aztán mögém settenkedett, és készségesen megadta az elsőbbséget. Bezzeg, ha másról van szó!

Mielőtt még kinyitottam volna az ajtót, egy mély levegőt vettem. Aztán benyitottam, és különösebb csodálkozás nélkül vettem tudomásul, hogy anya megint nyitva hagyta az ajtót.

Amint mi beléptünk, anya felénk fordította a fejét a kanapéról. Megint tévét nézett.

- Á, szia Jane, és… Jacob, ugye? – kérdezte, miközben feltápászkodott a bútorról, és elindult felénk. Amikor teljessé vált számára a kép, láttam, hogy kicsit hátrahőköl, és egy gyors, hitetlenkedő pillantást küld felém. Majdnem elnevettem magam, de ehelyett csak elvigyorodtam.

- Te biztos tizenhat éves vagy? – húzta fel a szemöldökét anyu, miközben Jake-et nézte. – Vagy a drága lányom megint ugratott?

- Annyi vagyok, Mrs. Fletcher – válaszolt Jacob udvariasan, és rendre próbáltam visszatartani a vigyoromat. – Márciusban töltöm majd be a tizenhetet.

- Ühüm – hümmögött anya, majd mint aki hirtelen rájött, hol is van, kezet nyújtott Jake-nek, aki azt finoman megrázta. Anyu talán még nálam is kisebb tenyere teljesen elveszett Jacobéban.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Jake! – Ez az! Ha anyu már becézi Jacobot, akkor nyert ügyem – ügyünk – van. Meg ezt mondjuk az is mutatta, hogy anyu szája fülig ért, mikor megpróbált kettőnkre nézni egyszerre (nem mintha ment volna neki).

- Szintén, Mrs. Fletcher! – mondta Jake, majd diadalittas mosoly jelent meg az arcán. Csodás, hibátlan fehér fogsora csak úgy ragyogott a rézszínű bőr miatt.

- Szólíts csak Marynek, drágám – legyintett anyu, majd a tévé felé nézett. Aztán pedig vissza rám.

- Hát jó, akkor én… öhm, Jane drágám, változott a terv. Tudod, beszéltem Dave-vel, és…

- Idejön? – húztam fel a szemöldököm, de anya nem válaszolt azonnal. Ez pedig pont elég válasz volt a számomra.

- Igen, kicsim, ha nem baj – felelte végül anya óvatosan. Egy pillanatig fontolgattam a dolgot, majd Jake-re néztem, és vissza anyára. Utóbbi azonnal átlátott rajtam, és a tekintete hirtelen szigorú lett.

- Nem gyors még egy kicsit, szívem?

- Nem, anya, és különben sem azért… - forgattam meg a szemeimet, mire anya egy hangányit fellélegzett. Ide-oda járatta a tekintetét köztem, és Jake között, akin tisztán látszott, hogy nagyon elvesztette a fonalat. Kérdő pillantást vetett rám, de én egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy tudassam vele, majd később elmagyarázom.

- Nem tudom…

- Egyébként meg te is elég hamar kezdted, nem? – húztam fel a szemöldököm, mire anya csúnyán nézett rám. Nem biztos, hogy jól láttam, de… mintha meg lett volna egy kicsit sértődve. Összeszorítottam a számat, hogy el tudjam rejteni a mosolyomat.

- Oké, megadom magam – sóhajtott fel anya, én pedig dagadó mellkassal elvigyorodtam. Hálás pillantást vetettem anyára, majd adtam neki gyorsan egy puszit.

- Imádlak, anya! Még ha Jane-nek szólítasz, akkor is. – Azzal vigyorogva húzni kezdtem Jake-et a lépcsőhöz, aki még mindig össze volt zavarodva. Sőt, egyre inkább elvesztette a fonalat, és immár semmi más nem volt a szemében, csak a zavar. Nagyon aranyosnak tűnt így, főleg, mert az ember azt hiszi, hogy egy ekkora srác soha nem tud összezavarodni. Lám, mégis.

Miután felértünk a szobámba, kuncogva hasra vetettem magam az ágyamon, és belenevettem a párnámba. Elképzeltem, milyen ferde szemekkel nézhet most rám Jake, mert fogalma sincs, mi a bajom. Mondjuk, nekem sincs, de valószínűleg csak annak örültem, hogy ilyen könnyen meg tudtam fűzni anyát.

