3. fejezet - A cukrászda

Nem vettem a fáradtságot, hogy megtöröljem koszos, meztelen lábam a lábtörlőben. Még a „Ne lépj tovább, míg meg nem törölted!” felirat sem vett erre rá. Majd legfeljebb megígérem anyának, hogy feltakarítok én. Most, hogy Jacobbal „randim” lesz, minden fényesebb lett, és szívesen megcsinálok bármit. Kivéve, hogy nem megyek el a találkozóra, és hogy lemondok Jacobról. De bármilyen házimunkát… azt nagyon szívesen bevállalok!

Alighogy lenyomtam a kilincset, anyu csilingelő, magas, vidám hangját hallottam meg.

- Kicsim, te vagy az? – rikkantotta anyu, nekem pedig nevetnem kellett. Olyan gyerekes volt a hangja! Néha jó anyám hajlamos ötéves pisissé válni, és össze-vissza ugrabugrálni, ha valamilyen örömteli dolog éri. Most nyilván nem erről volt szó, de kétségtelen, hogy nagyon jó a kedve. Miközben cipőmet ledobtam a padlóra, anya jelent meg az előtérben. Rövid, sötétvörös haja úgy állt, mint a szénaboglya – hiába volt vizes. Első ok, ami eszembe jutott, az volt, hogy kint járt az esőben – az egyszerűbb már megint csak aztán esett le: nyilván hajat mosott. Vigyorogva nyomtam egy puszit az arcára.

- Mitől van ilyen kicsapongó kedved, anyu? – vigyorogtam. Mindig is tisztában voltam vele, hogy anya jókedve ragadós – most sem hagyott e felől kétséget. Ha ő vidám volt, nem lehetett búskomor az ember mellette. Én sem tudtam – tekintve, hogy már önmagában is vidám voltam. Hogy mitől? Hát persze, hogy Jake-től, és a holnapi találkozónktól.

- Ó, semmi – nevetett anya, de kicsit erőltetett volt a hangja. Ráadásul, mintha kissé elpirult volna. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire még inkább vörös lett.

- Tényleg semmi – motyogta, mire csípőre tettem a kezemet. Anya próbált kifejezéstelen arcot vágni, de kudarcot vallott. Felsóhajtott, majd a fülemhez hajolt.


- Tudod… randira hívtak. – Összeszorítottam a számat, mert nevethetnékem támadt. Anya észrevette, hogy próbálok elfojtani egy nagyobb kacajt, és csúnyán nézett rám. Megvontam a vállam, és egyenes vonallá préseltem a számat. Felhúztam a szemöldököm, mire bólintott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lehet ilyen gyerekes! Valaki a munkahelyén már az első napon randira hívja, és ő meg itt suttog a fülembe, meg titkolózik. Hát komolyan, nem rosszabb, mint egy kamasz?

- Oké, anyu. Akkor te most ugráld ki magad, én megyek lefeküdni – tájékoztattam, azzal ki is kerültem anyát, és már a konyhába jártam, amikor megállított.

- Hé! Lányom, még csak öt óra van. Hova sietsz ennyire? – Megtorpantam. Öt óra? Lehetetlen. Ilyen rövid ideig voltam a parton? Nekem hosszabb óráknak tűntek. Nem hiszem el. Mégis mit fogok csinálni ebben a… - gyors fejszámolást végeztem -, minimum három órában? Soha az életben nem lesz holnap. Végül vállat vontam, és újra elindultam.

- Akkor csak pihenek. – Biztosra vettem, hogy a hangomból csak csordult a csalódottsággal keveredett izgalom, és nagyon jól tudtam, hogy milyen könnyű anyának átlátni rajtam. Mégsem vártam meg, míg újra megszólal, gyors léptekkel felrobogtam az ősöreg lépcsőfokokon, egyenest a szobámba.

