Az első nap az új suliban. Csodás.
Három napja, hogy megérkeztem ide, Forksba. Erre a csupa zöld helyre, ahol mindent benő a páfrány, és ahol olyan hideg van, hogy még a jegesmedve is fázna. Na jó, talán az nem. Mindegy, ez a hely roppant fagyos volt minden egyes évszakban, és aligha évente egy-két alkalommal sütött a nap. Borzalmas.
Mindezek mellett szerettem ezt a várost. Csendes volt, és én soha nem voltam oda a nagyvárosokért. Nagyon különböztem a többi korombeli lánytól, ellenben velük én soha nem szerettem plázákba járni. Kivert a hideg minden egyes áruháztól, anyuval is gyűlöltem vásárolgatni. Emlékszem, hogy két éve volt az első alkalom, hogy elmentünk egy plázába, a születésnapomon. Anyu azzal érvelt, hogy szeretne divatos ruhákban látni, de én annyira felháborodtam, mikor megláttam az üvegablakokkal tarkított hatalmas épületet, hogy kénytelen volt hazavinni. Azóta anya nem mer elhívni egyetlen plázába sem.
De Forks… lehet, hogy a meleghez szoktam hozzá Miamiban, de azért ha az ember majd megszokja az állandó esést, nem is olyan szörnyű. Főleg, ha nem kell a saját anyja nyaggatását hallgatnia állandóan. Ez alatt annyit értek, hogy bár nem mert elhívni soha sehova, próbálkozni azért próbálkozott. Igaz, mindhiába. Itt pedig aligha lesz majd esélye plázákba járni. Oké, ott van Seattle, meg Portland, de plázák?! Nem is álmodhat.
Ez a gondolat mosolygásra kényszerített. A mellettem ülő szőke hajú, elsős fiú nyilván nem tudta, mi bajom van. Elvégre, nem szokott minden ember csak úgy magában mosolyogni, főleg nem az iskolabuszon. Igen, buszon. Miért? Mert nem volt saját kocsim, és sétálni meg nem volt valami nagy kedvem.
A jármű sípolt egyet, és nagy bummal leparkolt az iskola parkolójában. A szőke srác úgy pattant fel, mint ha egy kaktuszt toltak volna a segge alá, én pedig csak a szememet forgattam. Végül nekem is sikerült feltápászkodnom, és hátamra vetett táskával lerobogtam a buszról.
A hatalmas parkoló nem volt valami csodálatos látvány. Semmi érdekeset nem láttam, csupán harminc darab ócska tragacsot, amint árválkodva szobroznak a nedves betonon. Nagy szám! Vettem egy mély levegőt, és felemeltem a lábamat. Magam elé raktam, majd a hátsót is felkaptam, azt is letettem magam elé. Ezt a mozdulatsort meggyorsítva valahogyan elértem az iskola bejáratát, ahol azonban megtorpantam. Szerencsétlenül álldogáltam még egy sort a kapu előtt, nem volt merszem bemenni. Féltem, hogy fognak rám nézni a többiek, elvégre egy divatos ruha se volt nagyon rajtam, a Converse csukát leszámítva. Az is már csupa kosz volt, sőt, egy lyuk is volt rajta. Legalább két éve megvan, és hát, mit ne mondjak, nem nagyon vigyáztam rá anno…
Végül felsóhajtottam, két kezemet magam elé tettem, és betoltam az ajtót. Megrökönyödve álltam a bejáratnál, senki nem fordult felém, nem vetettek rám vasvillapillantásokat, egyszóval semmi különleges nem történt. Megkönnyebbülten mosolyodtam el, és sétálni kezdtem a folyosón. Zsebembe túrtam, és megpróbáltam előkotorni a kis papírt, amin az iskola térképe volt. Végül megtaláltam a rongyos papirost, és szemem elé téve vizsgálgatni kezdtem. Kerestem, hogy hol is van a recepció, majd amikor megtaláltam, határozott léptekkel megindultam balra. Nem sokkal később aranybetűk hirdették, hogy „recepció”, én pedig kezdtem elhinni, hogy nem is lesz ez a suli olyan szörnyű.