- Oooké – szólt Jake, direkt megnyújtva az ’o’ hangot. – Akkor most már tudhatom, mi volt az anyukáddal való kommunikálás témája?

Gyorsan felegyenesedtem, majd törökülésbe magam alá húztam a lábaimat. Csücsörítettem, aztán bólintottam.

- Megfűztem, hogy itt aludhass.

Figyeltem Jake arckifejezését, a szemében egy pillanatra megjelent a felismerés, aztán szívből elvigyorodott.

- Nagyon jó fej anyud van, szerencsés vagy.

- Neked nem ilyen az anyud? – kérdeztem érdeklődve, de megrémültem, amikor Jake arca megkeményedett. A szemében megjelent egy cseppnyi szomorúság, ahogy farkasszemet néztünk.

- Nincs anyám, elhunyt, még amikor kicsi voltam – felelte végül, engem pedig elkapott a bűntudat, ami az arcomra is kiült.

- Ó, sajnálom – mondtam neki bűnbánóan, és közben szidtam magam, amiért megemlítettem a dolgot. – Ne haragudj, hogy megemlítettem.

- Ugyan – vigyorodott el, majd ő is leült az ágyamra, a másik oldalra mellém, és átkarolt. Megpróbáltam a vállára hajtani a fejem, de túl magas volt hozzám, képest, így hát kénytelen voltam szögegyenes háttal ülni.

- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar meggyőzöm – váltottam gyorsan témát, visszatérve az előzőre.

- Én semmire nem gondoltam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fenéről beszéltek. Mondjuk a ’nem azért’-os részt megértettem – nevetett fel Jake, én pedig oldalba böktem, minek következményeképpen sajogni kezdett a könyököm. Jake gyorsan elengedett, és megragadta a karomat. Bűnbánó arccal pislogott rám.

- Ne haragudj – mondta. – Legközelebb nem mondok olyasmit, ami miatt oldalba akarnál bökni. Tudod, elég kemény a testem, és nem szeretném, ha úgy járnál, mint Bella.

- Miért, mi történt vele? – kérdeztem kíváncsian, és furcsálltam, hogy Jake ilyet mondott.

- Megpofozott, és eltört a keze. Azt hiszem, három ujja is…

- Miért pofozott meg? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, és egy picit haragudtam Bellsre, amiért ilyet csinált. Bár, ha tényleg nagyon jóban vannak Jake-kel, akkor nyilván volt valami oka rá…

Jake nem válaszolt. Nézegette a könyökömet, mire makacsul elrántottam. Megragadtam az állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Felsóhajtott, mire elengedtem, de aztán megrázta a fejét.

- Nem fog tetszeni.

- Nem érdekel. Miért pofozott meg? – követeltem a választ, mire újból felsóhajtott.

- Megcsókoltam – vallotta be. Az égnek emeltem a tekintetem, majd hitetlenkedve mondtam:

- Ezt nem akartad elmondani? Jake, természetes, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életedben. Nekem se te vagy az első. – Csak az első igazi. Igazi kapcsolatom még soha nem volt, egy se tartott tovább egy hétnél. És ilyen volt… egy, talán?

- De az vagy – bizonygatta Jake.

- Jó, most már. De ezelőtt…

- Ezelőtt boldogtalan voltam, mert olyanba voltam szerelmes, aki nem szeretett viszont.

- Hát, akkor örülj annak, hogy ez jelen esetben megváltozott – mosolyodtam el, mire Jake-nek is fülig szaladt a szája mindkét sarka. – És hagyjuk a hátunk mögött a múltat.

Azzal mosolyogva felé hajoltam, és ajkaimat az övéihez érintettem. Karjai megragadtak hátulról, és magához szorított, megint úgy, mint aki el sem akar engedni. Nem csókolóztunk – csak egymáson pihentettük ajkainkat, de nekem ez is olyan varázslatos érzés volt, hogy melegedni kezdett a vérem. Nem forrni, csak lassan melegedni. Mint amikor valaki a tűzhelyre helyez egy lábasban langyos vizet, és az pár perc múlva elkezd lassan felforrni.

Aztán nyílt az ajtó, és Jake gyorsan elhajolt. Az küszöbön anya állt ledermedve, én pedig mosolyogva felé fordultam. A kezében egy tálca volt, amin csokis sütik zömét szállított. Aztán anyu, látva, hogy nem jöttem zavarba, halványan elmosolyodott, és felmutatta a tálcát.