Mikor beléptem, majdnem hanyatt estem. Ez nem az én szobám volt! A nagy kékség tátongott előttem, szembe velem egy pálmafával. Oké, ez csak egy minta… de nekem nem ilyen a szobám. Hova tűntek a fehér falak? És mit keres az íróasztalom az ablak előtt? És az ágyam jobb oldalt? És hova tűnt a lovas takaróm? És a zöld párnám? Mi ez az egész? A könyvespolc sem a helyén volt. Kétségkívül mindent megtaláltam a takarón és a párnán kívül, de az egész szoba át lett rendezve. De én nem akartam! Oké, a fal tetszik. Főleg, mert a tengerpartra emlékeztet… és mert ott találkoztam először Jake-kel. De hol a takaróm? A párnám? Anya nagyon jól tudja, hogy azt a két tárgyat szeretem legjobban, erre elviszi? Hát hova lett az én imádnivaló anyám?

Könnyekkel küszködve vettem le magamról a pulcsimat, és dobtam újdonsült ágyamra. Aztán kiviharzottam a volt szobámból, és megcéloztam a földszintet. Anya a lépcsőfordulóban várt – nyilván számított valamire. Arcáról azt olvastam le, hogy csalódott; ezek szerint jó reakciót várt tőlem. Nem jött össze.

- Anyu, mégis minek kellett átrendezni a szobát? És hova tűntek a személyes tárgyaim? Hm? Elárulnád, kérlek szépen? – fújtattam, minden szavamba került egy csöppnyi gúny. Anya bűnbánó arcot vágott, és félénken, féloldalasan elmosolyodott.


- Hát, gondoltam, jobban tetszik így… és hát, unatkoztam. De ne aggódj! – tette hozzá aggodalmasan, mint akinek most jutott eszébe valami. – Nem nyúltam a személyes tárgyaidhoz. Vagyis igen, de csak a mosógépbe dobás erejéig. Hamarosan megszáradnak. Ne haragudj, de roppant mocskos volt mind a takaró, mind a párna.

Kissé lenyugodtam, hogy nem selejtezte ki a cuccaimat. Gyorsan elképzeltem, hogy nézne a takarómmal és a párnámmal a szoba – és mit ne mondjak, máris derűsebben láttam a dolgokat. Lassan bólintottam, majd megfordultam.

- Oké, anyu. De amint megszáradtak, hozd be, vagy szólj! – Azzal már csörtettem is felfele a lépcsőn. Hallottam egy halk sóhajt, minek hatására hozzátettem. – Mellesleg, a fal nagyon tetszik. Nem is tudod mennyire. De légy szíves, legközelebb szólj, ha a dolgaimmal akarsz kontárkodni! Akkor elkerüljük ezt a kis összezördülést.

Nem fordultam hátra, hogy lássam, bólint-e anya. Ismertem – hangosan is meg fogja ígérni, amit kell. Először csak motyogott valamit magának, olyan halkan, hogy nem értettem, de utána felemelte a hangját.

- Rendben. – Azzal léptek hangzottak fel, és anyu eltűnt. Felsóhajtottam, és újra benyitottam új szobámba.

Nem nézett ki olyan rosszul, ha sokáig bámultam. Végül is, csak három napja vagyunk itt, nem kellene nagy felfordulást csinálni, mert megváltozott a szobám. Csakhogy, az enyém úgy volt berendezve, mint Miamiban – már megszoktam. Mégse kellett volna ennyire felháborodnom az egészen. A cuccaim mosásban, azaz biztonságban vannak. Semmi pánik.

Szememmel gyorsan átpásztáztam a polcokat, az mp3-ast keresve. Aztán eszembe jutott, hogy azt is magammal vittem a tengerpartra. Sóhajtozva a pulcsimhoz léptem, és keresgélni kezdtem a zsebekben. Azok azonban üresek voltak – összeráncoltam a homlokomat. Hova máshova rakhattam? A farmeromban biztos nincsen. A gondolatra akaratlanul is a gatyám zsebeiben kaptam, amikor csakugyan üresek voltak – leszámítva egy-két papírzsepit. Ahogy rájöttem, mi lehet az egyetlen magyarázat az mp3-asom eltűnésére, az aggodalom egyre inkább elöntött. Nem hagyhattam a parton! Nem is emlékszem, hogy leraktam volna valahova. Biztos voltam benne, hogy amikor a sziklán másztam, már nem lógott a nyakamban, de akkor mégis, hol van? Istenem, ha eltűnt… Anya meg fog ölni!