Mikor besétáltam a kis helyiségbe, egy szemüveges, élénkvörös hajú asszony fogadott kedves mosollyal. Fátyolos, kék szemei zafírként csillogtak, szinte csak azt láttam. Annyira feltűnő volt, hogy nehéz lett volna másra nézni, főleg, ha az a szempár ilyen kedves. Végül bátortalanul elmosolyodtam, és odasétáltam a nőhöz.
- Jó napot, Lily Jane Fletcher vagyok, az új diák – mondtam neki halványan mosolyogva, udvariasságot sűrítve a hangomba.
- Szervusz, Lily, már vártunk – bólogatott a nő, majd hozzátette. – Ms. Cope vagyok, és itt egy kérdőív, ezt kérlek töltsd ki, majd írasd alá a tanáraiddal. Nap végén hozd be hozzám.
- Rendben van – bólintottam, és elvettem a felém nyújtott papírt. Az lágyan zörgött az ujjaim között, és olyan finom anyagból volt, hogy nagyon kellett vigyáznom rá. Nem az a megszokott félfamentes papír, hanem valami más volt, sokkal lágyabb. Nem sokat agyaltam az anyagon, csak megköszöntem mindent, és kiléptem a teremből. Kifújtam a levegőt, és újra a térképre pillantottam. Mikor eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, milyen órám lesz, szemforgatva előkotortam az órarendemet. A kis papiros ugyanolyan gyűrött és koszos volt, mint a térkép, így alig lehetett elolvasni a betűket. Mikor nagy nehezen kiszedtem a girbe-gurba betűkből, hogy „matematika”, elhatároztam, hogy este átírom az egész órarendet. Ez így nem állapot.
A térképen megkerestem, hányas terem a matek, és hogy merre is van az. Mikor nagy nehezen eljutottam a huszonhetes teremig, megálltam, és vettem egy mély levegőt. Eldugtam a papirosokat a zsebembe, a lágy anyagú kérdőívet pedig átraktam a másik kezembe. Felemeltem üres tenyeremet, és lenyomtam a kilincset.
Az óra már javában ment. Meglepődött tekintetek fordultak felém, majd amikor felmérték, hogy nem igazából késtem, elfordultak. A tanár biccentett nekem, én pedig bizonytalan léptekkel megközelítettem az asztalát. Odanyújtottam neki a kérdőívet, és halkan elmotyogtam, hogy alá kéne írnia. Teljesen szánalmasnak éreztem magam, de a férfi csak bólintott, kézbe vett egy tollat, és firkantott pár betűt a lapra. Olyan durva volt a keze, hogy féltem, elszakad a papír, de szerencsére nem így történt. Amikor végzett, mutatott valamerre, én pedig kezembe véve a papírt, követtem a tekintetét.
Egy hármas padot pillantottam meg, amiben két lány ült, mindkettőnek hosszú, csokoládébarna haja volt. A mutogatásból azt vettem ki, hogy talán nekem kéne oda ülnöm, az egyetlen üres helyre a teremben. Megköszöntem a tanárnak a segítségét, és gyors léptekkel száguldottam a pad felé. Nagy robajjal ültem le a székre, és ránéztem a mellettem ülő lányra. Teljesen átlagos volt, semmi különöset nem vettem észre rajta, így halványan rámosolyogtam. Kedvesen visszamosolygott, majd feltűnt a másik lány is. Elhajolt a kedves osztálytársam mellől, és méregetni kezdett. Kémlelő tekintete miatt úgy döntöttem, hogy én nem nagyon fogom kedvelni ezt a csajt. Végül, hallottam egy keményen csattanó, határozott tapsot, és kénytelen voltam a tanári asztal felé fordulnom. Levettem a hátamról a táskámat, és a pad mellé dobtam, miközben újabb mély levegőt vettem.