- Tudom, hogy este van, és hogy szénhidrát, meg édesség, meg minden, de ennek is el kell fogynia egyszer. Tegnap csináltam, de mivel… este csináltam, ezért nem szóltam neked, Jane, mert tudom, hogy olyankor már nem eszel ilyeneket.

- Dehogynem, csak te nem tudsz róla – hazudtam neki vigyorogva, mire felhúzta a szemöldökét, de utána elnevette magát. Odasétált az íróasztalomhoz, és lerakta a laptop mellé a tálcát. Már ment volna ki, de aztán megfordult, és bűnbánó arcot vágott.

- Legközelebb kopogok, jó?

- Az egy jó ötlet, anya – bólintottam, majd még utoljára rám mosolygott, és miután kiment, ránk csukta az ajtót. Visszanéztem Jake-re, aki csodálkozva csücsörített, de hála az égnek, ő sem volt zavarban.

- Mi jár a fejedben? – kérdeztem kíváncsiskodva.

- Hogy az anyukád tényleg nagyon jó fej. – Felnevettem, majd felkeltem az ágyról, és elvettem az íróasztalomról a sütis tálcát. Pár percig szemeztem az egyik darabbal, majd Jake kuncogni kezdett, és így szólt:

- Egyél nyugodtan, annyit, amennyit csak akarsz. Nem bánom, ha egy kicsit molettebb leszel. – Ránéztem, és a tekintete olyan őszinte volt, hogy megvontam a vállam. Odavittem a tálcát az ágyra, és miután visszaültem a helyemre, a sütikre mutattam.

- Kérsz? Te vagy a vendég.

- Ez igaz, de lányoké az elsőbbség.

- Csak nem Emily tanított meg erre? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva, mire nevetni kezdett.

- Nem. Akár hiszed, akár nem, ezt még a két nővérem tukmálta belém kisebb koromban.

- Van két nővéred? – csodálkoztam, mire megadva magam vettem egy sütit, és a tenyerem az állam alá helyezve beleharaptam. Egész finom volt, igaz, nem gyakran süt anya sem csokis sütit. Jake bólintott, majd az égnek emelte a tekintetét.

- Ja, kettő is. Ikrek… és szörnyen idegesítőek. Az egyiket csak az érdekelte, hogy mikor lesz már gyereke, a másik meg állandóan tanult.

- Miért, talán baj, ha valaki folyton tanul? – tudakoltam, majd Jake is vett egy sütit. – Egyébként pár éve még én is állandóan egy kisbabáról álmodtam. De aztán rájöttem, hogy először egy csomó szörnyűséget kell elviselni, és hogy ahhoz azért fel kell nőni.

- Nem baj – rázta meg a fejét Jake. – Csak kezdtek az agyamra menni egy idő után. Folyton engem piszkáltak, mert én nem tanultam annyit.

- Rossz gyerek voltál? – kérdeztem vigyorogva, mire Jake vágott egy grimaszt.

- Nem, de nem szerettem tanulni.

- Azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül. De hol vannak most a nővéreid? Ők hány évesek?

- Az egyik egyetemen van, a másik pedig Hawaii-on a férjével, és mind a ketten tizenkilenc évesek.

- Hú, Hawaii – sóhajtottam vágyakozva, majd megettem az utolsó falatot is. Jake egyetlen harapással legyűrt egy darabot, bár ezen már meg sem lepődtem. – Oda én is szívesen elmennék.

- Majd én elviszlek, ígérem – mondta kedvesen Jake, miközben átölelt.

- Nem azért mondtam – tiltakoztam. – Csak… hanem csak úgy.

- Akkor is elviszlek – akaratoskodott. – Majd összeszedem rá a pénzt.

- Majd. Száz év múlva, a halálunk előtt.

- Nem, majd a nászutunk előtt.

- Nem.

- De igen.

- Makacs! – sóhajtottam fel, majd mellkasának döntöttem a fejemet. Jake a fejemre helyezte az övét, és így maradtunk percekig. Lehunytam a szemeimet, és átadtam magam a gondolataimnak.