Elhatároztam, hogy nem szólok róla anyának. Nincs az az isten, hogy én magamat megbüntessem! Majd maximum holnap megkérem Jake-et, hogy nézzünk körbe… rám vall. Elcseszem az egész délutánomat egy istenverte mp3-as miatt! No meg a figyelmetlenségem miatt…

Fáradtan ejtettem le magamat az ágyamra, és még fásultabban dőltem hátra. Kezemmel hajamba túrtam, próbáltam eltüntetni arcomból a rakoncátlan tincseket. Ez általában nehéz feladat volt, de nem nagyon szokott zavarni. Most azonban… Jake megváltoztat mindent. Persze, jó értelemben. Lehet, hogy az mp3-asnak is köze van hozzá. De mindegy, engem csak és kizárólag Jacob érdekel. Senki más. Még a saját anyám se. De… azért csak meg lehet érteni, nem? Úgy érzem, életemben először igazán szerelmes vagyok.

Kopogás. Reflexszerűen egyenesedtem fel, és elsuttogtam egy „tessék”-et. Anya vörös frizuráját láttam meg, ami már nem volt vizes. Nyilván megmosta. Oldalra billentettem a fejemet, és kíváncsian vizsgáltam az arcát. Semmi titkolózást nem véltem felfedezni rajta, így nyilván mindjárt be is számol arról, minek kopogott be.


Nem csalódtam.

- Kicsim, arra gondoltam, hogy nem lenne kedved eljönni velem valahova? – Hangja kicsit izgatott volt, de miért? Reméli, hogy most majd igent mondok neki? Azt várhatja. Feltéve, ha nem vásárlásról van szó. Mondjuk, színházba meg moziba se mennék most nagyon. Kivéve, ha Jake velünk jöhetne. De nyilván nem tud, és anyának se akartam még semmit sem mondani róla. Titkolózni fogok. Szeretek, és anyát néha az őrületbe kergetem ezzel. Persze, ő mindig átlát rajtam, de ha nem a saját számból hallja a tényeket, ő sem lehet mindenben biztos.

- Hova?

- Most jutott eszembe, hogy az egyik kollégám ajánlott a közelben egy nemrég nyílt cukrászdát. Nos, mivel pokolian megkívántam a sütit, úgy gondoltam, meghívlak magammal. Tudom, hogy édesszájú vagy – mosolyodott el bájosan anya, én pedig sajnáltam azt az embert, aki meghívta „randira” őt. Anya nyilván majd megőrjíti, olyan szép és dögös tud lenni néha. Persze, kívánom, hogy összejöjjön neki a dolog. Olyan régóta szingli… Eddig mindig azt gondoltam, hogy elég vagyok neki én. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sincs így. Anyának nagyon is kell egy férfi, csak soha nem vallja be.

Aztán átgondoltam a meghívását. Való igaz, édesszájú voltam, vagyok és leszek. Minek hagynám ki az alkalmat? Persze anyu hajlamos arra, hogy a cukrászda után elvisz vásárolni. Ám, ha esetleg így történne, akkora hisztit csapnék, mint jó pár évvel ezelőtt. Úgyhogy…

- Megyek. – Azzal feltápászkodtam az ágyról, és örültem, hogy még nem öltöztem át. Mivel nem nagyon akartam kitűnni a tömegből, nem vettem a fáradságot, hogy új öltözéket keressek magamnak. Maradtam a farmerban és a citromsárga felsőmben, amit a legjobban szerettem. Miért? Mert kényelmes volt. Menet közben felkaptam a pulcsimat, és anya után eredtem, le a lépcsőn.