Míg az óra ment, magamban elemezni kezdtem a helyzetet. Tulajdonképpen, nem volt valami borzalmas, sőt, ez a mellettem ülő lány még egész kedves is lehet. A másik már kevésbé, de nagy szám, hogy legalább egyvalaki nem barátságtalan velem. Haladok.
Az óra elég unalmas, de ez egy dolog. Soha nem szerettem a matematikát, és most is a halálom. Egyszerűen nem tudom megérteni a számok sokaságát, műveletek varázsát, hogy a régi tanáromat idézzem. Mindig sikerült viszonylag jó dolgozatokat írnom, de órán nem nagyon strapáltam magam, és ez a tanár se várjon tőlem sokat. Majd ha jobban megismerem a mellettem ülő lányt, talán majd végigdumáljuk az egész órát. Vagy nem. Ez még a jövő zenéje.
- Isabella Swan! – csattant keményen a tanár úr hangja, mire odafordultam felé. Bár nem engem szólított, súlyos deja vu érzés fogott el, mert valahogy így hangzott a régi tanárom hangja is, ha ideges volt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a mellettem ülő lány is a tanárra figyelt, az összes többi diák meg mind a mi padunk felé fordult. Ez csak egy valamit jelenthetett: a mellettem ülő lány neve Isabella. Örültem, hogy megtudtam a nevét, anélkül, hogy meg kellett volna kérdeznem.
- I-igen? – kérdezte bizonytalanul Isabella.
- Meg tudná mondani, hogy miről is tanultunk az elmúlt fél órában? – tudakolta szárazan a tanár. Isabella lehajtotta a felét.
- Nem, Mr. Tysh. – Ez azt jelentette, hogy Isabella nem valami nagyszájú liba. Ez tetszett. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy én tudom, miről is volt szó. Lassan odahajoltam Isabellához, és belesúgtam a fülébe a helyes választ. Féloldalas pillantást vetett rám, majd megköszörülte a torkát.
- Azt hiszem, mégis tudom. – Azzal elmondott mindent az adott anyagról, már amit a témáról össze tudott hozni. A tanár gyanakvó pillantással méregetett engem, de aztán csak biccentett, és visszafordult a tábla felé. Isabella rám nézett, és hangtalanul eltátogott egy „köszi”-t, amit én csak egy kedves vigyorral jutalmaztam.
Az óra pedig ment tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnt az a negyed óra, ami még hátra volt. Ráadásul még három órán kellett részt vennem ebédig, még szerencse, hogy utána mehettem haza. Minden tanárral gondosan aláírattam a papírt, amit Ms. Cope adott nap elején, és már valamivel magabiztosabban mentem az ebédlő felé. Az előbbi órám spanyol volt, szóval bőven kijutott a rosszból mára. Ezt a tantárgyat csakugyan utáltam, mert szinte semmit nem tudtam spanyolul, sőt, még a kiejtésem is borzalmas volt. A tanár azonban nagyon rendes volt, és azzal bíztatott, hogy majd belejövök. Persze én ezt egy percig sem hittem, de rá hagytam az egészet. Végül is, majd kiderül.
Szerencsém volt, mert sikerült találnom egy üres asztalt. Azonnal le is ültem az egyik székre, és reménykedtem, hogy senki nem akar lecsücsülni mellém. Elvégre, új lány vagyok, és az isten se tudja, milyen a jellemem. Lehet, hogy egy bunkó paraszt ez a Lily. Persze, ez nem igaz, de most komolyan, honnan tudná az ember, hogy milyen vagyok? Sehonnan.
Nagyon meglepődtem, amikor valaki megjelent mellettem. Alig ültem le, de valaki máris itt lézeng, pedig most pont egyedüllétre volt szükségem. Na, nem arra, csak egy kis nyugira. Felnéztem, és már el akartam küldeni az illetőt, de megláttam magam előtt Isabellát. Megszeppent képpel pislogtam rá.
- Szia – nyögtem végül. – Bocsi, azt hittem, másvalaki vagy.
- Semmi baj – mosolygott rám halványan a lány. – Lilynek hívnak, ugye? Én Bella vagyok – nyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam. Bella, he? Oké, akkor ezentúl nem hívom Isabellának.