Eddig nem foglalkoztam a dologgal, de azért nagyon kíváncsivá tett, hogy milyen lesz majd velem Dave. Ha jól gondolom, anyu hosszútávra tervezi a dolgot, így össze kell majd barátkoznunk. De mégis… milyen lesz? Kedves, megértő, csendes, vagy szigorú és parancsolgató? Nekem még nagyon új ez az egész pótapa dolog, mert csak másfél hete nincs igazi apám. Na, nem mintha borzalmas dolog lenne, mert már elég régóta rosszban voltam Stevennel. Igen, így hívják az apámat, de nem hívom így, mert… mert már nem az apám. Csak egy férfi, aki valamikor az életem része volt, és aki összetörte anyám szívét. Senki más, csak egy rossz Casanova, akinek egyetlen szavát sem lehet elhinni, és aki simán otthagyja a lányát egy seggriszáló plázacicáért. Egy barom.

De ahogy ezt gondoltam, eszembe jutottak a szép pillanatok is, hiába nem akartam. Mikor tizenhárom évesen dezodorral a kezünkben együtt énekeltük a ’Fame’ című számot, amikor tízévesen megkaptam a legelső mp3-as lejátszómat, amikor tizenöt évesen egy bowling meccsel elfeledtette velem azt a srácot, aki letámadott egy bárban…

Éreztem, hogy egy nagy, sós könnycsepp legurul az arcomon. Nem akartam Jake előtt sírni, és ezt még valamelyik este lefekvés előtt félálomban meg is fogadtam, és most mégis megtettem. Csak abban reménykedtem, hogy Jake nem veszi észre, de ahogy legurult egy csepp, jött a többi is, és átitattam vele Jake felsőjét. Lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam így visszatartani a könnyeimet, de még így is könyörtelenül hulltak.

Jake eltolt magától, megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat. Mikor meglátta a könnyeket, összeráncolta a homlokát, és aggódás jelent meg a szemében. Letörölte a bal szemem alól a könnyeket, de hiába, mert jött egy újabb adag.

- Mi a baj, Lily? – kérdezte halkan és kedvesen, lágy hangnemben. Megráztam a fejemet, amivel azt akartam Jake tudtára adni, hogy igazán semmi, de ő félreértette, és azt vonta le belőle, hogy nem akarom elmondani. Újra átölelt, és simogatni kezdte a hajamat.

- Ne mondd el. Nem kell.

- Nem, nem azért… csak hogy nem érdekes – szipogtam, és mérhetetlenül szégyelltem magam.

- Dehogynem.

- Az apám… - suttogtam, mert éreztem, hogy be vagyok rekedve. Amint kiejtettem a számon azt a szót, a könnyeim már úgy hulltak, mint a záporeső, és rövidesen már rázkódtam is.

Zokogtam. Jake pedig szorosan magához ölelt.

Eddig soha nem gondoltam, hogy nekem hiányzik az apám, hisz amit tett, az számomra megbocsáthatatlan, és jóvátehetetlen. De a sok közös, boldog élményt sem lehet egyik pillanatról a másikra kiradírozni, és elfelejteni. Az én igazi apám nagyon is sok nyomot hagyott bennem, és hiába tette azt, amit. Egyszerűen képtelen leszek bármikor is elfelejteni, és képtelen leszek bármikor is mást tekinteni igazi apámnak. Ő az, aki felnevelt, ő az, akiből születtem, ő az, aki rengeteget adott nekem életem során. Elhagyott, de felnevelt, és rengeteg dologért lehetek hálás neki. Akármit tett, szeretem.

Igen, szeretem, de ezt nagyon nehéz beismerni. És biztos vagyok benne, hogy ha látnám, mérhetetlenül dühös lennék rá, de szeretném. Szeretném, mert az apám.

Aztán a könnyeim elfogytak, és szégyenkezve törültem le őket az arcomról. Aztán elhúzódtam Jake-től, és fáradtan dőltem végig az ágyon. Ő mellém feküdt, és aggódással vegyes kíváncsisággal nézett.

- Ne haragudj – suttogtam, mert még mindig be voltam rekedve.

- Miért kéne, hogy haragudjak? – kérdezte Jake csakugyan suttogva.

- Előtted sírtam. Csúnya dolog volt.

- Lily, erről reggel már szó volt. Bármikor sírhatsz előttem, maximum megőrülök tőle.

- Hát éppen ezért sajnálom. Itt idegesítelek ilyen hülyeségekkel…

- Elég! – fordította maga felé az arcom. Egy ideig farkasszemet néztünk. – Lily, egyáltalán nem idegesít. Csak őrjít a tény, hogy nem tudok segíteni. Hogy teljesen tehetetlen vagyok, hogy nem tudlak megvigasztalni.