Ő is indulásra készen állt, így nem totojáztunk sokat. Anyu még bekapott egy rágót, amitől teljesen olyan érzésem lett, hogy nem is harminchét éves. Lehet, hogy a korai szülés megártott neki? Komolyan mondom, rosszabb, mint én. Mellesleg, minek akar tetszeni a férfiaknak, ha már elhívta valaki randira?


Randira… te jó isten! Nem, nem, ugye nem?! Nem lehet, hogy anya magával akar vinni a találkozójára! Nem. Biztos ez csak az én hülyeségem. Nyilván nem akarná, hogy én is ott legyek. Elvégre, ez az ő randevúja, nem az enyém.

- Te, anya… - kezdtem bizonytalanul. Nem fog nagy hülyének nézni, ugye?

- Igen, Jane? – kérdezte felhőtlen mosollyal.

- Ugye nem lesz ott az a pasi, aki meghívott randira? – Kihallottam a saját hangomból a reménykedést, és biztos voltam benne, hogy anya is észrevette. Egy pillanatra összeszűkült a szeme, de aztán csak még szélesebben mosolygott.

- Tudod, megfordult a fejemben, hogy felhívom… - Mikor elakadt a lélegzetem, sietve folytatta: - De ne aggódj! Eszembe jutott, hogy te nem nagyon örülnél neki. És hát, nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy most talán velem jössz valahova. – Mosolyogva rám kacsintott, mire az égnek emeltem a tekintetem. Megkönnyebbültem, nagyon is, de féltem, hogy anya meggondolja magát. Nagyon kiszámíthatatlan természet, olyan, mint én, így sose lehet tudni, mikor mire készül. Próbáltam bízni benne.

Kisétáltam az ajtón keresztül az utcára. Meglepett, milyen sötét van fél hathoz képest, látszódott, hogy jön a tél. Nem kicsit szomorított el ez a tény. Mennyivel romantikusabb lenne, ha egy szép, tavaszi napon találkoznék Jake-kel? Ehelyett egy latyakos, esős őszi kedden lesz randink… Bár, igaz. Ha belegondoltam, hogy itt talán a tavasz is az őszhöz hasonló, akkor oly mindegy. Mégis. Elképzeltem, ahogy Jake-kel önfeledten fröcsköljük egymásra a vizet a tengerben, La Push mellett… elbotlok egy tengeri kagylóban, és megfeledkezve magamról, előre esek a tengerbe, de Jake elkap erős karjával… magához ölel… felém hajol, és…

Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezt a gondolatot. Gyönyörű volt, még annál is gyönyörűbb, de mint már korábban is elmélkedtem ezen, nem szabad beleélnem magam a helyzetbe. Nem akarok zombiként bőgni, miután Jacob elutasított. Túl akarom élni.

Ahogy erre gondoltam, már tudtam, hogy nem fogom. Minden idők legnagyobb fájdalma lesz, ha Jake visszautasít, és nyilván így lesz. Épp ezért szeretném, ha minimum barátok lennénk. Én nem fogok hozzá közeledni, mert akkor kimondja, hogy nem akar engem, és az fájni fog. Viszont, ha csak együtt hülyülünk, attól még nem vallja be magától, hogy nem vagyok elég jó neki, vagy, hogy egyszerűen csak nem tetszem. Ez elég jó taktikának bizonyult, de nem a legjobbnak. Az lenne a szuper, ha összejönnénk. Álmok…

Észre se vettem, hogy anya már a kocsiban ül, és rám vár. A hangos dudaszóra kaptam fel a fejem, és megláttam őt, amint türelmetlen pillantással méreget. Fogtam magam, és becsusszantam az anyósülésre. Anya a fejét rázta, miközben elkezdett vezetni. Jajj. Vezetni… mi lesz ebből? Nem akarok meghalni! Élni akarok még, főleg, hogy együtt lehessek Jacobbal. Anyu, könyörgöm, ne okozz balesetet! Talán még én is jobban vezetek, mint ő.