- Igen, úgy hívnak. – Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, így nem is szóltam mást.
- Köszi, hogy matekon megsúgtad, mit is vettünk órán – mosolygott rám kedvesen Bella, majd eleresztette a kezemet. – Gondoltam, megköszönöm hangosan is, nem csak tátogva, de nem nagyon láttalak az utóbbi három órában.
- Hát, igen, próbálom elkerülni az embereket – mondtam kissé vonakodva.
- Arra gondoltam, hogy lenne kedved átülni hozzánk? – fordult el, és mutatott egy majdnem teli asztal felé. – Nyilván nem valami jó egyedül ücsörögni.
A váratlan felajánlástól egy kissé meglepődtem, de alaposabban megvizsgáltam az asztalt. Minden ember, aki ott ült, varázslatos szépséggel rendelkezett, már amennyire ilyen távolságból meg tudtam ítélni. Kizártnak tartottam, hogy egy ilyen tök átlagos lány oda üljön a sok modell közé. Mert hogy mindegyik úgy nézett ki, mint egy szobormodell.
- Ööö, nem is tudom, nem hiszem, hogy a többiek szívesen látnának… - motyogtam, mire Bella halkan felnevetett. Ránéztem, és ugyanolyan kedves mosollyal ajándékozott meg, mint matekon.
- Ugyan már, az ő ötletük volt legelőször. Tudom, milyen az, amikor egyedül vagy egy hatalmas iskolában, egy éve még én is újnak számítottam itt. – Hallottam a hangjában a hamisságot, de nem hittem volna, hogy hazudik. Legalábbis nem arról, hogy új volt itt. Talán… ő nem vágyott anno társaságra.
- Hát… - Fontolgattam az ötletet. – jó. – Egyeztem bele végül, majd felkeltem, és táskámmal a hátamon elindultam az asztal felé. Bella mellettem jött, és mindvégig mosolygott, habár egyszer-egyszer összehúzta a szemöldökét. Olyan volt, mintha… izgulna. Miért?
Nem volt időm ezen agyalni, mert megérkeztünk az asztalhoz, és Bella leült az egyik székre. Maga mellett volt még egy üres, arra mutatott, én pedig bizonytalanul helyet foglaltam. Végignéztem az embereken, akik Bellától nagyon különböztek – mindegyiknek hullasápadt volt a bőre, és gyönyörű arcuk, alakjuk csak rátett egy lapáttal. Aranybarna szemeik kíváncsiságtól csillogtak, úgy néztek rám, mintha egy nagyon érdekes tárgy lennék. Láttam, ahogy egy bronzhajú fiú szája sarkában vigyor bújik meg, mire enyhén megemeltem a szemöldökömet. A fiú átkarolta Bellát, így ebből azt vettem le, hogy egy pár. Ahogy a többieket megnéztem, a másik fiú is karolt egy lányt. Remek. Én vagyok az egyedüli szingli. Csodás.
- Szia, Lily – biccentett a bronzhajú srác, aki még mindig mulatott valamin. Fel nem foghattam, hogy min, és nem kicsit bosszantott az egész. Bella vetett rá egy szigorú pillantást, mire a fiú szája sarka alapállásba helyezkedett, de aranybarna, csillogó szemei továbbra is nevettek.
- Edward Cullen vagyok, ők Alice és Jasper – mutatott végig a csapaton, majd bólintottam. Az Alice-nek nevezett lány nagyon koboldszerű volt, neki volt a legkíváncsibb a tekintete, és a leggyönyörűbb az arca. Rövid, tüskés, fekete haja csak még inkább természetfelettivé tette, és kezdtem úgy érezni, hogy egy manócsaládba kerültem. Na jó, ez túlzás volt, mert a másik kettő Cullen egyáltalán nem hasonlított koboldra, csak az a kicsi lány. Jasper egy barnásszőke hajú srác volt, és olyan átható pillantással méregetett, hogy el kellett fordulnom. Egyedül Bellán tudtam hosszabb ideig tartani a tekintetem, talán azért, mert az összes többi közül talán ő hasonlított leginkább rám. Bátorító és együttérző pillantást vetett rám, ami kicsit megnyugtatott. Aztán bólogatni kezdtem, és felálltam az asztaltól.