- Ami azt illeti, meg tudsz. Már most is jobban érzem magam. – Erőtlenül elmosolyodtam, mire Jake megpuszilta a homlokomat.

Ekkor éreztem, hogy borzalmasan fáradt vagyok, és hogy még nem fürödtem. Felsóhajtottam, majd felálltam az ágyról.

- Elmegyek zuhanyozni, pár perc, és jövök. Addig egyél sütit. Vagy… haza is mehetsz, mert lehet, hogy rám jön majd még ez a… roham.

- Megy haza a fene – hördült fel Jake ingerülten. – Kizárt, hogy itt hagyjalak. Nem akarok hazamenni, veled akarok maradni.

Halványan elmosolyodtam, majd bólintottam, és már el is tűntem a fürdőben. Szokásomhoz híven hamar lerendeztem az egész esti teendőimet, és nem telt el tizenöt perc, de már vissza is mentem Jake-hez. Kivételesen nem a bő pizsamámat vettem fel, mert nem akartam annyira megizzadni, mint reggel. Helyette egy rózsaszín, majmos rövid ujjú felsőt kaptam magamra rövid nadrággal. Amint beléptem a szobába, Jake tekintete megakadt rajtam, de aztán összeszedte magát. Halványan elmosolyodtam, amikor láttam, hogy a sütit eszi, és olyan édes volt, mikor bűnbánóan vigyorogva a háta mögé dugta azt. Halkan felnevettem, majd Jake gyorsan bekapta azt az egy falatot.

- Kérsz még? Mert ha nem, az asztalra rakom.

- Nem kérek, köszi. Mást is ilyen finoman készít anyukád?

- Nem mindent. De a legtöbb ételt igen, mondjuk a sütéssel már más a helyzet – feleltem, miközben az íróasztalra raktam a tálcát. Aztán pedig lefeküdtem az ágyra, és szorosan Jake mellé feküdtem, aki már elterült. Átkarolt, majd suttogva így szólt:

- Nem fogsz fázni, szépségem? Ne értsd félre, gyönyörű vagy, nem, még annál is gyönyörűbb, de nem szeretném, ha beteg lennél.

- Komolyan beszélsz, Jacob Black? Melletted megfázni? Kizárt. Azért nem a pizsamát vettem fel, mert nem akartam leizzadni. Legalábbis annyira nem – tettem hozzá, mire Jake kuncogott. Aztán eszembe jutott, hogy még ég a villany, de mielőtt lekapcsoltam volna, kérdő pillantást küldtem Jake felé.

- Nem zavar, ha leoltom?

- Dehogy zavar! Sötétben minden érdekesebb – vigyorgott rám, mire az éjjeliszekrény felé nyúltam, és egy mozdulattal lekapcsoltam a villanyt. Aztán visszafordultam Jake felé, aki a mellkasára vont, és újra simogatni kezdte a hajamat.

- Árulj el nekem valamit, mielőtt elalszol – kérte Jake egy idő után.

- Micsodát?

- Amikor felhívtalak, és megkérdezted, honnan tudom, hol laksz… Akkor azt mondtad, hogy kész vagy, és mikor megkérdeztem, miért, megígérted, hogy majd elmondod. Szóval elmondod?

- Ja, hogy az. Volt egy álmom – mondtam csendesen. – Egy hatalmas szörnyeteget láttam, ami… ami félig vérfarkas volt, és félig vámpír.

Jake nem válaszolt. Keze lemerevedett, én pedig kérdőn néztem fel rá. A sötétben nem láttam az arckifejezését, de éreztem, hogy végigszalad a testén egy remegéshullám.

- Csss, Jake, semmi baj – nyugtatgattam halkan, lágyan. Próbáltam elrejteni a hangomban az ijedtséget, és sikerült is. Jake lenyugodott, legalábbis úgy gondoltam.

- Nagyon sajnálom. Csak… hibásnak érzem magam.

- Miért?

- Nem érdekes, Lily. Álmos vagy, holnap megbeszéljük.

- Hát jó – ásítottam. – Jó éjszakát.

Jake adott egy rövid csókot, majd kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasán.

Olyannyira fáradt voltam, hogy pár perc sem kellett ahhoz, hogy elaludjak. Elragadott az álmok világa.