- Min gondolkodtál úgy el az előbb? – tette fel a kérdést anya, amitől már régóta fúrta oldalát a kíváncsiság. Megvontam a vállam, és próbáltam a lehető legjobban hazudni.

- Leginkább azt mérlegeltem, milyen volt az első napom a suliban. – Általában könnyen hazudtam, néha lelkiismeret-furdalás is. Persze, ha nagyobb kamuról van szó, akkor nem megy olyan könnyen. De ez mégsem olyan hatalmas… A tizenévesek háromnegyede nem számol be első kézből az első fiújáról. A saját anyjának. És hát, úgy tűnik, én ebbe a 75 százalékba tartozom.

Fél szemmel néztem anya hitetlenkedő arckifejezését, de nem szólt többet. Az autó ide-oda rázkódott, én pedig újra görcsösen megmarkoltam az ülés szélét. Lassan kiértünk Forksból, és nagyobb lett a forgalom. Anya rájött, hogy itt talán már normálisabban kéne menni, így megpróbált kevésbé rázós vezetést produkálni. Annyira erőlködött, hogy homlokait ráncolta, én pedig majdnem elnevettem magam. Sosem tudtam, hogy kaphatott anya jogsit.

Néztem, ahogy a zöld lassan eltűnik, és mindenfelé barna meg szürke veszi át a helyét. A lassan megszokott erdőt nem láttam már, helyette mindenféle kisebb épületek, házak tűntek fel jobb- és baloldalt is. A sötétszürke beton lassan világosabb lett, ahogy szárazabb helyekre értünk. Itt nem voltak nedvesek, sokkal kevesebb eső esett, mint Forksban. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyunk, de nem nagyon érdekelt. Lehet, hogy még aludtam is volna egy jót útközben, ha nem kellett volna egész végig markolnom az ülés szélét. Így pedig nem igazán lehet aludni. Milyen szépeket álmodtam volna…


Anya egyszer-kétszer megpróbált szóba elegyedni velem, de mivel nem mutattam különösebb hajlandóságot, felhagyott a próbálkozásokkal. Engem hiába kérdezget a mostani divatról, szinte semmit nem tudok róluk, nem hogy a legújabbról! Körülbelül két évvel le vagyok maradva a divatvilágban, és szerintem ez még egy darabig így is lesz. Habár, ha Jake-nek tetszeni akarok, lehet, egyszer majd elmegyek anyuval vásárolni… Jajj. Előre félek tőle. De ha egyszer ez kell ahhoz, hogy Jake-kel összejöjjek – vagy ha nem is, legalább ne legyek csöves előtte. Az lenne az utolsó dolog! Soha az életbe nem mennék lepukkant ruhába Jake elé, még pizsamában sem. Bár, ha egyszer eljutnánk egy olyan szintig…

Ismét megráztam a fejem. Istenem, hogy lehet most ekkora fantáziám? Hiába győzködöm magam, hogy nem szabad álmodozni, annál inkább csinálom. Hogyan akadályozzam meg? Nem hiszem, hogy menne. Úgy látszik, szeretem magamnak fájdalmat okozni. Ez legalábbis ezt mutatja. De mégis miért?

Arra eszméltem fel, hogy megáll a kocsi. Csak néztem ki a fejemből, és továbbra is görcsösen markoltam az ülést, mikor anya megkopogtatta a vállamat. Ránéztem, és egy sürgető pillantást vetett rám. Elengedtem az ülés szélét, és ujjaim hálásan sóhajtottak fel. Kicsit megmozgattam azokat, nem akartam, hogy több ne tudjam kinyújtani. Kiszálltam a kocsiból, és anya után eredtem.

A cukrászda roppant kicsi volt, de nagyon látványos. Hatalmas muffin-tábla csillogott-villogott több színben az építményen, mellette pedig egy „Cukorlak” feliratot olvastam le. A ház két oldalán piros-kék-sárga-zöld színben világító girlandok lógtak le, mint vérszomjas kígyók. Az egész díszt az tette viccessé, hogy a legvégén – ami majdnem a földet érintette – egy ugyanolyan muffin vigyorgott festett szájjal a látogatókra. Akaratlanul is elmosolyodtam, és beléptem a cukrászdába.