- Elmegyek ennivalóért – tudattam a többiekkel, majd elindultam a pult felé, és meghallottam a lassú lépteket mögöttem. Hátranéztem, és láttam, hogy Bella jön utánam, valószínűleg azért, hogy ő is vegyen valamit. Egymásra mosolyogtunk, és szó nélkül vettünk magunknak ételt. Én ma csak egy szendvicset ebédeltem, Bella pedig csak egy almát. Úgy tűnik, egyikünk se valami nagy kajás. Igaz, én szeretek enni, de ma valahogy nem volt kedvem leveshez meg sült húshoz… már ha csak erre gondoltam, kirázott a hideg. Lehet, hogy Forks hipnotikus hatással van rám?
Az ebéd közben egy árva szót sem szóltam, csak apró falatokkal ettem a szendvicsemet. Még azt az apró zsemlét sem tudtam mind megenni, a fele kárba veszett, úgy, ahogy a pénzem is, de nem érdekelt. Anya mindig azt hajtogatta, hogy csak annyit egyek, amennyi belém fér, mert ő fiatalkorában súlyos emésztési gondokkal küzdött. Épp azért, mert a szülei állandóan az utolsó falatig ráerőltették a vacsorát, és ez rossz hatással volt kis gyomrára. Nekem ugyan nem volt kicsi, de úgy látszik, most mégis megfogadtam anyám régi tanácsát. Lám, valamire mégiscsak jó egy hiperaktív, szeszélyes anya. Mikor végeztünk, Bella minden jót kívánt, és bár elmondtam neki, hogy nem lesz több órám, megköszöntem. Nem csak a kívánságot, hanem mindent. Elvégre nem is volt olyan rossz vele, meg a Cullen családdal üldögélni. Talán legközelebb is ülhetek majd velük, ki tudja? Kiderül.
A napi megrázkódtatások – kicsit túloztam – miatt fáradtan léptem ki az iskola kapuin, és a parkoló felé vettem az irányt. Útközben rá kellett jönnöm, hogy bizony egyedül kell haza sétálnom, és máris elment a kedvem attól, hogy haza menjek. Mintegy végszóra, egy fekete Mercedes jelent meg a parkoló szélén, vészjóslóan imbolyogva. Nem is a kocsiról, mint inkább a volán előtt ülő személy vezetési tudása miatt ébredtem rá, hogy drága anyám eljött értem a suliba, kockáztatva maga és mások életét. A kocsi épségéről már ne is beszéljünk. Anyu sose volt valami szuper vezető, erre mit csinál? Értem jön a suliban. Szerencse, hogy ez egy kisváros, és kisebb az esélye a baleseteknek.
Elvigyorodtam, és égnek emelt tekintettel futni kezdtem a kocsi felé. Anya áthajolt az anyósülés ajtójához, és egy határozott mozdulattal felhúzta az ajtó zárát. Gyorsan becsusszantam az első ülésre, és rávigyorogtam anyára.
- Rendes vagy, hogy eljöttél értem, de nem szeretném, ha bajod esne vagy neked, vagy a kocsinak. – Anya csúnyán nézett rám, de mosolygott. Habár, kicsit bosszúsan.
- Kedves vagy, lányom. Legközelebb nem jövök, tudd meg! – fenyegetett, de én csak nevettem.
- Se baj, majd előkotorom a fészerből a százéves bicajomat, és megyek majd azzal suliba. – Ez az ötlet valószínűleg nem a legjobb volt, mert az a bicikli tényleg százéves volt, és bármelyik pillanatban összeeshetett. Anya beindította a motort, én pedig gyorsan bekötöttem magam. Semmi kedvem nem volt kirepülni a szélvédőn keresztül az útra. Hátradőltem az ülésben, és görcsösen az ülésbe kapaszkodtam. Már előre féltem, mit fog anyám produkálni a vezetés alatt.