Belül minden halvány aranyszínű volt, mintha már a karácsonyra készülnének. Egy-két helyen pirost is használtak, például a kiszolgálópultnál. Az eladó csakugyan arany kötényt viselt – ugyanolyan kesztyűt. Ahogy a karácsonyra gondoltam, furcsán rossz érzés kerített hatalmába.

Nem voltam oda a karácsonyért. Nem sokkal ez ünnep előtt hagyott el az apám minket. Még máig sem értem, hogy érhetett fel az a fiatal titkárnő anyával… én láttam a hárpiát, és mit ne mondjak, anyu sokkal nőiesebb, szebb nála. És ezt nem csak azért gondolom így, mert ő az anyám. Hanem mert így van.

Anyu – hivatalos nevén Mary – fogta magát, és elindult a pult felé. Sietős léptekkel a nyomába eredtem, olyan voltam, mint az árnyéka. Még hasonlítottunk is egymásra – leszámítva persze azt, hogy nekem hosszú, neki pedig rövid a haja. Meg kicsivel magasabb, mint én. De ezeket leszámítva szuper árnyék lettem volna anyának.

Nagy dilemmát okozott, hogy milyen süteményt válasszak. Mindegyik nagyon étvágygerjesztő volt – muffinok hegyekben, különféle torták, piték. Legszívesebben mindegyiket felfaltam volna. Tőlem kitelik; bármit képes vagyok megenni, a szerencsém csak az, hogy nem látszik meg rajtam. Ó, pedig néha de szeretnék hízni! Végül aztán egy egyszerű túrótortára esett a választásom.

Miután anya is rendelt magának vagy háromféle süteményt, helyet foglaltunk az egyik üres asztalnál. Csendben ettünk, nem éreztem késztetést, hogy beszélgetni kezdjek anyával. A torta kifejezetten finom volt, soha nem kóstoltam ennél jobbat. Igaz, eddig nem gyakran ettem túrótortát, de úgy gondoltam, ide többször is betérek majd desszertezni. Talán egyszer majd Jake-kel. Talán más fiúval. Bár, nekem nem kell senki más. Csak Jake.


Úgy tűnt, anya se nagyon akarja elhúzni az eszegetést, mert amint befejeztük a sütizést, mentünk is haza. Arcán láttam, hogy valami nem gömbölyű, de nem mertem rákérdezni. Azért sem, mert úgy gondoltam, megint csak én néztem félre valamit. Előfordulhat. Nem sokkal később már arra eszméltem, hogy a ház előtt vagyunk.

Kiszálltam a kocsiból, és egyenest a bejárati ajtóhoz léptem. Saját kulcsomat hívtam segítségül, hogy bejussak a lakásba, és most sem hagyott cserben. Nem álltam meg sehol; le akartam dőlni. Álmodni akartam. Még a fürdéshez sem volt erőm, úgy döntöttem, hogy majd holnap reggel lezuhanyozom. Holnap. Jake…


Gyorsan ledobtam a ruháimat, és pizsamát húztam. Gondosan elpakoltam mindent, behúztam a függönyt, és lekapcsoltam a villanyt. Elég jól tájékozódtam a sötétben, így nem esett nehezemre megtalálni az ágyamat. Mikor kitapogattam a párnákat, elszontyolodtam – a zöld szerencsepárnám nem volt a helyén. Így talán még sem lesz olyan varázslatos az este.


Sóhajtozva bújtam be a lovas takarómnál szellősebb anyag alá. Melegen betakaróztam, és lehunytam a szemem. Próbáltam álomképeket képzelni magam elé, és egyre csak azt hajtogattam, hogy Jake, Jake, Jake.

Mielőtt álomba merültem azonban, meg mertem volna rá esküdni, hogy szűkölést hallottam az ablak felől…