Szerencsére kocsival hamar hazaértünk. Anya tudatta velem, hogy még vissza kell mennie dolgozni, csupán nem akarta, hogy haza gyalogoljak. Nagyon jól tudja, mennyire utálok több kilométert sétálni, és ez nagyon rendes volt tőle. Így hát, mit tehettem, elengedtem. Amúgy is úgy terveztem, hogy relaxálni fogok.
Felrobogtam a lépcsőn, az ősrégi fa vészesen nyikorgott alattam. Alapjába véve az egész ház fel volt újítva a lépcsőket leszámítva, és a mai napig sem értem, miért pont azt hagyták ki. Minden pillanatban attól féltem, hogy eltörik, és lezuhanok, ráadásul most még szaladok is. Végül elhessegettem ezt a gondolatot, és a szobámba érve ledobtam a földre a hátizsákom. Fáradtan hulltam az ágyba, megmarkolva a selymes huzatot. Ezt még idén kaptam a tizenhetedik születésnapomra, és nagyon imádtam. Olyan lágy anyag volt, gyönyörű ló mintával, plusz még melegített is a hideg, csapadékos estéken… az pedig gyakran van itt, Forksban.
Kelletlenül feltápászkodtam, és elkezdtem levetni izzadt ruháimat. Annyira izgultam egész nap, hogy a fűtött termekben két perc alatt csupa víz lettem, és semmi kedvem nem volt nedves ruhában pihenni. Egy szál melltartóban és bugyiban álltam a szoba közepén, és éppen megszagoltam magamat. Az izzadás elég súlyos volt, és mivel reggel a nagy sietségben nem fújtam be magamat dezodorral, büdös voltam. Úgy gondoltam, hogy Forksban nem lesz szükség semmilyen stiftre vagy spray-re, de úgy tűnik, mégis. Felsóhajtottam, és besétáltam a fürdőbe.
A meleg víz nagyon jól esett, és csak most döbbentem rá, hogy egy szál alsóneműben fáztam. A lágy folyású, kellemes langyos víz beindította a vér áramlását a testemben, és a fürdés után teljesen frissnek éreztem magam. Én azonban elhatároztam még reggel, hogy átírom az órarendemet, így, kelletlenül ugyan, de előkotortam a papirost a pulcsim zsebéből. Papírt, tollat, színes ceruzát fogtam, és elkezdtem alkotni.
Meg voltam elégedve a végeredménnyel. Egy akkora órarendet sikerült összehoznom, ami belefért a tolltartómba, így el is helyeztem azonnal, mielőtt még holnap reggel itt hagyom. Tanácstalanul a polcom elé álltam, és alaposan végigszemléltem az összes fokát. Az mp3-asomat kerestem, majd amikor megtaláltam egy kisebb kosárban, kezembe vettem. Csak aztán jöttem rá, hogy még mindig csak egy törülköző van rajtam, így visszaraktam a helyére, és valami melegebb ruhát kerestem magamnak. Úgy döntöttem, el megyek La Pushba, hogy kipróbáljam a biciklimet, és jelenleg a tengerparthoz volt kedvem. Annyira nem fújt a szél, sőt, eső sem esett, így pont ideális volt az idő. Mikor már fel voltam öltözve egy meleg farmerba, és egy semleges, szürke pulcsiba, újra kezembe kaptam az mp3-ast, és a fülhallgatót a helyére dugtam. Gyorsan átfutottam a számokat, és megkerestem Linkin Park „Leave Out All The Rest” című számát. Mindent elpakoltam a szobámban, majd amikor lesétáltam a lépcsőn, lekapcsoltam a villanyokat. Mikor kiléptem az ajtón, gondosan bezártam azt, és a fészer felé vettem utamat. Megvizsgáltam a biciklit, és amikor tapasztaltam, hogy ha ráülök, nem törik össze alattam, tekerni kezdtem.
